Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Amorphis: Silent Waters

A gyorsaság nem mindig jár pozitív eredménnyel, de azért néha hasznos. Jelen esetben az Amorphis nem várt túl sokat az új albummal, hiszen alig egy évvel az Eclipse után itt a Silent Waters névre keresztelt új korong, gondolom azért is, mert sok éhes szájat kellett betömni, akiknek már egy éve az járt a fejében, hogy most akkor büdös a nagy visszatérés a gyökerekhez, vagy nem annyira az.

megjelenés:
2007
kiadó:
Nuclear Blast / HMP
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

A lemezre a szokásoknak megfelelően 10 dal került szűk 47 percben, és ha minden jól megy, akkor a digipack verzión szerepelni fog majd egy bónusz is.

Nagy volt bennem a várakozás okozta feszültség, hiszen a Far From The Sun számomra sokat nem jelentett, annak ellenére, hogy hibátlan munka, de tűz már nem volt benne. Annál inkább az Eclipse-en, és van azért abban valami, hogy ez nagyban köszönhető az új énekesnek, Tomi Joutsennek, akit egyébként a közönség is hamar be- és elfogadott. Persze egy új énekes nem eredményezi automatikusan azt, hogy a megközelítés újra a karcosabb irány felé közelítsen, kellett ehhez a zenekar is. Szóval feszültség az volt. Aztán elindítottam a lejátszót és hirtelen megnyugodtam, gond egy szál se.

A lemezt nyitó Weaving The Incantation kellemesen zakatoló témával indít, színtiszta Amorphis-metal, aztán beúszik a kórus és a szinti, a sokadik sávban halkan szól az akusztikus gitár, mindehhez Tomi váltott hörgése és tiszta énekhangja társul. Nem egyszerű nóta, nagyon szépen összerakták. Ami már itt feltűnik, hogy a hangzás gyönyörű, szerintem alapban több sávval dolgoztak itt, mint az Eclipse-n, ennek megfelelően több réteget is hallani, de remekül keverték az anyagot, így egyik sáv sem nyomja el a másikat. A riffek valóban a múltat idézik, ezek a dallamos, folkos dolgaik nagyon tudnak ütni még mindig, és az is tény, hogy ennyi hörgős énektéma az Elegy óta nem volt Amorphis lemezen.

Az A Servant szintén kellemes lüktetésű nóta, belerágja magát a hallójárataimba a dallamos gitártéma, a szinti nem játszik semmi extrát, de nagyon szépen színezi a hangulatot, nem mellékesen Tominak pitbull bújt megint a torkába. Aztán megint mérgez a dallamos refrén, és ismét ráébredek, hogy nekem már egy picit sem hiányzik Pasi a mikrofon mögül. Azért azt hozzátenném, hogy a gitároknál a súlyosodás ellenére megmaradt a retro megközelítés, így aztán az a baj, hogy néha nem tudom eldönteni, a srácok öregszenek vagy fiatalodnak.

A címadó Silent Waters már egy kicsit lazább téma, lassabban is indul, Tomi is inkább lágyabb hangszíneket használ, de ami az első két dalra igaz, igaz az itt is: nagyon kellemesen lüktető a ritmus. Tipikus klipes nóta, a szó pozitív értelmében slágeres. A Towards And Against kezdése az Eclipse és az Elegy közti időket idézi, aztán mindezt vegyítik az Eclipse karcosságával, és máris valami újat és érdekeset hallhatunk, megint jön a remekül eltalált ritmus, meg a rendkívül okosan váltogatott durva és dallamos énektémák. Tény, hogy Tominak alapvetően széles a repertoárja, itt ki is használja azt teljes mértékben, szimpatikus amit csinál és jó hallgatni.

Az I Of Crimson Blood lassabb, pihentetőbb témákból épül, lazább kompozíció, talán nem is az album legjobbja, de ez erősen relatív, nagyon erős ez így is. A Her Alone-ban nagyobb hangsúlyt kap már az akusztikus gitár, előrébb lépett a szinti, a torzított témák hátrébb kerültek, a szomorkás énektémával azonban így is épp elég súlyosak maradtak. Már az előző nóta sem volt igazán pörgős, de itt kimondottan belassulnak, kevés női ének is színesít. Az Enigma túlnyomórészt akusztikus dal, kellemes, de ugyanaz igaz rá, mint az I Of Crimson Bloodra.

A Shaman-ban visszatér a zakatoló középtempó, és a folkos elemek, amik eddig is jelen voltak, itt talán még nagyobb hangsúlyt kapnak, néhol nyomokban megint ott van az utolsó két Pasival készített lemez hangulata és az azon alkalmazott technikai, hangszeres megoldások. A The White Swan merengősebb témákból épül fel, a tempóból megint visszavesznek, de ezt remekül ellenpontozzák a súlyosabb, hörgős részek, és mondanom sem kell, megint kitűnőek a dallamos énektémák. A Black River sem nevezhető különösebben gyorsnak, de a szomorkás gitár- és énektémák kellemesen vezetik le a lemezt.

A digipack verzión lesz még egy bónusz nóta, ami a Sign címre hallgat, és első hallásra tudtam, miért nem fért fel a Silent Watersre. Itt ugyanis már nem csak nyomokban fedezhetőek fel a korai idők, ez a dal konkrétan olyan, mintha az Elegyről maradt volna le, persze a hangszerelés 2007-es, egyébként pedig baromi jól sikerült. Ennyi volt az Amorphis aktuális lemeze, én megnyugodtam, és szerintem és esetleg aki eddig nem volt nyugodt, most szintén kifújhatja magát.

Zárásként röviden csak annyit, hogy bár nekem is néha bűzlik ez a visszatérés a gyökerekhez dolog, de ha ez lenne egy album megítélésének alapja, akkor nyugodtan abba is hagyhatnám az írást. Amíg ilyen minőségű anyagokat tesznek le az asztalra, mint ez, addig nem érdekel, hogy a zúzósabb, vagy a lazább zenei környezetben érzik-e otthon magukat, nekem mindkettő tetszik. A problémám csak az volt ezzel a lemezzel, hogy sajnos nem jobb, mint az Eclipse és a korai anyagok, bármennyire is igyekeznek megidézni a múltat. Remek lemez, de nem tökéletes.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.