Shock!

Jobban belegondolva fogalmam sincs, miért hallgatom meg mindig az újabb és újabb Bon Jovi lemezeket, amikor pontosan tudom, hogy nem várhatok tőlük semmit. A legutóbbi Lost Highway album lazulása után Jon Bon Jovi és Richie Sambora ezúttal is beígérték a rockosodást, a klasszikus sound mai verzióját, de aki ennek hallatán fellelkesült, azt szeretném emlékeztetni, hogy már a Crush, a Bounce és a Have A Nice Day előtt is hallottuk ezeket a hangzatos szólamokat.

Nos, a The Circle stílus és zenei megközelítés tekintetében a fenti sorba illeszkedik, ami önmagában még talán nem lenne baj, az viszont igenis gond, hogy a modernkori Bon Jovi „se hal, se hús" jellege szintén végig itt kísért. Magyarán szólva a lemez dalainak szürkesége is a fenti albumokat idézi. A Lost Highway country-popja sem éppen az én stílusom, de annak az anyagnak legalább egységes arculata volt. Ennek megint nincs.

Amolyan össznépi tömegrock ez a zene, tipikusan olyan, ami az amerikai focistadionokba való: vérprofi munka, minden részlete klappol, az összes hang a helyén van, csak éppen annyira hideg, üres és érdektelen az egész, hogy az valami félelmetes. Mindez nagyon szomorú, a Bon Jovi ugyanis többek között éppen azért tudott annak idején a világ egyik legnépszerűbb zenekarává válni, mert Jon dalainak érzelmi töltése milliókat érintett meg. Lehet, hogy üzenete néha egyszerű, sőt, klisés volt, de fontos és alapvető is egyben. Nos, mára a tartalom teljesen eltűnt a zenéjéből, és maradtak a kongó közhelyek, az unalomig ismert dallamfordulatok, amikre hol U2-, hol Bruce Springsteen-pólót erőltettek, mindez kapott egy abszolút korszerű, 2009-es soundot, hogy a Coldplay rajongók se köpködjenek a lemez hallatán, és ennyi, kész is volt a mű.

Nehéz mit mondani ezekről a dalokról, mert tényleg teljesen jellegtelen az egész lemez, és ezúttal még azt a kötelező két-három kiugró nótát sem sikerült összehozniuk, amik elviselhetőbbé tették az összképet a 21. századi albumaikon. Pedig a nyitó We Weren't Born To Follow-val még egész jól is indítanak: igaz, hogy a verzékben mind a tempó, mind a dallamvilág olyan, mintha Bono helyett Jon énekelne a U2-ban, de a refrén fogós és beazonosítható (nem véletlenül, mert '88-ban már hallhattuk egyszer kicsit más formában, csak akkor Born To Be My Baby volt a címe). Kis szódával még a When We Were Beautiful és a Work For The Working Man kettőse is elmegy: előbbi egy belassultabb téma, amit megint körülleng az írek szelleme, utóbbi pedig konkrétan a Livin' On A Prayer basszustémáját hasznosítja újra egy tapsrock-refrénnel megfejelve. Ezután azonban elkezdenek sorjázni a semmiféle karakterrel nem rendelkező dalok. Jon énekelget, Sambora játszogat valamit a gitárján, jönnek a nagyívűnek tűnő kórusok, salalázós vokálok, amik az adott pillanatban akár még jónak is tűnhetnek, de aztán nyomtalanul törli őket a memória, és nem jutunk el sehová.

A nyugisan induló Superman Tonight giccsesen patetikus, berobbanónak álcázott, de valójában teljesen töketlen refrénjével veszíti el a csatát, a Bullet „keménykedni-akarok-de-nem-merek-mert-az-elriasztja-a-közép-nyugati-háziasszonyokat" megközelítésével zuhan két szék között a padlóra, és különösen fájdalmas, hogy még a Desmond Childdal közösen jegyzett záró daltrióról sem lehet elmondani igazából semmit. Sőt, az utolsóként érkező Learn To Love geil, émelyítő rózsaszín cukormázzal nyakonöntött háááléééháááááléééé refrénje egyenesen borzalmas. Ugyanez a szövegekről is elmondható: Jon szinte végig olyan, mint valami bölcselkedő vénember a dögunalmas fajtából, aki állandóan arról beszél, hogy bezzeg amikor még fiatal volt. Komolyan, jelentkezzen már valaki, akit érdekel ez a nyuggertempó attól az embertől, aki a Runaway-jel futott be annak idején! Jon Bon Jovi nem Bruce Springsteen és nem Bono, soha az életben nem is fogják odasorolni melléjük a pop metal múltja miatt, akármennyire is gyúr erre úgy nagyjából a New Jersey óta.

Nem arról van szó, hogy ne akadnának itt-ott jó dallamok, ízes szólók, elkapott hangulatok, hiszen Jon és Richie egyaránt kiváló dalszerzők, akik álmukból felkeltve, zsebből is ki tudnának tenni az asztalra egy három perc negyvennégy másodperces szerzeményt, és a végeredményt borítékolhatóan meg is lehetne hallgatni. Ihletettségnek, bármiféle lelkesedésnek, kreatív energiáknak azonban nyomát sem hallani ezekben a szerzeményekben, inkább olyan hatást kelt az album, mintha nekik is tökmindegy lenne az egész. Zenéljünk valamit, legalább 3-4 millióan úgyis megveszik majd a név miatt, a következő turnén meg már nem is kell majd játszani semmit ezekből a dalokból, és nem is fog feltűnni senkinek a hiányuk. Nevezhetjük ezt kiégésnek, dinoszaurusz-betegségnek vagy akármi másnak, a lényeg ugyanaz: a The Circle egy halálosan lapos album.