Shock!

február 15.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Stephen Davis: Aerosmith: Walk This Way

Az Aerosmith az amerikai rockzene egyik leghatalmasabb intézménye, igazi nemzeti hősök gyülekezete, ami nem is csoda, hiszen a KISS-szel vállvetve Steven Tyler és Joe Perry bandája volt az első újvilági alakulat, akik a nagy brit elődök nyomába tudtak lépni, és stadionokat megtöltő szupersztárokként fiatalok egész generációjára gyakoroltak alapvető hatást a ’70-es években.
megjelenés:
2008
kiadó:
Cartaphilus - Legendák élve vagy halva sorozat
Neked hogy tetszik?
( 13 Szavazat )
Egy sokéves visszaesést követően a megtisztult csapat az MTV-korszakban is ismét tényezővé tudott válni, hazáján kívül is a világ egyik legnagyobb sztárja lett, ma pedig élő ikon, minden idők legsikeresebb amerikai rockcsapata több mint 150 millió eladott albummal. Az már más lapra tartozik, hogy saját dalokkal teli lemezt utoljára 2001-ben adtak ki, olyat meg, ami végig ütős is volt, 1993-ban...

Egy lassan négy évtizedes múltra visszatekintő zenekarról bőven lehet mit mesélni, és a Cartaphilus kiadó Legendák élve vagy halva sorozatában megjelent, a tengerentúlon első ízben 1997-ben kiadott Walk This Way le is üt minden labdát, amit csak lehet. Stephen Davis és segítői évekig kísérték a csapatot koncertről koncertre, mélyinterjúk egész sorozatát készítve nemcsak a tagokkal, de roadokkal, producerekkel, feleségekkel, szeretőkkel, dealerekkel, a slepp tagjaival, ismerős zenekarok sztárjaival, vagyis a vaskos, 530 oldalas könyvben tényleg fű, fa, virág kiönti szívét-lelkét az Aerosmithről.

A hangsúly elsősorban a féktelen ’70-es éveken van, aminek köszönhetően a mű legalább annyira kábítószeres emlékfoszlány-gyűjtemény, mint karriertörténet, ebben azonban semmi meglepő nincs, hiszen a korai Aerosmith nemcsak zenei tisztaságáról és koncertjeinek bivalyerejéről volt híres, hanem a tagok önpusztító életmódjáról is. Vagyis innen legalább annyit megtudhatsz Steven Tyler kokain- és heroinfogyasztási szokásairól, mint a Toys In The Attic, Rocks típusú örökbecsű klasszikusok készítéséről vagy dalairól. Ez egyfelől nem baj, hiszen a könyv végig érdekes, tanulságos és elgondolkodtató, a maga anekdotázó stílusával egyszerre szórakoztató és elborzasztó, néha azonban kicsit mintha túllőne a célon a szerző. Érthető, hogy egy olyan zenekarról nem lehet leányregényeket írni, ahol a két vezéregyéniséget Toxikus Ikrekként emlegették, de az olvasónak néhány helyen konkrétan olyan benyomása támad, mintha a 35 évvel ezelőtti Amerikában még a csecsemők anyatejét is kokainnal turbózták volna fel, ami azért nyilvánvalóan túlzás. Mindenesetre a tagok őszintesége nemcsak sokkoló, de egyben igen dicséretes és rokonszenves is, az meg különösen, hogy ilyen múlt dacára immáron több mint 20 éve képesek józanok maradni. Más alighanem mindennek a negyedébe is belehalt volna…

Az Aerosmith legendás megtisztulása és főnixmadárkénti feltámadása szintén központi szerepet kap a könyvben, az MTV-s sikerek korszaka pedig már jóval zökkenőmentesebben zajlott az életükben, így a szintén hibátlan Permanent Vacation – Pump – Get A Grip triász fémjelezte éra kevésbé megdöbbentő, mint a kötet eleje és közepe. Az ugyanakkor ugyanúgy ordít innen is, mint a korabeli újsághírekből és interjúkból, hogy a zenekar utolsó, 1996 körüli belső válsága kapcsán mindenki kerülgeti a forró kását, és nem mondják el, mi is történt valójában akkortájt a bandán belül. Ennek alighanem meg is van a maga alapos oka… Azt ugyanakkor nehéz eldönteni, hogy a minden drogot magukba tömő, felelőtlen és esztelen önpusztításba beleborult muzsikusok képe-e a rémisztőbb, vagy a zenekari megbeszélésekre csakis terapeutákkal járó, szabadidejüket pszichiátereknél töltő veterán rockereké.

A könyv nyelvezete gördülékeny és természetes, ami itthon sajnos még ma sem általános a rockzenei témájú biográfiáknál, így ezért mindenképpen jár a piros pont és a vállveregetés. A versfordításként magyarul is szerepeltetett szövegidézetek különösen ülnek, és még a káromkodásokat is sikerült édes anyanyelvünk lebilincselő sokszínűségéhez igazodva átültetni. Egy ilyen alapos áttekintés persze üvölt a hasonlóan részletes képanyag után, de mindent azért nem lehet, hiszen egy 700 oldalasra hájasított Aerosmith-sztori kiadása még ennél is rizikósabb vállalkozás lenne Magyarországon. Így aztán a képeket teljességgel nélkülözi a kiadvány, ami semmiképpen sem jó, de érthető.

Pár hiba persze becsúszott itt-ott, ezek közül néhány vélhetően Davis számlájára írható, aki például mindkét budapesti koncertet elsőként emeli ki, de azt sem árt tudni, hogy a könyvben leírtakkal ellentétben az 1990-es Monsters Of Rock fesztiválon nem az Aerosmith volt a főzenekar, hanem a Whitesnake, Tylerék úgynevezett speciális meghívottként szerepeltek a programban. Ugyanígy a Megadeth sem egy ötven pattanásos tinédzsernek játszó, két bakelit kislemezzel és három demókazettával rendelkező kezdő csapat, hanem egy több mint 20 millió lemezt elpasszolt sztárbanda, így egy rockzenei témájú könyvben kissé ciki őket következetesen Megadeath-nek titulálni. Ezek a hibák ugyanakkor kevésbé zavaróak, az itt-ott összekeveredő személynevek sokkal problémásabbak, bár nyilván Davisnek és a hazai kiadás gondozóinak sem volt egyszerű eligazodni a rengeteg Tom, Tim, Terry, Jack, David, Steve és Scott erdejében.

A Walk This Way még a kevés bakival együtt is az utóbbi évek egyik legtanulságosabb magyarul kiadott rockzenei könyve egy páratlan csapatról, mindenképpen megéri elolvasni. És mondani sem kell, úgy az igazi, ha közben a háttérben finoman szól a Rocks vagy a Pump.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.