Shock!

Kissé rejtélyes számomra a Circle Of Pain esete. Mint azt az ismertetőjükből megtudtam, a zenekar 1994 óta létezik, ám én még sosem találkoztam velük. Ez már önmagában is elég érdekes, mert profiljukat tekintve beleillenek az általam kedvelt zenei világba, ráadásul germánok, tehát nem a planéta valamely eldugott, átellenes szögletében tevékenykednek.

Nos, a nemrégiben kapott pakkból aztán bepótolhattam mindennemű tapasztalatlanságomat velük kapcsolatban, hisz nem csupán egy dupla koncertalbum érkezett tőlük, hanem a vele egyszerre megjelent DVD is. Mivel a kétféle hanghordozó nagyjából ugyanazt az anyagot tartalmazza, egy sapka alá veszem őket.

A DVD két fő részből tevődik össze, ezek az alábbiak: The Paradox Classics Show, illetve Ballads and Tribute Show. Eme kellemeket 5.1-es hangzásban lehet megtekinteni/megfülelni, de ettől a ténytől még senki se várja, hogy a sound majd letépi a fejét a soknyi hangszóró kereszttüzében.

A Circle Of Pain dallamos, olykor már-már lágytojásba átmenő muzsikát játszik. A színpadon ezúttal a Südhessen Symphonic Orchestra is kisegítette őket – noha belőlük mindvégig alig-alig hallható néminemű cincogás... Szegények, vadul vonóhúzkodnak, mégis, jobbára háttérbe kényszerülnek a banda nyomulása miatt. A show egyébként nem tartalmaz sok extrát, időnként egy kenetteljes orcájú pasas narrál szép angolsággal, nagy könyvből olvasva a sok bölcsességet, de egyébként egy kifejezetten cicomamentes koncertről beszélhetünk.

Az előadás nézése közben füstölgő pennával jegyzeteltem végig három oldalt, ám mikor végül átolvastam az ákombákomokat, rá kellett jönnöm: elegendő lett volna, ha két-három szót leírok. Azzal is mindent elmondhatok az egész córeszről. Eme összefoglaló pedig imigyen fest: a Circle Of Pain úgy, ahogy van, egérszürke. Uncsi. Jellegtelen. Egysíkú. S eme jellegtelenség egyaránt érvényes az előadott nótákra, a zenészek teljesítményére, valamint az énekes hangjára, amely hallgatható ugyan, de nem túl meggyőző. Időnként túlzásba viszi a rezgetést, a magasabb tartományokban pedig kappan-jelleget ölt. Nincsenek fogós, megjegyezhető melódiák. Egyáltalán. Akad ugyan egy kellemes ballada, amelyet a frontember, Uwe Johann egy egészen szép hangú lánnyal ad elő, de a többi úgy felejthető, ahogy van. A második részben végre hallhatunk szép kórusokat, de a végeredményt ez sem sokban befolyásolja. A tucatdalok méla egymásutánja csakhamar gornyasztó tud lenni.

Ami engem illet, most már el tudom helyezni a Circle of Paint a zenei palettán, de ettől egy fokkal sem lettem boldogabb. Ez a színtelen-szagtalan muzsika egyáltalán nem tudott megfogni, hiába próbáltam türelemmel viszonyulni a srácokhoz.