Nem kevés Slayer feelinggel átitatott, az ember száját önkéntelen vigyorra húzó reszelős témával indul az új Bridge To Solace a Degeneration nótával, amiből aztán egy olyan hangulatos, egyszerre roppant fogós és intenzív zúzdát kerekítenek Jakab Zoliék, hogy csak na. Habár a csapat előző anyagaira sem lehetett panasz, már ez a kezdés is előrevetíti, amit aztán a teljes lemez ismeretében is megállapíthatunk: a hosszú szünet minden szempontból jót tett a zenekarnak, ez ugyanis egyértelműen az eddigi legkerekebb, legerősebb albumuk.
A Bridge To Solace azon hazai bandák sorát gyarapítja, akikről ismeretlenül meg nem mondanád, hogy magyarok, ráadásul abszolút korszerű vonalon mozognak. Az már persze más kérdés, hogy a két alapember, Zoli és az évek kihagyása után ismét dobossá visszavedlett Fellegi Ádám már akkor is ezzel rokon megközelítésű dolgokban utazott, amikor a mai Killswitch Engage, As I Lay Dying, Unearth tábor jelentős része még legfeljebb meselemezeket hallgatott, így nem csoda, hogy utálják, ha lemetalcore-ozzák őket. Maga a zene a stílust tekintve nem változott, maradtak ugyanannál az alapvetően gyors tempókra épülő, agresszív, zúzós hardcore/metalnál, ahol a karakteres dallamokat elsősorban az északi ízű harmóniagitárok hozzák, valami miatt mégis lendületesebb, magát jobban hallgattató a végeredmény, mint a legutóbbi Where Nightmares And Dreams Unite esetében. Ádám gyilkos pörgetésekkel teli, intenzív dobjátéka egyfajta friss húzást adott az anyagnak, de Zoli mélyebbre vett és ezáltal erőteljesebbé, karakteresebbé vált hangja is jót tett az összképnek.
Az indítás mellett a blastbeates Like Sheep Led To Slaughter, a hihetetlen energiákat felszabadító I Am Faithless, I Am The Misanthrope, a személyes kedvenc The Spirit Burial Ground vagy az underground szinten akár slágeresnek is simán nevezhető, óriási refrénű When There's Nothing Left To Die For számomra simán a csapat legjobb dalai eddig, nem is beszélve a kifejtősebb, nagyon érzelemgazdag The Young And The Restless zárásról. Garantáltan meg fogsz lepődni, milyen gyorsan bemásznak majd a füledbe a gitárharmóniák, melodikus betétek, csordavokálos refrének, sőt, maguk a riffek is... Itt bizony nem történt mellényúlás, minden felesleges zsírt lenyestek a dalokról, és éppen ezért rutinszerűen indítod újra az albumot, ha egyszer lepörgött. A hangzás szintén profi, bár nem olyan brutálisan tömény és hi-tech, mint mondjuk a fentebb említett amerikai csapatoknál. Nyersebb, szellősebb, természetesebb ez a sound, közelít a csapat élő megszólalásához, bár a kelleténél puffogósabb dobhangzást eleinte azért szoknia kell a fülnek. Legutóbb a pergő és a lábdobok is ütősebben szóltak, ez azonban semmiképpen sem zavarja a dalok élvezetét.
Csak reménykedni tudok abban, hogy a következő hónapokban minél több emberhez jut majd el ez a baromi jól eltalált borítóba csomagolt album, a Bridge To Solace ugyanis simán válhat napi rendszerességgel döngetett favorittá egy csomó mindenkinél. A zene minden hangjában aktuális és naprakész – mondhatni, a trendek menetközben utolérték a korábban évekkel előttük járó Zoliékat –, az élő teljesítményben sincs hiba, tényleg teljesen kerek az összkép. A House Of The Dying Sun simán bejöhet annak, aki annak idején a klasszikus Cro-Mags lemezekről szívta magába a hardcore szellemiséget, lazán ráharaphat az At The Gates- és In Flames-függő skandináv metalos, de akkor is érdemes próbálkoznod, ha le sem lehet rólad imádkozni az S-es As I Lay Dying pólót, mert könnyen lehet, hogy új kedvencet avatsz. Pláne, hogy a CD-re az új dalokat követően a teljes előző album is felfért...
