Shock!

december 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Led Zeppelin: Physical Graffiti

0225ledzep1Jelenleg úgy fest, hogy hiába reménykedik benne az egész világ, már soha nem láthatjuk élőben minden idők legsikeresebb hard rock-zenekarát, a Led Zeppelint. Robert Plant karakánságát a visszatérés kérdésében akkor is muszáj értékelni, ha ez a keményfejű elvhűség és következetesség itt végső soron a közönséget fosztja meg valamitől, amire évtizedek óta áhítozik, de összességében talán tényleg nem baj, ha marad még legalább néhány érintetlen mítosz, be nem teljesült vágyálom a mindenféle izgalomtól megfosztott mai színtéren. A régi lemezek így is örökre megmaradnak, ráadásul épp most jönnek ki Jimmy Page által felújított friss változatban – köztük a hard rock történelmének legfontosabb és legnagyobb példányszámban elkelt dupla albuma, a héten negyven éve megjelent Physical Graffiti is.

megjelenés:
1975. február 24.
kiadó:
Swan Song / Atlantic
producer: Jimmy Page

zenészek:
Robert Plant - ének
Jimmy Page - gitár
John Paul Jones - basszusgitár, billentyűk
John Bonham - dobok

játékidő: 82:15

Első album
1. Custard Pie
2. The Rover
3. In My Time Of Dying
4. Houses Of The Holy
5. Trampled Under Foot
6. Kashmir

Második album
1. In The Light
2. Bron-Yr-Aur
3. Down By The Seaside
4. Ten Years Gone
5. Night Flight
6. The Wanton Song
7. Boogie With Stu
8. Black Country Woman
9. Sick Again

Szerinted hány pont?
( 32 Szavazat )

Mai fejjel talán megmosolyogtató, de a Led Zeppelin a Houses Of The Holy elképesztően sikeres turnéit követően még abban az évben, 1973-ban neki akart látni a következő lemeznek. Utólag persze ők is belátták, hogy mindez teljesen naiv elképzelés volt, mert teljesen kimerültek. Ennek ellenére a munka azért megkezdődött egy délkelet-angliai stúdióban, ahol születtek is dalok, méghozzá fontos dalok. Page: „John Bonhammel kezdtük meg a munkát a Headley Grange-ben, akkor már egy jó féltucatnyi dalötletem volt. Ezek közül az egyik a Kashmir volt, és mindjárt ezzel is kezdtünk, mert alig vártam, hogy a megfelelő helyiségben, azzal a nagy dobhangzással a hátam mögött is megdörrenthessem a riffet. Ki akartam próbálni az ötleteimet, illetve kikísérletezeni a gitár helyét az elképzelt fokozatosan építkező fúvós szekciónál, mert az elejétől fogva úgy terveztem, hogy a gitárrészeket a nagyzenekari megoldások teszik majd még súlyosabbá. Nagyon jó ötlet volt egyből Bonzóval kezdeni a munkát, mert rendkívül jól tudtunk közösen dolgozni, és azért kezdtünk mindjárt ezzel a számmal, mert tudtam, hogy imádni fogja. És így is lett. Játszottuk a riffet órákon át, ami egyébként olyan, mintha egy gyermekdalból szedtük volna: egyfajta rondó, mint mondjuk a Frère Jacques (magyarul János bácsi, János bácsi címen ismeretes - D.Á.), aminek folyamatosan lehet a tetejébe pakolni az újabb és újabb dolgokat. A dobok hangzására építettünk, de az elejétől kezdve hallottam a fejemben a nagyzenekari témákat is, és ilyesmi korábban sosem fordult elő. A hármas lemezen, a Friendsben már volt egy kis vonós betét, de ennek sokkal epikusabbnak, elemibbnek kellett lennie."

A folyamat ugyanakkor néhány hét után megrekedt, pláne, hogy John Paul Jones nem is vett részt az első itteni jammelésekben: a basszer annyira kimerült a turnézástól, hogy szünetet kért társaitól. Ugyan máig tartják magukat a pletykák, hogy Jones ekkoriban komolyan fontolgatta a távozást a bandából, mert a winchesteri katedrális kórusának igazgatójaként kívánt tovább tevékenykedni, Page nyilatkozatai szerint azonban szó sem volt ilyesmiről: „Nonszensz. Johnnak nagy családja van, és a munkálatok első szakaszában azért nem volt ott velünk, mert egyszerűen hosszabbra nyúlt a szabadsága a tervezettnél." A zenekar gyorsan rájött, hogy nem fognak olyan hamar végezni, mint tervezték, így aztán a lekötött stúdióidő egy részét átpasszolták Paul Rodgers új zenekarának, a Bad Companynek. Jonesszal csak 1974 elejére rántották össze magukat, ekkor indulhatott be a tényleges érdemi munka – viszont a vége még messze volt.

0225ledzep7

Rodgersék támogatása egyébként nem véletlen, ekkorra ugyanis már kikristályosodott a háttér a Led Zeppelin következő nagy vállalkozásához. A csapat szerződése 1973 végén lejárt az Atlantic kiadóval, nekik pedig eszükbe sem jutott, hogy csak úgy simán megújítsák azt, vagy netán átszerződjenek máshová: a mindenható Peter Grant menedzser irányítása mellett a zenekar 1974 májusától hivatalosan is beindította saját kiadóját, a Swan Songot, amely innentől amolyan önálló labelként működött a Warner-birodalom berkein belül, az Atlantic terjesztésével. A Bad Company majdani debütáló albuma lett a cég első hivatalos kiadványa az év júniusában. Page: „Egy ideje már gondolkodtunk ezen az egészen, mert tudtuk: ha lesz egy saját kiadónk, nem kell belemennünk egy rakás korábban kikerülhetetlen vitába a borítón meg hasonlókon. Miután egy csomó művészi kérdésbe beleavatkoztak a kiadók, mi egy olyan céget akartunk létrehozni, ahol az előadók az összes hasonló teher nélkül tudják megvalósítani az elképzeléseiket. Nem feltétlenül azért akartunk szerződtetni zenekarokat, hogy mi építsük fel őket, hanem inkább olyan embereket szerettünk volna összegyűjteni, akik már eléggé együtt voltak ahhoz, hogy saját maguk is képesek legyenek megvalósítani önmagukat." (A Swan Song egyébként 1983-ig működött, tehát magát a zenekart is túlélte, és a Zeppelin, a Bad Company, a Pretty Things vagy Dave Edmunds lemezeinek kiadása mellett például a Gyalog galopp munkálataiba is beszállt finanszírozóként – még egy adalék a sok mellé, amiért annyira lehet szeretni a zenekart.)

A háttér tehát letisztázódott, és Page-ék innentől fogva biztosak lehettek benne, hogy senki sem fog beleszólni a dolgaikba, a Led Zeppelin pedig ismét elkezdett azon agyalni, mi is legyen a következő album sorsa. A Headley Garage-ban végül nyolc szám alapjai álltak össze az ott eltöltött két hosszabb időetap során, és miután ezeket végignézték, rá kellett jönniük: az akkori sztenderdeket nézve egyszerűen túl hosszú az anyag, főleg, hogy a nyolcból csak négy dal (Custard Pie, Trampled Under Foot, The Wanton Song, Sick Again) volt „normális" hosszúságú: ezekkel szemben most született meg a banda valaha írt leghosszabb szerzeménye, a 11 perc fölé nyúló In My Time Of Dying, a központi számnak ígérkező Kashmir és az In The Light szintén túllépett a 8 percen, és a Ten Years Gone is hat és fél percesre hízott. Page: „Mint általában, ezúttal is több anyagunk gyűlt össze az egy lemezhez szükséges negyven-akárhány percnél, nagyjából olyan másfél albumnyi dalunk volt. Így aztán kitaláltuk, hogy hozzunk ki egy dupla anyagot, és használjunk fel korábban rögzített, de ki nem adott számokat is."

0225ledzep3Innentől már csak ki kellett válogatni, mi kerül az új szerzemények mellé. Anyaghiányban természetesen nem szenvedtek, de mivel az elkészült friss darabokban egyvégtében hallgatva ott rejlett valami epikus érzet, korántsem tűnt mindegynek, mit nyomnak fel melléjük a régebbről megmaradt tételek közül. Page: „A négyes lemezről három dal maradt le: a Boogie With Stu, a Night Flight és a Down By The Seaside. Ezek egyike sem helyettesíthetett volna másik dalt igazán szerencsésen azon az albumon, mert annyira egyéni és karakteres darabok voltak. A Houses Of The Holyval együtt, ami ugye szintén nem szerepelt a Houses Of The Holyn, már négy remekül használható dalunk volt. Viszont nem akartam olyan dupla lemezt, amin töltelékek vannak: egy olyan albumot szerettem volna készíteni, ahol minden szám önálló egyéniséggel rendelkezik, és passzolnak a Led Zeppelin elveihez. Ahhoz is, hogy hogy mindig minden másképp szól, mint a többi dal." Ennek megfelelően szintén a legutóbbi album fel nem használt terméséből válogatták ki a The Rovert és a Black Country Womant, de Jimmy még egy rövid instrumentális darabot is előásott a harmadik lemez idejéből Bron-Yr-Aur címmel. Mire minden letisztult, a zenekar olyannyira elúszott az idővel, hogy a megjelenés végül 1974 legvégére, majd a roppant impozáns és kreatív, egy New York-i háztömböt ábrázoló, kivágható kisablakokkal ellátott borító aprólékos munkálatai miatt 1975 februárjára csúszott.

Az albumot indító Custard Pie – ahol a pie szó pontosan arra utal, amire az ember számos popkulturális utalás hatására egyből asszociál – tipikusabb, bluesos téma a bandától, ahol egy csikorgó, dülöngélő, remekül elkapott riff adja az alapot, de ízes herfli is akad benne. Ugyanúgy teljesen triviális módon lehet levezetni belőle a Guns N' Rosest, mint mondjuk a Downt: tényleg igazi eszenciális Zeppelin, óriási indítás. A másodikként érkező The Rover hasonlóan egyesít mindent, amitől csak megkerülhetetlen a csapat: zsírosabban, kifejtősebben indul, de amiket Page összegitároz benne, az bizony színtiszta mágia, témái csodálatosan ülnek, legyen szó akár a verzék szólisztikusabbra vett futamairól, akár a refrén alatti érzékenyebb témákról. Plant itt is utánozhatatlanul nyújtja a dallamot, de nem viszi túlzásba egy pillanatra sem a dolgát, többek között épp ez adja meg a nóta utánozhatatlan, dallamos húzását, amely végig a pengeélen egyensúlyoz: azt várnád, hogy egyszer majd kirobban, de mégsem teszi, és épp ez benne a legfantasztikusabb. Nálam ott van az örök kedvencek között a bandától – és érdekesség, hogy eredetileg akusztikusnak szánták. Körülbelül el sem tudom képzelni, milyen lehetett úgy, annyira markáns ez a végleges változat.

0225ledzep8Az In My Time Of Dying – mint már említettem – a Zeppelin történetének leghosszabb dala. Ugyan szerzőként a lemezen a tagokat tüntették fel, valójában egy Jesus Make Up My Dying Bed című soul/gospel-örökzöldről van szó, amit a csapat a maga szokásos trükkjeivel dolgozott át a maga stílusába. Különösebben egyébként nem tűnik hosszúnak, mert az alapok lüktetése helyből magával ragadja az embert, ráadásul itt is annyi apróságot rejtettek el, ami ennyi év távlatából is simán ad kiveséznivalót. Ezen a ponton válik teljesen nyilvánvalóvá az a spontánabb jelleg, ami még grandiózus volta mellett is végig áthatja a Physical Graffitit (a befejezés csak rátesz erre egy lapáttal). Page: „Volt benne némi szándékosság, hogy kicsit visszavettünk a túlpolírozott hangzásból, de azért nem teljesen. Az In My Time Of Dying jó példa arra, amikor valami közvetlenebbet csináltunk: gyakorlatilag a felvételek közben állt össze a szám, a végén jammelés hallható, és egyszerűen nem volt megfelelő ötlet a befejezéshez. De úgy gondoltam, ez így pont úgy szól, mint egy élő, lélegző csapat: kicsit vehettük volna feszesebbre, de tetszett, hogy ilyen végletes lett. A másik oldalon viszont ott volt a Kashmir, az In The Light vagy a Ten Years Gone, amik mind-mind roppant ambiciózus számok. De összességében úgy tekintek a lemezre, mint amelyik a természetes munkakörnyezetében mutatta meg a zenekart. Lehet, hogy valaki azt mondja erre a hangzásra, hogy kicsit hanyag, szerintem viszont roppant őszinte az album. Ez egy személyesebb lemez, ami beengedte a hallgatót a mi világunkba: itt az ajtó, bent vagyok..."

A Houses Of The Holy nem véletlenül maradt ki a hasonnevű lemez anyagából: ez is tipikusabb zep'n'roll, viszont sokkal könnyedebb, szinte már-már túl nyilvánvaló az 1973-as lemez kísérletezős, néhol kimondottan bizarr darabjaihoz képest. Ezt most természetesen nem negatívumként mondom, mert roppant kellemes szerzeményről beszélünk óriási, dohogó Bonzo-ritmusokkal, kolomppal és Plant hatalmas énektémáival, nyersen, természetesen, ahogy kell. A Trampled Under Foot éles ellenpont vele szemben, itt ugyanis más a hangulat: rendkívül kemény, feszes funkritmusokkal menetelnek benne (az inspirációt bevallottan Stevie Wonder jelentette), de a dallam az első hangtól az utolsóig zseniális, zsigerileg imádom, amióta csak először meghallottam. Nemcsak a lemezen számít igazi kuriózumnak, hanem a Zeppelin életművében is: a ritmusszekció lüktetése utánozhatatlan, akárcsak Jones elektromos zongorán nyomott díszítései.

A dupla album első felét a kiadvány legismertebb és minden bizonnyal legfontosabb tétele, a Kashmir zárja. Valahol vicces, hogy miközben ez a legkevésbé zeppelines téma mind közül, mégis olyan mértékben égett rá a csapatra, mint talán a Stairway To Heavent leszámítva egyetlen másik szerzeményük sem. Ez elsősorban a jellegzetes, fokozatos feszültséggel építkező, szimfonikusokkal felhizlalt alaptémának köszönhető, amit egyszer elég meghallani, hogy soha többé ne felejtsd el. Page: „Akadt a pályafutásunk során néhány különösen fontos mérföldkő. A Kashmir mindenképpen az egyik volt ezek közül. A '70-es évek elején adtam egy interjút William S. Burroughsnak a Crawdaddy magazinba, amiben hosszasan beszélgettünk a rockzene hipnotikus erejéről meg arról, milyen párhuzamok vonhatók az arab muzsikákkal. Ezt a felfedezést Burroughs azután tette, hogy meghallgatta a Black Mountain Side-ot az első albumunkról. Ő vetette fel, hogy el kellene utaznom Marokkóba, ahol első kézből is megtapasztalhatnám az efféle zenéket, így aztán Roberttel tényleg el is mentünk oda."

0225ledzep2

Természetesen a rock hőskorában is sokan kísérleteztek a nagyzenekari megszólalás rockba ültetésével, a Zeppelin azonban ehhez is másképp fogott, mint a Deep Purple, az Emerson, Lake And Palmer vagy akár a Rainbow: a Kashmir épp emiatt annyira markáns, hogy ha valaki legfeljebb elemeiben támaszkodott rá a későbbi évtizedek követői közül, akkor is egyből beazonosíthatóvá válik. Már a szám összekeverhetetlen hullámzását megadó alapritmusok is teljesen sajátosak (mondanom sem kell, Bonham lélegző játéka itt is utánozhatatlan!), ahogy Plant transz-szerű, hipnotikus dallamai és sorai is. Robert: „A szöveget azok a végtelen utak inspirálták, amelyeket Marokkóban megjártunk. Egy egysávos úton haladtunk, ami keresztülvágott a sivatagon: keleten és nyugaton két mérföldre csak homokkő-hegyek tornyosultak, és teljesen úgy nézett ki, mintha ez a koszos kis út egy csatorna lenne, ami a végtelenbe fut. A hihetetlenül pozitív szöveg pedig az egyik örök kedvencem az Oh, let the sun beat down upon my face, stars to fill my dreams sorokkal, azonban elképesztő kihívást jelentett így megírni a ritmizálás miatt. Nem feltétlenül a grandiózus rá a legjobb szó, de kétségtelen, hogy a szám nagyon erőteljes, ami valami díszes vagy absztrakt szöveget kívánt meg arról, hogy az élet egy kaland, tele mindenféle furcsa pillanatokkal. Marha nehéz feladat volt, mert eleinte abszolút nem tudtam ráénekelni semmit: egyszerűen nagyobb volt nálam a dal, és ebben nincs semmi túlzás. Megrémültem tőle, és fájdalmas munkának is bizonyult összehozni." A hangszerelés pedig azért parádés, mert nem nyomja agyon magát a számot, mint annak sok más hasonló próbálkozás esetében tanúi lehettünk másoknál: Page-ék nem akartak túl sokat markolni, pont annyi extra hangszer szólal meg pont akkor és ott, amennyi a maximális hatás eléréséhez szükséges. A Zeppelin egyik örök mesterműve, nem kétséges.

A második felvonás szintén rendhagyó darabbal indul: az In The Light elején Page-et és Jonest halljuk, előbbi hegedűvonóval alakít egy akusztikus gitáron, utóbbi a szintetizátort nyüstöli. A billentyűfutamoktól a téma helyből kap egy olyan ízt, amit ma progosnak neveznénk, de Plant megeffektezett dallamai is ezt az iskolát erősítik. És ugyan három perc után a bevezetőt egy vérbeli, zsíros Zeppelin-riff váltja fel hamisítatlanul planti melódiákkal, a szintetizátoros hangzások és az effektek miatt később sem válik kiszámíthatóvá az összkép, többször is elviszik teljesen más irányba. A szám ezerarcúságára jellemző, hogy hiába volt az énekes egyik kedvence, sosem tudták élőben játszani, mivel Jones képtelennek bizonyult megfelelő minőségben és kellően gördülékenyen reprodukálni azokat a hangszíneket, amiket a stúdióban kikísérletezett. Nem annyira ismert darab, mint a Kashmir, de szerintem a másik nagy húzás a Physical Graffitin: tökéletesen megvilágítja, miért nem létezett akkoriban – és azóta sem – a Zeppelinhez hasonló megközelítésű másik zenekar. Soha senki nem írt még csak hasonlót sem...

0225ledzep4

A Bron-Yr-Aur kétperces, finom akusztikus instrumentalizmusa csak amolyan fülöblögető levezetés az In The Light után, és a Down By The Seaside melankolikus fél-lírája, remegő gitárhangjai is leginkább azt szolgálják, hogy a hallgató visszaszálljon a földre. Maga a dal amúgy nagyon szép és hatásos, és tagadhatatlanul rejlik benne némi popos, táncdalos érzés is. Nekem mindig azok a bizonyos hatalmas tengerparti giccsposzterek jutottak eszembe róla, amelyek gyerekkoromban szinte egyetlen lakásból sem hiányozhattak: naplemente, homok, pálmafa, tenger – a csapat tökéletesen elkapta ezt a nyugis, andalgós, gondtalan hangulatot mind a lassabb, mind a beindulósabb, feszesebb betétekkel. A Ten Years Gone viszont újabb epikus szerzemény, elgondolkodtatóbb, borúsabb téma: nem nevezném önmarcangolónak, de kétségtelenül rejlik valami kesernyés, fájdalmas az alapvetően szintén melankolikus, de balladisztikusnak ebben a formában semmiképp sem nevezhető darabban. Amelyben egyébként száz százalékig tetten érhető a banda egyik utánozhatatlan képessége: látszólag egymással semmilyen kapcsolatban nem lévő témákat is úgy tudtak egybefűzni, hogy azok együtt a világ leginkább magától értetődő számának tűnjenek. Ez a darab is mestermű.

A második lemez B oldaláról általánosságban elmondható, hogy már mentes a túlságosan szerteágazó kísérletektől, és egységesen erős színvonalú, ám minden szempontból tipikusabb darabokat rejt. A Night Flight újabb lazábbra vett rock'n'roll pozitív kisugárzással, szinte táncos ritmussal, ahol a riffek mellett az orgona is roppant hangsúlyos – nem nevezném igazán különlegesnek, de nagyon szépen belesimul a lemez ívébe. A The Wanton Song azonban kétségtelenül túlnő rajta menetelős, mogorva riffjével, a korai Zeppelint idéző őserejével és leplezetlen szexizmusával, de aztán ez is elkalandozgat más irányokba a vissza-visszatérő, enyhén funkos téma révén – óriási darab, megkerülhetetlen. A Boogie With Stu pedig pontosan az, amit a cím ígér: egy habkönnyű rock'n'roll Ian Stewarttal, a Rolling Stones billentyűsével, semmi extra, de jól esik a fülnek. A spontán dumával induló Black Country Woman jellegzetes Zeppelin-akusztikus szájharmonikával, a Sick Again pedig akár a Custard Pie tesójának is tekinthető: bluesos rocktéma óriási riffekkel, amely rokonával együtt mintegy keretbe fogja a lemezt. És olyannyira meggyőző zárást jelent, hogy akár újra is lehet indítani utána az egészet megint elölről...

0225ledzep6

A Physical Graffiti természetesen azonnal a listák élére ugrott mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában, a zenekar ekkor már egy hónapja folyó amerikai turnéja pedig ismét elképesztő nézőszámok előtt futott. A kritikusok ugyanakkor nem lelkesedtek egyöntetűen a hallottak és a láttottak iránt: magát az albumot többen is túl eklektikusnak, mi több, zagyvának minősítették, a koncerteken pedig állítólag igencsak meglátszott a relatíve hosszú szünet, és a négyes önmagához képest rozsdásan, lomhán játszott. (Mentségükre legyen mondva: Page-nek meggyűlt a baja egy ajtó becsukásával, és törött ujjal volt kénytelen játszani, Plantet pedig egy igen masszív vírusfertőzés kínozta az első hetekben.) Nem mintha a negatív visszhangok érdekelték volna a bandát. Jimmy: „Baromira nem érdekel, mit írnak a lemezeinkről. Ha érdekelne, már az is totálisan összetört volna, mik jöttek le a Houses Of The Holyról, de tényleg nem foglalkozom vele, mit gondolnak a kritikusok vagy más emberek. Eddig nagyon szerencsés voltam, mert úgy tűnik, az emberek szeretik hallgatni a zenémet. Mi többet kívánhat ennél egy zenész? De ettől még rendkívül fontosnak tartom a folyamatos változást. Te sem vagy ugyanaz, mint aki három évvel ezelőtt voltál, de ennek ellenére sokan mégis elvárják tőled, hogy az legyél. Ezek az arcok nem képesek elfogadni, hogy ha két lemez között eltelik egy év, az az egy év is számos változást hoz, ami az elkészülő dalokra is kihat: nemcsak a szövegekre, hanem a zenére is." Bizony, nem csalás, nem ámítás: akkor még ugyan nem volt internet, de a „régen minden jobb volt!" frakció már a '70-es évek közepén is aktívan tevékenykedett. Olyannyira, hogy Plant áttételesen nekik is üzent az album egyik dalával: „Már azelőtt is rojtosra dolgoztam a seggemet, hogy bekerültem volna a Zeppelinbe, és az akkori barátnőm egy nap azt mondta: oké, akkor vagy ő, vagy a rajongóim. Nem mintha akkoriban lettek volna rajongóim, de azt mondtam neki: nem tudom abbahagyni, mennem kell tovább. És szerintem tök boldog is: van egy automata mosógépe meg egy kis sportkocsija. Nem igazán tudnánk mit mondani egymásnak ma már. Lehet, hogy én tudnék hozzá ma is kötődni, de ő hozzám biztosan nem, mert túl sokat mosolyognék. És az az igazság, hogy közben eltelt tíz év. Nagyjából ez a sztori húzódott meg a Ten Years Gone mögött."

A csapat márciusig rótta az utakat az Egyesült Államokban, és arányait tekintve ez a körút bizonyult karrierjük legsikeresebb, legnagyobb bevételű turnéjának. Ezúttal ugyanakkor nem akarták túlhajtani magukat, mint legutóbb, így pár májusi londoni fellépés után beiktattak néhány hónap szünetet, majd augusztustól újabb amerikai és európai koncerteket terveztek. Elképzeléseiknek azonban végül búcsút kellett inteniük: Robert Plant és akkori felesége, Maureen augusztus 5-én súlyos autóbalesetet szenvedett Rhodoszon. Olyan súlyosat, hogy konkrétan a túlélésnek is örülhettek: „Emlékszem, bevittek a kórházba, ott hevertem az ágyon fájdalmak közepette, és megpróbáltam lesöpörni az ágyról a csótányokat, mire a mellettem lévő ágyon heverő fickó, egy részeg katona hirtelen elkezdte énekelni a The Oceant a Houses Of The Holyról..." Turnéról, aktivitásról azonban szó sem eshetett, Plantnek hónapokig tartó rehabilitációra volt szüksége, e kényszer pedig nemcsak előbbre hozta a következő album munkálatait, hanem az események elég alaposan ki is hatottak az 1976 márciusában megjelent Presence dalaira.

0225ledzep5

A Physical Graffiti periódusa tehát idő előtt fejeződött be, nyilvánvalóan még a kor gyorsabb tempója közepette is jóval több rejlett ebben az anyagban, mint egyetlen amerikai turné és néhány brit fellépés. Negyven év távlatából az ember igazság szerint azon is csak néz, hogy mit nem lehetett érteni ezen az albumon a maga idejében, amely egyébként minden idők harmadik legnagyobb példányszámban eladott dupla lemeze lett a Pink Floyd The Wallja és a The Beatles fehér albuma után: csak az Egyesült Államokban több mint 8 millió példányban talált gazdára (mivel dupla lemezről van szó, emiatt tizenhatszoros platinának minősül). Nem akarok kockázatos kijelentéseket tenni, de ez a fantasztikus kétrészes mestermű számomra sok tekintetben a Led Zeppelin legkreatívabb, legizgalmasabb munkája, a banda páratlan karrierjének megkoronázása. Én a négyes lemez mellett bizony erre szavazok, ha kedvencet kell mondanom tőlük, azt pedig lehetőleg senki se kérje, hogy választanom kelljen e kettő közül...

 

Hozzászólások 

 
+6 #9 abdul 2015-02-27 13:07
az mondjuk feltűnő, hogy plant milyen visszafogott kábé az egész lemezen. kivéve talán az in the light meg főleg a night flight, ott nagyon komolyakat énekel. és pont a visszafogottság a a zseniális, amit meg ő maga mond a kashmir énekdallamáról, abban benne van minden. egyszeri és megismételhetet len brigád volt ez kéremszépen.
Idézet
 
 
+7 #8 trollmagnet 2015-02-27 11:08
Kiváló cikk én is pont most szedtem elő újra a deluxe albummal együtt...
Kis érdekesség: In the light eredeti verzió: (nincs benne vonós viszont van benne hipnotikus már-már gyerekdallamra hajazó szintiszóló és Plant sokkal de sokkal jobb szöveget írt eredetileg és jobban is énekel, igazi klasszikus lehetett volna így, kár hogy eddig a deluxe-ig csak rossz minőségű bootlegen volt elérhető) https://www.youtube.com/watch?v=krRLXpHzhOE
Idézet
 
 
+7 #7 cápaidomár 2015-02-26 15:11
Interjút adhatott a Mesternek (William S. Burroughs) - most kurva irigy lettem :-D
Idézet
 
 
+8 #6 GTJV82 2015-02-26 09:05
Ismét egy elképesztően alapos írás egy fantasztikus albumról! Én azért reménykedem egy hasonló Presence megemlékezésről is, nagyon szeretem azt az albumot is!
Idézet
 
 
+7 #5 Colos 2015-02-25 17:57
Bizony nekem is sikerült meghozni a kedvem, hogy leporgessem a lemezt. Szokás szerint remek írás, ezer köszönet érte! Nekem is az egyik kedvencem (a HOTH és a Presence mellett.)
Idézet
 
 
+12 #4 frontiers 2015-02-25 11:50
A cikknek és a -Spoti jelzésének, miszerint megjelent a retusált lemez- erős késztetést éreztem, hogy elővegyem a lemezt, hát zseni, még mindig!
Idézet
 
 
+16 #3 keviny 2015-02-25 09:39
A francba. Már megint sikerült olyan kedvcsinálót írnod, hogy félredobjak mindent és betoljam ezt. Damn!
Idézet
 
 
+15 #2 Chris92 2015-02-25 09:05
Ti aztán tudjátok, hogy mivel kell indítani a napot! A lemez pedig szerintem a Led Zeppelin csúcsalkotása, a hard rock egyik legnagyobb tartópillére.
Idézet
 
 
+13 #1 Carrast 2015-02-25 08:24
EZAZZ!!! Ismét egy LedZep album kritika!!! :D Hatalmas köszönet érte! Kiváló írás, kiváló album!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.