Shock!

Viszontagságos előtörténetű lemez a The Satanist, és valószínűleg akkor sem túlzok, ha azt állítom: ezek a viharos előzmények nagyban hozzájárultak, hogy a lengyel Behemoth friss anyaga az idei év egyik legnagyobb figyelem által övezett extrém metal albuma legyen. Adam Darski, azaz Nergal persze amolyan igazi megosztó figurává nőtte ki magát a színtéren az utóbbi években, amire érzésem szerint igyekszik is alaposan rájátszani, de ez ebből a szempontból másodlagos, az album ugyanis nagyon jól sikerült. És engem ez lényegesen jobban érdekel annál az óvodai homokozóba kívánkozó vitánál, hogy vajon szabad-e egy blackdeathsternek tévés tehetségkutatókban, celebmagazinokban szerepelnie vagy Ribbentropot játszania.

Bevallom, sosem voltam különösebb Behemoth fanatikus: természetes érdeklődéstől vezérelve megismerkedtem a lemezeik egy részével, volt is, ami tetszett, de még csak azt sem állítanám, hogy bármelyik is túl sokat pörgött volna nálam. Így nem is feltétlenül vagyok mérvadó, amikor azt mondom, hogy a helyzet változni látszik, és nekem elég egyértelműen a banda eddigi csúcsalkotásának tűnik a The Satanist. Attól a véleményemtől azonban nehezen tántoríthatna el bárki is, hogy ha létezik lemez, amely alkalmas tágítani a zenekar táborát, hát az ez. Ennek oka elég egyszerű: egyik általam ismert munkájuk sem volt ennyire dalközpontú, jól strukturált és átgondolt. Nyilván lehetetlen megállapítani, milyen áttételeken keresztül és mennyiben járult hozzá Nergal pokoljárása ehhez a megközelítéshez, de tény, hogy árad valami megfoghatatlan frissesség az egész albumból, egyszerűen érzed, hogy ez egy új fejezet, és belengi a dalokat valami megfoghatatlan jelentőségteljesség is. Ez egy roppant komoly lemez, és az első pillanattól fogva megfellebbezhetetlenül tudatja is veled, hogy az. Ilyen delejező atmoszféra mellett garantáltan nem mehet el szó nélkül az ember.

A Behemoth stílusa persze eddig is elég jellegzetes volt, és meg is maradtak a védjegyek: a zene továbbra is ötvöz magában minden éjfekete extrém metal irányzatot. Azon persze el lehet vitatkozgatni, mennyivel szélsőségesebbek a lengyelek a Nergal által leszólt amerikai bandáknál, és mifelénk egy ilyen lemezcím is inkább mosolyt fakaszt, miközben a mélyen vallásos Lengyelországban tényleg tömegével akadnak, akiket őszintén felháborít, de ezek ismét csak másodlagos dolgok. Abban viszont igaza van Darskinak, hogy ez az anyag baromi messze áll a mai színtéren uralkodó agyontriggerelt, szétkompresszált egyenhangzású albumoktól: tényleg szinte lélegzik az egész mű. A ma megszokottnál természetesebb, archaikusabb dobsound eleve roppant tetszetős keretet ad az anyagnak, és a gitároknak többek között éppen azért van igazi ereje, mert nem borítanak el mindent. A kiegészítő kórusok, szimfo-díszítések, fúvósok is organikusan, tanítanivaló módon illeszkednek az összképbe. Maguk a dalok pedig tényleg nagyon jók, kezdve a nyitó Blow Your Trumpets Gabriel! sodró, a hallgatót örvényként beszippantó hangorkánjától a slayeresen gonosz gitárdallamokat, sőt, az említett fúvósokat is bevető, tökéletes felépítésű Ora Pro Nobis Luciferen és a címadó tenyérizzasztó, lidérces dallamain át egészen a Ben Sahar menetelős súlyosságáig. A hét perces O Father O Satan O Sun! eposz pedig tényleg olyan, mint amilyennek egy epikus zárótételnek lennie kell: addig sosem látott, katartikus magasságokba emeli az albumot, tényleg valóságos remekmű, az egész anyag legjobbja.

A Behemoth mindenre odafigyelt ezen a lemezen: a hangulatot, az összképet tényleg nem tudom eleget dicsérni, egyszerűen nem vonhatod ki magad az album hatása alól, de a részleteket vizsgálva is mindig bukkan az ember tetszetős apróságokra, legyen az egy pont megfelelő helyen érkező pörgetés, ízes szóló vagy épp a legjobbkor megnyomott üvöltés Nergaltól. A borítóról szintén muszáj megemlékeznem, mert ez sem valami klisés tucatgiccs: bele lehet mélyedni, hosszasan lehet nézegetni, megéri rászánni az időt. Mint ahogy az egész lemezre is. Mint mondtam, eddig nem számítottam különösebb Behemoth fannak, de sosem késő új barátokat szerezni.