Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

DiszKgráfia: Helloween

Június 28-án úgy tűnik, több elhalasztás után végre tényleg összejön a Helloween és a Hammerfall közös budapesti arénakoncertje. Ennek örömére most Michael Weikathék terjedelmes katalógusát vesszük górcső alá sorozatunkban, ahol távirati stílusban, mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Helloween karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

helloween_3

Walls Of Jericho (1985) // Keeper Of The Seven Keys: Part I (1987) // Keeper Of The Seven Keys: Part II (1988) // Pink Bubbles Go Ape (1991) // Chameleon (1993) // Master Of The Rings (1994) // The Time Of The Oath (1996) // Better Than Raw (1998) // The Dark Ride (2000) // Rabbit Don't Come Easy (2003) // Keeper Of The Seven Keys: The Legacy (2005) // Gambling With The Devil (2007) // 7 Sinners (2010) // Straight Out Of Hell (2013) // My God-Given Right (2015) // Helloween (2021)

Valentin Szilvia

  1. The Dark Ride
  2. Better Than Raw
  3. Master Of The Rings
  4. Chameleon
  5. 7 Sinners
  6. Pink Bubbles Go Ape
  7. Gambling With The Devil
  8. Straight Out Of Hell
  9. Helloween
  10. The Time Of The Oath
  11. Keeper Of The Seven Keys: Part II
  12. Rabbit Don't Come Easy
  13. Keeper Of The Seven Keys: The Legacy
  14. My God-Given Right
  15. Keeper Of The Seven Keys: Part I
  16. Walls Of Jericho
Bevallom, a Helloween annak idején kimaradt nálam a belépő zenék repertoárjából, néhány dalt, illetve lemezt hallottam itt-ott, de a hőskorban nem fogott meg a zenéjük. Aztán jött a Dark Ride, amivel szerelembe estem. A csapat tévútnak ítélte, rendezték soraikat, többször és többféleképpen is, így én maradtam távoli megfigyelő. Egészen tavalyelőttig, amikor a kényszer szülte tartós bezártság miatt átfutottam a Helloween-diszkográfián, és elég gyorsan rájöttem, hogy mennyire szerethető a zenéjük, és lelkes rajongó lettem. Nyilván nem minden lemez/dal/korszak vág az ízlésembe, de sokkal-sokkal több igen, mint amire előzetesen számítottam, és azóta többször nekifutottam már több lemeznek is, és tartósan megkedveltem sokmindent tőlük. Hát így álltam neki legújabb DiszKgráfia-alanyunknak, és így olvassátok ti is.

wallsofjerichoWalls Of Jericho Németország válasza a Judas Priestre. Mai füllel ez a bántóan hamis, kiabálós fura ének teljesen szürreális, ez a tipikus germanoid speed/power metal itt még inkább kapkodásnak tűnik, de persze abban a korban értelmezve jogos, hogy miért figyeltek fel rájuk. Michael Weikath lefektette a a saját stílusának az alapjait, és ez mindenképpen értékelendő, noha ez a szélvész-jelleg ebben a megközelítésben nem találkozik az ízlésemmel, bár el kell ismerni, kétségtelenül bájos. Kai Hansen nem igazán tündöklő teljesítménye miatt inkább távol tartom magam a bemutatkozó lemeztől, de ha mégis, akkor inkább az eredeti, 1985-ös verzióval próbálkozom, amin ugye a döngölős Gorgart nem lehet nem szeretni. Kiemelkedő pillanat: A Ride The Sky, akárhogy is, de jó az összes kliséjével és sikoltozásával együtt, természetesen csakis az eredeti hangzással.

keeper1Keeper Of The Seven Keys: Part I Miután a zenekar és Kai Hansen is gyorsan rájöttek, hogy nem fog ez ebben a formában működni, Michael Kiskét környékezték meg, akivel a zenekar első fénykorszaka is elkezdődött. Mai füllel persze sok dal ódivatú, de a kor lendülete még mindig kitapintható ezekben a szerzeményekben, Kiske meg tényleg totálisan más szintre emelte a produkciót, noha itt még többnyire szirénaként működött. Érzelmi kötődésem nincs igazán a lemezhez, ezt a fajta szélvész trappolós zenét még mindig nem sikerült megkedvelnem, de ez nem von le semmit az értékeiből, csupán szubjektív ténymegállapítás. Kiemelkedő pillanat: a lírai A Tale That Wasn't Right ott van a szeren mai füllel is.

keeper2Keeper Of The Seven Keys: Part II Az egy évvel később készült második Keeper-lemez már jóval feszültebb körülmények között készült, ennek ellenére sokkal izgalmasabb – talán pont ezért. Túl nagyot nem változtattak a recepten, a dalok kidolgozottságán, változatosságán azonban igen, nem véletlenül tartanak meg számokat a mai napig a koncertprogramban. Az I Want Outot akkor is ismered, ha évtizedekig kerülted a zenekart, Kiske meg e rövid idő alatt is sokat fejlődött, néha természetesen még mindig többnyire sziréna – a korszellemnek megfelelően, természetesen. Kiemelkedő pillanat: A We Got The Right szellősebb szerkezetével mai füllel is rokonszenves.

pinkbubblesPink Bubbles Go Ape Roland Grapow váltotta Kai Hansent, a lemez viszont nem robbant nagyot, bár ezzel a lemezcímmel minimum zseniális dalokat kellett volna hozni. „Not good, not terrible" – tartja a mondás, és hát tényleg, leginkább olyan semmilyen, illetve kiugró dal nincs igazán rajta, bizony tényleg el lehet menni mellette úgy, mintha sosem hallottad volna. Mindezek ellenére háttérzenének teljesen rendben van mai füllel is, sőt egy csomó számban egész izgalmas zenei megoldásokat alkalmaztak. Kiemelkedő pillanat: itt most ez nehéz, dalrészletek tetszenek, de mondjuk legyen az utolsó, lírikus hangulatú Your Turn.

chameleonChameleon A kakukktojás, a kiátkozott, az áramvonalasra, más piacra faragott. Eklektikusnak eklektikus, totálisan vegyesfelvágott. Olyannyira, hogy a When The Sinner tiszteletbeli Aerosmith-dal is lehetne például (bár nem csak itt érezhető a hatásuk), egy csomó dalban Kiske meg helyenként Seb Bach. Furamód nekem pont ez az eklektikusság tetszik, és értem ugyan, miért lett bukta annak idején, de ha később ismered meg a zenekart, akár te is rácsodálkozhatsz itteni gyöngyszemekre, noha az tagadhatatlan, hogy egyik dal sem Helloween, hanem valami fura hard rockos dalgyűjtemény, aminek megvannak a kiugró részei, de azért számhosszilag rácsaptam volna a kezükre helyenként. Tökfejeknek nem való. Kiemelkedő pillanat: a sejtelmes, sokrétű I Believe magával ragad akármikor.

masteroftheringsMaster Of The Rings Az előző lemez sikertelensége után repült az énekes és a dobos. Andi Derist az általam is kedvelt Pink Cream 69-ből csenték el, Uli Kusch-t pedig a Gamma Rayből. A két új tagot már nagyrészt kész tények és dalok elé állították, ettől függetlenül ez egy kiváló és időtálló dalokkal telepakolt lemez így mai füllel is, ami az együvé csiszolódás első mérföldköve. A három Deris-szerzemény Why?, a lüktető Perfect Gentleman, és a kicsit az UKJ Cats In The Cradle-jére hajazó In the Middle of a Heartbeat számomra kedves dalok, de a Mr. Ego (Take Me Down) dalt például ki nem szereti, ami a maga sejtelmesen fülbemászó világával abszolút topforma, de hát ezt nyilvánvaló okok miatt nem fogják élőben eljátszani sosem most már. Az album többi számával sem mentek vissza a speed metalba, de nem is olyan szélsőséges, mint a Chameleon. Kiemelkedő pillanat: innen speciel nehéz csak egyet választani, de legyen a Mr. Ego.

timeoftheoathThe Time Of The Oath Szinte már menetrendszerűnek is mondható két év után jött egy konceptalbum, amit a Nostradamus-sztori ihletett. Zeneileg számomra kevésbé izgalmas, korrekt, szerethető, klasszikus Helloween-standardoknak megfelelő dalokkal, de összességében az én ízlésemhez egyáltalán nem áll közel. Andi Deris úgy belesimult az összképbe, mintha mindig itt énekelt volna. Kiemelkedő pillanat: Nem egyszerű, mert tényleg nem az én világom az itteni dalok többsége, de lírában erősek mindig, legyen az If I Knew.

betterthanrawBetter Than Raw Súlyosabban megszólaló köntösben jelentkeztek két évvel később, így hozzám is könnyebben talált utat ez a lemez. Robbanékony, erős formát mutatott a zenekar, az eladási mutatók is jól pörögtek. Erről a gőzmozdony-jellegű lemezről még a tipikusabb speedes témák is rokonszenvesebbek valamiért. Az erőteljesen riffelő, sejtelmes hangulatú Don't Spit On My Mind is merészebben nyúlt ki a zenekar világából, a Hey Lord! kicsit arénarockos lazaságával, ragadós refrénjével teljesen ellenállhatatlan ma is, mint ahogy az A Handful Of Pain is felejthetetlenül ragadós. Kiemelkedő pillanat: A számtalan erős dal közül tán a Deris-szerzemény Time a legnagyobb kedvenc, óriási érzelembomba a mai napig, libabőr felsőfokon.

thedarkrideThe Dark Ride Mit is mondhatnék, az örök kedvenc. Nem azt az eredményt hozta, amit vártak, de a zenekar már szétesőben volt valahol borítékolható is volt a visszaesés, és az akkori idők sem kedveztek egy ilyen régivágású zenekarnak. A modernebb hangvételt a régi fanok nem ették meg, az újakat meg nehéz volt bevonzani. Ha nagyon a szívemre teszem a kezem, mai füllel a Better-lemez egyenértékű ezzel, de a nosztalgiafaktor és a dalokhoz kapcsolódó érzésvilág miatt nem tudom nem a listám elejére rakni. És ha bolhafasznyit is, de anno „besegítettem" az egyik dalba, ami örök büszkeség, bár korántsem az a kedvencem a lemezről. Kiemelkedő pillanat: nehéz döntés, de a legnyilvánvalóbb helyett a sejtelmes hangulatú, hihetetlenül alulértékelt The Departedra rakom a voksom.

rabbitRabbit Don't Come Easy Olyan kiválóan sikerült az előző lemez, hogy két tagot le is cseréltek, új dobossal és új gitárossal a fedélzeten készült a fura nyulas lemez. Zeneileg meg visszatértek a gyökerekhez, a germán szélvészsebességű vonatozás soundtrack metálhoz, ami ugye nagyon nem az én világom. Nem is került közel hozzám az újrabarátkozások alkalmával sem, összességében nekem ez kicsit túl sok, a thrashes (!) Liar ellenére. A lemez legnagyobb baja nem is a visszalépés, hanem az, hogy egyszerűen semmilyen. Kiemelkedő pillanat: lírailag itt sem tudtak tévedni, a Don't Stop Being Crazy szerethető, feelinges, bár nem kiemelkedő.

keeper3Keeper Of The Seven Keys: The Legacy Két év múlva új lemez, új dobos, és egyfajta folytatása két legendás korai lemeznek. Rögtön egy 13 perces dallal nyitnak, de sajnos többnyire trappolós az irány, és a lemez is hasonló, így borítékolhatóan ez sem lett kedvencem. Sebaj, van már miből válogatni. Kapaszkodót nehéz találnom, de nem is erőltetem, háttérnek oké, ha nagyon nincs más. Sajnos nem is szól túl jól a lemez, szörnyűek ezek a puffogó dobok. Kiemelkedő pillanat: legyen a szövevényes Occassion Avenue, ami a modernebb világot képviseli.

gamblingGambling With The Devil Két év múlva menetrendszerűen érkezett egy még műanyagabb hangzású lemez, de a dalok fajsúlyosabb megfogalmazása miatt sokkal szerethetőbb számomra, mint az előző kettő. Töltelék persze itt is akad jócskán, indokolatlanul sok dal került a lemezre, mint és hosszú távon azért nagyon befárad az egész, ám az összkép mégis egységesebb, ennélfogva számomra kedvelhetőbb. Háttérnek inkább ez, mint az előző. Noha az is tény, hogy minél későbbi egy lemez egy ilyen kaliberű zenekartól, annál kevésbé jut rá idő, hogy igazán kedvelhető legyen. Kiemelkedő pillanat: az érzelemgazdag Fallen To Pieces.

7sinners7 Sinners Ennek kellett volna következnie a The Dark Ride után, noha a lemez hosszát megint túltolák. A modernizált, besúlyosodott dalok hangulatosak, pont így kell szólnia a kétezres évekbeli Helloweennek. Akár újkori slágergyűjteménynek is felfogható a lemez, itt nem kell keresgélnem kedvenceket, számos dal könnyedén talált utat hozzám. A lemez csapatmunkának tűnik, pedig igazából szólódalok gyűjteménye, mindegyiket külön, a többi tag belejavítgatása nélkül írták meg. Nyomokban fuvolaszólót tartalmaz, meg Judas Priest áthallásokat (Long Live The King), de még ez is jól áll nekik. Kiemelkedő pillanat: bírom a líráikat, ez van, legyen ezért a The Smile Of The Sun.

straightoutStraight Out Of Hell Egy csipet ez, egy csipet az, a modernkori és a klasszikus éra összekeveréséből született a három évvel későbbi album. A billentyűs témákat csúcsra járatták, jót is tett az összképnek. Szokás szerint nekem túl sok a zakatolás, illetve egy dalon belül a számomra rokonszenves és kevésbé rokonszenves téma, így összességében nehéz közeli barátságot kötnöm az itteni dalokkal, olyan dalokat meg manapság már semmi kedvem hallgatni, aminek a címe Asshole és a tartalma is ehhez méltó. Szóval kicsit felemásan vagyok én meg ez a lemez, hosszú távon háttérzenének okés kategória maradt a szokásos klassz líraival (Hold Me In Your Arms) meg egy izgalmas záróval (Church Breaks Down). Kiemelkedő pillanat: a Deris-féle Waiting For The Thunder hangulata ellenállhatatlan.

godgivenMy God-Given Right Úgy tűnik, évtizedeken keresztül képtelenek megérteni a germán srácok, hogy a kevesebb néha több, így a két évvel későbbi album is hosszabb, mint egészséges lenne. Zeneileg számomra alapjáratos, semmi extra, a sajnos mostanában megszokott túlvezérelt, túlműanyag hangzással. Valahogy átfolynak rajtam ezek a dalok, persze olykor felkapom a fejem néhány témára, csak hát az összkép az leginkább jellegtelen. Mintha valami Helloween-futószalagról kapkodták volna le a hozzávalókat és random összedobtak x darab dalt. Sajnos számomra unalmas zakatolás az egész. Kiemelkedő pillanat: itt is nehéz dolgom van, a The Swing Of The Falling Worldben legalább nem trappolnak, csak a végén (el is rontották ezzel), pozitívum még a sejtelmesen hangulatossága.

helloweenHelloween Mi lehet annál szürreálisabb, hogy a Nagy Összeborulás első lemezét egy Slayer-riffel indítják? Frissebb helloweenesként én nem sírtam vissza a régi időket, Andi Derist még a Pink Cream 69-korszakából kedveltem, tőlem maradhatna örökre ő a Zenekar Hangja. De más szelek fújtak, érezhető volt, hogy a korai időket fogják visszacirkulálni. Na, az meg nem az én szájízem szerint való, ezért óvatos távolságtartással barátkoztam tavaly a friss anyaggal, és annyiban is maradtunk. Nem tudtam jóra hallgatni, vélhetően nem is fogom, sok nekem már a kétlábdob ilyen környezetben. A csúnya autotune helyett meg mehetett volna pár újrapróbálkozás, amíg jó nem lesz a vége. Kiemelkedő pillanat: nem egyszerű, számomra egykaptafa az egész (hol van a líraim?!), a legkevésbé germanoid Best Time rokonszenves a kínálatból, de ez sem olyan igazi nagy átütő sláger sajnos.

Draveczki-Ury Ádám

  1. Better Than Raw
  2. The Time Of The Oath
  3. The Dark Ride
  4. 7 Sinners
  5. Keeper Of The Seven Keys: Part I
  6. Keeper Of The Seven Keys: Part II
  7. Master Of The Rings
  8. Walls Of Jericho
  9. Straight Out Of Hell
  10. Gambling With The Devil
  11. Helloween
  12. Rabbit Don’t Come Easy
  13. Keeper Of The Seven Keys: The Legacy
  14. My God-Given Right
  15. Pink Bubbles Go Ape
  16. Chameleon

wallsofjerichoWalls Of Jericho Léteznek bizonyos téren és időn kívüli klasszikusok, amiket semmi értelme úgymond normális mércével nézni. Mert nyilvánvalóan nem férhet hozzá kétség, hogy a Helloween első nagylemeze számos gyermekbetegséggel, technikai hiányossággal küzdött, mint annak idején, a hőskorszakban oly sok rengeteget hivatkozott és hallgatott lemez – viszont ennek ellenére sem lehet kérdés, hogy a Walls Of Jericho stílusteremtő alapmű. Ha pedig hozzávesszük, mennyire röhejesen fiatalok voltak a zenekar tagjai 1985-ben, csak még jobban értékeli az ember az albumot átható tüzet, lendületet, kreativitást. Már tinédzserkoromban sem ezt hallgattam tőlük a leggyakrabban, ma meg aztán főleg nem, de gondolkodás nélkül karcolnám be rá a tízest akármikor és akármilyen helyzetben. A lemez jelentősége, eredetisége egyszerűen nem indokolhat ennél kevesebbet.

Kedvenc dalok: Ride The Sky, How Many Tears

keeper1Keeper Of The Seven Keys: Part I Ha az ember mindenáron baromi objektív akar lenni (én nem akarok), a debütnél még lehet egyrésztmásrésztezni, citálni Kai Hansen hangjának egyértelmű hiányosságait, felhánytorgatni a hangzás gyenge pontjait. A Keeper első részénél már nincs helye semmi ilyesminek, és így, harmincöt év távlatából is teljesen magától értetődő az album hallatán, miért robbant be üstökösszerűen a Helloween a fősodorba ezzel az anyaggal. És nem, még az sem volt túlzás, hogy annak idején egyből az Iron Maiden kihívóiként kezdte őket emlegetni a korabeli rocksajtó – ez az album tényleg a '80-as évek leghatalmasabb klasszikusai közé tartozik, és pont, nem csoda, hogy komplett alstílusok épültek rá a későbbiekben a műfajon belül. Itt bizony minden a helyén volt a legtökéletesebb arányokban, a nagy egók még kiegészítették és erősítették, nem pedig kioltották egymást, a végeredmény pedig önmagáért beszél.

Kedvenc dalok: A Little Time, Future World

keeper2Keeper Of The Seven Keys: Part II A két Keeper nálam – mint ahogy, gondolom, a többségnél – igazából egybetartozik, nem feltétlenül gondolok rájuk különálló lemezként. Ha mégis megpróbálok így tenni, az első album a dalok tekintetében egy paraszthajszálnyival erősebb, egységesebb, a második azonban jobban szól, kimunkáltabbak a gitárszólók, nem mellesleg pedig ezen kapott helyet a két anyag számomra egyértelműen legjobb dala, az I Want Out is – ez nagyjából egyensúlyba hozza a két testvér mérlegét. Tehát ismét csak arra jutok: a kettő valójában együtt alkot egészet. Utólag visszatekintve mindig az döbbent meg, mennyire rövid ideig alkotott a maga idejében háborítatlanul ez az öt ember, és mégis micsoda árnyékot vetettek ezzel a néhány évvel is a teljes heavy metal műfajra. Ismétlem: valami akkor és ott nagyon összejött, színtiszta mágia árad ezekből a lemezekből évtizedek után is.

Kedvenc dalok: I Want Out, Save Us

pinkbubblesPink Bubbles Go Ape Igazán magasról lehet igazán mélyre zuhanni, főleg, ha valaki annyira gyorsan jut fel a hegytetőre, mint a Helloween. Mondhat persze akárki akármit, baromi nehéz dolguk volt Kai Hansen lelépése után, főleg, hogy bejöttek a képbe a jól dokumentált kiadói-menedzsmentes kavarások és pénzügyi zűrök is. Ezek után nem csoda, hogy a gépezet köhögni kezdett, de megkockáztatom: a két Keeper után voltaképpen akármit csalódásként fogadott volna a tábor, különösen 1991-ben, amikor már küszöbön álltak a nagy változások a rockzenében. A Pink Bubbles Go Ape sosem volt a kedvencem, mindig is túl eklektikusnak, szerteágazónak találtam, a Heavy Metal Hamsters-féle Weiki-ízléstelenségekre pedig sosem volt mentség. Viszont Kiske például megalázóan jó az egész lemezen, mint ahogy Roland Grapow is minden tőle telhetőt megtett a végeredményért.

Kedvenc dalok: Back On The Streets, Goin' Home

chameleonChameleon Nehezen tudok azonosulni vele, amikor valaki huszonharminc évek távlatából is szenvedélyes gyűlölettel értekezik egy-egy lemezről. Megértem, hogy a maga idejében a Chameleon kiverte a biztosítékot a Helloween-tábornál, mai fejjel azonban inkább a lemez szétesettsége, egységes vezérfonalának hiánya és túlhúzott játékideje ötlik fülbe, a zenével önmagában nézve nincsenek nagy gondok, Kiskét pedig tényleg nem tudom eléggé méltatni. Valahol skizofrén, de az énekes ekkorra ért be igazán. Hiba volt ezt így, ebben a formában Helloweenként erőltetni? Valószínűleg igen. Van ezen értelme ennyi év távlatából feszülni? Biztosan nincsen. Kezeljük érdekességként, és egyből előjönnek az értékei. Utólag az is vicces, hogy a szakma temetni kezdte őket a '93-as album után, miközben a csapat legidősebb tagjai is mindössze harmincas éveik elején jártak még ekkor.

Kedvenc dalok: When The Sinner, I Don't Wanna Cry No More

masteroftheringsMaster Of The Rings Bő egy év után főnixkénti feltámadás következett az anyagi és kritikai mélypont után. Csak nagyon halkan jegyzem meg: önmagában a Master Of The Ringsen is akadnak pillanatok, amelyek egy szemmel sem állnak közelebb a klasszikus Helloweenhez a Chameleon egyes dalainál, de hát a perspektíva sokszor torzít. A kitartó metálközönség a grunge-korszakban is szerette volna szeretni a Helloweent, és a tagcserékkel jól meg lehetett ideologizálni, miért helloweenebb mondjuk a Perfect Gentleman, mint egyes '93-as dalok, miközben nyilvánvalóan nem volt helloweenebb. Nem akarok egyébként cinikuskodni, mert Andi Deris és Uli Kusch érkezése ezzel együtt is a helyes vágányra kormányozta a szerelvényt, noha tökéletesnek azért így sem nevezném az anyagot. Ami viszont jó róla, az nagyon jó. Az új felállás letette névjegyét, és innentől nem volt megállás.

Kedvenc dalok: Sole Survivor, Mr. Ego (Take Me Down)

timeoftheoathThe Time Of The Oath Mondhatjuk, hogy ekkorra érett össze igazán a '90-es évek Helloween-felállása. A vérgagyi, kétfilléres borítót és az egyértelmű hangzásbeli visszalépést utólag nehezen tudom mire vélni, de ebben a korszakban szerettem meg a zenekart, így aztán mindig is nagyon kellemes emlékekkel fogok visszatekinteni a The Time Of The Oath dalaira. Amelyek között, megjegyzem, mai füllel is meglepően kevés az alapjáratosabb pillanat, gyenge nótát pedig egyáltalán nem is hallani az albumon. Érdekes megfigyelni, mennyire eltérnek egymástól a banda egyes dalszerzőinek dalai, mégis milyen ügyesen sikerült egységbe forrasztaniuk Weikath klasszikusan helloweenes ötleteit Deris dallambombáival és Uli Kusch progosabb, ritmusorientáltabb megközelítésével. Az egyik kedvenc Helloween-albumom.

Kedvenc dalok: Steel Tormentor, The Time Of The Oath

betterthanrawBetter Than Raw Szentségtörés a Keeper-érával szemben vagy sem, mint ahogy néhány éve a fentebb linkelt Klasszikushock-cikkben is kifejtettem, nálam megjelenése óta a '98-as album az etalon a csapattól. A Better Than Raw legjobb formájában mutatta meg az akkori felállást, és telibe kapták vele az ezredvégi heavy metal revivalt is: jókor a jó helyen, a lehető legjobb albummal, ahogy mondani szokás. Itt bizony mindent topra tettek: a megamelodikus dalok überslágerek, a speed-bombák mindent visznek, a progosabb, kifejtősebb eposzok pedig nemcsak a Helloween világát tekintve, hanem a teljes műfajt nézve is előremutatónak számítottak. Mindehhez bivalyerős, minden ízében eltalált hangzás párosul. Nem is akarom tovább fejtegetni a dolgot: minden bizonnyal örökre ez marad a leghatalmasabb kedvencem a bandától.

Kedvenc dalok: Hey Lord, Revelation

thedarkrideThe Dark Ride Nagyon okosan nem akartak mindenáron gombot varrni a saját kategóriájában überelhetetlen Better Than Raw-ra, hanem elindultak másfelé. Már amikor először hallottam a lemezt, akkor is egyértelműnek tűnt, hogy leveri majd a lécet a tábor egy bizonyos szegmensénél, főleg, hogy 2000-ben tényleg a Helloween-ihletésű dallamos-együtténeklős-napfényes-hősies-lendületes europower reneszánszát éltük. Bátor és okos lépés volt tőlük pont ekkor nem nekiállni nosztalgiázni. Bár az igénytelen, ocsmány és szánalmas borító huszonkét év távlatából is totális WTF, a lemez sötét alaptónusával, izgalmas zenei kísérleteivel ma sem nehéz azonosulni. Kár, hogy nem sokkal utána szétrobbant a kedvenc felállásom.

Kedvenc dalok: The Departed (Sun Is Going Down), I Live For Your Pain

rabbitRabbit Don't Come Easy A maga idejében sem lepett meg a legkevésbé sem a klasszikusabb vonalvezetéshez történt visszakanyarodás. Roland Grapowot könnyen pótolták Sascha Gerstnerrel, viszont már első hallásra is fájó pontként éltem meg Uli Kusch összekeverhetetlen játékának és dalszerzői stílusának hiányát. A Just A Little Sign félelmetesen igénytelen, ízléstelen CGI-klipje is elég rendesen kiverte nálam a biztosítékot, és mivel ekkorra némileg elkanyarodott az ízlésem a tradicionális kontinentális fémzenétől, végül olyan nagyon nem is erőltettem a lemezt. Az azévi pecsás koncertre azért még persze elmentem, de ott sem volt különösebben meggyőző a banda, Derist leszámítva enerváltan, érzelemmentesen nyomták. Mai füllel egyébként korrekt, alapjáratos Helloween-lemez a Rabbit Don't Come Easy, de eszembe nem jutna magamtól elindítani.

Kedvenc dalok: Open Your Life, Sun 4 The World

keeper3Keeper Of The Seven Keys: The Legacy Hiába voltam mindig is inkább derises, szarvashibának találtam a Keeper-téma boncolgatását Kiske és Hansen nélkül: nálam nem srófolták fel a várakozásokat a címválasztással és a tematikával, hanem épp ellenkezőleg, még azt a minimális lelkesedést is jóelőre sikerült kiölni belőlem, ami még élt odabent a zenekar iránt a keveset hallgatott nyulas lemez után. Így aztán az lett a vége, hogy ebben a korszakban gyakorlatilag teljesen eltávolodtunk egymástól, én és a Helloween: az albumot nyilván meghallgattam, amikor kijött, aztán leginkább csak a vállamat vonogattam rá. Tizenhét évvel később leporolva nincs vele nagy gond, de ma sem tűnik megkerülhetetlennek.

Kedvenc dalok: Silent Rain, The Shade In The Shadow

gamblingGambling With The Devil Amikor megjelent ez a lemez, épp fellőttünk valami olyasmit magunk között shockilag (nem először és nem utoljára...), hogy próbáljunk meg elkanyarodni a nagyon hammeres mindennyolcasrólindulamijó-szemlélettől, és használjuk ki értelmesebben a tízes pontozási skála lehetőségeit. Ennek megfelelően összeszorítottam a fogamat, és hét pontot adtam a lemezre, amit már utána nem sokkal is bántam, a Gambling With The Devil ugyanis egyértelműen erősebb lett két közvetlen elődjénél, és utólag visszatekintve is ott van a 21. századi Helloween jó pillanatai között. Szerintem nagyjából ekkorra tisztult le a bandánál a helyzet Kusch és Grapow távozása után, erre az albumra érkeztek meg ismét egy kényelmes pontra, és ez hallatszik is rajta. Mai fejjel lazán megkapná az erősnyolcast, sőt, lehet, hogy még meg is toldanám egy féllel. Fasza cucc, az As Long As I Fall pedig a mai napig a legváratlanabb időpontokban tud elindulni a belső magnómban teljesen a semmiből.

Kedvenc dalok: As Long As I Fall, I.M.E.

7sinners7 Sinners Ha a Gambling With The Devil jól bealapozott, a 2010-es albummal sikerült leszállítaniuk a Gerstner/Löble-éra legerősebb darabját. A The Dark Ride utáni korszakból teljesen egyértelműen ezt tartom a Helloween csúcsművének, itt majdnem sikerült megközelíteniük a '90-es évek második felének általam oly nagy becsben tartott lemezeit. A súlyosabb, összefogottabb megközelítés Deris már-már röhejesen ragadós dallamaival, melódiaérzékenységével párosítva ismét letaglózó eredményt hozott, kiemelkedően jól is szólt az album, és nem mellesleg itt kapott helyet Weiki valaha írt egyik – számomra – legerősebb Helloween-himnusza, a Raise The Noise is. Remek album.

Kedvenc dalok: Raise The Noise, The Smile Of The Sun

straightoutStraight Out Of Hell A 7 Sinnerst nem sikerült felülmúlniuk, de kétségtelenül folytatódott a jó széria, méghozzá ismét egy napfényesebb tónusú lemezzel. Ezt is elég sokat hallgattam a maga idejében, és ugyan az utóbbi években már csak ritkásan került elő, összességében kizárólag pozitív emlékeket őrzök róla, köztük egy igen jó hangulatú, telefonos Weiki-interjúval. (Fun fact: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hungária körúti kampuszának egyik padján ülve ért az ígértnél korábban befutott hívása, ott jegyzetelgettem lefagyó kézzel, de baromira lelkesített a helyzet.) Szóval ma sem tudok és nem is akarok csomót keresni a kákán. Ez is remek album.

Kedvenc dalok: Nabataea, Waiting For The Thunder

godgivenMy God-Given Right Na, ez sajnos nem annyira jött be. Már az ismét rettenetes borító láttán is csak a fejemet fogtam (ha már itt tartunk: ezen a téren nyilvánvalóan nagyon komoly ízlésficam kíséri a zenekart egészen a '80-as évek közepe óta...), és sajnos maga az album is meglehetősen alapjáratosra sikeredett. A kötelező köröket persze befutotta, a fanoknak nem kellett szégyenkezve eldugni a Helloween-pólókat, szóval tragédia nem történt, de egyértelműen több a töltelék itt, mint a két közvetlen előzményen, és olyan kiugró dalokat sem hallottam, mint utóbbiak legerősebb pillanatai. Az alább citált két Deris-féle dallamos nóta azért nagyon rendben volt, ezekre jó szívvel emlékszem vissza.

Kedvenc dalok: Stay Crazy, Lost In America

helloweenHelloween A Helloween papíron is nagyon okosan intézte a reuniont: nem nosztalgiaműsorba csaptak a két régi alapember visszahozatalával, hanem a felállás kibővítésével olyan sztorit indítottak, amely adott esetben minden korábbi érához képest tud pluszt nyújtani, különösen élőben. Lemezt készíteni persze még így is igen kockázatos vállalkozás efféle örökséggel és ennyi idő után, a címe alapján is egyértelműen definitívnek szánt visszatérő-korszaknyitó album azonban minden mérce szerint korrekt lett. Szándékosan használtam ezt a jelzőt, nekem ugyanis, hogy, hogy nem, a kezdeti ismerkedés lelkesedése után különösebben nem akadt már ingerenciám előszedni és rendszeresen hallgatni ezt az albumot. Pedig egyébként nem tudok és nem is akarok belekötni, alighanem tényleg a létező legjobb teljesítményt hozták ki magukból. Belejátszhatott ebbe a tavalyi év általánosan szar hangulata, meg az is, hogy fejben én is eléggé máshol voltam, nem tudom, de nem is akarom túlelemezni. Széthallgatott személyes kedvenc tehát nem lett, az értékei azonban elvitathatatlanok, objektíven nézve remekül sikerült.

Kedvenc dalok: Best Time, Skyfall

Bertli Zoli

keeper1Ismeretségünk 1987-re nyúlik vissza, amikor osztálytársam áthozta a Keeper I albumot kazettán. Gyorsnak és összetettnek tűnt elsőre és másodikra is, mindenképp gondolkodásra késztetett, hogy ez micsoda is, és miért tetszik, mikor annyira más, mint a KISS, a Metallica vagy a W.A.S.P. Aztán láttam a klipet – annak igen kivonatos vágását – a Rockkalapácsban, és teljesen rokonszenvezni kezdtem a dili németekkel. Keeper II: kész, össze is bútoroztam velük sokáig.

A Helloween már megkapott mindenféle jelzőt az elmúlt évtizedekben, voltak ők a speed metal feltalálói, a sörmetál legmarkánsabb képviselői és egyéb hülyeségek, de ez nem is számít. Nem tudom, miért vagyok úgy velük, de felőlem bármit csinálhatnak, nem tudnak úgy melléfogni, hogy látókörömön kívül helyezzék magukat. Van sok nem-kellett-volna lépésük, testidegen, oktalan keménykedés, amiről itt-ott már írtam korábban, nyulas lemez, felületesen vagy túlzott infantilizmussal összerakott dalok, ám valahogy mégis, minden alkalommal, amikor új valami jön ki tőlük, van bennük egy nagyon szeretnivaló, humoros, rettentően sajátos zenei világ, ami persze tényleg gyors és tényleg összetett, és persze jönnek melléjük a bugyuta germanizmusok is minden esetben.

keeper2Kiske hangjának erejével persze nem voltam tisztában a maga idejében, csak simán tetszett. Az már csalódás volt, hogy lelépett, ünnep, mikor visszajött. Deris hangját régebben szerettem, dallamait főképp, slágert tud írni minden alkalommal, mára már nem annyira rajongok a hangszínéért, de kiváló frontember, ez vitán felül áll. Kiskéhez hasonlítani nem sok értelme van, a kopasz muki torka jóval időtállóbb, és hát ő az igazi védjegy manapság is.

A Walls Of Jericho mintha nem is létezne számomra, se akkor nem ment, se most nem tudom megszeretni, a Keeper I-II életérzés, kikezdhetetlen, alap, igazodási pont, mágia és ünnep, bármikor bírom a Pink Bubblest, messze jobb album, mint amilyen a megítélése, a Chameleon bizonyos fénytörésben rendben van, csak a tűz hiányzik onnan, Roland Grapow pedig jobb gitáros, mint dalszerző.

betterthanrawA Master Of The Rings Deris miatt dobbantó egy másik korszakba, ám a két következő lemez, a Time Of The Oath és Better Than Raw (micsoda lemezborító, Rainer Laws, drága életem, megunhatatlan!) örök klasszikká lettek nagyon hamar, bármikor élvezettel tudom őket hallgatni kissé kásahangzás mivoltuk ellenére. Ott nagyon együtt volt a brigád, egészséges arányok vannak a lassú-közép-gyors tempóknál, a lírák is kiválók, tényleg szép és jó volt ott a szekér. Persze nem tart minden örökké, a The Dark Ride-tól kezdve egészen a 7 Sinnersig nem voltam elragadtatva, mindegyik album amolyan próbálkozásnak tűnik, ahol keresik a jó fogást mászás közben a sziklafalon, hol visszaestek, hol félrefutottak, nem és nem, aztán a Straight Out Of Hell valahogy megint összejött. Aztán megint nem, de sebaj.

Itt ez az újkori összeborulás, ami eddig színtiszta nosztalgia némi rutinos közönségbe vetődéssel (lásd Helloween című lemez), aztán ki tudja, hogy alakul a legendásan erős egyéniségek összmunkája a következő években. Bárhogy is lesz, a Helloweent meg fogod ismerni két hangból is, ahogy eddig megismerted.

Cseke Feri

  1. Pink Bubbles Go Ape (10/10)
  2. Keeper Of The Seven Keys: Part II (10/10)
  3. 7 Sinners (9,5/10)
  4. Keeper Of The Seven Keys: Part I (9/10)
  5. The Dark Ride (9/10)
  6. Master Of The Rings (8/10)
  7. Better Than Raw (8/10)
  8. Straight Out Of Hell (8/10)
  9. Rabbit Don't Come Easy (7,5/10)
  10. Gambling With The Devil (7,5/10)
  11. The Time Of The Oath (7/10)
  12. Chameleon (7/10)
  13. Keeper Of The Seven Keys: The Legacy (7/10)
  14. Walls Of Jericho (8/10)
  15. My God-Given-Right (7/10)
  16. Helloween (7/10)
  17. Helloween (EP) (7/10)
helloweenepHelloween Amivel engem ki lehet kergetni a világból, az a pátosszal vegyített, huhogó és erőtlen fejhangon éneklés, amelyet Kai Hansen oly szépen bemutat az első Helloween EP-n. A hideg ráz, amikor meghallom, így nem is szeretnék komolyabb fejtegetésekbe bonyolódni az egyébként reményteljes debüt kapcsán. A bemutatkozó Helloween nekem igazából „csak" egy jól csengő nevet takart, amelyben ott volt a potenciál, és amellyel nagy dolgokat lehetett véghez vinni a későbbiekben.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dal: Victim Of Fate

wallsofjerichoWalls Of Jericho Jelentőségét tekintve az egyik legfontosabb momentum az életműben, Kai változatlanul idegesítő regiszterei miatt engem mégsem tudott maradéktalanul meggyőzni. Elfogadható magyarázat persze nincs rá, mert az anyag egyébként rendben van, mégis úgy érzem, hogy a speed- és power metal alapjait a Rainbow és a Judas Priest már egy évtizeddel korábban, és az itt hallhatóaknál valamivel erősebb nótákkal lefektette. Igaz, kicsit hard-rockosabb közegben, de legalább ott igazi rock torkokból hallhattam az örökérvényű klasszikusokat. A „Walls" Hansen és Michael Weikath által jegyzett, egyre erősebb nótái is szó szerint üvöltöttek egy zseniális frontemberért.

Pontszám: 8

Kiemelkedő dalok: Ride The Sky, Guardians, How Many Tears, Phantom Of Death

keeper1Keeper Of The Seven Keys: Part I Az egyedi tehetségű frontember meg is érkezett Michael Kiske személyében, aki egy kis sajátos humort és lazaságot is hozott magával, hogy végre kicuppanjon a Kai által lenyeletett karó a zenekarból. A későbbi Remasteren kiadott korabeli nóták is szabályosan életre keltek Kiske hangjával, de a lényeg persze a mindent letaroló friss sorlemez volt, ahol keresve sem lehet találni gyenge pillanatokat. Itt minden megtalálható, ami a korszak, német speed/power metál bandáit jellemezte: elsőrangú dalok és szövegek, tehetséges muzsikusok, mutatós kiállás és orrvérzésig tolt turnék... A belépő persze nálam is a Halloween című dal – ma már kicsit megmosolyogtató – klipje volt.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Halloween, Future World, A Little Time

keeper2Keeper Of The Seven Keys: Part II – A hét kulcs őrzőjének második fejezete egyértelműen a zenekar csúcspontját testesíti meg. Jómagam is mindig ehhez térek vissza, ha igazi klasszik Helloween-re vágyom, bár annak idején szinte már unalmasra hallgattam, így manapság már nem nagyon szoktam elővenni, meg egyébként is kifelé szeretek a stílusból. Persze azért a vicces Rise & Fall, az old school speed himnusz szerepét betöltő March Of Time vagy a We Got The Right azokkal a félelmetesen jó, kitartott sikolyaival még ma is lenyűgöznek... Ez a lemez valamiért összeszedettebben is szól, mint elődje, emellett pedig Weikath és Kiske érdemei is kicsúcsosodtak dalszerzőként.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

pinkbubblesPink Bubbles Go Ape Mivel nem tekintem magam a germán speed metal elkötelezett rajongójának, örömmel fogadtam azt a váltást, ami ezen a lemezen hallható. Olyannyira, hogy azóta is ez tölti be nálam a „kedvenc Helloween-lemez" szerepét. A csörömpölős hangzás ellenére, szerintem a Keeper színvonalához felérő nóták hallhatóak itt (The Chance, Kids Of The Century, Someone's Crying), amelyekhez csatoljuk hozzá az abszolút kiszámíthatatlanul megkomponált, zseni hangnemváltásokkal és hangulati elemekkel teleszórt Mankind-ot is. Kiske szabályosan brillírozik a hangszálaival ezen a lemezen, egyértelműen élete legjobb teljesítményét nyújtja. A mai napig értelmezhetetlen borítójával pedig tuti, hogy Hansen(izmus)- és polgárpukkasztás volt a cél, ugyanis Kai ekkor már nem volt tagja a zenekarnak és saját bandájára, a Gamma Ray-re koncentrált. Az ő posztját Roland Grapow töltötte be, akinek nagyrészt köszönhetjük is ezeket a különleges, de mégis nagyszerű dalokat. Soha nem tudtam megfejteni, hogy ebben a nevetségesen alulértékelt albumban mi a „rossz".

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

chameleonChameleon Nem lett túl nagy kedvencem a Chameleon, pedig titkon reménykedtem, hogy folytatják az előző fejezeten megkezdett utat, de ehelyett inkább egy még bátrabb lépésre szánták rá magukat: helyenként fúvosokkal díszített, zongorás, akusztikus alternatív rockba fordultak át. A legnagyobb probléma persze inkább az, hogy kevés az emlékezetes dal/dallam, pedig Kiske énektémái talán még soha nem voltak ennyire vastagon kidolgozva és a hangszerelés is briliáns. Vannak azért kellemes momentumok is, például a füstös, stoner-hangulatba ültetett Revolution Now vagy a nagylélegzetű I Believe. Itt már azért megértettem, hogy miért fordult el tőlük sok ősrajongó.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Revolution Now, I Believe, Step Out Of Hell

masteroftheringsMaster Of The Rings Kiske lelép, Andi Deris becsekkol a frontemberi posztra, zenei kísérletezés eltűnik, heavy metal visszatér... Nagyvonalakban így lehetne összefoglalni a „Master" lényegét. Emellett fontos momentum, hogy a drogokba fulladt (és egy év múlva tragikusan fiatalon elhunyt) Ingo Schwichtenberg dobos helyét átvette az eredeti Gamma Ray-ütős, Uli Kusch. Deris személyében ráadásul ismét egy tehetséges dalszerző is érkezik, aki ki is veszi ebből a részét, de nyilván a Kiske-fanok nagy részének ez nem igazán nyeri el a tetszését. A zene viszont nem hagy sok kívánnivalót maga után, pedig hát még itt is van némi kísérletezés: gondolok pl. a Perfect Gentleman fütyülős, laza komolytalankodására, ami abszolút nem Helloween-es, vagy a pimasz Van Halen-témákkal kacérkodó Take Me Home hard rock-os fordulataira.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Still We Go, Take Me Home, The Game Is On, Mr. Ego, Perfect Gentleman, Where The Rain Grows

timeoftheoathThe Time Of The Oath Rutinból elnyomott dalok az előző korong stílusában, de jóval átlagosabb végeredménnyel. Érzésem szerint ez a gyengébb Deris-korszakos lemezek közé tartozik, ha csupán a dalok milyenségét vesszük figyelembe. Egyedül a Forever And One-ra emlékeztem, amikor a napokban újra meghallgattam, illetve az olyan, nem annyira egyértelmű tételekre, mint az Anything My Mama Don't Like vagy a málházós Mission Motherland.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Forever And One, Anything My Mama Don't Like, Mission Motherland

betterthanrawBetter Than Raw Annak idején a kellemes zúzdák miatt nagyon tetszett, azonban amikor újra pörgettem, hasonlóan jártam, mint az előzőnél: hiába a sok keménykedés, kábé 2-3 dalra emlékeztem és azok is inkább Deris tollából származtak (a Time nótáért pl. hatalmas pacsi jár neki). Meg is lepődtem utólag ezen, de mégis összességében azért abszolút vállalható, karcosan hengerlő zene hallható itt is, amiért nem kell szégyenkeznie a csapatnak. Ekkoriban viszont én már erősebben rákattantam a hasonló stílusban utazó Stratovarius és Rhapsody sokkalta izgalmasabb anyagaira, így Weikiék egy picit a háttérbe szorultak.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Time, Push, Falling Higher

thedarkrideThe Dark Ride Az ötletes lemezcímmel jól beletrafáltak a lényegbe, mert valóban ez a legsötétebben megdörrenő Helloween-mű, és dalok tekintetében is erősebb az előző háromnál. Ebben a dalcsokorban hallható az egyik kedvenc Deris-tételem is, a kiirthatatlan melódiákkal és izmos középtempóval rendelkező I Live For Your Pain. Hát mekkora nóta ez már, kérem?! Megemlíteném Uli Kusch-t is, mint dalszerzőt, aki szintén komoly fejlődésen ment keresztül, amióta a csapatba került.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: I Live For Your Pain, Mr. Torture, If I Could Fly, The Departed

rabbitRabbit Don't Come Easy Kiegyensúlyozott produkció, jól sikerült, de semmi extra dalokkal. Grapow és Kusch távozása után is hozzák azt a szintet, ami tőlük elvárható és az ilyesminek egy csapat tizedik lemezénél már örülni kell. Nálam valahol a középmezőnyben foglal helyet a diszkográfiában és ez jól is van így. A befejező tételben (Nothing To Say) pedig végképp bebizonyosodott, hogy Deris nem más, mint Sinatra szteroidokon és Paul Di'Anno egybe gyúrva. Érdemes lett volna ekkoriban egy ős-Iron Maiden feldolgozás lemezben gondolkodnia... Szerintem nagyobbat szólt volna, mint mondjuk a fantáziátlan Metal Jukebox pár évvel korábban!

Pontszám: 7,5

Kedvenc dalok: Don't Stop Being Crazy, Never Be A Star, Liar, Do You Feel Good

keeper3Keeper Of The Seven Keys: The Legacy Ahogy a rovat kedvéért sorba vettem a lemezeket, kiderült, hogy a harmadik „hét kulcsos" anyagot meg sem hallgattam anno (???), így „gyorsan" be is pótoltam... Mint ahogy általában mindegyik zenekarnak beletört a bicskája a klasszik-lemezek sok évvel későbbi folytatásába, úgy a Helloween is belefutott ebbe a csapdába. Nem mondanám rossznak a Keeper 3-at, de túlságosan jónak sem. Az előzményekhez hasonlítani semmi értelme.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: The King For 1000 Years, Mrs. God, Do You Know What You're Fighting For

gamblingGambling With The Devil Egy lemez megítélésénél nagyon sokat nyom a latban az, hogy például az újrahallgatás közben mennyire emlékszem a nótákra. A Gamblingen sem voltak olyan pillanatok, amelyek korábban hosszú távra belém égtek volna, de persze ettől még valami lehet jó. Leginkább a precízen kidolgozott, pofás szólókat emelném ki erről az anyagról – különös tekintettel a The Saints című tételben hallható szösszenetet - ami azt bizonyítja, hogy a korábbi Freedom Call gitáros Sascha Gerstner ekkorra már tökéletesen beépült a csapatba.

Pontszám: 7,5

Kedvenc dalok: The Saints, Paint A New World, Fallen To Pieces

7sinners7 Sinners Egyértelműen ezt nevezném a legkedvesebb Deris-korszakos Helloween-lemezemnek. A The Dark Ride-dal egyetemben itt hallhatók a legkerekebb és legerősebb szerzemények, üresjáratok nélkül, óriási refrénekkel és énektémákkal amelyekre természetesen az újra pörgetéskor is nagyon jól emlékeztem. Dalszerzőként itt teljesedett ki és itt érkezett el a tetőpontjára ez a felállás.

Pontszám: 9,5

Kedvenc dalok: If A Mountain Could Talk, The Smile Of The Sun, Are You Metal?, My Sacrifice, Where The Sinners Go, I'm Free, Long Live The King, Who Is Mr. Madman

straightoutStraight Out Of Hell Továbbra is hozzák a megbízható minőséget mélypontok és igazán kiemelkedő momentumok nélkül, és továbbra is azt mondom, hogy ez így van jól egy sokadik lemezét készítő, régi motorosnak számító alakulatnál. Deris pedig még mindig a legjobb dalszerző a bandában: elég csak a Waiting For The Thunder-t meghallgatni, azonban az előző lemez dalainak magas minőségét itt már nem sikerült megugrani.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Waiting For The Thunder, Nabatea, Asshole

godgivenMy God-Given Right A bónuszokkal együtt egy és negyed órásra hizlalt anyaggal nem kicsit estek át a ló túloldalára, főleg így, hogy a nóták nagy része inkább csak az erős középkategória szintjén mozog. Jó volt egy párszor meghallgatni, de – néhány dalt leszámítva - nem sorakozott fel a kedvenceim közé ez a teljesítmény. Rutinmunkának tökéletes.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Lost In America, Russian Roulé, The Swing Of A Fallen World, Creatures In Heaven

helloweenHelloween Az őstagok összeröffenését követően az idei évben egy igazi, klasszikus felállásban rögzített Hellloween-lemezzel is gazdagabbak lehettünk. Kiskével és Hansennel a fedélzeten a papírforma szerint nagyon ütős anyagnak kellett volna megszületni, azonban én ezt nem igazán tudom megerősíteni. Vannak rajta szerethető tételek és némi nosztalgia faktor is befigyel, de összességében az izgalommentes a legjobb szó rá. Rengeteg a töltelék és a közepesen gyenge nóta középtájon illetve az erőtlen és élettelen sound is elég sokat ront az ügyön. És bizony folyton eszembe juttatja, hogy a The Dark Ride vagy a 7 Sinners mennyire bikán dörrent meg anno, valamint, hogy a lesajnált Pink Bubbles-on például mennyivel erősebb dalok hallhatók.

Pontszám: 7

Kiemelkedő dalok: Best Time, Fear Of The Fallen, Golden Times

Pálinkás Vince

wallsofjerichoWalls Of Jericho Volt idő, amikor a mindenki által istenített debütöt hallgathatatlannak ítéltem. És ahogy egyre jobban belepte a patina és én is jobban ráhangolódtam arra, hogy saját korukban helyezzem el a híres műveket, egyre jobban sikerült befogadni a nagy német klasszikusokat is, mint ez. És a helyzet az, hogy zeneileg valóban kimondottan erős anyag a Walls, pláne, hogy 18 éves átlagéletkorú fiatal metálosok hozták össze. Meglepően jól szól (nyilván számít a remaster is, de az csak ráerősít), tüzes, lendületes, pörgős, szétfeszíti az energia, kreatív és ötletes – mára sikerült megértenem, mitől robbant akkorát és hogy mire fel az istenítés. Kicsit olyan korai Maiden-effektus: távolról sem tökéletes, de több komplett stílus alapjait rakta le egyszerre. Kai Hansen hangja persze katasztrófa, de az is biztos, hogy szívét-lelkét beletette az énektémákba. Ettől függetlenül örvendetes, hogy nemsokára e téren is szintet tudtak lépni.

keeper1Keeper I-II: Na, erről aztán tényleg semmi igazán újat és okosat nem lehet elmondani. Nagy idők nagy pillanatainak nagyszabású filmzenéje – itthon is. Gyakorlatilag minden ízében tökéletes mindkét album, egyedül a rettenetes Rise And Fall-lal nem tudtam megbarátkozni, amit akár le is hagyhattak volna vagy éppen becserélhették volna bármelyik kiváló B oldalas témára (Savage, Living Ain′t No Crime), amiket itt-ott el-elpotyogtattak különféle válogatásokon, újrakiadásokon. De a dupla anyag maradék 95 százaléka tényleg tokkal-vonóval klasszikus és amennyire tudom, ebben teljes konszenzus van a globális metáltársadalomban, Tajvantól Sao Paolóig, boomertől Z generációsig. Nem is véletlen: egy éven belül két, felesleges pillanatoktól mentes 13 perces dalt összerakni még a '70-es évek nagy progbandáitól sem volt mindennapos teljesítmény, az A Tale That Wasn′t Right a legnagyobb Scorpions-balladáknak is feladta a leckét, és akkor még nem is beszéltünk a saját magukon túlnövő halhatatlan metálhimnuszokról: hány és hány banda adta volna oda kezét-lábát, ha csak megközelítőleg olyan nótát tudott volna írni, mint az I Want Out, a Dr. Stein vagy a Future World? Persze jópáran megpróbálták levenni ezt a stílust... Na meg ugye a keveset emlegetett gyöngyszemek, mint például a We Got The Right.

pinkbubblesPink Bubbles Go Ape Na, ez egy nagyon is alulértékelt anyag az életműben. Pedig jó anyag, nem öregedett rosszul, de talán a 91-es év brutálisan erős mezőnyében kissé tényleg elkallódott.

Chameleon Tökéletes tárgya minden idők talán legunalmasabb vitáinak, melyekbe mi is gyakran belefutunk, miszerint szabad-e az eredeti néven radikálisan más jellegű anyagot megjelentetni. A művészi szabadságba simán belefér, aztán ha nem tetszik, ez van. Objektíve gyakorlatilag mindenki elismeri, hogy zeneileg a Chameleon baromi jó, legalábbis igényesen össze van rakva, más meg nem számít, közel harminc év elteltével meg főleg nem.

masteroftheringsMaster / Oath / Raw / Ride: Ha csúcskorszakot kell megjelölni, számomra ez az időszak az, lemezként pedig a The Dark Ride a top, ami a kiteljesedése annak, amit a Masteren elkezdett a zenekar. Biztos, hogy a Kusch-Grapow párosnak is jelentős szerepe volt abban, hogy ennyire fel tudta szívni magát a zenekar, de utána már természetes, hogy nem tudták túlszárnyalni az addigiakat. Őszintén szólva nekem sem a Masterplan, sem a későbbi Helloween nem tudta már megadni azt, amit a Dark Ride a mai napig, talán a 7 Sinners ütött még nagyot, de mostanra nekem már nagyon egykaptafa minden, amit csinálnak, beálltak egy szintre (ami kétségtenül magas) és ott már elvannak fanservice-szel, ezen pedig a reunion sem igen változtatott, anélkül sem hiszem, hogy más lett volna a tavalyi album. Persze a kalapemelés mindenképpen jár az elmúlt és remélhetőleg még elkövetkező harminchét évért.

Szilvás Gergely

wallsofjerichoHelloween / Walls Of Jericho Az első minialbum, és persze a klasszikus debüt. Diszkográfiát tekintve önálló entitások, itt mégis egy kalap alá vonom őket, egyfelől, mivel nagyon egy korszak szülöttei, másfelől, mivel ezeket egyszerre, egy időeben ismertem meg (sacc. 1989-ben). Mai füllel is minden hangjuk klasszikus, még azzal együtt is, hogy ebben bizonyára dolgozik a korszellem is. Ám nem csak az: akkortájt ez a zenekar tényleg újító erőt, friss impulzust hozott a színtéren. Nem ők voltak az egyetlenek (Running Wild, és társai csak a német színtérről például), ezzel együtt tény, hogy akkor és ott egy új utat köveztek ki. A Walls Of Jerichóval (és a terepfelmérő minialbummal) a Helloween jókor, jó helyen kapott lehetőséget, a Hansen / Grosskopf / Weikath szerzőtrió pedig már akkor, roppant fiatalon is ékes tanúbizonyságát adta szerzői képességeknek. Bizonyos értelemben kiforratlan volt még a dolog, de az ösztön szülte lelkület, a fiatalos hév és tenni akarás, és persze a kiváló dalok a produkció minden gyermekbetegségét háttérbe szorítottak. Szokás a gyengébb hangzásra, az esetleges pontatlanságokra hivatkozni, számomra mindez eltörpül az album nívója mellett. Hansen ugyan már akkoriban is mondogatta, a hangjával nem elégedett, főleg, hogy a gitározás mellett nehéz is az énekre koncentráljon, én kurvára bírtam az orgánumát. A későbbi változások nyilván lehetőségek sorát nyitották meg a csapat előtt, és én is tudom, hogy gyakorlatiasan szemlélve mind Kiske, mind Deris képzettebb, jobb torok, ez azonban a Walls Of Jericho értékéből semmit nem von le. Egy tökéletes debütálás, ami pőrén állította szembe a zenekar értékeit a nagyvilággal. Ezen bármit változtatni tényleg egy illúzió legyilkolása volna. Kölyökként pedig akkor, 14 évesen, a Heavy Metal Is The Law szövege maga volt a metálhimnusz!

keeper1Keeper Of The Seven Keys: Part I Az 1989-es „belépőmet" tekintve ezt az albumot is úgy kaptam kézhez, hogy már itthon, Magyarországon is sztárnak számítottak, aki rocker volt, aligha ne méltatta volna őket akkortájt. Fura belegondolni, hogy a találkozásunkkor mindössze két éves volt ez az album (a Keeper II. pedig mindössze egy!), a háttér ismeretében pedig az sem volt (össze)zavaró, hogy itt már Kiske parádés énekével operált a zenekar. Kölyökfejjel is érezhető, érthető volt a váltás, az pedig, hogy a csapatba kerülésekor Kiske alig pár évvel volt csak idősebb tőlünk, csak még közelebb hozta a csapatot. A dalok érezhetően kiforrottabbak, kidolgozottabbak lettek, az ösztönösség kevésbé, a céltudatosság sokkal jobban érződött. Kiske a csillagokat leénekelte az égről, miközben úgy tudott operai magasságokat is hozni, hogy se szét nem sikoltozta a dalokat, se nem tolta el komolyzenés irányba az egészet. Az A Tale That Wasn't Right lírája azt is megmutatta, hogy ezen a vonalon is messze a klisék felett állnak, a Halloween pedig bizonyította, hogy a How Many Tears nem egyszeri csoda volt, ami a szerteágazó, nagyívű eposzokat illeti.

keeper2Keeper Of The Seven Keys: Part II Eredetileg a dupla album terve is felmerült, végül azonban a második rész egy évvel később érkezett, ami kereskedelmi szempontból egy fiatal színtér feltörekvő bandája számára valószínűleg a helyes döntés volt. Ezzel együtt a két anyag kb. homogén zenei világot hoz, úgy is, hogy számomra ennek a hangzása túl is tudott tenni elődjén. Megjegyzem, itt már nem a Walls korabeli stúdiós gyermekbetegségekkel kellett szembesülni, e két album mai füllel is időtálló. Ki is termelte saját klasszikusait az Eagle Fly Free-vel, az I Want Outtal, epikus értelemben pedig még mindig tudtak fentebb tolni a lécen a grandiózus címadóval. Kiske a March Of Time-ban azt is bizonyította, hogy az első albumon hallottakkal még nem lőtte el minden puskaporát, ami a torkában rejtőző lehetőségeket illeti, a később szinte már védjeggyé váló bolondozás is helyén volt a Dr.Stein képében. Emlékszem, konkrét sokk volt, amikor épp csak beleszeretve a zenekarba jött a hír, hogy Hansen zenei nézeteltérésekre hivatkozva kiszállt. Egy ilyen erős és kerek albumpáros hallatán el nem tudtam képzelni, mi baja lehet bárkinek itt, a szekér jobban ment, mint valaha, a dalok méregerősek voltak. Mai fejjel már jobban átlátható, mi okozta a kreatív feszültséget a háttérben (vannak remek interjúk ezzel kapcsolatban a világhálón is).

pinkbubblesPink Bubbles Go Ape Mivel 1990 körülre már akut rajongó voltam, a Pink megjelenését szinte tűkön ülve vártam. Emlékszem, kintről nézve mennyire furának és sötétnek tűnt akkor a jövőjük, az egyre tolódó megjelenés, a háttérben zajló jogi hercehurca miatt légüres térbe kerülő zenekar kapcsán. A kiadói cicaharc közel három éves pauzát eredményezett. Ez ma egyáltalán nem számít soknak, akkoriban azonban egy emberöltőnek tűnt, és komolyan visszavethette volna a karrierjüket. Az idegőrlő jogi hercehurca mind hangulatilag, mind kreativitás szempontjából árthatott a csapatnak is. Érthető: nehéz úgy az élbolyban futni, ha közben súlyokat pakolnak a lábadra, és a mezednél fogva rángatnak jobbra-balra. Az, hogy az album a megjelenését követően végül épp egyedül Németországban, hazai pályán és az egyik legfontosabb területen nem volt kapható jó ideig, komoly károkat is okozott. A körülmények ellenére a Pink nem lett rossz, a felemás talán jobb kifejezés, ha jellemezni kell. Nem rossz, de érezhető egy kis megtorpanás, amit akkor a szerzőként általam mindig is nagyra tartott Roland Grapow csatasorba állása sem tudott feloldani. Akadnak jobb pillanatok (a maxira is kiemelt Kids Of The Century pl.), és összességében sem mentek léc alá, ám picit rutinmunka íze lett a dolognak, az összkép pedig inkább volt kusza, mint lehengerlő, holott minden markáns védjegy megvolt itt is: Kiske remekel, akad líra is, és ezúttal sem kellett szomszédba menni a hülyeségért (Heavy Metal Hamsters). Ami mindenképp fontos: ezen az albumon hallható a csapat egyik méltatlanul elfelejtett nótája, a The Chance, ami Grapow szerzői vénájának bizonyítéka, és jóval több figyelmet érdemelt volna, és ez volt az a lemez is, ahol Kiske már erősebben belefolyt a dalszerzésbe. A tizenegyből négy dalt egyedül jegyez, további háromban társszerző, amik közül a Your Turn lírája már egyértelműen előrevetíti a Chameleon irányvonalát.

chameleonChameleon A kiátkozott lemez, a diszkográfia szégyenfoltja, az album, amit nem szeretnek a rajongók, és ha lehetne, talán a zenekar is kitagadná. Egyértelműen ez volt a karrierjük mélypontja: addigra ugyan kiszabadultak a régi szerződésük gúzsából, az EMI pedig papíron teljes szélességgel állt mögöttük, a cég azonban az Iron Maident leszámítva nem annyira a metal vonalra szakosodott, az ilyen irányú hozzáértés hiánya mellett pedig az, hogy érezhetően az amerikai piacra szerették volna betolni a zenekart, teljes tévútnak bizonyult. Félreértések elkerülése végett: én magam kifejezetten szeretem ezt az albumot, mai napig az egyik (ha nem „a") legjobban megszólaló felvételük, a produkciós munka tíz pontos, csak azt a fránya Helloween logót nem lett volna szabad feltenni a borítóra. Zeneileg teljesen gellert kaptak, az iparág rondábbik arcától lassan megcsömörlő Kiske szinte eluralta a terepet, az amerikai álom kergetésének pedig Weikath is behódolt. Ennek megfelelően a hard rockos, akusztikus-lírás hangszerelésű, ráadásul monstre, több mint hetven perces anyagot sikerült kiadni, ami aztán el is ment szépen a semmibe. Amerika nem volt vevő rá, az európai rajongók értetlenül álltak előtte, japán pedig önmagában kevés volt ahhoz, hogy tőkét kovácsolhassanak belőle. (A megboldogult pre-internet korszaknak köszönhetően évekig is tartott, mire valakitől legalább másolatban be tudtam szerezni a csak ott kiadott maxikat a spéci B oldalak miatt, így a Sanctuary által elkövetett 2006-os újrakiadás sorozat, amely példaértékű módon az összes elcsöpögött anyagukat hozzápakolta a lemezhez egy bónusz diszken, nagy elégtételnek bizonyult.)

masteroftheringsMaster Of The Rings A nagy újjászületés. Szintén konkrét emlékem, hogy a Mr. Ego klipjével még az album megjelenését megelőzően találkoztam az egykrori Headbangers Ballban, és elsőre csalódott is voltam, annyira nem tűnt helloweenesnek az egész. Ennyi tévelygő év után a Keeper lemezek varázslatos világát szerettem volna visszakapni, erre Kiske sehol, helyette egy teljesen más karakterű énekes, de hangzásban és hangszerelésben is már irányba léptek. Ez a dal ráadásul nem is mutatta még önmagában azt az erőt, amit az album egyébként képvisel. Aztán megjött a teljes anyag, és gyorsan helyreállt a rend. Ez a lemez akár a Resurrection címet is kaphatta volna, ha nagyon pátoszos akart volna lenni a csapat, hiszen egy csapásra helyreállította a színtéren a renoméjukat, még akkor is, ha minden addig elszenvedett kárt nem is sikerült helyrehozniuk. A változás markáns volt: Kiske elvesztése is érvágás lehetett volna, az alapító dobos Ingo távozása sem lehetett könnyű. Az Ingo helyére érkezett Uli Kusch személyében azonban újabb erős dalszerző került a csapatba, túlzás nélkül az album fele köthető hozzá, de Weikath és Grapow is kitettek magukért. A megújulás példaértékű: ezen a ponton, 1994-ben, amikor a grunge már tombolt, úgy tudtak visszatérni a saját világukhoz, hogy mind hangzásban, mind dalok tekintetében sikerült moderzniálniuk is. Deris kevésbé, (de legalábbis) másképpen szárnyalt, ezzel együtt, vagy talán ennek köszönhetően még inkább fókuszba kerültek a fogós dallamok és refrének. Az sem mellékes, hogy legalább olyan határozott dalszerző egyéniség, mint elődje, ez pedig Kusch-sal együtt valóban új erőt pumpált a gépezetbe. Soha nem volt ilyen karcos, harapós a sound, ugyanakkor a korszellem behatásait tulajdonképp figyelmen kívül hagyták. Kiskét persze sokan sírták vissza (és van, akinek utána még évtizedeken át), ez azonban már akkor is meglehetősen szemellenzős hozzáállásnak tűnt.

timeoftheoathThe Time Of The Oath Ez a reneszánsz nem is maradt egyszeri csoda: a The Time Of The Oath, ha lehet, talán még jobb is lett, mint elődje. Számomra legalábbis egy paraszthajszállal, de elfogadom a fordítottját is, a lényeg, hogy ezt az új lendületet, az innovatív erőt másodjára is sikerült hiba nélkül hozni. A Deris korszak talán legerősebb albumpárosa ez, akár a Master testvére is lehetne, legfontosabb erénye pedig az, hogy megmutatta, a csapattal most már biztosan számolni kell a jövőben hosszú távon is. Ekkorra Derist elfogadta a színtér nagy része, és bizarr módon elkezdtek több lemezt is eladni, mint anno a hőskorban, ami a napnál is jobban mutatta, hogy újra rátaláltak a helyes ösvényre. Ez az album is kitermelt pár örökérvényű klasszikust, de ha csak egy dalt kellene kiemelnem, az mindenképp a címadó Time Of The Oath lenne. Grapow egy újabb mesterműve, egy újabb epikus csúcspont.

betterthanrawBetter Than Raw A Deris-éra első időszakának lezárója, ha szabad ilyen önös módon szakaszokra osztanom a karrierjüket. A Master – Time – Better trió egyértelműen a visszatérés lendületének jegyében telt, a Better így maximálisan két elődje nyomdokán született. Hangzásban, hangszerelésben is hasonló mezsgyén haladtak, a különbségek ehhez képest apróságokban mérhetők. Ezen az albumon kevesebb volt a slágertéma, az I Can és a Hey Lord! kivételével a heroikus, ragadós refrénű koncertdalok picit háttérbe is szorultak, karcosabb, tüskésebb is volt elődeinél. Talán azt is mondhatnám, hogy az addigi legkeményebb, legmetalosabb albumuk lett, ugyanakkor sok kis apróság fedezhető fel az okos hangszerelésnek köszönhetően, ha odafigyelve hallgatja az ember. Itt már egyértelműen a Deris/Weikath/Kusch trió dominált.

metaljukeboxMetal Jukebox Hogy ezen a ponton miért érezték szükségesnek egy feldolgozásalbum megjelentetését, sem akkor nem értettem, sem most, bár amúgy „elfér" a diszkográfiában, kis specialitás. Formabontó, hogy nem törekedtek ismert dalokra, mi több, direkt közegidegen módon is válogattak talán, azaz szigorúan a számukra fontos hatásokat szedték össze. Ezzel együtt ma is picit felemásnak érzem a végeredményt.

 

thedarkrideThe Dark Ride Ha a Better volt az addigi legmetalosabb, akkor a Dark Ride a legdarkabb, legsötétebb Helloween album. Kifejezetten sikeres volt, ugyanakkor igazi album-album, azaz nem egyes húzónóták viszik el a hátukon a teljes produkciót, inkább mint album, egyben erős. Az If I Colud Fly persze mai napig repertoár esélyes, és fogós témákból ezen túl is akad még. Érdekes módon szokás úgy hivatkozni rá, mint arra a lemezre, ahol Grapow hatása leginkább megmutatkozik, és valóban, témákban, riffelésben sok helyen az ő jellegzetességei köszönnek vissza, pedig valójában mindössze két dalt jegyez: az Escalation 666 málházós, súlyos témáját, és a címadó újfent tíz pontos nagyeposzát. Ezekért, főleg utóbbiért önmagában aranyba kéne foglalni a nevét.

rabbitRabbit Don't Come Easy A „nyuszis lemez", amivel újra egy könnyedebb, vidámabb Helloween felé fordultak, az olyan szellősebb daloknak is köszönhetően, mint pl. az Open Your Life. A háttérben is voltak markáns változások: Kusch és Grapow is kiszállt. Előbbi helyett a dobtémákat (ideiglenes beugróként) Mikkey Dee ütötte fel, gitárosként pedig itt csatakozott be az a Sascha Gerstner, aki azóta (lassan húsz éve) szolgál már a kötelékben. Itt nem igazán sorjáznak a klasszikussá vált dalok, még a kislemezes nóta is pár év alatt kikopott kb. a koncertprogramból. Ezzel együtt kellemes lemez, csak valahogy gyorsabban elsikkadt az évek során. Alaptézis, hogy nincs rossz Helloween album (a Chameleon idecitálásától tekintsünk most el), ez sem az, csak időnként újra és újra fel kell talán fedezni.

keeper3Keeper Of The Seven Keys: The Legacy Hírverésként talán kiváló húzás volt az ezt követő grandiózus dupla albumot a Keeper lemezek harmadik részeként elnevezni (és tálalni), ugyanakkor ezzel eleve elrendeltetett, hogy sok támadást fog kapni, mivel így igazoltan minden önjelölt ítésznek a kezébe adták a klasszikus albumokhoz való hasonlítás jogát. Azt meg tudjuk ugye, hogy a klasszikusokat a legritkább esetben lehet dekádokkal később akár csak megközelíteni is, nem hogy felülmúlnia bárkinek. (Ha épp szentségtörést nem emlegetnek, néha már az is szerencsés.) Ennek megfelelően sok kritika érte ezt az albumot, pedig ez egy kifejezetten jól sikerült anyag, ami a csapat erényeit rendre felvonultatja. Nagy lélegzetvételű, a szokásosnál is több lehetőséget adva talán a kiterebélyesedésre hajlamos énjüknek, a Keeper I és II felé mutató hangulati, zenei megoldásokban esetleg megfogható kapcsolódási pontok sem erőltetettek, vagy izzadtságszagúak. Kvázi konceptalbumként hossza ellenére is inkább egyben hallgatós anyag. Nem mellesleg Dani Löble bemutatkozásával itt vált teljessé a mai is élő Helloween alaptagsága.

gamblingGambling With The Devil Számomra innen indul a Deris korszak kábé harmadik „szakasza", egy újra erősen felfelé ívelő út, aminek a kiteljesedése lépésről lépésre vezetett kb. a mostani reunionig. A Gambling a Keeper III töménysége után picit lazább, inkább az önálló dalok vannak fókuszban, mint a teljes mű egésze. A tekintetben elődei után lép, hogy olyan pont a diszkográfiában, amihez nem köthető azóta betokosodott koncertfavorit, az „elfelejtett" lemezek sorát erősíti, pedig tele van jobbnál jobb dalokkal. Mindez azért is érdekes, mert mind az As Long As I Fall, mind a Final Fortune simán elbírhatna ezzel a „teherrel" is akár.

unarmedUnarmed Egy speciális best of anyag, amin, hogy legyen értelme, azért csavarintottak egyet. Nem egy sima unplugged album, ahol csak kihúzzák a gitárokat a torzítóból, valódi áthangszerelések, újragondolások történtek, vonósokkal, fúvósokkal és egyéb okosságokkal felturbózva, műfaji határokat simán átlépve vagy semmibe véve, ami szerintem néha kifejezetten izgalmas eredményt hozott. Emlékszem, hogy anno nem aratott osztatlan sikert (itt a Shcokon is alaposan lekutyázta Ádám), de a merészsége jóval szimpatikusabb, mintha egy kiszámíthatóbb úton közelítették volna meg a dolgot. Nálam akkor, és azóta is működik.

7sinners7 Sinners A sanzonízű átiratok után a 7 Sinners alaposan visszaránt a földre, újra csak a gyeplő keményebb végével csapkodnak, a gitárok harapós, nyers hangszíne kifejezetten szimpatikus, a szürkés tónusú, veszedelmes pengékkel díszített borító is sugallja az irányt. Néha (halld pl. Where The Sinners) szinte a Dark Ride sötét világához nyúl vissza, néha (Are You Metal?) már a címmel sem árul zsákbamacskát. Ez a hangulat még a lazább dalok hangszerelésébe is beszűrődik, ezzel együtt nehezen értem, a World Of Fantasy-ból hogy nem lett örökérvényű favorit. Egy újabb alulértékelt slágertéma. A 7 Sinners az újkori Helloween talán legnehezebb, legsűrűbb anyaga, kiváló lemez.

straightoutStraight Out Of Hell A 7 Sinners keménység tekintetében nagyjából elment addig a falig, ami egy Helloween-nek jól állhat, így a Straight oldottabb megközelítése logikus lépés volt. Nem annyira riff-, inkább refrén és melódiacentrikusabb album, több finom harmóniával, Derisnek is több játéktér jut. Még az olyan nehezebb dalokba is dallamtapadós részek kerültek, mint a World Of War, vagy a hápogtatós effektjével újat is villantó Live Now!, esetleg a mondókázós énektémával operáló Far From The Stars. Ha valami felróható, az a bizonyos szintű önpanelezés, ennyi év és album után néha óhatatlan önmaguktól is merítenek, így vannak ismerősnek ható megoldások (is). Ezzel együtt a Straight is az újkori szárnyaláshoz illő lemez, a Nabatea meg nyíltan meganóta, sokáig programban is volt (remélem lesz is még). Ha pedig a sláger kellene, ott a Waiting For The Thunder, ami azzal együtt is óriási, hogy alapvetően az If I Could Fly vázára lett fazonírozva. Az Asshole viszont a szöveg sarkassága miatt máig kakukktojás nálam.

godgivenMy God-Given Right Ez már a tizenötödik album volt, és itt teljesedett ki számomra az a korábban már említett felívelő tendencia, miszerint a Gambling óta környékezik a kis híján tökéletesnek mondhatót. Akkora megasláger ugyan nem csöpögött itt ki, mint a World Of Fantasy, vagy legutóbb a Waiting For The Thunder, de kásakerülgetésből így is akadt: ezekhez talán a Stay Crazy áll legközelebb, és mint rendesen, a nagyívű, rétegzettebben felépülő dalok itt is a favoritok közé sorolnak. Az impozáns, jégbe fagyasztott borító is az utóbbi sok év legjobbja volt. A mindenkori Helloween átlag három-négy aktív dalszerzővel rendelkezik, ennél a lemeznél ez minden irányból ki is lett használva, gyakorlatilag az elmúlt albumok erényeinek olvasztótégelye volt. Egyedül talán a lírai ízű Like Everybody Else, ami picit önismétlős, de a tapadós-ragadós refrénjével még ez is hatni képes, és ez tényleg semmi a Rabbit egészségesnél talán több átlagos nótájához képest. Még a Japánba száműzött speedelős bónusznóta, a Free World is olyan, amiért sok zenekar „a fél karját adná".

helloweenHelloween És el is érkeztünk a mába. Aligha lehet sok újat elmondani a nagy összeborulós reunionjukról, amit ne tudna bárki, aki egy ilyen cikket itt olvas. Nagy volt az elvárás, de ezzel az albummal az én olvasatomban maximálisan sikerült is megugrani. Ez az album tökéletes módon képezte le azt, amit egy ilyen kibővített, Kiske-visszatérős, ugyanakkor jövőbe-tekintős produkciótó várni lehet. Mind Hansen, mind a három énekes megoldás megtalálta méltó helyét a produkcióban, okosan használták ki a Kiske/Deris páros adta lehetőségeket is, az pedig így tizenhatodjára már nem lehet meglepetés, hogy remek nótákkal vannak tele. Érdekes módon az elsőként bemutatott Skyfall az, ami (szemben a legtöbb ilyen lélegzetvételű dalukkal) talán legkevésbé férkőzött hozzám közel, de ez sem egy szigorú ítélet. Amennyire működött a reunion turné (és ezzel együtt a hozzá köthető koncertkiadvány is), annyira süt a lemez is, nem görcsös, nem izzadtak bele, még a pénz szaga sem nyomja el. Ha már összeborulás, így van értelme megvalósítani. Egyedül Grapow és Kusch szó nélkül hagyott távolt tartása kérdőjeles, bár négy gitáros és két dobos lehet már tényleg túlzás lett volna.

A Helloween június 28-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik a Hammerfall társaságában. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#27 Gábor 2022-07-02 16:02
Idézet - Répási Zsolt:
Számomra örömteli látni, hogy ily szép számmal ástatok bele emlékeitekbe és átélésetekbe a teuton nagyöregek kapcsán. Ami igazán szívet gyönyörködtető számomra, hogy végre szép számú elismerést olvashatok a zenekar második aranykorára vonatkozólag. A 94-2001-ig tartó korszak azért is különleges metalzenei intervallum, mert nem sok banda életében adódik meg az, hogy a saját árnyékán úgy lépjen túl, mint az a bizonyos főnix madár a legendáriumban. A hőskorban lefektettet alapokra érettebben, felnőttebben, sőt zeneibben építkezve túlszárnyalni azt a stílust, amelyben minimum létrehozóként segédkeztek… mindenképpen elismerésre méltó. Nem a Hamerfallnak vagy a Rhapsodynak mondhat hatalmas köszönetet a 90-es évek heavy szcénája, hanem a méltatlanul elfeledett The Time Of The Oath és Better Than Raw albumoknak.
Nem fogom újra méltatni a zenekart hamvából feltámasztó anno frissen érkezőket, de egy dolgot muss sein leírnom: aki a mai napig a „Kiske jobb énekes, mint Deris” típusú frázisokkal tud hozzászólni a témához, az pusztán csak a megrögzöttséget , illetve e zenei hozzá nem értését hirdeti fennhangon.
Hála az égnek, ez jelen esetben nem áll fenn. Köszönet a véleményekért!


Szerintem nem zenei hozzá nem értés kérdése, hogy valakinek tetszik-e Deris hangja vagy nem. Nekem nem, így kb már itt bukott a vele készült lemezek tetszési indexe. Több, itt klasszikusnak tartott lemezükkel próbálkoztam többször, de minden lemeznél 2-3 szám után ösztönösen inkább más zenére váltok, annyira érdektelen amit hallok. És nem a zenei tolerancia hiányzik, hiszen 60-as évek zenéitől a prog rockon át a true black metalig minden megfordul a lejátszóban...
Idézet
 
 
#26 sanyi 2022-07-02 10:07
Ha már most volt a koncert a napokban és tökéletesre sikerült szerintem, akkor itt az én listám is :)
1. Keeper Of The Seven Keys Part I.
2. Keeper Of The Seven Keys Part II.
3. The Time Of The Oath
4. 7 Sinners
5. Better Than Raw
6. Walls Of Jericho
7. Helloween
8. Rabbit Don’t Come Easy
9. Gambling With The Devil
10. Chameleon
11. Master Of The Rings
12. Straight Out Of Hell
13. My God-Given Right
14. Pink Bubble Go Ape
15. Keeper Of The Seven Keys: The Legacy
16. The Dark Ride
Idézet
 
 
#25 fehérfarkas 2022-06-08 21:24
Idézet - Equinox:
Szinte midnenben egyetértek fehérfarkassal. Annyit tennék még hozzá, hogy az Unarmedot nem hallgattam, mert valami elriasztott tőla megjelenéskor, best ofokat meg még le se töltök, nemhogy megvételről szó legyen. De érdekes és érdemes lenne tenni vele egy próbát a leírás alapján


Kíváncsi vagyok mi a véleményed róla.
Nekem tetszik, de persze csak mint érdekesség, egy kis változatosság.
Ne feledjük el, hogy az Unarmed az 2 nagyon kemény Helloween nagylemez közt jött ki: Gambling és 7 Sinners. Így egy kicsit megtöri a túlzott keménységet és komolyságot, és egy kis vicces vidámságot hoz nekünk. Ezt a kiadványt a tagok sem vették komolyan, hanem ők is szórakozásnak szánták, egy olyan különlegessének , amiket más metal zenekar nem mer megtenni (vagy csak nagyon, de nagyon kevesen)
Idézet
 
 
#24 Zoli 2022-05-27 11:01
Szerintem zeneileg és technikailag minden album remek. Akkor ért csalódás, amikor A. Deris elkezdett nyúlósan, vaúsan énekelni. Onnantól kezdve a jól fölépített nóták elsekélyesedtek számomra. A legújabb anyagukon sok régi slágerük témája előbukkan, amit ha az ember elfogad, akkor kifejezetten csak annak a zenei élvezetnek fog tudni áldozni, hogy nincsen párja ennek az együttes éneklésnek a hangszeres aláfestéssel.
Idézet
 
 
#23 Equinox 2022-05-15 10:30
Szinte midnenben egyetértek fehérfarkassal. Annyit tennék még hozzá, hogy az Unarmedot nem hallgattam, mert valami elriasztott tőla megjelenéskor, best ofokat meg még le se töltök, nemhogy megvételről szó legyen. De érdekes és érdemes lenne tenni vele egy próbát a leírás alapján
Idézet
 
 
#22 fehérfarkas 2022-05-14 22:33
Nézem, hogy az új Helloween nagylemez többeknél (szerencsére nem mindenkinél) eléggé rossz vagy közepes eredményt ért el, pedig a Dark Ride vagy a Gambling/7 Sinners (egyéni ízlés kérdése ki melyikhez viszonyítja) óta a legjobb Helloween lemez. Meg egyébként az egyik legjobb Helloween lemez. Nálam azért nem került jobb helyre, mert ugye a stílusteremtő klasszikusokat meg a 2. aranykorszakuka t nem tudta überlni. De ezt a lehetetlen küldetést senki nem is várta el.

Amit én is elvártam sok rajongóval együtt, hogy egy igazi bomba jó lemezt készítsenek. De forradalmi újdonságot már nem tudnak készíteni. Sőt, még az sem újdonság, hogy Kiske, Hansen, Grosskopf együtt zenélnek, mert az Avantasiában már ezt megtették. Ahogy az Avantasiában is többen énekeltek felváltva Kiskével együtt. Sőt, számomra az Avantasia Metal Opera 1-2 lemeze volt az igazi Keeper 3 és nem a Keeper... Legacy album.
Egyrészt a Kiske, Hansen, Grosskopf miatt, másrészt mert maga a zene is a Keeper korszakbeli helloweenes, harmadrészt mert ugyanolyan magas színvonalú. A Reach out for the Light az egyik legjobb Kiske korszakbeli Helloween szám is lehetne, ha Helloween írta volna (Kiske csak a refrént énekli a lemezen - na de az micsoda refrén!!!, a koncerten 2011-ben és 2016-ban viszont már a verzét is közösen éneklte Tobiasszal). Szóval ezt az Avantasia már ellőtte, hogy ebben a Kiskével együtt többénekes dologban a Helloween forradalmi újdonságot hozzon (Tobias Sammet 2 évtizeddel ezelőtt szépen beelőzte a tökfejeket).
De attól, hogy nem forradalmi újdonság, attól még zeneileg egy kiváló lemezt lett, az egyik legjobb lemezük. Sőt, ha a bónusz számok közül a Kiske énekelte Golden Timest és a Hansen énekelte We are Realt is ráteszik (mondjuk 2 közepesebbre sikerült helyett), akkor akár még a Keeperekkel egy sorba is lehetne helyezni (zenei színvonalban/minőségben).

Ugyanakkor azért érthető az is, ha nem mindenkinek jön be annyira, hiszen ezen nincsen a tökfejekre jellemző Happy Metal, nincsen nagy sláger sem, sőt még igazi lírai ballada sincsen. Akik ilyenre vártak, azoknak bizony csalódniuk kellett. Meg azoknak is, akik Keeper 3-at vártak Kiske és Hansen miatt, mert igaz ugyan, hogy az Ő szerepük jelentős, de a másik oldalról Deris és a Deris-korszak is itt van a lemezen. Ez a lemez a 2 korszak tökéletes szintézise, ahol mindegyik zenész tökéletes összhangban van egymással és kiegészítik egymást. És a számok is mindkét korszakot átfogják. A modernebb Deris-korszak ugyanúgy képviselteti magát, mint a klasszikus Kiske-Hansen korszak.

Amit egy kicsit sajnálok, hogy a koncerten nem fogják játszani sem a Fear of the Fallent, sem Out for the Gloryt, sem Down in the Dumpsot, sem Rise without Chainst. Mert csak az Orbit/Skyfall, Best Time és a Mass Pollution lesz az új lemezről a koncerten. Pedig milyen jó lenne a fent említette számokat is élőben hallani.
Idézet
 
 
#21 fehérfarkas 2022-05-11 16:37
Örülök ennek a rovatnak, és annak is, hogy a kedvenc zenekarom a Helloween is bekerült.

Nekem az új Helloween lemez nagyon tetszik és a legjobb lemezeik közt van nálam. Azért nem dobogós, hanem csak a 7. hely, mert a dobogón és közvetlen utána a stílusteremtő klasszikusaik vannak meg a 2. aranykorszakuk: Keeper 1-2, Jericho, Dark Ride, Time, Better. De ezek után egyből az új lemezük következik. Aztán meg a Gambling, amit szintén az egyik legjobb lemezüknek tartok (még a ónusz dalok is zseniálisak), és nálam megelőzi a 7 Sinnerst.

Ez a 9 lemezük nagyon erős, és ehhez jön még 10-nek a Chameleon, ami ugyan nem metal lemez, de zeneileg nemcsak nagyon színvonalas, de a korát is megelőzte (különböző nem metal stílusok keverése a metallal és rockkal, nagyzenekar használata, fúvósok, stb), Kiske pedig hatalmasakat énekel. Aki nemcsak szereti Kiske hangját, hanem rajong érte és a szólólemezeit (amelyek nem metal lemezek!!!) is kedveli, annak ez a lemez is kötelező. Akik a Helloweennek a Speed/Power Metal-os oldalát szeretik, azok inkább kerüljék ezt el, vagy csak óvatosan közelítsenek feléje.

Innentől viszont a gyengébb lemezeik jönnek. Persze mindegyiken vannak nagyon jó számok, köztük kedvenceim is, de az egészet nézve ezekből hiányzik az a mágia, a varázslat, a fíling.
A Keeper Legacy egy jó lemez, de ha 2 CD helyett 1 CD-nyi anyagot adtak volna ki, a töltelékeket csak bónuszként kiadva, akkor ez is egy erős anyag lehetne. Tipikus példája a kevesebb néha több esetnek.
(hiszen a King for a 1000 Years, Occasia Avenue, Born on Judgement Day, Silent Rain, Invisible Man és a bónusz dal Revolution a nagy kedvenceim).
A Pink Bubbles minden hibája ellenére szerethető, és a Masterplan által kiadott Helloween feldolgozás albumon a Bubbles számai megdörrennek (csak ott az énekes nem ér fel Kiskéhez). De a Mankind, Someone's Crying, The Chance és Going Home ezzel a vékonyabb hangzással is kedvenceimmé tudtak válni.
A Straight sokáig kedvenceim közé tartozott, de ma már csak néhány szám állta ki az idők próbájat (de azok viszont nagyon, mint pl a Nabatea, Church Breaks Down, Burning Sun hammond orgonás változata, a címadó vagy a Far From the Sun), sajnos a lemez másik fele töltelék kategória.
(persze egy másodvonalbeli Power Metal zenekar a fél karját odaadáni ilyen "töltelékekért", de itt a mérce teljesen más).

Aztán innen nagyot esik a színvonal nálam:
A Rabbit lemezük a Dark Ride után egy hatalmas fejbevágás volt. Vannak ugyan nagyon nagy kedvencek rajta, de a lemez fele ezen is töltelék. És amik tetszenek, azok is messze vannak attól, hogy (az elfeledett vagy alulértékeelt) klasszikusok közé kerüljenek be.
És végül a My God Given Right lemezük, ami először nagyon tetszett, de mára már csak lemez első 5 száma tetszik. És ami miatt ez az utsó nálam, az a nagyon műanyag hangzás. Ráadásul az első 5 szám is csak tetszik, de nem került be egyik sem a kedvenceim közé.
Ez a 2 lemez szeretni szerethető kedves lemez, de a zenekar varázsát nem adják vissza. Inkább csak egy rutin iparosmunkák a tűz, szenvedély nélkül.

Említésre érdemes még jubileumi Best Of lemezük az Unarmed. Persze aki igazi Best of-ra vágyik az nagyon messze kerülje el, mert itt a leegjobb dalaik közül néhány szerepel, és azok is pop, diszkó, sanzen, akusztikus/unplugged, rock, népzenei és komolyzenei átiratban. De érdekes és megtöri a sorlemezek körforgását. Ráadásul a Keeper Trilogy, ahol a 3 negyedórás számukat gyúrták egybe egy nagyzekarral előadva az zseniális. De megértem azt is, amikor valaki a Dr. Stein sanzenváltozatá tól a falra mászik, vagy az I Want Out-ban gyerekkórust hallva az ablakon ugrik ki.
Idézet
 
 
#20 Répási Zsolt 2022-05-10 14:20
Számomra örömteli látni, hogy ily szép számmal ástatok bele emlékeitekbe és átélésetekbe a teuton nagyöregek kapcsán. Ami igazán szívet gyönyörködtető számomra, hogy végre szép számú elismerést olvashatok a zenekar második aranykorára vonatkozólag. A 94-2001-ig tartó korszak azért is különleges metalzenei intervallum, mert nem sok banda életében adódik meg az, hogy a saját árnyékán úgy lépjen túl, mint az a bizonyos főnix madár a legendáriumban. A hőskorban lefektettet alapokra érettebben, felnőttebben, sőt zeneibben építkezve túlszárnyalni azt a stílust, amelyben minimum létrehozóként segédkeztek… mindenképpen elismerésre méltó. Nem a Hamerfallnak vagy a Rhapsodynak mondhat hatalmas köszönetet a 90-es évek heavy szcénája, hanem a méltatlanul elfeledett The Time Of The Oath és Better Than Raw albumoknak.
Nem fogom újra méltatni a zenekart hamvából feltámasztó anno frissen érkezőket, de egy dolgot muss sein leírnom: aki a mai napig a „Kiske jobb énekes, mint Deris” típusú frázisokkal tud hozzászólni a témához, az pusztán csak a megrögzöttséget , illetve e zenei hozzá nem értését hirdeti fennhangon.
Hála az égnek, ez jelen esetben nem áll fenn. Köszönet a véleményekért!
Idézet
 
 
#19 Xanadu 2022-05-04 23:56
Nálam amúgy kb. ez a sorrend:

01. Keeper II (10/10)
02. Keeper I (10)
03. Walls (10)
04. Better (10)
05. Helloween (10)
06. 7 Sinners (9)
07. The Time (9)
08. The Dark Ride (9)
09. Gambling (9)
10. Rabbit (8)
11. Straight (8)
12. Keeper - The Legacy (7)
13. My God-Given (7)
14. Pink Bubbles (7)
15. Master (7)
16. Chameleon (4-8) ;)
Idézet
 
 
#18 Xanadu 2022-05-04 23:37
Sosem értettem, miért utálja a nép - nem a Shock-stábra gondolok épp, hanem úgy en bloc - a nyuszis lemezt, amikor telis-tele van kimagasló dalokkal, szerintem (!) sokkal erősebb, mint az agyon ajnározott, ámde kissé "tinglitangli"-ra vett Master Of The Rings. (Túl sok rajta a Pink Cream-jellegű hard rockos téma, de lehet, ez csak az én csőrömet basztatja, hehe.) A szintén közutálatnak örvendő Rabbit viszont: Just A Little, Open Your Life, The Tune, Never Be, Liar (fuckin' thrash!), Hell Was Made, Back Against (mekkora power bomba, élőben is szakított a PeCsában!). Kurva jó kis lemez, na.

A másik a Keeper - The Legacy, amit szerintem csak a - valóban kissé elfuserált - címadás miatt fikáznak annyian, pedig az sem egy gyengusz eresztés. Oké, van rajta kb. 3-4 töltelékszám, de a többi 7-10 pontos; pl. az Occasion Avenue már-már a Queensryche Suite Sister Mary-jével azonos szinten áll - zeneileg és hangulatában is.

Na, meg azért a szemellenzősség ért sem kell a T. Stábnak a szomszédba mennie, mert nyilván lehet leszólogatni a Walls Of Jerichót Kai nem éppen cizellált hangja miatt (miközben szinte mindegyikőtök elismeri a dalok nagyszerűségét) , de akkor mi van a Szent Tehenek Klubjával, a Motörheaddel, az Accepttel, a Slayerrel, a Megadeth-szel, az Ozzy-korszakos Sabbath-tal vagy az első két Metallicával, na meg a korai 'Csapdával, ugye? Ezek esetében semmivel sem volt jobb az énekteljesítmén y, sőt, a fiatalkori Hansen egy Lemmyhez vagy egy Ozzyhoz képest maga volt Pavarotti. :D
Idézet
 
 
#17 Molnarova zaneta 2022-05-03 13:50
Elolvastam a cikket,szeretem más véleményét is olvasgatni.Szeretem Helloween zenéjét,de kimondottan kedvencem lemezem nincs!Pink bubbles még kimondottan jól sikerült!!(épen halgatom)Ja Gergőt még üdv.a Shockban!Hammer ben is olvastam a cikkjeit....sok koncerten láttam,de soha nem váltottunk pár szót.Minden nap nyitom meg a Shock! Oldalát,Rattle inc.mellet a legolvasatabb net oldalam!!Szilvi nek is üdv!!!!!Jó csapat vagytok!
Idézet
 
 
#16 Kínzó kérdés 2022-05-02 10:46
Idézet - Abigél:
Tipikusan megy a - szerintük a zenéhez értő - nagyot mondó, liberós pesti okoskodás.

Mi itt a "nagyot mondó", a "pesti" és a "liberós", milánpetya?
Idézet
 
 
#15 blackmagic 2022-05-02 08:48
1., Helloween ep/Walls of Jericho...örök szerelem
2., Keeepers I-II.,Chameleon
3, Rabbit don't come...,Gambling...
4.,A többi valahogy felejtős
Idézet
 
 
#14 Robidog1984& 2022-05-02 08:10
Van pár zenekar(klasszi kus nagy hatású) akik teljesen kimaradtak, ismerni ismerem őket de sohasem jöttek be.

Például az itt tárgyalt Helloween.

Érdekes pedig a stílussal semmi bajom.

De ilyen nekem még a Sepultura vagy a Scorpions is.

Elismerem őket de egész egyszerűen képtelen vagyok megkedvelni őket.
Idézet
 
 
#13 Draveczki-Ury Ádám 2022-05-02 04:41
Idézet - pumpika666:
most már legalább tudom, hogy miért nincs klasszikushock-cikk a walls-lemezről :(
igazi gyerekkori szerelem nálam, vannak gyermekbetegség ei, de nincs rajta töltelék

Egészen biztos, hogy lesz Walls Of Jericho a Klasszikushockb an előbb-utóbb.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.