Shock!

szeptember 21.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Chimaira: The Age Of Hell

A clevelandi Chimaira sem épp a világ legeredetibb zenekara. Az 1998-ban indult csapat első két lemeze az akkori elvárásoknak megfelelően vastagon merítkezett a nu metalból, főleg a Deftones világából, és ehhez dobáltak még hozzá némi thrasht, illetve csipetnyi death metal hatást. Aztán ahogy a nu metal kínossá vált, a banda kiselejtezte zenéjét, a deftonesos témák mentek a kukába, és a többi összetevő mellé bekerült a képbe némi hardcore-íz, enyhe cyber metal fűszerezéssel.

Utóbbi két korongjuk mindennek ellenére mégsem a teljesen felesleges kategória. Egész pofás dalok is kitűnnek a rutinszerű gyalulásból, vagyis azért nem puszta kópiabanda a Chimaira, tehetséges zenészek gyűltek itt össze, csak épp nem állnak túl bátran a komponáláshoz. Az új, komoly tagcserék után elkészített, szám szerint hatodik nagylemezükön végre némileg kilépnek egyre szűkülő dobozukból, bár persze nem kapkodnak, és ha túlontúl messzire tévednének, azonnal visszanyargalnak az ismerős falak közé.

megjelenés:
2011
kiadó:
E1 Music
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 36 Szavazat )

A The Age Of Hell nyitja az ismételten hosszúra nyúló sort. Nem egy meglepő darab, thrashes őrlés, néha deathes hörgésbe átbukó üvöltözés, vagyis olyasmi funkciót lát el, mint a vörös posztó a bikaviadalon. Amitől bevérzik a szemünk – az enyém legalábbis –, az a következő dal. A Clockwork olyasmi, amihez hasonlót már régóta várok tőlük. A dallamos refrénre gondolok, amihez hasonlatos szerepelt már a repertoárjukban korábban is, ám ennyire még egyszer sem sikerült eltalálniuk a dolgot. Zseniálisan keverik a hörgést a tiszta énekkel, a dalba pedig annyi drámai feszültséget sikerült préselni, hogy – nekem legalábbis – egy pillanatra sem ugrott be párhuzamként a metalcore jelző. Szikárabb ez annál, a beépített elcsendesülős rész pedig minden, csak nem ötlettelen.

Erős a Losing My Mind is, mély fejlóbálásra ingerel, egyetlen hibája talán, hogy a kelleténél tovább húzzák. Ez amúgy az egyik legfőbb gond a Chimairához hasonló zenekarokkal: ötven perc ebből a riffgazdag, dinamikus zenéből sok. Pedig ezúttal a tempókat is ügyesen váltogatják, a Beyond The Grave üdítőleg hat a sok középtempós, vagy nyakszaggató dalok sokaságában. Lassan, komótosan halad előre, erejéből azonban egy percre se veszít a remek gitártémának köszönhetően.

Csúcspont a Trigger Finger is, groove-os refrénje nagyon erős. A groove egyébként fontos szó a The Age Of Hell kapcsán, és ha a Pantera neve ugrana be bárkinek is a lemezt hallgatva, hát nem téved nagyot. A Scapegoatról még a némileg hasonló vizeken evező Throwdown is eszembe ötlik, akiknél aztán alig akadnak profibb Pantera tanítványok. Azért vannak itt kevésbé kiemelkedő dalok is, amik fércmunkának épp nem nevezhetők, csak hát alacsony az érdekességi faktoruk. Ilyen például a Born In Blood sablonos modern thrash riffelésével, vagy a Powerless, ami valahogy nem vezet sehová sem. A hangzás ismét profi munka, komolyabb hangerőnél készüljünk fel, hogy a hangszóróink vért fognak pisálni.

Nehéz ilyesmit ilyen korán kijelenteni, de érzésem szerint a The Age Of Hell-lel a zenekar elkészítette pályafutása csúcsalkotását. Lenne még itt min csiszolni, de leginkább a kevésbé erős dalokat kellett volna lehagyni. Lehet, hogy akkor az ötven percből maradt volna harmincöt, de az a félóra méregerős lenne. Így marad a léptetés, meg egy kellemes meglepetést okozó lemez.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.