Már akkor tudtam, hogy nem lesz gond, amikor a nehezen megfogható, ám annál többféle értelmezési lehetőséget felvillantó borítót megláttam. Pláne, mikor ismertté vált a predesztináció évezredes kérdésén újabbat csavaró lemezcím, majd jöttek szépen sorban a videók: No One Ever Walked On Water; Everything Is Wonderfall; Sometimes I Feel; Death Of A Dream és végül a Breaks. Igen, öt is, ráadásul mind rendes klip, nem pedig olyan szöveges videó, amiket alibiből szokás csinálni. Egyedi, mégis egységes képi világú, pulzáló, helyenként roncsolt, máskor éles felvételek, olykor könnyedén, felemelően, de többnyire azért elég nyomasztóan. Elöl balerinák táncolnak légi könnyedséggel, míg a háttérben a depresszió és a pusztulás képei peregnek. Megragadhatatlanul, mégis, szinte kézzel foghatóan. Pont olyanok, mint a Gone Is Gone névre hallgató szupercsapat második lemeze.
Az If Everything Happens For A Reason... lényegében semmi újat nem hoz a Troy Sanderst (Mastodon, Killer Be Killed), Troy Van Leeuwent (Queens Of The Stone Age) és Tony Hajjart (At The Drive-In, Sparta) magában foglaló, de Mike Zarin által összerántott banda életébe, útjuk ezúttal is ködös ösvényen halad előre, melynek egyik szélén a Joy Division, a másikon meg a Portishead várja a gyanútlan utazót. Meg persze a szakadék. Nem létező filmek soundtrackje és rockzene keveredik a GIG világában, mint ahogy az öt évvel ezelőtti debütáló EP óta mindannyiszor, ezúttal ráadásul talán még jobban is, mint az Echolocationön. Nem hiába hangoztatják úton-útfélen, hogy náluk aztán tényleg egyetlen tag sem lenne rászorulva egy újabb zenekarra, már így is nehéz üres időpontokat találni a naptárakban (bár, a korona idején nyilván ez is változott valamelyest), csak és kizárólag azért csinálják, mert imádják azt a kreatív energiát, amit együttesen hoznak létre.
És pontosan ez az atmoszféra az, ami mindent meghatároz a csapat kettes lemezén (is). Egy világ, ami álomba ködlő furcsa álom. Ahol mindannyian éppen tovatűnő szellemek vagyunk csak, fejünket a sós víz tartja fenn, míg szemünk fehérje kristályossá fagy. A csend beszélni fog, ha engedjük neki, az idő csak illúzió, a Hold pedig az esővel táncol. A szavakat jobb nem kimondani, a könyveket jobb olvasatlanul hagyni, elménk magába zár. Ilyeneket énekel a jó Sanders ezredes, minden korábbinál fogósabb dallamokat hozva, suttogva, vagy éppen süvöltve. Már ennyi is jelzi, hogy a Gone Is Gone elvont hangulatzene, nem szólhat és nem is nem szól mindenkihez, viszont, ha fogékony vagy az ilyesmire, olyan élményt nyújt, amire máshol nem igazán bukkanhatsz.
A Resfeber még inkább csak zaj, mint zene, szűk két perces hangulati felvezetés, ami aztán a Hajjar fagyos ritmusai és Sanders édesbús éneke által uralt Say Nothingba torkollik, amire a „fényszórók követnek téged"-refrén panaszos bömbölése teszi fel a koronát. Az első nagyvad az Everything Is Wonderfall, egy jéghideg riffelésű, a középrészben szinte mormogva előadott nyomasztás, amit a Wings Of Hope alig kétperces, elektronikára érkező finom dallamai oldanak fel. A Sometimes I Feel az egyik olyan tétel, ami teljességében mutatja meg, hogy micsoda összetettségre képes a Gone négyese, ha igazán elemében van: finom nyitás után robban a feszültség, hogy utána még egyszer oda-vissza lejátszódjon a dolog, miközben tökéletes szimbiózisban alkot a gitár, az elektronika és a már-már törzsi jellegű ritmusokat hozó dob (Hajjar mindig is erős volt az ilyesmiben). A dal végét aztán helikopter-zúgás és a riadó szirénahangjai szaggatják atomjaira.
A No One Ever Walked On Water a lemez energikusabb, fémesebb oldalát domborítja ki, s mint ilyen, Trent Reznor nyúlánk árnyát vetíti a falakra, erre egyébként személyes kedvencem, a Breaks később még rá is tesz egy lapáttal, utóbbi tényleg NIN-esebb a Nine Inch Nailsnél is. A kettő között még ott figyel az anyag legdallamosabb pillanatait elhozó Death Of A Dream - ebben Troy barátunk valami egészen kiemelkedőt alkot énekfronton - illetve a Crimson, Chaos And You pulzáló átvezetője. A lezárás ezek után szinte már csak levezetés a Payoff digitális ridegségével, a lassabb Force Of A Feather viszonylagos nyugalmával, illetve a Dirge For Delusions kaotikus zárásával, ami a többszöri tempó- és témaváltás végeztével noise rockos zajongásba torkollik. Mint egy zaklatott ébredés egy nehéz álomból.
Egy álomból, ahol minden okkal történik...épp ezért semmi sem számít igazán.
Hozzászólások