Shock!

Nálam abszolút nem működött Duff McKagan legutóbbi szólóalbuma, a bölcselkedős-politizálós, ám cserébe legalább roppant unalmas és egyhangú Tenderness, így különösebben nem vártam a folytatást. Igazság szerint sokkal szívesebben hallanék új dalokat a basszertől a Guns N' Rosesban, mint önállóan, de ugyanez egyébként országos cimborájára, Slashre is áll a remekül indult, aztán teljesen ellaposodott Conspirators projekt kapcsán. De az új Guns-lemezről most már lassan kezdek végleg letenni, így meg legalább elfoglalják magukat valamivel két stadionturné között, szóval egyik vonal létjogosultságát sem szeretném elvitatni.

Az ősszel megjelent Lighthouse szerencsére lényegesen jobban sikerült a Tendernessnél. Személyesebb hangvételű ez az album, mint a 2019-es, így könnyebb vele azonosulni (nekem legalábbis mindenképpen), és ugyan továbbra is az akusztikus-tábortüzes-elmélkedős hangulatok viszik rajta a prímet, tempók és hangszerelés tekintetében is változatosabb elődjénél. A világ nyolcadik csodájára persze így sem kell számítani, de karakteresebbek, fogósabbak a dalok is, mint legutóbb.

Azt valószínűsítem, Duff jelenleg a színpadon kiéli a rock'n'roll vadállat énjét, és afféle gőzkieresztésnek, fejtisztításnak is számít nála a szólóvonal az utazó cirkusz közepette, szóval mint említettem, ettől a lemeztől se várja senki a basszer punk/sleaze-gyökereinek kiásását. A Lighthouse-t gyakorlatilag teljes mértékben az akusztikus alapú, de a Tenderness témáinál dúsabb, összetettebb megszólalású szerzemények dominálják, az erősítőket mindössze egy dal, a Just Another Shakedown erejéig tekerik fel. De ez is inkább amolyan laza, táncos, garázsos power-pop/rock'n'roll, mintsem igazán húzós, robbanékony téma, és önmagában nézve még csak nem is valami érdekes – viszont középtájt pont akkor pörgeti fel kissé a dolgokat, amikor már épp kezdené unni a banánt a türelmes hallgató. A kicsivel előtte bedobott Fallen befejezése is rockosabb, dinamikusabb az átlagnál.

Néhány illusztris vendég természetesen tiszteletét teszi az anyagon. A Slashsel megerősített Hope önmagában nem megy csodaszámba, de a feelinges és összekeverhetetlen gitárdíszítések azért így is a többi téma fölé emelik – ez egyébként az ezredfordulós, akkor fiókban maradt Beautiful Disease-hez készült, vagyis kábé negyedszázados felvétel, csak az éneket vették hozzá újra. A Jerry Cantrell-lel közös I Just Don't Know semmi extra, különösebb érdekességek nélkül besimul a lemez ívébe. Őszintén szólva, ha nem tudnám, magamtól meg nem mondanám, hogy Jerryvel készült... Iggy Pop viszont kellemesen dörmög a lemeznyitó címadó nyúlfarknyi visszahozatalában finálé gyanánt.

Nem annyira világítótorony, mint inkább gyertyaláng ez a lemez, de a maga nemében végül is korrekt. Ha épp eleged van a lármából, de a csend is zavarna, békésen elszólogat a háttérben.