Shock!

Számos kényes újjáalakulásnak lehettünk már tanúi az elmúlt években-évtizedekben, és kétségtelen, hogy a Nevermore-é is ezek sorát gyarapítja. Nehéz eldönteni, mi ilyenkor a jobb megoldás: ismert zenészekkel megpróbálni betölteni a betölthetetlen helye(ke)t, vagy inkább minden szempontból tabula rasát húzni, és kvázi kezdőkkel nekifutni ismét. Mindkét verziónak megvannak a maga kockázatai, így természetesen Jeff Loomis és Van Williams is kapott előzetesen kígyót-békát, amikor bejelentették, hogy a kilenc éve halott Warrel Dane és a szintén alapító Jim Sheppard nélkül élesztik fel az ezredfordulós évek egyik legjobb metálzenekarát. Az első tesztet azonban egészen fölényesen megugrotta az új felállás.

A Wolf még sosem járt Budapesten negyedszázadnyira nyúló lemezes-turnés karrierje során, szóval rég esedékes volt már a dolog. Ennek ellenére eleinte eléggé úgy tűnt, hogy nem lesz méltó a névhez az alkalom: Niklas Stålvindék hangzása az első néhány dalban roppant gyengének bizonyult, ami a kék Barba-sátorban meglepő, hiszen itt gyakorlatilag mindig, minden remekül szokott szólni. Ráadásul az a bosszantó fajtájú rossz sound sújtotta a svédeket, aminek igazából meg sem lehet határozni a pontos mibenlétét: minden hangszer hallatszott, mégis csupán valami dinamikátlan, fejfájdító, kompresszált izé jött le a deszkákról. Szerencsére nagyjából a műsor felére helyrehozták a dolgot az illetékesek, így a végső mérleg összességében pozitívnak bizonyult.

A négyesfogaton összességében azért látszik, hogy nem turnéznak annyit, mint sok honfitársuk: úthengerszerűen elementáris produkció helyett inkább „csak" korrekt zenélés folyt odafent. Maga Stålvind is a visszafogottabb, halkabb szavú frontemberek sorát gyarapítja, és akkor is Pontus Egberget ítélném közülük a leglátványosabb, legprofesszionálisabb színpadi fazonnak, ha egyébként nem lennék tisztában múltjával és jelenével King Diamondtól a Hammerfallon át egészen a The Poodlesig. A basszer mozgásából, attitűdjéből valósággal üvölt a rutin. Zeneileg ugyanakkor természetesen nem lehetett belekötni a csapatba, ízesen nyomták a dalokat a rendelkezésükre álló bő félórában.

A legnagyobb hangsúlyt a legutóbbi, igaz, már négyéves Shadowland kapta – ez nem meglepő, az első három album ignorálása már annál inkább. Mindegy, az életmű nagyjából egységes színvonalú, szóval tragédia azért nem történt. A legnagyobb ovációt az óriási Voodoo váltotta ki, ezután már tényleg csak a babérok learatása következett a Skull Crusher meg a Speed On kettősével. Johan Koleberg kissé szögletes dobolása nekem élőben annyira nem adta, Niklas és Simon Johansson ritmus- és szólójátéka azonban természetesen koncerten is maximálisan átjött. Stålvind a jól ismert dallamokat is megbízhatóan hozta jellegzetes, kissé nazális hangjával. Jó volt látni őket, a végére a hangulat is rendesen felforrósodott odalent.

Sokan, sok mindent leírtak a Nevermore visszatérése kapcsán, először Jeff és Van kissé furcsán elővezetett bejelentésekor, majd az új felállás véglegesítésekor. Nem akarom ezen a ponton nagyon bő lére ereszteni a dolognak ezt a részét, címszavakban, röviden pipáljuk ki, aztán haladjunk, mert van miért, és főleg, mert a koncert alapján bőven van hová. 1.) Warrel Dane nyilván pótolhatatlan énekes, szövegíró és frontember, 2.) ugyanakkor ezekhez a dalokhoz Loomisra ugyanakkora szükség volt annak idején, mint rá, és az ő örökségéhez is hozzátartoznak, amit joga van ápolni, így érthető is, hogy megteszi, 3.) főleg, hogy a bandát immáron több metálgeneráció soha nem láthatta-hallhatta élőben. Szóval a metálközönségre különösen jellemző, szokásos „kívülről, általam vélt erkölcsi alapon megfejtek valami összetett helyzetet két mondatban, holott valójában fogalmam sincs a részletekről" hörgéseket-fenyítéseket szerintem itt is érdemes hanyagolni. Vizsgáljuk inkább azt, méltó-e az új produkció az előzményekhez! Aki megnézte ezen a brutálkánikulai estén a két alapember mellett három új és ismeretlen taggal, Berzan Önen énekessel, Semir Özerkan basszerrel és Jack Cattoi gitárossal felélesztett Nevermore-t, utóbbira már egyértelműen tudja a választ.

Azt kell mondanom, némileg mást, egyértelműen többet kaptam ezen az estén, mint amire előzetesen számítottam. A videók alapján nyilván sejteni lehetett, hogy zeneileg tankönyvi módon nyomul majd a zenekar. Loomis és Williams régen is boszorkányos muzsikusok voltak, főleg előbbi aktívan végigturnézta a Nevermore utáni éveket is, szóval hoztak minden kötelezőt. A Berzannal látott-hallott koncertfelvételek a monitor előtt leginkább kísértetiesnek tűntek, annyira perfekt módon interpretálja Warrel dallamait, mi több, hangszíneit: ha nem nézel oda, akár azt is hihetnéd, hogy. Az ilyesmi mindig bizarr. Mondom, a monitor előtt – élőben ugyanis más az ábra. Mert az nem lett volna az igazi, ha a nagydarab, kigyúrt török arcban perfekt hangi klónt üdvözölhetünk, ám emellé dob egy ripperowenst, és karizma szempontjából egyszerűen nem tudja belakni a színpadot. Nos, ehelyett kétszeresen is nagyon tudok örülni: Berzan hangilag is egyértelműen több perfekt imitátornál, és kimondottan jó kisugárzású, karakteres jelenség a színpadon. Vagyis tényleg el lehet kezdeni vele egy új fejezetet, amennyiben a dalok is meglesznek hozzá a következő albumon.

Az Ophidian intró után a Beyond Withinnel robbant színpadra a csapat, immáron parádésan dörgő hangzással – és úgy nagyjából a Dreaming Neon Black nyitódalának feléig kellett eljutnunk, hogy tudjam, itt bizony nem lesz hiba. A Nevermore a klasszikus korszakban is gyilkos élő banda volt, a legendás, 2001-es e-klubos fellépést az Annihilatorrel a mai napig életem egyik legjobb koncertjeként tartom számon, de később sem csalódtam bennük soha. És mivel kimondottan sokszor láttam őket, szerencsére van összehasonlítási alapom is, úgyhogy felelősségem teljes tudatában merem kijelenteni: ez az este simán felért a régi korszak energiától sistergő, teli torokból végigüvöltött fellépéseivel.

Mint ebből is sejtheted, Loomiséknak nemcsak Berzannal, hanem a hangszeres szekcióval is sikerült megugraniuk a magasra helyezett lécet. A szemtelenül fiatal Jack Cattoi méltó módon öltötte magára a sokszor váltott, de mindig topmuzsikusok által viselt másodgitárosi kabátot, és Jeff igen rokonszenves módon kellő teret is biztosított neki a kibontakozáshoz. A hangszerére ráboruló, ujjal pengető Semir Özerkan old school, Sheppardéhoz képest kalandozós-szólisztikus basszusjátéka szintén nagyon szép dolgokat tehet majd hozzá a következő anyaghoz. Mivel egyből lejött, hogy a felállásban nincs hiba, az elmúlt bő másfél évtizedben Nevermore-ra igencsak kiéhezett közönség az első pillanatoktól kezdve kirobbanó fogadtatásban részesítette a zenekart. Nem csoda – sokáig hittük, hogy soha nem hallhatjuk már ezeket a nótákat élőben...

A 70-80 perc közötti szett összeállítása egyébként ezzel együtt is érdekes volt, hiszen gerince két lemezre, a Dead Heart In A Dead Worldre, illetve a This Godless Endeavorre épült hat-öt arányban, bedobva ezek mellé az említett Beyond Withint, illetve az Enemies Of Reality címadóját. Mivel az elhangzott dalok kivétel nélkül tízpontosak, nem fogok leakadni ezen – egyedül a The Politics Of Ecstasyról húztam volna még be valamit, naná, hogy elsősorban a The Seven Tongues Of Godot, de gondolom, a legközelebbi turnén majd ez is előkerül. A My Acid Wordsre, az Engines Of Hate-re, a Sentient 6-re, a 2006-os album monumentális-katartikus címadó eposzára, a Bornra vagy a Final Productra szó szerint nincs Nevemore-fan, aki nemet mondana, így – a sátrat csurig megtöltő régi arcokkal együtt – én is csak szélesen vigyorogni tudtam, annyira jó volt ismét hallani őket. Nem is beszélve a csapat kvázi-slágereiről, az Inside Four Wallsról, a Warrelnek küldött The Heart Collectorról, netán a rendes műsoridőt záró Believe In Nothingról.

Ilyen előzményekkel elképesztően nehéz dolga van, de Berzan tényleg végig fölényesen hozta a régi dallamokat. Tökéletesen bele tud bújni Warrel bőrébe, ugyanakkor, mint írtam, rejlik benne más is. Bár a Jeff által beharangozott hörgő-üvöltő hangból most csak pár sor erejéig kaptunk némi ízelítőt, a pont jó arányban behozott közönségénekeltetős blokkban nyomott pincemély torokének például egészen gyilkos volt. Utána azt beszéltük, hogy akár egy teljes dalt is elhallgatnánk vele a következő lemezen ebben a stílusban... A Narcosynthesis – The River Dragon Has Come ráadásra kissé már érezhetően elfáradt, de így is végig nagyon odatette magát. És ahogy említettem, már most, ebben a ligában gyakorlatilag rutintalan kezdőként is jobb frontember, mint sokan hosszú évek után. Látványra sem utolsó a nagy hajpörgetésekkel, feszítésekkel, de derűsen, rokonszenvesen hadvezérszerű kiállása nem pusztán a tiszteletet parancsoló izomzatnak köszönhető. Ismétlem, Dane pótolhatatlan, de Önen szerencsére nem is akarta eljátszani, hogy őt látjuk a színpadon.

Vagyis az elején feltett kérdésre, miszerint méltó-e ez az új Nevermore az előzményekhez, nálam egyértelmű a válasz: élőben méltó, méghozzá maximálisan. Az meg majd hosszabb távon, elsősorban az első újkorszakos lemezen derül ki, van-e több is ebben a sztoriban múltidézésnél. Bevallom, nekem ezen a téren inkább akadtak előzetes kétségeim, de nem Berzan, hanem inkább Loomis miatt, aki azért – valljuk be – dalszerzőként olyan sok érdemlegeset nem tett le az asztalra az első szólólemeze óta. (Igen, már a The Obsidian Conspiracy sem volt az igazi annak idején...) De ez a koncert most némiképp e fenntartásaimat is zárójelbe tette, és azt mondatja velem: amennyiben kellő bátorsággal mennek neki a következő albumnak, azon a fronton is lehet még nagyot dobni.

Nem pusztán az izzasztószauna miatt volt tehát roppant magas hőfokú és intenzitású ez az este Welcome back, Nevermore!

(D-U.Á.)

Soha már: Nevermore szubjektív

Minden porcikám tiltakozott a gondolat ellen, hogy Nevermore néven egy új énekessel színpadra álljon a csapat, bár tökéletesen megértem Jeff Loomis és Van Williams motivációját, hiszen az ő életük nagy része és munkája (is) ott feküdt a zenekar szellemi örökségében. És hát Jeff mégis mi a vihart csinálhatna, miutána kikerült a katonás rendben tartott Arch Enemy kötelékéből, ahol évekre előre minden perc le volt kötve? A körülötte lévő űr nyilván előhozta a régi idők emlékét, és ugye új néven zenekart indítani a mai világban pokoli feladat. A Nevermore meg eleve brand, fizető közönségréteggel, és ha valaki egész életében zenekarban gitározott, nem fog hirtelen más szakmát találni, főleg ötven felett, mert az mindig pokoli feladat. Pontosan így lehetett ezzel Van Williams is, akinek ráadásul egy családi tragédián is túl kellett valahogy evickélnie az utóbbi években, így kívülről nézve teljesen logikus döntés volt részükről, hogy újjáélesztik a Nevermore-t. Az, hogy miképp castingolták az énekest és zenésztársakat, szintén az ő szuverén döntésük, ha így látták jónak, legyen így. Két lépés távolságból szemlélve és a bemutatkozó videót megnézve abszolút érthető és védhető a döntésük, Berzan Önen nem a (nyilvánvalóan) pótolhatatlan Warrel Dane-t akarja pótolni, de valahol mégis azt teszi, hiszen a youtube-os videókat csukott szemmel hallgatva kísértetiesen Warrelt lehet belehallani a hangjába. Az általa felénekelt dalokba (nem csak Nevermore) a saját személyiségét is bele tudja vinni, amelyekben (szigorúan saját ízlésem szerint) nekem kicsit túl sok a vibrato, de hát én Warrel mágikus, depresszív, nem evilági hangja és főleg kisugárzása (!!!) miatt is szerettem annyira a Nevermore-t. Berzan kiállása is gyökeresen ellentétes mindennel, ami korábban a Nevermore volt: láthatóan egészséges, sportos csávó, aki ezzel a megjelenéssel akár példaképpé is válhat a metálrajongók szemében.

A koncert előtt hónapokig morfondíroztam azon, hogy igazából ez számomra egy Nevermore-tribute zenekar, de nyilván égetett a kíváncsiság, hogy élőben milyen érzéseket fog kiváltani mindez. Azt sem tagadom, hogy iszonyatosan akarok új riffeket meg szólókat hallani Jeff Loomistól, illetve bármilyen új zenét hallani Jeff Loomistól, mert örökre a legkedvencebb gitárosom marad, mindezek tetejébe mindig imádtam Van Williams jellegzetes, felismerhető dobjátékát is, szóval boldogan hallgatnék tőlük új bármit. DE. És megint a fránya de, mert Warrel Dane dallamait és főleg a szövegvilágát nem lehet pótolni, ami szintén a Nevermore szövevényes részét képezte, és ez bizony még jó nagy kérdőjel marad egy ideig. De egyelőre ezt a kérdést ne is feszegessük! Jim Sheppard is hiányzik, nyilván, de ő hálistennek boldog civil életet él, volt elég baja korábban. A helyére érkezett Semir Özerkan korrekt színpadi arc, technikásabb basszusgitáros, mint Jim volt, és ujjal játszik, nem pengetővel, tehát kicsit másképp szólal meg nála a hangszer. A másodgitáros fiatal kölyök, Jack Cattoi számomra talány, nyilván technikailag rendben van, de mindenhogy kilóg az „apafigurák" közül.

Szóval kicsit rettegtem, hogy milyen lesz az élő találkozás, újra élőben hallani a Dalokat, milyen érzéseket vált ki, felszakít-e régi sebeket. Aztán...

...aztán természetesen felszakította a régi sebeket, de „hát ez ilyen", mondhatjuk erre. Ki tudja, miért, de azt hallucináltam a koncert előtt, hogy a Redben lesz, de hát ez is csak az én fejemben maradt meg tévesen, hogy a Nevermore jóval nagyobb kaliberű zenekar volt, pedig nem. A valóság itt hat-hétszáz fő, Blue Stage, ami így arányosan megtelt, és a kint tomboló negyven fok miatt épp az elviselhetőség határát súrolta a bentlét. Nem mondom, hogy nem párásodott be a szemem olykor, és nem csak azért, mert az Enemies Of Reality zseniális szólóját Jeff centikre az orrom előtt figyelhettem, meg Van Williams légiesen precíz, masszív, azonnal felismerhető dobolását nézni ennyi év után újra, szintén összeszorította a gyomromat. Meg hát élőben Berzan még warrelesebb, és bizonyos derékból, lendületből körkörösen headbangelő mozdulatai pont azoknál a riffeknél, ahogy annak idején belém égett... Na, hát úgy láttam, nem csak nekem párásodott be a szemem. De hát mi tagadás, jól énekelt, nagyon jól, technikailag hibátlanul, a mélyek és azok a nagyon magasak is parádésan kijöttek a torkából.

A setlistet elrontani náluk nem lehet, aznap este a nagyágyúkat és örök kedvenceket tolták, és rendkívül aranyos volt az elbaszás meg a dalújrakezdés is. Jack Cattoi ugyan nem Vörös Attila vagy Steve Smyth, de helytállt. Jeff Loomis meg tök ugyanaz a kedves srác, mint régen, és tök ugyanúgy képtelen frontemberkedni, pedig most neki kellene néha. De amikor pár másodperces kommunikációt kezdett a közönséggel a Narcosynthesis szólójánál, rögtön mellé is nyúlt, szóval vélhetően iszonyatosan koncentráltan dolgozik a színpadon. Amit meg is értek, a teremben lévő brutál hőség senkinek sem segített az ellazulásban, noha a közönség így is élte az egészet, és sokak számára egyfajta emlékek újraélése lehetett, néhányuknak meg első alkalom, mert egy generáció nőtt már fel Nevermore nélkül. Évek óta tartó gyászfolyamat végére került most pont, és nyilván semmi sem lesz már ugyanolyan, de legalább lesz valamilyen. Addig is:

We must remember wounds so deep
Take time to heal
And sometimes though we struggle still
Life seems surreal

Emotions turned to cold dead wood
Can still have life once more
The door that slammed upon your heart
Torn away, torn away

(V.Sz.)