Shock!

október 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

All Shall Perish: This Is Where It Ends

A deathcore vonulat talán az első olyan stílusirányzat volt, amely már szinte teljes egészében a neten futotta ki magát azzá, ami mára lett belőle. Sokakban épp emiatt a mai napig nem is tudatosult, hogy az ide sorolható fiatal csapatok némelyike mögött mekkora tábor áll. Rá lehet persze sütni, hogy divat, ami leginkább a lázadó tizenhat éveseknek jön be, a rutinos (közkívánatra: iszapszemű) öreg rókák elnéző mosollyal azt is megjegyezhetik, hogy pár év múlva teljesen más lesz az aktuális tutiság, és bizonyos szempontból ezekben az állításokban van is valami. Egy dolgot nem lehet csupán tenni: félvállról venni a jelenséget. Amikor a színtérről indult Bring Me The Horizon gyakorlatilag kizárólag facebookos promóval még a zeneileg mindig évekkel az aktuális trendek mögött kullogó Magyarországon is teltházat csinál, egyértelművé válik, hogy ezekkel a bandákkal akkor is számolni kell, ha az ember történetesen nem varratja tele a testét színes virágokkal és hasonlókkal. Mindez persze nem vonja maga után automatikusan a rokonszenvet: a Suicide Silence új lemezéről például néhány hete pont én írtam le ugyanitt, hogy nem több látványos lufinál, és eddig még a Bring Me The Horizont sem sikerült megkedvelnem, pedig esküszöm, megpróbáltam. De ami nem megy, azt ugyebár nem kell erőltetni...

megjelenés:
2011
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Az oaklandi All Shall Perish esete ugyanakkor más tészta. Hernan Hermidáék már a legutóbbi, többek között például Kirk Hammett által is sokat méltatott Awaken The Dreamers lemezen is hallhatóan igyekeztek tudatosan távolodni a nagyon tipikus, blastbeates-breakdownos vonaltól, eközben azonban megőrizték a maguk legjellegzetesebb vonásait. Nem meglepő módon az új, sorrendben negyedik album ezen a nyomvonalon halad tovább, ráadásul tavaly érkezett hozzájuk egy új szólógitáros is Francesco Artusato személyében, aki – minden túlzás nélkül – elképesztően nagyot dobott a zenekaron (kábé akkorát, mint mondjuk az Arsisból érkezett csóka a The Black Dahlia Murderen, vagy még többet). Mindezek eredőjeként miközben a Suicide Silence friss anyagát hallgatva még a nagy hype ellenére is gyorsan elkalandozik a hallgató figyelme, az All Shall Perishnek sikerült összehoznia egy majdnem végig ütős lemezt. Mitch Luckeréknél a nagy durvulás mögött nem hallani igazán jó dalokat, ez az ötösfogat azonban gyakorlatilag szinte csak ilyeneket tett fel erre a korongra.

A zenekar hangzásának alapjai az utóbbi évek tagadhatatlan változásai ellenére is megmaradtak: ma is egyszerre van meg bennük a floridai mocsarakból előmászott klasszikus amerikai death metal bandák dögletes kipárolgása, illetve a svéd vonal harmóniagitáros jellege, de természetesen nem spórolnak a nyolchúros Ibanezeken elővezetett zsére hangolt, Meshuggah-beütésű vonszolós témákkal meg a brutál breakdownokkal sem. Ha nem vigyáznak vele, az ilyesmi már csak a töménység miatt is könnyen egybefolyik, de a banda nem ijedt meg attól, hogy sokan köpködéssel fogadták az Awaken The Dreamers szerteágazóbb megközelítését: még tovább fejlesztették az ott kibontott újdonságokat. Nem állítom, hogy nem csúsztak be enyhébb töltelékek, netán klisériffek is itt-ott, az összkép azonban meggyőző, és nem kizárólag az At The Gates-hatású dallamos gitárfutamokra épülő szerzemények másznak be aránylag hamar a fülbe, hanem az ilyen-olyan -core-os, netán hagyományosan death metalos megfejtések is. Artusatót pedig tényleg nem tudom eleget méltatni, mert egyenesen zseniálisan játszik, végig hatalmas, virtuóz klasszikus metal szólókkal dobja meg a dalok energiaszintjét, teszi még fogósabbá a zenét. Hermida is igyekszik minél több hangon megszólalni, vagyis az ének sem merül ki egysíkú vérhányásban, ami szintén a változatosság irányába hat. Hernan ráadásul rendelkezik egy bizonyos extra kifejezőkészséggel is, amit nem lehet tanulni. Így még a legdurvább hangon elüvöltött sorokban is akad valami olyan speciális plusz, amitől megragadnak az agyban. Hallgasd csak meg például a My Retaliationt, ahol szabályszerűen énekelve hörög egyszerre démoni és teátrális módon. Nyilván ő is széthallgatta annak idején a David Vincent-féle Morbid Angel lemezeket...

Érdekes, hogy habár az ilyesmivel abszolút nem szokott gond lenni a modern brutál muzsikáknál, a hangzást ebben az esetben nem érzem száz százalékosnak. Kicsit talán tompábban szól a lemez a kelleténél, és a ritmusszekciónak sincs meg az az alja, amit elvárna a hallgató: a basszus egyértelműen hátrébb van az ideálisnál, a dobsound pedig néhol elég természetellenesnek tűnik. Én is tudom, hogy mindenki agyoneditálja a dobokat a stúdióban, nincs is ezzel semmi bajom, ha élőben vissza tudják adni az albumon hallottakat (márpedig az amerikai zenekaroknál nem szokott gond lenni a koncertteljesítménnyel). De direkt nem kell emlékeztetni az embereket a trükközésre... Mindez azonban nem vészes probléma, pár hallgatás után megszokod a hangzást, és onnantól már csak a dalokon áll vagy bukik a dolog. Ezen a téren pedig az All Shall Perish remek munkát végzett, még ha nyilván nem is készítették el az új Slaughter Of The Soult. Biztos vagyok benne, hogy a There Is Nothing Left, a Procession Of Ashes, a The Past Will Haunt Both Of Us vagy az In This Life Of Pain révén sok új barátot szereznek majd a következő hónapokban.

 

Hozzászólások 

 
+5 #1 mrataxi 2011-09-01 10:30
a bmth meg a suicide silence tényleg nem jó, az all shall perish más kategória, még ha az se a kedvencem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.