Shock!

Egyre-másra rajzanak a csapatok Göröghon irányából. Épp az imént vettem ki a lejátszóból a Wolfcry korongját s máris itt tülekednek a földijeik. A Battleroar zenekar aránylag ifjú még, az öt fiú mindössze a második album kiadásánál tart. A vitézek Itáliába ruccantak át, hogy a számukra legmegfelelőbb stúdióba vackolják be magukat a felvételek idejére. A munkálatokhoz segítséget is hívtak, például Mark Sheltont a Manilla Roadból, vagy Bob Katsionis billentyűst, aki egyéb munkái mellett a Firewindnél is hadrendbe állt már.

Az epikus true metal követői nem sok meglepetést nyújtanak, ami témaválasztásaikat illeti. Ha annyit mondok: Narsil, szerintem sokan bólogatnak értőn. (Aki mégsem, az olvasson Tolkient.) Hosszas lírai bevezetés után - amely nem annyira intro, mint inkább maga az első nóta -, végre beleszimmanthatunk a banda "valódi" világába. A Vampire Killer sajnos tüstént előrevetíti, mi vár ránk a következő csaknem egy órában.

A nem kissé Manowar-ízű zene elég tompán szól, Marco Concoreggi pedig olyan gyászos szinten énekel, hogy az több, mint hervasztó. A csatazajos, lónyerítéses nóták sora sajna nem sok élvezetet, illetve változatosságot biztosít. Hősiesen végigharcoljuk a daliákkal a Siegecraftot, majd elérkezünk a Tower of the Elephanthoz. Ez a hét percesre nyújtott rétestészta részben tetűlassú, ahol pedig mégsem, hát a képlet ott sem fest jobban.

Vékonyka és erőtlen az egész tákolmány. Marco félig elbeszélő-félig fahangon erőlködő stílusától garantáltan falnak megy minden igényesebb hallgató. Komolyan, kizárólag lelkiismereti okokból hallgatom végig a nótákat - ami elég árulkodó lehet, hisz alapvetően nagyon vajazom a true/epikus cuccokat. No meg pislákol bennem a naiv remény, hátha lelek valahol egy jóféle nótát. Tévedésből... Szóval várogatok, magamra erőltetett türelemmel. "Jutalmul" nyolc percen át hallgathatom a Dyvim Tvar trappját és szedett-vedett dallamait, s közben törődött orcával kaparom le a végrendeletemet, mert félő: megöl az unalom. Egyetlen megjegyezhető, frappáns melódia sincs a nótákban. És ezen a tényen még a legendás kard sem segít, pedig a fiúk tőlük telhetően igyekeznek a penge újrakovácsolásával... Hosszas kómámból mindössze a Calm Before the Storm utolsó két perce térít magamhoz - de az legalább alaposan. Már a tizedik, vagyis utolsó dalnál tartok s még mindig feszt várom az üdvösséget. Hiába. A Battleroar legénysége nem nagylelkű hozzám.

Fogalmam sincs, mi célból alkotnak a srácok. Még az átlagbandák sűrű masszájának is csupán a legalsó rétegébe sorolhatók bele. Ami nem is csoda, ha egy néma énekessel is jobbat nyújthatnának, mint ezzel az antitalentum Marco gyerekkel.