Shock!

Nem csodálkozom, ha semmit nem mond számodra az egyébként cseppet sem vonzó (mondjuk ki: rettentően béna) hangzású Conquering Dystopia zenekarnév, pedig két olyan zenészt is rejt a csapat, akik miatt néhányan biztos felkapják a fejüket. Az egyik Jeff Loomis gitáros a jobb sorsra érdemes egykori Nevermore-ból, a másik Alex Webster, a Cannibal Corpse boszorkányos ügyességű basszusgitárosa. A másik két név (Keith Merrow gitáros és Alex Rüdinger dobos) vélhetően e formáció által lesz valamelyest ismert – bár őrületes reményeket nem kell fűzni ehhez, és nem csak a zeneipar fejtetőre fordulása miatt.

Nem fogok kertelni, az elején elspoilerezem, hogy a Conquering Dystopia bizony fájdalmasan unalmas. Pedig ha én valamire ezt mondom, ami Jeff Loomist tartalmaz, az azért jelent valamit. Az a helyzet, hogy már elsőre sem tetszett a lemez, és elég nehezen vettem rá magam, hogy meghallgassam még néhányszor. És így sem tudtam „jóra hallgatni". Adott itt egy 52 perces anyag tizenkét számmal, amiből mondjuk két-háromra mondtam azt, hogy egész kellemes, további két-háromra pedig azt, hogy ezekkel lehetne kezdeni valamit. A többi mintha ott sem lett volna.

Pedig egy kedves ismerősöm szerint az album olyan, mintha egy instrumentális Nevemore lemez lenne, de ezzel nem tudok teljesen egyetérteni. Inkább mintha Jeff Loomis nekiállt volna feldemózni az ötleteit, amiket valójában inkább a következő szólólemezéhez írt volna, csakhogy sajnos az egész több sebből vérzik. Keith Merrow biztos aranyos meg ügyes srác, de semennyire nem érezni, hogy részt vett volna a zenében – esetleg a túlzottan djentes témák származhatnak tőle. Bizonyára képzett gitáros, de ugyanúgy paneleket tologat, mint sokezer másik hasonló társa. Loomis meg jobbára azt ismételgeti, amit eddig is ismertünk tőle: death metalos riffek, dallamos, cacophonys átvezetések, szólók, Nevermore-ízű hangulatok. Nem mondom, hogy hajszálpontosan ugyanezeket az ötleteket eljátszotta már korábban a két előző szólóanyagán, de azt sem tudom kijelenteni, hogy bizonyos témákat, átvezetéseket, szólórészeket ne ejtett volna el ilyen-olyan formában korábban akár a már említett saját lemezein vagy a régi jó Nevermore anyagokon.

A törekvés azért érezhető, hogy egyre jobban igyekszik eltávolodni a Nevermore világától, már amennyire tud, de mivel ő volt a zenei agy, sosem lesz képes más világban alkotni, és ez azért nem is olyan nagy baj, hiszen pont ezért szeretjük. A baj inkább az, hogy hosszú távon instrumentális formában ez a zenei világ túl sűrű, túl sok, főleg úgy, hogy sok zenei kapaszkodót nem találsz benne. Egymásra dobált ötletek, a daloknak nincs egységes íve, nem tartanak sehova, néha mintha tényleg ötletszerűen következne egyik téma a másikból. A riffek nem elég karakteresek, a szólók nem megjegyezhetők, és hiába zseniális gitáros Jeff, hiába imádnivaló minden hang, amit megfog a hangszer nyakán, valahogy ez most sajnos nagyon kevés. Az meg külön szomorú tőle, hogy egy olyan élettelen és lefutóágban lévő műfajba helyezi a bizalmát, mint a djent.

Ma már harmadszorra pörög le a lemez, és még mindig alig-alig emlékszem valamire belőle, így jöjjön az a kevés, ami mégis valami csoda folytán megmaradt: Totalitarian Sphere – az eleje jól indul, kicsit más világ, mint az előtte lévő bármennyi, de erre is azt mondanám, hogy jó az alapötlet, a vége értelmetlen dögunalom. A Lachrymose lírai átvezetésnek okés, a Kufra At Dusk akár még érdekesnek is mondható, de legalább nem aludtam el rajta, a Destroyer Of Dreamsre pedig még azt is mondhatnám, hogy nagyjából rendben van, bár lehet, csak azért, mert örülök, hogy végre vége van a lemeznek. Vagy mert Loomis helyenként konkrétan régi Nevermore riffeket lopott saját magától.

Az is sokat elárul, hogy szerzői kiadású digitális formát élt meg eddig csupán az album. Tisztában vagyok vele, hogy 2014-et írunk, és lassan már csak a hozzám hasonló őskövületek örülnek, ha fizikai formában is beszerezhetik kedvenceik albumait, ám ez egyben azt is hozza magával, hogy bizony ez az album is úgy szól, mint egy jobb, dobgéppel felvett demó. És ez bizony azért elég karcsú, akárhogy is nézzük. Sajnos ez egy átgondolatlan, fésületetlen lemez, amit tényleg csak a teljesen elvakult rajongók fognak kedvelni. Vagy ha pont az a perverziód, ha egy lemezen 6742 nagyjából cél nélkül hangot szólaltatnak meg gitáron. Nekem ez már nagyon kevés.