Shock!

április 20.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Night Ranger: Somewhere In California

Kissé nehéz követni az amerikai hard rock/AOR színtéren zajló vándorlásokat és visszatéréseket, de annyi bizonyos, hogy a San Francisco-i Night Ranger sem először támadt fel az utóbbi években, noha hivatalosan csupán két évig, 1989 és 1991 között szüneteltették tevékenységüket. A veterán dallamos rockbanda klasszikus felállása ugyan két stúdiólemezt is kiadott a '90-es évek második felében, ám miután ezek Japánt leszámítva nem lettek igazán sikeresek, ezt követően inkább megmaradtak az állandóan változó felállásban lenyomott hakniturnéknál, és legközelebb csak 2007-ben jelentettek meg albumot Hole In The Sun címmel. Utóbbi nem volt éppen rossz, de különösebben átütő erejű sem, ráadásul az amerikai kiadást sikerült elég komolyan elbalfácánkodniuk: az anyag csupán egy évvel az európai és japán megjelenés után került a tengerentúli boltokba. Az ilyesmi már régen sem számított túl nyerő megfejtésnek, a netkorszakban meg aztán főleg halálra ítélte a lemezt a legnagyobb potenciális piacon. Na, és akkor ehhez még azt is vegyük hozzá, hogy a Night Ranger elsődleges terepe mindig is Amerika volt...

megjelenés:
2011
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Ja, hogy még életedben nem hallottál a Night Rangerről? Ez végülis nem olyan meglepő, hiszen a csapat szekere elsősorban tényleg az Államokban futott jól, és nem tegnap vagy tegnapelőtt, hanem a boldog és felhőtlen '80-as években. A Dawn Patrol, a Midnight Madness vagy a Seven Wishes lemezek nemcsak százpontos melodikus rock klasszikusok, hanem emellett még egyetlen amerikai zenegépből sem hiányozhatnak, hiszen odaát sokmillió példányban fogytak a banda hatalmas slágerei nyomán. A tagok közül Jack Blades énekes/basszusgitáros később a Damn Yankees szupergroup tagjaként is platinasikereket aratott, Brad Gillis gitáros pedig onnan lehet ismerős, hogy Randy Rhoads halálát követően Ozzy vele fejezte be akkori aktuális turnéját, és az ő játéka hallható a Speak Of The Devil koncertanyagon is.

A Somewhere In California lemezre az utóbbi anyagokon modernebb behatásokkal is flörtölő banda jóelőre belengette a klasszikus Night Ranger hangzást, így felfokozott várakozásokkal tekintettem a végeredmény elé, és ezúttal hálistennek nem is kellett csalódnom. Az album még annak ellenére is sokkal izmosabbra sikerült a Hole In The Sunnál, hogy a régi nagy leosztás arcai közül Jeff Watson gitáros azóta dobbantott a fedélzetről. Blades, Gillis és Kelly Keagy dobos/énekes azonban továbbra is itt vannak egy Joel Hoekstra nevű gitárossal kiegészülve, aki az utóbbi három évben már szétturnézta magát velük, teljesen új tagnak tehát egyedül a billentyűs Eric Levy tekinthető. Maga a lemez pedig valóban száz százalékos Night Ranger eszenciát hoz, méghozzá olyan minőségben, amilyenre őszintén szólva már nem nagyon mertem számítani ezektől a bőven ötven felett járó muzsikusoktól. Dallamos fronton az új Journey abszolút verhetetlennek tűnik az idei mezőnyben, de már azzal is elég sokat árulok el az itt produkált színvonalról, ha elmondom, hogy közvetlenül az Eclipse után nálam simán a Somewhere In California következik a sorban.

Ha nem ismered a Night Rangert, egy ízig-vérig amerikai hangzású hard rock/AOR csapatot képzelj el megalázóan tökéletes vokálmunkával, azonnal fülbe ülő dallamokkal, refrénekkel. Sokan menthetetlenül nyálasnak tartják az efféle zenéket, én azonban világéletemben vonzódtam a hasonló bandákhoz, pláne, hogy a slágeres felszín alatt a Night Rangerben is mindig roppant komoly muzsikálás zajlott. Ma is tanítanivaló, milyen mesteri érzékkel írják, illetve hangszerelik meg a dalaikat, és ennek megfelelően a tizenegy nóta között nem igazán fedeztem fel tölteléket, ami ilyen korú figuráktól elég ritka attrakció. És még csak azt sem állítanám, hogy Gillisék kizárólag a saját dicső múltjukba révednének, hiszen hiába szerepelnek itt szép számmal hamisítatlan Night Ranger himnuszok a címadó, a nyersebb Lay It On Me, az End Of The Day vagy a Say It With Love képében, a kimértebb tempójú, elképesztően hatásos refrénű, hatperces Live For Todayt például ebben a formában biztosan nem rögzítették volna lemezre mondjuk 1983-ban. Ugyanez áll az egyenesen a hét percet közelítő, jammelős megközelítésével a rockzene hőskorát idéző Follow Your Heartra is. Ha pedig azt a dalt kellene kiemelnem, ami huszonöt évvel ezelőtt körülbelül egy hónap alatt dupla platinát varázsolt volna a Somewhere In Californiából, csakis a Time Of Our Lives balladát mondanám, ami szintén igazi mestermunka. Ráadásul úgy kísért ott benne a zenekar legnagyobb slágere, a Sister Christian szelleme, hogy egy pillanatra sem tűnik utánérzésnek.

Amennyiben jó dallamos hard rock albumra vágysz az idei felhozatalból szenzációs vokálokkal, virtuóz gitárjátékkal és rengeteg kiirthatatlan dallammal, nem kerülheted meg ezt a lemezt. A Somewhere In California bizony simán odailleszthető a Night Ranger klasszikusok közé!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.

 

Wackor - Budapest, A38, 2004. szeptember 29.