Shock!

július 18.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Evergrey: Theories Of Emptiness

evergrey_cEgyre csak gyűlnek a lemezek a progmetálban erős, svéd Evergrey műhelyében, akik messze nem arról híresek, hogy gyakorta változtatják a bevált dolgokat és ide-oda ugrálgatnak a különböző zenei stílusok között. Az ilyesminek sokszor szoktak hátulütői lenni, de persze ez nem panaszkodás részemről, s a mindenkori imádat is megvan még, csupán szép lassan próbálom elfogadni azt az állapotot, ami ennyi idő elteltével és ennyi saját muzsika után Tom S. Englundékra is nyugodtan rásüthető: már nem képesek úgy megdobogtatni a szívem, mint egykor. Javukra legyen írva, hogy rokonszenves stílusjegyeik ezer közül felismerhetők és nyilván az sem feltétlenül baj, ha nem kísérleteznek, hiszen ha sikerül erős dalokat írniuk, ez igazából már nem is számít.

megjelenés:
2024
kiadó:
Napalm
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

E tekintetben az összkép az utóbbi időkben talán egy kissé vegyesebb, mint korábban, ugyanakkor a rajongó most is szinte száz százalékban megkapja azt az Evergrey-muzsikát és -életérzést, amire számít. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy az ő korukban már annyira mégsem, mindenesetre én jól elvagyok vele, végighallgatom többször is az aktuális műveket és többnyire pozitív előjelekkel gazdagodom. A Jonas Ekdahl dobos hattyúdalaként is értelmezhető Theories Of Emptinessnél sincs ez másképp, csak épp a Recreation Day-, As I Lie Here Bleeding-, I'm Sorry-, Lost-, Still In The Water-, Till Dagmar-féle óriási nótákat hiányolom egy kicsit, csak hogy párat említsek mondjuk a Monday Morning Apocalypse-ig terjedő termésből. Az Evergrey-best ofra hosszútávon lehet, hogy nem is fognak felkerülni a legfrissebb tételek, azonban akad még egy-két favorit itt is, amelyeket egyszerűen csak jó hallgatni a magamfajta mindenkori rajongónak.

A röfögős Hammond-alapokra rárajzolt és az anyag talán legütősebb riffjével megáldott, kapaszkodós-headbangelős Say, a közönség énekeltetős sláger One Heart, az elsőre is fogós refrénnel túladagolt Falling From The Sun, vagy a csordavokálos Misfortune is képes elszórakoztatni, s csillapítani a már csak módjával fellépő Örökszürke-vágyat, s persze ezek a nóták tuti, hogy élőben is hengerelni fognak. A zenekar védjegyének is tekinthető, szomorkás melódiákban erős Our Way Through Silence is okés a maga semmi újat nem mutató módján, illetve a tartalomhoz passzoló, hegyomlás-szerű riffekkel agyonnyomó és kellemesen megzengetett énekkel monumentálissá varázsolt We Are The North is rádtelepszik idővel, még ha nem is tapadnak meg a dallamai úgy, hogy örökké beléd égjenek. Ugyanezt tudom elmondani a reményteljesen induló, málházós súlyossággal vegyített To Become Someone Else-ről is: ennek riffje megint csak dübörögve rombol le mindent, ami miatt nem győzöm Henrik Danhage gitárost dicsérni. A Ghost Of My Heróval is hozzák a búskomor, de mégis szerethető nordikus-elégikus atmoszférát, ám a katatoniás Jonas Renksével és Englund lányával, Salinával kiegészült, klipesített Cold Dreams már nem tudott különösebben meggyőzni, sokéves Evergrey-túltengésem jelenlegi állapotában (és mondjuk a közelmúlt The Paradox Of The Flame klipjének ismerete után). A nem klipes nóták most valahogy jobban eltaláltak.

A fentiekhez hasonlatos érzéseim voltak egyébként már a frontember Vikram Shankarral közös zongorás-projektjénél, a Silent Skies legutóbbi fejezeténél is, azonban a sokadik pörgetést követően végül le tudom vonni a végső konzekvenciát: jót tett a daloknak a három év érlelés, a hangzást is helyretették, a hallgató „dolga" pedig csak annyi, hogy minél többször elmerüljön bennük az ismerős érzések újraéléséhez. Az előző A Heartless Portrait (The Orphean Testament) szerintem kissé elkapkodott és sokszor unalomba fulladó tételeinél egy fokkal most jobban teljesítettek Danhagéék, és ha ezt a szintet még egy jó pár évig képesek lesznek tartani, egészséges időközönkénti megjelenésekkel, addig nem fogok panaszkodni. (Englundtól pedig a Redemptionben is várok még pár olyan erős anyagot, mint például a tavalyi.)

 

Hozzászólások 

 
#1 Adam 2024-07-01 20:44
Én jó régóta nem hallgatom őket, de úgy vagyok vele, hogy ebben a korban amiben ők vannak, elénekelhetik - és joggal-, hogy "Every album is a victory".
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.