Shock!

május 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Gotthard: Domino Effect

Bár BZ kolléga remek koncertbeszámolót rittyentett össze a svájciak fergeteges hangulatú A38-as koncertjéről, meg kellett állapítsam, hogy magazinunk igencsak csehül áll Gotthard lemezismertetők terén: finoman szólva sem vittük túlzásba eddig a csapat munkásságának ismertetését.

megjelenés:
2007
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Nos, ezzel a hagyománnyal mindenképp szakítani kell, hiszen a két évvel ezelőtti, kiváló Lipservice anyagot is ignoráltuk, amely majdhogynem jóvátehetetlen mulasztás. Ugyanis nem csak, hogy azzal lemezzel tért vissza a csapat a hard rock hangzáshoz (tehát egyfajta feltámadásként is értelmezhető), hanem hihetetlenül erős zenét tartalmazott az anyag, és pl. szerepelt rajta egy Lift U Up is, amely akár nálunk is rádiós csapattá tehette volna a Gotthardot – mint ahogy ez Svájcban és német nyelvterületen (sőt, valószínűleg az EU egyéb civilizáltabb részein ) így is van.

De nem kizárólag a Lift U Up volt a lehető legjobb értelemben vett slágernóta, hanem akadt ilyen még bőven: Anytime Anywhere, I Wonder, Dream On, Said & Done stb. Az aktuális dalok pedig iszonyat módon megdörrentek élőben is, nem véletlenül készült el pont ezután a pazar Made In Switzerland koncert-DVD. Szóval, mondhatni, a Gotthard 2005-2006-ban is sikert sikerre halmozott, ami egy ilyen zenét játszó együttesnél bizony még a művelt Nyugaton sem mindennapos dolog. És mi tagadás, ilyen előzményekkel visszatérni a szürke hétköznapokba (értsd: komponálás, stúdiózás, próbák) nem egy kimondottan könnyű feladat.

Nekem személy szerint az első két album az abszolút csúcs (Steve Lee énekteljesítménye szerintem azokon a legjobb, emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor azt a zabolátlan, kb. Gioeli-Vescera keverék hangot meghallottam), de pl. az akusztikus koncertlemezt (Defrosted) és az Open című, torzított gitárokat szinte egyáltalán nem tartalmazó stúdióanyagot is nagyon szeretem. A Lipservice-ben és természetesen az annak folytatásaként értelmezhető Domino Effectben pedig pont az a király, hogy a zenekar minden korszakának erényeit egyesíti.

Az új dalokkal először az A38-on találkoztam, nagyon tetszett, hogy elsőre megragadt bennem szinte mindegyik – a lemez hallatán pedig mindez igazolást nyert és elégedetten nyugtáztam, hogy a két évvel ezelőtti lendület bizony még mindig kitart! Hiába eresztették ezúttal is bő lére mondanivalójukat a fiúk (15 dal mintegy 60 percben azért valljuk be, tradicionális hard rock muzsikában nem túl gyakori, sőt, elrettentő is lehet elsőre), az első pillanattól az utolsóig élvezetes a lemez!

Az első három dal (Master Of Illusion, Gone Too Far, címadó) hatalmasat robban, ezek tényleg akkora nóták, hogy ha innen kissé leülne az album, megbocsátható lenne... Pláne ezzel a hangzással – amikor mai megszólalású, jól sikerült hard rock anyagokat hallgatok, mindig ugyanaz jut eszembe: miért is nem így szóltak a hajmetal fénykorában született albumok? Persze tényleg mit sem ér a brutálisan megdörrenő sound, ha nincsenek jó dalok – mint mondottam azonban, az első triász után korántsem fogynak el a csemegék. Itt van pl. rögtön a Falling, amely már a koncerten is az egyik legnagyobb tetszést váltotta ki a fanatikusokból és valóban, az alapvetően egyszerű felépítésű lírai dalban van valami, amely sokadik hallgatáskor is libabőrt okoz, sőt, a lemezverzió még jobban is tetszik. A legjobb Gotthard balladák között a helye, mondjuk rögtön a One Life, One Soul után.

A rögtön ezután következő, szintén lírai The Callt kissé el is halványítja, talán szerencsésebb lett volna ezt a lassút máshova szerkeszteni. De sebaj, hiszen olyan remek dalok következnek, mint a megint full slágeres The Oscar Goes To... vagy éppen a rendkívül harapós Heal Me, netán a ismét balladisztikus jellegű, de monumentálissá terebélyesedő Letter To A Friend. A változatosságra tehát abszolút nem lehet panasz – Steve Lee is remek énektémákat hoz, bár az első két lemez szilajsága már annyira nem jellemző rá, ellenben ez a visszafogottabb, kellemesen rekedtes tónus is remekül áll neki. És ki is ereszti a hangját, ha kell (halld pl. Come Alive). Nagyon kíváncsi vagyok, mit alakít majd a következő Ayreon lemezen...

Zeneileg – közhelyesen szólva – nem csak a hangzás, de a hangszerek tekintetében is minden a helyén van: a két gitár zúz vagy éppen finoman akkordoz, természetesen lüktetnek a ritmusok, ízléses a billentyű (a kolléga bár még mindig nem tag, de a bookletben már van fotója). És aki hozzám hasonlóan kellően rámozdult az akusztikus Gotthardra is, annak ott van a turnés kiadás, ahol a bónuszlemezen egy rádiós unplugged fellépést 6 nótáját is meghallhatunk – személy szerint azt hittem, hogy ez olyasmi lesz, hogy egy interjú után Leo Leoni és Steve spontán előadtak pár slágert egy szál akusztikus gitárral, de nem, ez egy rendes, teljes zenekaros buli, annak valószínűleg csak egy részletét kapjuk meg, de bónusznak tökéletes. Tényleg mindenki nyomuljon rá a Defrostedre, semmivel sem kevésbé klasszikus, mint a nagy kedvenc unplugged anyagok. Egyszóval: rockosan, poposan, akusztikusan – a Gotthard király banda és a Domino Effect legjobb formájukban mutatja őket.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.