Shock!

április 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Shock! Top 20 - 2018

Újabb évet hagytunk a hátunk mögött, és ugyan ismét akadtak tragédiák, veszteségek, csalódást okozó lemezek, összességében azért nem nagyon panaszkodhattunk 2018-ra. Egy olyan év, amikor mindössze pár hónap különbséggel játszik Magyarországon a világ két legnépszerűbb metalzenekara, a Metallica és az Iron Maiden, már alapból nem lehet olyan rossz, és ez még korántsem a teljes felhozatalt jelentette... A szerkesztőségi legkisebb közös többszöröseinken persze még közülünk is megint akadt, aki összevonta a szemöldökét – egyértelmű nem-rock előadó például most került be először az összesített Top 10-ünkbe – , de nektek inkább azt javasoljuk: ti ne tegyetek így, hiszen ez nem háború, hanem zene. Szerintünk ez volt tehát 2018, most pedig hivatalosan is ráfordulunk 2019-re. Amikor is már bizonyosan jön a Slayer meg a Slipknot, tehát akkora bajok aligha történhetnek velünk.

shocktop20_2018

A szerkesztőség kedvencei

aliceinchains_2018thenightflightorchestra_2018judaspriest_2018myleskennedy_2018clutch_2018

  1. Alice In Chains: Rainier Fog
  2. The Night Flight Orchestra: Sometimes The World Ain't Enough
  3. Judas Priest: Firepower
  4. Myles Kennedy: Year Of The Tiger
  5. Clutch: Book Of Bad Decisions
  6. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1
  7. Ghost: Prequelle
  8. Carpenter Brut: Leather Teeth
  9. Warrel Dane: Shadow Work
  10. Orphaned Land: Unsung Prophets & Dead Messiahs / Ultraphonix: Original Human Music

Valentin Szilvia

aliceinchains_2018judaspriest_2018warreldane_2018orphanedland_2018michaelromeo_2018

Régi szokásunkhoz híven január közepén vetünk számot az elmúlt évvel, bár igazság szerint már december közepén elkezdődik a stábban – legalábbis nálam biztosan – a listák alakítása. Aminek persze mindig az a vége, hogy az év utolsó hetében, napjaiban még vadul hallgatom azokat a lemezeket, amelyeken átsiklottam évközben, mint például tavaly az Amorphis albumán. Közben újrahallgatok, rendszerezek mindent, majd az utolsó pillanatig átvariálom a sorrendet, közben belenézek a tavalyelőtti listába, és most épp azt vettem észre, hogy a 2018-as év SOKKAL több jó zenét hozott – legalábbis számomra. Nehéz is volt most húszra karcsúsítani a sort, rengeteg remek lemez maradt le, amelyek tényleg „tartós használatban" lesznek még jó ideig.

Az év albumai

  1. Alice In Chains: Rainier Fog
  2. Judas Priest: Firepower
  3. Warrel Dane: Shadow Work
  4. Orphaned Land: Unsung Prophets & Dead Messiahs
  5. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1
  6. Myles Kennedy: Year Of The Tiger
  7. Voivod: The Wake
  8. Shining: Animal
  9. Oceans Of Slumber: The Banished Heart
  10. The Night Flight Orchestra: Sometimes The World Ain't Enough
  11. Carpenter Brut: Leather Teeth
  12. Joe Satriani: What Happens Next
  13. Thy Catafalque: Geometria
  14. Redemption: Long Night's Journey Into Day
  15. Amorphis: Queen Of Time
  16. Riverside: Wasteland
  17. Dan Patlansky: Perfection Kills
  18. Soulfly: Ritual
  19. Light The Torch: Revival
  20. Muse: Simulation Theory

Nem hiszem, hogy sokat kell magyaráznom a listát, talán a nyolcadik helyre felkúszott Shining lehet meglepő, akik azonnal zsebrevágtak maguknak ezzel az új, populáris iránnyal. A synthwave nálam is egyfajta mánia lett, a Carpenter Brut kiváló albuma azért is került a mágikus tizenegyedik helyre. A Soufly pedig engem is meglepett, eleve azzal, hogy hallgatható zenét készítettek, ráadásul tényleg jó dalokkal.

Essen szó inkább azokról a lemezekről, amelyek lecsúsztak a listáról: a veterán Uriah Heepben van még kraft bőven, a Parkway Drive érezhetően magasabb fokozatba kapcsolt, Jason Beckert csak főhajtás illetheti a kiváló szerzeményei miatt. A norvég Madder Mortem szűkebb rétegnek zenél, teljesen egyéni világban alkotnak, az Ultraphonixot biztos, hogy sűrűn fogom még hallgatni, és Anneke Van Giersbergen szimfonikus átiratainak is nagyon örültem. Ihsahn eklektikus, de így szeretjük, a Sinsaneum és az Immortal pedig a durvább vonalat képviseli a tavalyi kedvenceim között. A Hatchet ugyanolyan szeretnivaló thrash, mint eddig, a Royal Hunt lemeze a koncert után többet mondott, mint előtte, a Devildriver country-átiratai pedig tényleg ütősek. A Shinedown albumát is a koncertjük után kedveltem meg jobban, és a Ghost Ship Octavius nevét is érdemes a power vonalat kedvelőknek megjegyezni. A synthwave vonalról a Retröxx EP-je és Meteor lemeze hozta még vissza a szeretett rózsaszín giccsvilágomat, a díva vonalról pedig Chrysta Bell dreampop EP-je hallatán bolyongok vörös bársony függönyök mögött örökkön örökké. A hazai csapatok közül az Omega Diatribe igen markáns névjegyet tett le az asztalra, a POLLY-lemezt pedig örömmel tettem a polcra, mint ahogy Mátyás Attila most éppen akusztikus szólólemezét is.

Akadt viszont tengernyi olyan előadó, akiktől jóval többet vártam: a Doc Coyle által életre keltett Bad Wolves sajnos jellegtelen, a Northwardnál sajnos minden dalnál pontosan megmondható az „eredeti", Tremonti sajnos a sokadik bőrt húzza le a korábban megírt riffjeiről. Daron Malakian sajnos egyedül csak félember, félzenével, az A Perfect Circle sajnos úgy ment el mellettem, mintha nem is lett volna, a Black Label Society sajnos csak egy igazán jó dalt készített most. A The Dead Daisies sajnos csak élőben baromi jó, lemezen közepesen semmilyen, az Audrey Horne sajnos az első két lemez irányát mintha kitörölte volna a világából, Slash sajnos rém unalmas most szólóban, a Disturbed sajnos hiába poposodott, élét is vesztette, a Dimmu Borgir sajnos árnyéka önmagának, a Metal Allegiance pedig sajnos tényleg csak egy blöff.

És van két lemez, illetve zenekar, akiket végképp leírtam, az egyik a Machine Head: azt a saját lábában ívet rajzolva elbotló, szikláktól hemzsegő erdei talajon hempergő, majd feneketlen szakadékba zuhanó katarzist átélni soha nem akarom többet. A Thirty Seconds To Mars pedig Jared Leto messianisztikus one man show-vá változott, ennek megfelelően turné közepén ki is rakták szegény gitáros Tomo Milicevicet, de hát sok szükség nincs is rá az új, elektronikus, amerikai trendekre kihegyezett, jó dalokat nyomokban sem rejtő tavalyi albumon.

Az év dalai

Nehezítésképp lemezenként kizárólag egyet választva. Az első három szám sorrendje tetszés szerint felcserélhető.

  1. Alice In Chains: All I Am
  2. Myles Kennedy: Love Can Only Heal
  3. Warrel Dane: Rain
  4. Michael Romeo: Believe
  5. Judas Priest: Rising From Ruins
  6. Shining: Animal
  7. Chrysta Bell: 52Hz
  8. The Night Flight Orchestra: Barcelona
  9. Oceans Of Slumber: The Decay Of Disregard
  10. Joe Satriani: Super Funky Badass
  11. Black Label Society: A Love Unreal
  12. Orphaned Land: We Do Not Resist
  13. Ghost Ship Octavius: Edge Of Time
  14. Thy Catafalque: Töltés
  15. Uriah Heep: Living The Dream
  16. Carpenter Brut: Leather Teeth
  17. Amorphis: The Bee
  18. Madder Mortem: Waiting To Fall
  19. Dan Patlansky: Mayday
  20. Voivod: The End Of Dormancy

Koncertek

Harminckilenc koncerten vettem részt tavaly, és ha jól számolom, hetvenhat előadót láttam összesen. Aminek a nagy része tényleg, sőt, TÉNYLEG nagyon jó volt, gyakorlatilag a koncertek adtak egész évben rengeteg plusz és pozitív energiát (na meg az a néhány igen kellemes utazás és ♥ Gaudi ♥). Nehéz feladat néhány „leg"-et kiemelni, hiszen a legtöbb koncert akkor és azóta is a szívem valamelyik csücskét foglalja el, ám a legszürreálisabb mindenképpen a madridi KISS/Megadeth volt, a legkülönlegesebb a smooth jazzben utazó Brian Culbertson mágikus koncertje, a legtöbb energiát adó a három The Dead Daisies, a legkirályabb diszkókoncert meg a csodálatos The Night Flight Orchestráé. Imádtam a Judas Priestet, Billy Idolt, a Body Countot, az Armored Saintet, a Life Of Agonyt, Joe Satrianit, a Killswitch Engage-et, az Ugly Kid Joe-t és sokadszorra is a Royal Huntot. Első élő synthwave-élményem a Carpenter Bruthoz kötődik, a Kraftwerk különleges 3D koncertje pedig régi adósság volt magam számára. A Metallica elérte, hogy újra rajongjak értük, a Sons Of Apollót bármikor újranézném, az Alice In Chainst meg sokszor bármikor újranézném. A kellemesen szellős közönségből nézett előadások közül a Sinsaenum, a Helmet, a Shining és az Orphaned Land tetszett felettébb. Végre láttam a Stone Sourt, Lenny Kravitzet és Nick Cave-et, és míg még él: Rod Stewartot is. Ésatöbbi-ésatöbbi.

Sajnálom, hogy ilyen olyan okok miatt kimaradt a Depeche Mode, a Fates Warning (már másodszor), Dan Patlansky, a FEZEN-ről a Helloween és a Mr. Big, a Uriah Heep (utóbbi kapcsán: sajnos többször előfordult, hogy egy nap több izgalmas koncert között kellett választani, és ez idén is így lesz párszor...) Az utolsó pillanatban voltam kénytelen eladni a novemberi bécsi Slayer-jegyemet, de az égiek meghallgattak, és lesz idén itthon is koncert.

:(

Már megint elhunyt sok szeretett zenész, talán nem olyan mennyiségben, mint a korábbi években, de ehhez nehéz azért hozzászokni. Számomra egyértelműen Vinnie Paul váratlan halála volt a legszomorúbb, kár érte, kár értük...

Amit szeretnék

A tengernyi koncert adott, ezen kívül szeretnék sokat utazni, rengeteg új (szürreális) élményt szerezni új helyeken, és szeretnék egy fájdalommentesen működő jobb térdet.

Draveczki-Ury Ádám

aliceinchains_2018carpenterbrut_2018thenightflightorchestra_2018judaspriest_2018ultraphonix_2018

    Az év albumai

  1. Alice In Chains: Rainier Fog
  2. Carpenter Brut: Leather Teeth
  3. The Night Flight Orchestra: Sometimes The World Ain't Enough
  4. Judas Priest: Firepower
  5. Ultraphonix: Original Human Music
  6. Meteor: White Crows / Voyage Into Fear
  7. Ghost: Prequelle
  8. Clutch: Book Of Bad Decisions
  9. Northward: Northward
  10. Tribulation: Down Below
  11. Devil's Hand: Devil's Hand
  12. Dee Snider: For The Love Of Metal
  13. Dance With The Dead: Loved To Death
  14. Oceans Of Slumber: The Banished Heart
  15. Dream Child: Until Death Do We Meet Again
  16. Parkway Drive: Reverence
  17. Light The Torch: Light The Torch
  18. The Crown: Cobra Speed Venom
  19. Myles Kennedy: Year Of The Tiger
  20. Redemption: Long Night's Journey Into Day

2018-ban ugyanazok a tendenciák folytatódtak, amiket tavaly – meg előtte – már alaposan kiveséztem, így nem megyek bele megint. A rock és a metal helyzetéről most is ugyanazt gondolom, amit egy éve ilyenkor, keresd vissza, ha érdekel vagy nem emlékszel. Azért persze így is bőven volt mit hallgatni tavaly, a fenti húszas nagyjából mindent le is fedett számomra, amire zenében szükségem volt 2018-ban. És a listára ugyan nem fértek fel, de bírtam még a Bullet, a Devildriver, a Behemoth, a Metal Church, az At The Gates, a Witherfall, az Angelus Apatrida, a Phil Campbell And The Bastard Sons, a ReVertigo, a Greta Van Fleet, a Hatchet, a Nozumu Wakai's Destinia, a Baest, a Bloodbath, a Sinsaenum, a Black Label Society, a Monster Truck és a Fifth Angel lemezeit, meg kisebb dózisokban hallgatva Steve Perry visszatérő albumát is. Warrel Dane búcsúalbuma is méltó záróakkord egy tragikus karrier végén. A Halestorm meg a Black Stone Cherry pedig ismét nem volt képes leszállítani az áhított mesterművet, aminek elméletileg bennük kellene lennie, de azért ezeket is szívesen hallgattam, és végre a Soulfly is egész okésra sikeredett. Itthonról az Ozone Mama, az Omega Diatribe, a Dungaree, a Retröxx és a Pearls Of Long Loved Years tetszett leginkább.

Az év dalai

  1. Carpenter Brut feat. Mat McNerney: Beware The Beast
  2. Judas Priest: Never The Heroes
  3. Alice In Chains: Red Giant
  4. Carpenter Brut: End Titles
  5. The Night Flight Orchestra: Turn To Miami
  6. Carpenter Brut feat. Kristofer Rygg: Cheerleader Effect
  7. Judas Priest: Rising From Ruins
  8. Meteor: Fear The Bones
  9. The Night Flight Orchestra: Pretty Thing Closing In
  10. Devil's Hand: Falling In
  11. Ghost: Danse Macabre
  12. Devildriver feat. Brock Lindow: Copperhead Road
  13. Dizzy Reed: Mother Theresa
  14. Gunship feat. Tim Cappello & Indiana: Dark All Day
  15. Halestorm: White Dress
  16. The Night Flight Orchestra: Winged And Serpentine
  17. Ultraphonix: Baptism
  18. Dee Snider: I Am The Hurricane
  19. Clutch: In Walks Barbarella
  20. Angelus Apatrida: Betrayed

Az év koncertjei

Igazán nem panaszkodhattunk a 2018-as koncertfelhozatal miatt, szóval ezen a téren kimondottan nehéz lenne kiemelni egyetlen bulit legjobbként. Nyilván akadt, ami ilyen-olyan családi, munkahelyi vagy logisztikai okokból kimaradt, de ma már azért túlélem az ilyesmit – tulajdonképpen csak a nagy favorit The Night Flight Orchestrát sajnálom, de ezen meg semmiképpen sem tudtam ott lenni, szóval elfogadtam a helyzetet. Majd legközelebb... Így aztán maradjunk annyiban, hogy a Judas Priest, az Armored Saint, a Life Of Agony, a Machine Head vagy a Metallica egyaránt simán felkerülhetne a személyes dobogóm csúcsára. És akkor máris ott a dilemma, hogy mi kerüljön a második fokra: a Body Count, az Alice In Chains, az Ugly Kid Joe, Kip Winger, az Exodus vagy netán a Carpenter Brut? Nem szeretném eldönteni... És ugyan nem okoztak katarzist, de élveztem a Stone Sourt meg a Sons Of Apollót is.

Tragédiák

Az összes idei zenészhalál közül Vinnie Paul távozása ütött szíven leginkább, amit aligha kell tovább magyaráznom. A Pantera életem egyik legfontosabb bandája volt, és most már csak ketten élnek a csapatból, így Vinnie távozásával annak lehetősége is végérvényesen tovatűnt, hogy valaha is rendezhessék a dolgokat emberileg. Ez az egész még így, külső szemlélőként is sokkal fájdalmasabbnak tűnik, mint az a tény, hogy színpadon sem láthatjuk többé együtt őket. Vinnie mellett – nyilván a teljesség igénye nélkül – itt hagyott bennünket Pat Torpey, „Fast" Eddie Clarke, Ralph Santolla, Tim Calvert, Randy Rampage, Zeno Roth és Jill Janus is – mindnyájuk halála óriási veszteség.

Csalódások

A Machine Head Catharsis lemeze valószínűleg nem igényel különösebb kommentárt. Már akkor sejtettem, hogy baj lesz, amikor megérkeztek az első előzetes dalok, és a végeredmény is csak a totális tévutat igazolta, amit ráadásul nem is értek, hiszen ez a lemez így, ebben a formában összességében nem nagyon következett semmiből. Voltaképpen nem is lepett meg, hogy Phil Demmel és Dave McClain a turnék végeztével le is léceltek a teljesen magába szerelmesedett Robb Flynn mellől. Öröm az ürömben, hogy a tavaszi budapesti koncert viszont ennek ellenére is zseniálisan jól sült el, talán minden eddig látott bulijuk közül ezt élveztem eddig a leginkább.

Ami a továbbiakat illeti, a mai napig imádott kezdőrúgás után, mindössze a harmadik lemezre gyakorlatilag teljes érdektelenségbe fordult számomra Slash és Myles Kennedy közös projektje. Nyilván nem hallgathatatlan a Living The Dream, csak éppen menthetetlenül unalmas és jellegtelen... Talán nem ennyire súlyos mértékben, de hasonló a viszonyom a Corrosion Of Conformity visszatérő albumával is. Reményeimmel ellentétben nem akaródzott rongyosra hallgatni az új A Perfect Circle-t, hibának tartom a hangzáshabosítósdit a Disturbednél, és ilyen monstre szünet után lényegesen többet vártam a Dimmu Borgirtól is. Ma már arra is csak a vállamat tudom vonogatni, amikor a Five Finger Death Punch is sokadszorra készíti el ugyanazt a receptet, csak éppen körről körre kevesebb benne a fűszer. Az említett lemezek ugyanakkor semmilyen mérce szerint sem minősülnek szarnak. Velük szemben kimondottan gyengének találtam a Lizzy Borden újjáéledését, és tényleg örökre lemondtam a Bullet For My Valentine-ról is.

Ami a továbbiakat illeti, nyilvánvalóan sajnálom a Rush leállását, hiszen e tény véglegessége is 2018-ra tisztult le teljesen. A Slayer szintén hiányozni fog, de ez van, elfogadom a döntést (nem mintha lenne más választásom...), plusz legalább még egyszer, utoljára megnézhetjük őket Magyarországon is.

Reménységek

És ezzel máris áteveztünk 2019-re, amikor máris látszik, hogy a hazai koncertfelhozatallal nem lesz semmi gond (ha megbocsátasz, nem sorolom fel az összes már ismert bulit, úgyis képben vagy te is), a lemezfrontot meg majd meglátjuk. A jelek szerint idén már tényleg lesz Tool és John Sykes, amit persze hiszek, ha látok, de mindkettőt várom. Örülnék, ha végre elkészülne a Dark Angel évek óta ígérgetett visszatérő albuma, és ha már feltámadás, nagyon érdekel, mivel rukkol elő a Sacred Reich, az Exhorder, a Spread Eagle meg a Shark Island. Az új Soilworkről már tudom, hogy állati jó, izgatja a fantáziámat az Extreme, a King's X, a Slipknot, a Carcass, az Onslaught, a Last In Line és Kane Roberts új albuma, illetve a The End Machine debütálása is, és bizonyára nem lesz különösebb gond az olyan megbízható favoritokkal sem, mint a Megadeth, a Death Angel, a Body Count, a Killswitch Engage, az Overkill, a Candlemass, a Dokken vagy a Whitesnake.

Anthrax, Trouble és King Diamond idén még sajnos nem nagyon lesz, de azért figyelem őket, viszont jön elvileg egy új Arch / Matheos, ami biztosan odaver majd, lesz hármas KXM, nem is beszélve az AC/DC-ről, akik elvileg ugye ismét a lehetőségekből kihozható legautentikusabb felállásban dolgoznak. Sokat várok a Tesla Phil Collennel felvett új anyagától meg a Phil Anselmo-féle, darkos En Minortól, és örülnék, ha végre visszatalálna jobb formájához a Backyard Babies, a Steel Panther és a Fear Factory is, bár utóbbi kettőhöz azért nem fűzök különösebb reményeket. Az eddig megismert dalok alapján ugyanígy a Queensryche-hoz és a Dream Theaterhez sem, de hátha rámcáfolnak... Az esélyt ugyanakkor idén is megadom mindenkinek, rajtam biztosan nem fog múlni semmi.

Kiss Gábor

riotv_2018gamabomb_2018judaspriest_2018aliceinchains_2018warreldane_2018

Bizonyos magánéleti viharok miatt idén sokkal kevesebb időm/energiám/kedvem maradt olyan dolgokra, amelyekkel amúgy szívesen foglalkozom, köztük pedig a Shock!-ra is. Így fordulhatott elő az, hogy hosszú évek óta nem írtam olyan keveset az oldalra, mint idén. Év végére aztán nagyjából sikerült visszaterelnem a dolgokat, ha nem is a megszokott, de már egy élhető kerékvágásba, így 2019 remélhetőleg újra komolyabb aktivitást hoz majd részemről.

Mindez persze együtt járt azzal is, hogy sokkal kevesebb időt töltöttem az aktuális megjelenések levadászásával, begyűjtésével, hallgatásával is, így rengeteg olyan lemez van, ami ugyan az év elején jött ki, de hozzám csak mostanában ért el. Épp ezért nem is vállalkoznék idén arra, hogy megmondjam, szerintem mi volt a csúcs, szóval álljon itt simán csak az a húsz lemez, amiket vagy tényleg sokat hallgattam, vagy néhány hallgatás után kifejezetten ígéretesnek érzek, azaz úgy gondolom, hosszú távon is kedvencek lehetnek. A Riot V, a Gama Bomb és a Judas Priest anyagai kiemelve szerepelnek, ezeket ugyanis tényleg rongyosra hallgattam.

  • Riot V: Armor of Light
  • Gama Bomb: Speed Between The Lines
  • Judas Priest: Firepower
  • Alice In Chains: Rainier Fog
  • Angelus Apatrida: Cabaret De La Guillotine
  • Anvil: Pounding The Pavement
  • Artillery: The Face Of Fear
  • BillyBio: Feed The Fire
  • Brainstorm: Midnight Ghost
  • Clutch: Book Of Bad Decisions
  • Conception: My Dark Symphony
  • Lizzy Borden: My Midnight Things
  • Metal Church: Damned If I Do
  • Ministry: AmeriKKKant
  • Phil Campbell And The Bastard Sons: The Age Of Absurdity
  • Satan: Cruel Magic
  • Saxon: Thunderbolt
  • Sodom: Partizan
  • Voivod: The Wake
  • Warrel Dane: Shadow Work
  • + 1. Dreyelands: Stages

Ami a csalódásokat illeti, Pat Torpey korai halála mindenképpen hatalmas csapás, az évemet pedig talán semmi sem jellemzi jobban, mint hogy két régi kedvencem, Randy Rampage és Jill Janus is pont a születésnapomon halt meg. 2018 aztán arról is emlékezetes marad, hogy Christofer Johnssonnak szívós, kitartó munkával sikerült összehoznia egy megalomániájában valóban hallgathatatlan Therion-nagylemezt, a Machine Head pedig a számomra inkább csak felemás, semmint borzalmas Catharsis után úgy tűnik, menthetetlenül szétesett. Csalódást keltően gyenge lett a Skindred Big Tingse is, akárcsak a szép lassan tényleg totál elszürkülő, futószalag melletti iparosként operáló Primal Fear és Grave Digger aktuális lemeze is.

Koncertek tekintetében a kiváló formát mutató Slayer bulija és a különleges, körszínpados Metallica-show mindent vitt nálam idén, de hatalmas élmény volt az energiabomba Life Of Agony-, Body Count-, Ugly Kid Joe- és Armored Saint-buli is. A Diamond Head roppant hangulatos koncertje és a Machine Head minden igényt kielégítő, monstre szettje is örök élmény marad, akárcsak a két Helloween Pumpkins United-koncert, meg persze Ozzy Zakk Wylde-dal. Tavalyelőtti lemezével a Pain Of Salvation újra visszairatkozott a kedvenceim közé, hajós bulijuk pedig a legjobb volt, amit valaha volt szerencsém látni tőlük, Anneke meg a VUUR élén is ugyanolyan elbűvölő, mint szólóban, ahogy azt az A38-on mindenki tapasztalhatta.

Jövőre már biztos ott leszek Hollandiában az egyik Ayreon-koncerten, de tervben van a Manowar-búcsúturné és a Def Leppard is valahol, itthon meg lesz Metal Church, Slayer és újra Life Of Agony is. Ha semmi más nem történne 2019-ben, már ezekkel a nevekkel is elégedett lennék, de tuti, hogy fentieken kívül is tengernyi remek bulin találkozhatunk majd.

Nagy Andor

sleep_2018aliceinchains_2018fumanchu_2018polly_2018clutch_2018

  1. Sleep: The Sciences
  2. Alice In Chains: Rainier Fog
  3. Fu Manchu: Clone Of The Universe
  4. Pearls Of Long Loved Years: The 47th Parallel North
  5. Clutch: Book Of Bad Decisions
  6. Orange Goblin: The Wolf Bites Back
  7. Chrysta Bell: Chrysta Bell
  8. Yob: Our Raw Heart
  9. Nashville Pussy: Pleased To Eat You
  10. Legend Of The Seagullmen: Legend Of The Seagullmen
  11. Zeke: Hellbender
  12. Dopethrone: Transcanadian Anger
  13. Graveyard: Peace
  14. Angertea: Sidetrack (An Acoustic Act To Eradicate Torture)
  15. The Skull: The Endless Road Turns Dark
  16. High On Fire: Electric Messiah
  17. Therapy?: Cleave
  18. Walking Papers: WP2
  19. Melvins: Pinkus Abortion Technician
  20. Yawning Man: The Revolt Against Tired Noises
Felemás évet zártunk, annyi szent. Kezdjük a pozitívumokkal: az elmúlt jó pár évben nem született annyi kiugró alkotás, mint tavaly, az pedig, hogy ezek jelentős része a szívemnek oly kedves grunge, stoner és doom triászból került ki, csak növelte a jókedvemet. Például a semmiből, de tényleg a semmi legközepéből visszatért a Sleep, és ha ők újra itt vannak, akkor nyilván nem nagyon lehet másé az első hely. Úgyszintén remek lett az új Alice In Chains, még ha én igazából a Black Gives Way To Blue-t azért sokkal jobban is tudtam szeretni anno. Az örökifjú Fu Manchu karrierje egyik legjobb lemezét vágta hozzánk, a Clutch pedig csak szimplán hozta azt a kiugró szintet, amit már jóideje jópáran elvárunk tőlük. A legnagyobb örömmel azonban azt nyugtáztam, hogy Polonkai Tamás és vele POLLY is visszatért közénk – bizisten, nagyon hiányoztak már!

A listán hátrébb lévő albumok sem jelenthetnek túl nagy meglepetést, hiszen világéletemben imádtam például az Orange Goblin-t, az Angertea-t, vagy éppen a High On Fire-t, hogy a jó öreg Melvinsékről vagy a Therapy?-ről már ne is beszéljek. Kakukktojás igazából csak egy akad a listán, a csodás hangú, némileg kerge díva, Chrysta Bell személyében, de hát ő meg a Twin Peaks-rajongásom okán kell, hogy adja magát (plusz a zenéje is szuper). Aztán az olyanok is felkívánkoztak volna még a listára, mint például Brant Bjork, a Lucifer, az At The Gates, a Dwarves, vagy éppen a Phil Campbell And The Bastard Sons, de (viszonylag) tetszett Jonathan Davis szólócucca is. Magyar fronton meg tök jó lett az új Trillion, a Dungaree, az Alone In The Moon és az Ozone Mama is, még ha utóbbitól személy szerint kicsit többet is vártam volna, mint ahogy amúgy az új Nomadtől is. De mindent azért nem lehet.

Hogy akkor mégis miért volt felemás? Hát mert egyre inkább úgy néz ki, hogy átfogó trenddé kezd válni az, hogy a nyolcvanas évek zenéi (vagy legalábbis annak hangulati utánérzései) fokozottan visszatérnek közénk. Márpedig nálam talán senki sem utálja jobban az adott korszak muzikális világát, így aztán rettegve figyelem, ahogy a The Night Flight Orchestra-féle diszkóba oltott rock, vagy éppen rockba oltott diszkómuzsikák, pláne a synthwave elnevezésű borzalom mind nagyobb teret hódít magának – még szeretett „rockmagazinunk" hasábjain is. Az említett zenék élvezeti értéke pedig számomra felér egy kedélyes körömletépésével - de hagyjuk is ezt, hiszen Főnökék is őszintén rajonganak az említettekért, úgyhogy igen gyorsan kézbe kaphatom a munkakönyvemet, ha túl sokáig folytatom még a kéretlen szócséplést.

2018 koncertjei

Némileg tudatosan, némileg a véletlenek összejátszásaként, de úgy alakult, hogy az elmúlt évben átmenetileg (?) szakítottam a jólesően tespedt szobarockerségbe punnyadt énemmel, és egy év alatt annyi koncerten vettem részt, aminek kábé a felét sem hoztam soha korábban egyetlen évben sem. És egy kivétellel – legyen is megnevezve, bizony a legendás Killing Joke volt az – mindegyiken nagyon jól szórakoztam.

Lett légyen bár szó a mindenképpen megsüvegelendő szervezőmunkát végző Cudi Purci Booking által összegründolt fellépésekről – Yawning Man, High On Fire, YOB, The Skull, Zeke –, korábban már látott, hatalmas nagy kedvencek újrázásairól – Alice In Chains, Helmet, Metallica –, vagy éppen régóta bepótolni vágyott hiányosságokról – Body Count, Graveyard, Fu Manchu, Roger Waters -, hogy az olyan csemegékről már ne is beszéljek, mint például Lenny Kravitz dzsemborija, egyikben sem kellett csalódnom. Magyar fronton ugyanígy jártam az Apey &The Pea, a Trillion, a Dungaree, az Auróra, vagy éppen az Ørdøg koncertjein, úgyhogy gond egy szál se. A legkedveltebb esemény azonban még így sem ezek közül került ki, hanem a Nick Cave & The Bad Seeds szállította, amin lehet, hogy az Aréna méreteihez képest nem voltunk túl sokan, az elején talán még a hangulat is akadozott, és ott volt ugye az elhíresült baleset is, de nekem akkor is ez volt a non plus ultra. A legnagyobb idoljaim sorában tanyázó Nick ismét bizonyított, nekem előadás tekintetében egy alapvetően rockkoncert ennél sokkal többet nem igen tudna adni.

Emellett pedig úgy néz ki, hogy egyre inkább erre kell berendezkedni: a zeneipar úgy látszik betömködni a letöltések által kiesett bevételforrások révén ütött, mind terebélyesedő lyukakat, hogy már-már kezelhetetlen mértékű túlkínálatot gerjeszt koncertfronton. Egyelőre ugyan még bírják a rajongók az iramot, de kérdés, mikor fog ez az egész átcsapni totális érdektelenségbe. Remélem, messze még az az idő.

2018 csalódásai

Elhunyt Vincent Paul Abbott, így aztán már tutira soha többé nem lesz Pantera. Mondjuk, nyilván amúgy sem lehetett volna, mert valaki fájóan hiányzott volna onnan, de most csatlakozott hozzá a tesó is. Pass the cemetery gates!

Az év eleje amúgy ritka szarul indult: előbb egyik legnagyobb favoritom, a Corrosion Of Conformity hasalt el a régen várt nagy-nagy visszatérés közepette, egy minden jóindulat mellett is maximum csak erős közepesnek nevezhető lemezzel, majd jött a Machine Head, ami olyan sebességgel vágódott pofával előre bele a ganéba, mintha kötelező lett volna neki. Viszont őket – hála Robb Flynn bácsi már-már MegaDave-et idézően arrogáns nyilatkozatainak – a legkevésbé sem sajnálta az ember. Sokkal kevésbé ugyan, de igencsak csapnivaló lett az új Turbonegro, és személy szerint többet-jobbat vártam volna a Monster Magnettől és a Ministrytől is. Az A Perfect Circle pedig már egészen egyszerűen nem teljesen az én zenémet játssza. Ez van.

Remények 2019-re

Őszintén remélem, hogy nem lesz új Tool. Már ezerszer leírtuk mindannyian, hogy várjuk, kíváncsiak vagyunk rá, hiányzik, legyen. Most már nem kell. Maynard James Keenan és baráti köre nyugodtan húzza szét a seggét, és dugja fel magának a dalvázlatait, meg azokat az énektémákat, amik már állítólag teljes mértékben fel lettek danolva a stúdióban. Hát persze, hogy fel lettek, Maynard, hát persze...

Oravecz Zoltán

direngrey_2018tesseract_2018myleskennedy_2018clutch_2018blackrebelmotorcycleclub_2018

1. Dir En Grey: The Insulated World

Októberben azzal zártam a japánok lemezéről írt soraimat, hogy a nyugati jóléti demokrácia egyik roppant fontos alapköveként számon tartott évvégi listázásokig talán még közelebb fog hozzám kúszni a The Insulated World. És lám! Bár csak az év második felében jelent meg az album, nálam mégis 2018 leghallgatottabbjává vált. Lehet rá mondani, hogy egy ilyen, vehemensen a nosztalgiára építő, a múltat erőltetve életben tartó, a jelenben pedig csak stagnáló (haldokló???) rock/metal színtéren nem nehéz némi egyediséggel kitűnni, de a Dir En Grey új lemeze minden körülmények között üdítően erős anyag.

2. TesseracT: Sonder

A nem is annyira nagy Nagy-Britanniából való TesseracT ritka madár; a kamu-elszigetelődés küszöbén álló szigetországból már jó ideje csak elszórtan érkezik bármi jelentős is keményzenei téren, a djentnek is nevezett, valójában színtiszta progresszív TesseracT azonban a Sonderrel ismételten megmutatta, hogy odaát sem mindenki agyhalott. A Sonder legnagyobb erőssége a magával ragadó hangulatában van, roppant egységes album, mély, rétegzett zenével és mondandóval, ami számomra 2018 egyik legfrissítőbb zenei élménye volt.

3. Myles Kennedy: Year Of The Tiger

Néha kell a gőzkieresztés is, még ha annak apropója is a cseppet sem felhőtlen gyermekkor. Myles Kennedy első szólólemeze pont emiatt talált be nálam, mert bár countrys, bluesos, alapvetően laza zene, mégis körüllengi a gyász éretten melankolikus felfogása, amitől a The Year Of The Tiger nem csak egy préselt műanyag album, hanem személyes, sztorizós utazás, amit bármikor jó hallgatni.

4. Clutch: Book Of Bad Decisions

Írtunk róla, szép pontszámot kapott, sokat hallgatjuk azóta is, közben markolásszuk a tökünket, húzogatjuk a szakállunkat, élvezzük az életet.

5. Black Rebel Motorcycle Club: Wrong Creatures

Ez is egy olyan dolog, ahol semmit sem értek. Hallottam már a bandáról, felületesen a zenéjüket is ismertem korábbról, de különösebben nem fogtak meg. Hogy miért tettem próbát a Wrong Creaturesszel, máig nem tudom, főként azt nem értem, miért talált be nálam ennyire. Persze, pofás a muzsika, némely dal egészen húzós, bluesrockos, de nekem az effajta, alteros vonallal kacérkodó, kései punkrockos dolgok nem szoktak bejönni. Vagy mégis?

6. Tremonti: A Dying Machine

A másik Alte Bridge-gazember. Kennedyvel ellentétben Tremonti veterán a szólózás terén, és bár szívesen pörgetem az első három lemezét, még így is sikerült meglepnie az A Dying Machine-nel. Jó érzés, amikor az évvégi listázáskor nem kell arra rádöbbennem, hogy már megint engedtem a bennem élő lekvárbefőttet elraktározó nagymama jóságának, és túlpontoztam egy lemezt.

7. Voyager: Ghost Mile

Ez is a semmiből jött, legalábbis nekem. Nincs itt semmi agyroppantóan meglepő húzás, csak egységesen jó, sőt, felemelő hangulatú zene.

8. Moby: Everything Was Beautiful, And Nothing Hurt

Szomorú vagyok, mert a listámon ez az első nem metal/rock/blues lemez (bár szigorúan véve blues hatások előfordulnak itt is). Még a végén megint hosszú hajat növesztek, metallicás pólót meg fekete bőrdzsekit veszek én is egy plázaboltban, és koncertekre fogok járni, hogy a hátsó sorból a drága sörözött vizet kortyolgassam szigorúan bólogatva. Borzalmas!

9. Yob: Our Raw Heart

Minden igazhitű keresztyén elsőszámú csapata, a Jób valahogy mindig képes megicsnálni azt a már-már mózesi léptékű csodatételt, hogy bokrokat gyújtogat hogy képes egyszerre fojtogatóan tüskés és mégis megkapó zenét összehozni. Ez most is összejött nekik. Áhitat.

10. Obscura: Diluvium

A németeknél mindig félek, na nem a második világháborús múlt miatt, hanem mert a hangszeres technikázás gyakran elmossa a dalok lényegét, amitől emlékezetes maradna egy-egy lemez. Szerencsére a Diluvium nem ilyen, s bár death metal terén én sok örömujjongásra valóra nem bukkantam 2018-ban, az Obscura javított kicsit a siralmas helyzeten.

11. Ghost: Prequelle

Mint ahogy a Black Rebel Motorcycle Clubnál meglepődtem magamon, úgy a Ghost is totális talány számomra. Hogy én ilyen fröccsöntött, édes mázzal lelocsolt zenét szeressek? Kant és Nietzsche, oltalmazz!

12. Sleep: The Sciences

Azért kedvelem én a Sleepet, mert nem kell kannabiszt termesztenem, sodornom és gazemberséget kockáztatnom ahhoz, hogy tudjam (emlékezzek...), milyen a módosult tudatállapot, hiszen a Sleep mindig segít ebben.

13. At The Gates: To Drink From The Night Itself

Tudja fene, még most sem tudom igazán eldönteni, tényleg tetszett-e ennyire az At The Gates új anyaga, vagy csak azért tettem ide, hogy kijöjjön a szerencseszám a listámon.

+1.
14. Orphaned Land: Unsung Prophets & Dead Messiahs

Na, ennyit a szerencseszámokról...

Pálinkás Vince

aliceinchains_2018clutch_2018conception_2018fifthangel_2018jasonbecker_2018

Sokszor elmondtam már, hogy ha úgy vesszük, új aranykor zajlik most zenei és popkulturális téren, hiszen minden régi és új dolog könnyen hozzáférhető, ezáltal a legendák és mítoszok megkérdőjelezhetőek-igazolhatóak, az újdonságokat azonnal csekkolhatjuk, és sokkal több fórumon megmutathatja magát bárki, számolva persze azzal, hogy a dömping is nagyobb és kitűnni is nehezebb. Ezt egy tőmondatban úgy lehet megfogalmazni, hogy a világ változik. A változás pedig jó, igyekszünk mi is lépést tartani ezzel, de vannak dolgok, amik már a Shock!-tradíció részei. Ilyen például a kissé már megmosolyogtató „zéletértelme" kérdés vagy az évenkénti listázás, amit valamilyen okból szinte követelnek az olvasók, és ennek is köszönhetően minden novemberben komoly házon belüli vita alakul ki abból, hogy kell-e ez, vagy nem. Én a nempártiak táborát erősítem, mindazonáltal csak leülök minden évben két bejglikóma között, és – a saját archívumunk és a Facebook naptáram alapján – visszaidézem az év fontos megjelenéseit és eseményeit.

Lemezek tekintetében tényleg a teljesség igénye nélkül szedtem most is össze, amiket sokat hallgattam és/vagy fontosnak tartottam. Itt két dolog is szemet szúrt: az egyik a tradicionális heavy metal erős szereplése, a másik pedig, hogy két anyag (Steve Perry és Jason Becker) épp az utolsó egy-két hétben esett be. Ezeket tehát eleve nem volt módom sokat hallgatni, de igényességük, zeneiségük, személyes jellegük révén szinte bármelyik év lemeztermését simán zárójelbe teszik. Na, így listázzon objektíven vagy akár szubjektíven az ember! Pláne, hogy a Conception-próbák hírei óta biztos voltam benne, hogy ha még idén megjelenik tőlük bármi, az lesz a listámon, semmi más.

A sorrend továbbra is szigorúan ABC, ezúttal a koncerteknél is. És még egyszer: mindezt a teljesség igénye nélkül, mert szerencsére 2018-ban is pezsgett a rockélet. A hazai színtér viszonyai továbbra is olyanok, amilyenek, de legalább amíg be vannak dugva a hangszerek, nem kell ezzel foglalkozni.

Változni a tendencia nem fog, abban biztos vagyok. Tehát: 2019-re fel!

Lemezek

  • Alice In Chains: Rainier Fog
  • Clutch: Book Of Bad Decisions
  • Conception: My Dark Symphony
  • Fifth Angel: The Third Secret
  • Jason Becker: Triumphant Hearts
  • Judas Priest: Firepower
  • Metal Church: Damned If You Do
  • Myles Kennedy: Year Of The Tiger
  • Northward: Northward
  • Phil Campbell & The Bastard Sons: The Age Of Absurdity
  • Riot V: Armor Of Light
  • Michael Romeo: War Of The Worlds, Pt.1.
  • Saxon: Thunderbolt
  • Steve Perry: Traces
  • Stryper: God Damn Evil
  • U.D.O.: Steelfactory
  • Uriah Heep: Living The Dream
  • Warrel Dane: Shadow Work

Koncertek

  • Accept - Barba Negra + FEZEN
  • Alice In Chains – Budapest Park
  • Angra, Operation: Mindcrime – Barba Negra
  • Armored Saint – A38
  • Axel Rudi Pell: Barba Negra
  • Billy Idol: Bp. Park
  • Diamond Head: Dürer
  • Exodus (kétszer: Dürer + Barba Negra) + Death Angel, Sodom, Suicidal Angels
  • Firenze Rocks: Guns N'Roses, Iron Maiden, Ozzy (stb.)
  • Fates Warning – A38
  • G3: Uli Jon Roth, John Petrucci, Joe Satriani - Pozsony
  • H.E.A.T, One Desire, Shiraz Lane – Bécs
  • Helloween – FEZEN
  • Judas Priest – Bp. Aréna
  • Metallica – Bp. Aréna
  • Mr. Big – FEZEN
  • Riot V – Barba Negra
  • Sons Of Apollo, Kip Winger – Barba Negra Track
  • Toto - Brüsszel
  • Uriah Heep - Akvárium
  • Venom Inc., Suffocation, Nervosa - Dürer Kert
  • Voivod - Dürer Kert

Bertli Zoli

Legjobb lemezek

thenightflightorchestra_2018michaelromeo_2018stevenseagulls_2018ghost_2018tommyemanuel_2018

  1. The Night Flight Orchestra – Sometimes The World Ain't Enough
  2. Michael Romeo – War Of The Worlds Pt. 1.
  3. Steve 'N' Seagulls – Grainsville
  4. Ghost – Prequelle
  5. Tommy Emmanuel – Accomplice One
  • Myles Kennedy – Year Of The Tiger
  • Freak Kitchen – Confusion To The Enemy
  • TNT – XIII
  • Voodoo Circle – Raised On Rock
  • Slash feat. Myles Kennedy And The Conspirators – Living The Dream
  • W.E.T. – Earthrage
  • Joe Satriani – What Happens Next
  • Carpenter Brut – Leather Teeth
  • Saxon – Thunderbolt

Tavaly ezt írtam: „A svéd hobbi-diszkórockerek akkorát alkottak, hogy egész évemet meghatározták zenei vonatkozásban, a lemez megjelenése óta az összes barátomnak őket ajánlgattam, az autóban ott a CD fixen, szinte bármilyen hangulatomban képes voltam lejátszani anélkül, hogy ráuntam volna. Igazából annyira tízes a lemez, hogy nem is nagyon érdekelt más. A lemezismertetőben akkor nem tértem ki rá, most muszáj leírni, hogy talán ők képviselik most azt a stílust, amely nagyobb teret tudna magának nyerni, ha lenne elég minőségi képviselője, de lássuk be, ez eléggé illuzórikus." Nos, még az Amber Galactic lemezt is sikerült túlszárnyalni, és azt a zenei élményt, amit nekem a The Night Flight Orchestra albuma jelent, kiegészülve a koncertjükkel, tán semmi nem fogja megugrani a közeljövőben, de ha rámcáfol egy másik zenekar, vagy épp ők maguk, hát akkor állok elébe.

Michael Romeo valószínűleg jobbhíján adta ki lemezét saját neve alatt, ha már kedvenc Russellünk mostanában nincs alkotói és lelki csúcsformában, mindenesetre a gyűjtemény színtiszta Symphony X, mégpedig a nekem kedvesebb, filmzenés fajtából, és bár alapvetően hiányoznak az aranykezű Pinnella misztikus dallamai, így is maradéktalan csodát adott ki a dundi gitáros a kezei közül. Hogy ez-e a leendő SyX zenei iránya, nem tudni, azt csak remélem, hogy a Pt. 2. már teljes anyazenekari formában jelenik meg. 10/10.

A finn farmrockerek folytatták mulatságos ténykedésüket, ám idén három saját dal is felkerült a lemezükre, amik – meglepetésemre, igen, mert nem vártam – nagyon hangulatos darabok lettek, főleg a Ghost Town, vadnyugati, sejtelmes tétel, felőlem jöhet ezek után az első csupa saját számot tartalmazó album. Ja, Steve 'N' Seagulls-koncertet is szeretnék.

Na, a Ghost számomra egy kedvesség 2018-tól, egyáltalán nem követtem őket ugyanis, pár youtube-os pörgetéstől eltekintve nem mentem rá az életművükre. Valahogy valami bekattant nemrég mégis, a Prequelle pedig elsőre megfogott elejétől a végéig. Köszi, Papa, köszi, Cardinal!

Tommy Emmanuel ötödik helye igazából bármilyen körülmények között elsőként értendő, itt most egyszerűen csak az ausztrál gitáros képviselte műfaj és ♥ magazinunk ♥ vezérstílusa közötti távolságot jelzi a pozíció. Tommy végtelen kedvessége és zenei varázslata bárhol, bármilyen helyszínen és időben ünneppé alakul, bárcsak minden alkotó (de juj, művész) így, ilyen lélekkel és megindítő közvetlenséggel közelítene a zenéhez!

A folytatásban felsorolt lemezeket jóval kevesebb alkalommal hallgattam meg, vagy azért, mert nagy nehezen átütötték az ingerküszöbömet, vagy azért, mert háttérben elmentek, de fő produkcióként már nem akartam hallgatni őket. Ami nem megy, ne erőltessük, gondoltam jó párszor, és kegyetlen ezt leírni, mondjuk, Satriani esetében, kicsit szégyellem is magam, de hát attól még tény marad, hogy nem lett kedvencem egyik mű sem.

Kedvenc dalok

  • The Night Flight Orchestra – Paralyzed
  • The Night Flight Orchestra – Turn To Miami
  • Michael Romeo – Black
  • Michael Romeo - Believe
  • Ghost – Life Eternal
  • Steve 'N' Seagulls – Ghost Town
  • Ghost – Dance Macabre
  • Myles Kennedy – Love Can Only Heal

Szinte már unalmas is, hogy a svéd diszkórockereket tudom a csúcsra belőni csípőből, ezért csak a két über-hiper-slágerüket írom ide, aztán pedig Romeo dühös cséphadaróját, amely mocsok módon, apránként, kétkomponensű ragasztóként épült be a memóriámba, és ó, a lírai Believe-et, amilyen dal csakis Michael Romeóra jellemző dallamvezetéssel kelhet életre, libabőr az első hangjegytől kezdve.
Tobias Forge kissé negédes Life Eternalja is megérdemli a kiemelést, a popos Dance Macabre is jó lesz mindenféle házibulikra. Myles Kennedy érzékenysége szintén kiérdemli a külön megemlítést. Hiába eléggé magába forduló a művészete, mégis kitűnik azzal, amilyen bensőséggel tudja megérinteni a hallgatót.

2018-as koncertek

The Night Flight Orchestra, A38. Éjszakai repülés 1983-ba, málnaszörp, robbanó cukorka, móka, kacagás, világmindenség, adamantium a csontokba. Köszönöm, hogy vagytok!

Helloween, FEZEN. Széles mosoly végig, valamiféle beteljesülés-hangulat, valamiféle ilyen-nem-is-lehetséges-de-mégis, hónapom bearanyozódása, testet öltött, gyermekded nosztalgia. Köszi, hogy ti is élveztétek!

Kip Winger, Barba Negra Track. A zenetudós hardrocker papa jókedvű, önkifigurázásra is kapható előadása egy kellemes utónyári estén, bármikor mennék, ha bármikor jönne. Könnyed és okosan összerakott rockhimnuszok, közvetlenség, hitelesség. Köszi, Kip!

Csalódások 2018-ban

Hát, öö, izé, itt egy kissé indulatossá szoktam válni. Külön sirámot lehetne pakolni e helyre, keseregni a végtelen, kiapadhatatlan, ám kétségtelenül termékeny, önismétlő, fantáziát hírből sem ismerő, de unalmas paneleket halmozó produkciókon, amiket talán még maguk az előadók is unnak már készítésük közben is, kismilliószor felhasznált klisék és ritmusképletek szakadnak ránk, mintha semmi mást nem akarnának velem közölni, minthogy a rock halott. Nem az, nem, nem, nem, de a közlésmódja és ereje az. A zenei tartalom a nagyon ritka vendég a műfajban. Ami a leginkább aggasztó ebben, hogy a fogyasztói oldalon se mutatkozik különösebb igény a frissítésre. Ezeket a sorokat ki-ki értelmezze úgy, ahogy akarja, Gene Simmons módjára vagy bárhogy.

Összeállnak (valaha volt) jónevű zenészek úgynevezett szupergruppá? És akkor mi van? A részek összessége sajnos nem lesz kerek egész. Itt van például a W.E.T.: tehetséges, ügyes zenészek középszerű dalokkal, előre kisakkozott, bolti hangzáskészletekkel. Avenged Sevenfold? Irányát tévesztett hajóhoz hasonlítanak, nem áll össze, hogy akkor grandiózusak, súlyosak vagy sebesek legyenek-e, én meg csak nézem, hogy akkor melyik az eleje, hátulja, hát nem kérem, köszönöm. És így tovább.

Sajnos ott tartunk, hogy egy végtelenített synthwave-album is izgalmasabb, szórakoztatóbb, mint egy kényszermunkás rock- vagy metallemez. Carpenter Brut, szevasz!

Várakozásaim

Nikon Z6 + FTZ adapter. Meg tenger. És egy új keresztszalag.

Cseke Feri

Az év poháralátétjei

thenightflightorchestra_2018audreyhorne_2018riverside_2018judaspriest_2018amorphis_2018

  1. The Night Flight Orchestra: Sometimes the World Ain't Enough
  2. Audrey Horne: Blackout
  3. Riverside: Wasteland
  4. Judas Priest: Firepower
  5. Amorphis: Queen of Time
  6. Treat: Tunguska
  7. Spock's Beard: Noise Floor
  8. Saffire: Where the Monsters Dwell
  9. Orphaned Land: Unsung Prophets & Dead Messiahs
  10. Kino: Radio Voltaire
  11. Scars On Broadway: Dictator
  12. Emir Kusturica & the No Smoking Orchestra: Corps Diplomatique
  13. Alice In Chains: Rainier Fog
  14. Uriah Heep: Living the Dream
  15. Haken: Vector
  16. Magnum: Lost On the Road To Eternity
  17. Ultraphonix: Original Human Music
  18. Ten: Illuminati
  19. Clutch: Book of Bad Decisions
  20. Michael Romeo: War of the Worlds – Part 1.

A tapsot szintén megérdemlők

Warrel Dane, Dee Snider, W.E.T., Subsignal, Al Di Meola, Maestrick, Andy James, Voivod, Freak Kitchen, Coheed And Cambria, Marc Rizzo, Northward, Ihsahn, Vola, Jason Becker, Metal Allegiance, Black Stone Cherry, Long Distance Calling

És akiktől nem ájultam el

  1. Tom Morello: The Atlas Underground (Jó, ha egy gitáros széles látókörű, csak nem mindegy, merrefelé néz...)
  2. Therion: Beloved Antichrist (Végtelen unalom mesterfokon...)
  3. Mike Lepond's Silent Assassins: Pawn And Prophecy (A jól sikerült bemutatkozás árnyéka...)
  4. The Dead Daisies: Burn It Down (Dögös zenészek semmilyen hard rock dalai...)
  5. Royal Hunt: Cast In Stone (Önmaguk sokadik másolata, egyre rosszabb nótákkal és hangzással...)
  6. Kamelot: The Shadow Theory (Megdöbbentő unalom és önismétlés egy nagyszerű örökséggel rendelkező zenekartól...)
  7. Corrosion of Conformity: No Cross No Crown (Hol vannak már a Deliverance adrenalinpumpáló, ötletes szerzeményei...)
  8. The Sea Within: The Sea Within (Remek külcsín, gyönyörű megszólalás, ikonikus zenészek, felejthető dalok a 'Goodbye' kivételével...)
  9. Conception: My Dark Symphony (Legendás arcok középszerű visszatérése...)
  10. The Pineapple Thief: Dissolution (A 2016 kedvenc prog-dalával büszkélkedő csapat legfrissebb izgalommentes 43 perce...)

A reményhal meg az utoljára

2019 reménységeivel kapcsolatban talán az a legdurvább, hogy szinte szóról szóra ugyanazt vagyok kénytelen leírni, mint egy és két esztendővel ezelőtt, ugyanis azokból gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Tehát mindenekelőtt most is King Diamond az, akinek új lemezét most már tényleg mindenáron hallani szeretném, azonban ha ez még idén sem fog megvalósulni, azt talán a közelgő, eredeti felállású Psychotic Waltz-, King's X- és Extreme-összeröffenés valamennyire feledtetni fogja. Valamint az ugyancsak levegőben lógó, friss Symphony X-, Flying Colors-, Guns N′ Roses-, System Of A Down-, Live-, Pagan's Mind-, Opeth-, Dream Theater-, Mastodon-, Whitesnake-, John Sykes-, Overkill-, Skid Row-, Nile-, Manowar-, Devin Townsend-, Annihilator-, Candlemass-, Megadeth- és Tool-lemezek (At Last címmel...) is erősen várós kategóriában szerepelnek nálam. De persze a legnagyobb durranás mégis csak egy Tony Martin-féle Black Sabbath-album lenne a még életben lévő dinoszauruszok közül, illetve az év elejétől újra összeállt Dixie Dregs is jól tenné, ha stúdióba vonulna.

Nem árt felkészülni arra sem, hogy idén még az eddigieknél is nagyobb dömpingre kell számítani, hiszen állítólag még az olyan jól bejáratott csapatok is készülnek valamivel, mint a Dokken, a Fear Factory, a Slipknot, a Napalm Death, a Mr. Big, a Blind Guardian, a Carcass, a The Cult, a Scorpions, a Rammstein, az Anthrax, a Testament, a Life Of Agony, a Volbeat, a Korn, a Killswitch Engage, a The Exploited, a Ratt, az Avenged Sevenfold, Abbath, a Watchtower, az Exodus, a Deftones, Rob Zombie, az Armored Saint, a Death Angel, a Body Count vagy a Darkthrone. Illetve az olyan kevésbé ismert, de mégis jól sikerült projektek, mint az Arch / Matheos és a Demons & Wizards. A fiatalabb generációtól pedig csak annyit várok, hogy lepjen meg... tegyen le az asztalra valami olyan egyedit, amire évtizedek után is felkapom a fejem és ne valami copy/paste műsorral próbáljon átverni, ahogyan ezt az utóbbi években a legtöbben teszik.

A szubjektív Dalverseny győztesei

  1. The Night Flight Orchestra: Sometimes the World Ain't Enough / Can't Be That Bad / Barcelona
  2. Oceans of Slumber: The Banished Heart
  3. Audrey Horne: Blackout
  4. Spock's Beard: Days We'll Remember / Have We All Gone Crazy Yet
  5. Monster Truck: True Rocker
  6. Saffire: The Rainmaker / How Cold Is Your Blood
  7. Judas Priest: Children of the Sun
  8. Riverside: Guardian Angel / Vale of Tears
  9. Orphaned Land: Chains Fall To Gravity
  10. Myles Kennedy: Love Can Only Heal
  11. Haken: Puzzle Box
  12. Amorphis: The Golden Elk / We Accursed
  13. Perfect Plan: In And Out of Love
  14. Kino: Idlewild
  15. Marco Mendoza: Leah
  16. Ultraphonix: Walk, Run, Crawl
  17. Emir Kusturica & the No Smoking Orchestra: Mila Gora
  18. Treat: Progenitors
  19. Alice In Chains: Maybe
  20. Tremonti: The First, the Last / The Day When Legions Burned
  21. Warrel Dane: Rain / Mother Is the Word For God
  22. Jason Becker: Hold On To Love
  23. Slash: The One You Loved Is Gone
  24. Voodoo Circle: Just Take My Heart
  25. W.E.T.: Watch the Fire

Danev György

Az év albumai

thenightflightorchestra_2018jasonbecker_2018michaelromeo_2018ghost_2018ultraphonix_2018

  1. The Night Flight Orchestra - Sometimes The World Ain't Enough
  2. Jason Becker - Triumphant Hearts
  3. Michael Romeo - War Of The Worlds Pt. 1
  4. Ghost - Prequelle
  5. Ultraphonix - Original Human Music
  6. Alice In Chains - Rainier Fog
  7. Fifth Angel - The Third Secret
  8. Devil's Hand - Devil's Hand
  9. Carpenter Brut - Leather Teeth
  10. Eric Steckel - Polyphonic Prayer
  11. Myles Kennedy - Year Of The Tiger
  12. VOLA - Applause Of A Distant Crowd
  13. Rick Springfield - The Snake King
  14. Northward - Northward
  15. Judas Priest - Firepower

Tavaly azzal kezdtem, hogy 2017 nem hozta azt, amit a megelőző év. Ehhez képest az akkori hússzal szemben most tizenöt lemezt is csak véres verejtékkel voltam képes összekaparni. Nyilván az ember ilyenkor levonja a konzekvenciákat: vagy végérvényesen megöregedtem és elvesztettem érdeklődésemet a rock / metal szcéna irányába (nem igaz), vagy tényleg alig nyújtanak már érdekességet az aktuális torzgitáros produkciók. Jellemző, hogy immár két éve egy olyan zenekar – The Night Flight Orchestra – a kedvencem a mostaniak közül, amely pont arcátlan regresszivitása miatt hat frissnek, és ezzel jár két utcahosszal az egész mezőny előtt. Ironikus és sokatmondó számomra, ha a globalizált és uniformizált hangzások korában olyasvalamire kapom fel igazán a fejem, ami kábé az 1984-es évet idézi. Björn Stridék egyébként nagyon ráéreztek valamire ezzel a koncepcióval, látszólag egyre inkább az európai rockközeg bűnös szenvedélyévé válnak ezzel a diszkós-funkos, egyszóval stricis melodikus rockkal. Ha így folytatják – és miért is ne, Björn szavai legalábbis azt sejtetik, hogy idén sem maradunk új NFO-lemez nélkül –, akkor el fog jönni az idő, amikor az oldalhajtás NFO sikeresség tekintetében a Soilwork fejére nő...

A másik nagy favoritom továbbra is a Ghost. Bármennyire is rázzák az öklüket a keményvonalasok, hogy kommersz és megjátszós és nem elég fajsúlyos, a Prequelle albumon bemutatott dalérzékenység és slágercentrikusság olyan ritka manapság, mint a fehér holló. Ezzel a zenével és imázzsal Tobias Forge húsz évvel ezelőtt galaktikus MTV-sztár lett volna, méghozzá teljes joggal. Nagyon szorítok, hogy legalább egy Grammyt elhozzanak idén is, mert ráférne a műfajra, hogy újra egy valódi rocksztár-ikon kapja a rockkategória szobrát.

Ha ránézek a listámra, akkor a sok öreg között azért találok még egy-két fiatalt, így az amerikai bluesrock-gitárhősködés legifjabb trónkövetelőjét, Eric Steckelt, aki totálisan lenyűgözött. A húszas éveiben járó fiatalember magával ragadó energiával és attitűddel tolja azt a zenét, amiben úgy negyven éve nem történt semmi új. Eric maga némi iróniával blues metalnak hívja, amit csinál, és ha belehallgatsz mondjuk a 2016-os Black Gold lemezébe, egyből megérted, miért. A Polyphonic Prayer lemez egyébként inkább tradicionális húrokat penget, de a súly ebben is megtalálható. A djent-vonalról lelépett dán VOLA ugyan egyre inkább a Muse felé halad, de most is kiváló és emlékezetes dalokat hoztak össze. Talán ez a közérthetőbb hozzáállás segít majd nekik abban, hogy végre kikerüljenek a kriminális ismeretlenségből.

2018-ban egyébiránt kollektíve coming outoltunk a szerkesztőségben a Carpenter Brut kapcsán, ami szintén beszédes. Ha a melodikus rockzenét szeretőnek a synthwave műfajban kell kotorásznia ahhoz, hogy minőségi dallamrock-féleséget kapjon, az mindent elárul azokról a siralmas állapotokról, amelyek a végtelenül paneles, alsó-középszerbe züllesztett AOR-világban manapság uralkodnak. Aki szerint ez erős kijelentés, gondoljon csak bele: vajon melyik mai produkciót lehetne nyugodt szívvel a polcra tenni a huszonöt-harminc évvel ezelőtt készült Giant-, Richard Marx-, Skagarack-, Signal-, és Alien-albumok mellé, ami nem hatna a fényükben jobb sorsra nem érdemes demónak? Én 2018-ban egy ilyet találtam, Mike Slamer és Andrew Freeman Devil's Hand nevű kitűnő munkáját.

Ami a többi lemezt illeti, Michael Romeo poszt-Symphony X anyagát nagyon sokat forgattam, a New Jersey-i virgakirállyal 1998 óta nem voltam ennyire elégedett, úgyhogy eléggé várom a folytatást. Jason Becker albumának évvégi megjelenése inkább nagyobb, mint kisebbfajta csoda, a borzalmas sorsra kárhoztatott gitárzseni akaraterejéből és kitartásából tényleg lehet meríteni a szürke hétköznapokban. Szavakkal nem lehet kifejezni, amit érzek minden egyes alkalommal, amikor hallgatom a dalait.

A dinoszauruszok közül a Judas Priest becsületes lemezt készített, akárcsak a már szintén annak számító Alice In Chains. Jerry Cantrellék az előző két anyaggal ugyan közelebb férkőztek hozzám, mint a Rainier Foggal, de ez semmit nem von le az új anyag értékeiből, szép lassan ezzel is megbarátkozom maradéktalanul. Az év legizgalmasabb albuma címet persze az Ultraphonix érdemelné. Nem gondoltam volna, hogy a KXM kreatív energiáit lehet még fokozni, de amit a 64 éves George Lynch ezen a korongon produkált a Living Colour-torok Corey Gloverrel, az tényleg döbbenetes. Nem egy olyan lemez, amit bármikor lehet hallgatni, igényessége és nyitottsága azonban párját ritkítja.

Az év dalai

  1. The Night Flight Orchestra - Paralyzed
  2. Ghost - Dance Macabre
  3. The Night Flight Orchestra - Turn To Miami
  4. Fifth Angel - We Will Rise
  5. Jason Becker - Triumphant Heart
  6. Michael Romeo - Fear The Unknown
  7. The Night Flight Orchestra - Pretty Thing Closing In
  8. Michael Romeo - Believe
  9. Eric Steckel - Unforgettable
  10. Carpenter Brut feat. Mat McNerney - Beware The Beast
  11. Ghost - Rats
  12. Ultraphonix - Another Day
  13. VOLA - We Are Thin Air
  14. Devil's Hand - We Come Alive
  15. Alice In Chains - Fly
  16. Judas Priest - Never The Heroes
  17. Carpenter Brut - End Titles
  18. Northward - White Love Died
  19. The Dead Daisies - Leave Me Alone
  20. Dream Child - In World So Cold

Koncertek

  • The Night Flight Orchestra - Bp., A38
  • Susanne Sundfor - Bp., Müpa
  • The Dead Daisies - Bp., Barba Negra Track
  • Fates Warning - Bp., A38

2018 csalódásai / 2019 reménységei

A rockzene lehangoló általános állapotán túl a The Dead Daisies Burn It Down című döbbenetes alibilemeze mérte rám a legnagyobb csapást tavasszal, de Jake E. Lee új anyaga hallatán sem perdültem táncra örömömben, bár azt a korongot legalább kezdem megszokni. Slash és Konspirátorai visszatérése is gyengécskére sikerült, de remélhetőleg azért, hogy a göndör gitáros igazán jó dalai majd a Guns 2028-ban esedékes lemezén napvilágra kerülhessenek. A többi negatívumra inkább nem pazarolnám a leütéseket.

Nem tudom, mennyi realitása van annak, hogy idén legyen új Anthrax-, és egy közvetlen elődei túlzásait levetkőző Maiden-lemez. Gyanítom, hogy nem sok, de azért reménykedem. 2019-ben szeretnék hallgatni egy olyan bivalyerős új Death Angel-albumot is, mint amilyen a legutóbbi volt. Az undergroundból leginkább a nagyon csendben lévő Baronesstől várnék ismét valamit. Nem tudom, hogy John Sykes lemeze valaha is megjelenik-e, egyre kevesebb reményt fűzök hozzá. A Vivian Campbell-féle Last In Line viszont jön a kettes anyaggal, és a kiadó előzetese alapján nem fognak csalódást okozni. A már The End Machine (micsoda hülyeség!) néven futó, de akár Lynch Mob Mark II-nak is beillő projekt Robert Masont és a Dokken hangszereseit takarja, ezt nagyon várom, akár a hármas KXM-et, ami szintén itt van a kanyarban. Az új Whitesnake- és Dokken-lemezektől már nem várok sokat, bár persze azért kíváncsi leszek rájuk is. A Geezer Butlert, Steve Stevenst és Matt Sorumot soraiban tudó Deadland Ritualtól viszont annál többet remélek, érzem, hogy ebben a leosztásban lesz kraft. Budapesti Ghost-koncertre nagyon szeretnék ismét menni, remélhetőleg a Bíboros tart majd egy rendhagyó misét nyáron. Végül pedig azt kívánom, hogy jöjjön a következő The Night Flight Orchestra, és Björnék megint lopják el vele a show-t mindenki orra elől!

Koroknai Balázs

arstidir_2018thycatafalque_2018zealandardor_2018ihsahn_2018moby_2018

  1. Árstíðir: Nivalis
  2. Thy Catafalque: Geometria
  3. Zeal & Ardor: Stranger Fruit
  4. Ihsahn: Àmr
  5. Moby: Everything Was Beautiful, And Nothing Hurt
  6. Immortal: Northern Chaos Gods
  7. Shining: Animal
  8. Sear Bliss: Letters From The Edge
  9. Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators: Living The Dream
  10. Anaal Nathrakh: A New Kind Of Horror

Révész Béla

soulfly_2018aliceinchains_2018ihsahn_2018blacklabelsociety_2018behemoth_2018

  1. nincs
  2. Soulfly: Ritual
  3. Alice In Chains: Rainier Fog
  4. Ihsahn: Àmr
  5. Black Label Society: Grimmest Hits
  6. Behemoth: I Loved You At Your Darkest
  7. Graveyard: Peace
  8. At The Gates: To Drink From The Night Itself
  9. Myles Kennedy: Year Of The Tiger
  10. Light The Torch: Revival
  11. Stone Temple Pilots: Stone Temple Pilots
  12. The Crown: Cobra Speed Venom
  13. Jonathan Davis: Black Labyrinth
  14. A Perfect Circle: Eat The Elephant
  15. Deicide: Overtures In Blasphemy
  16. Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators: Living The Dream
  17. Amorphis: Queen Of Time
  18. Immortal: Northern Chaos Gods
  19. Monster Magnet: Mindfucker
  20. Pestilence: Hadeon

Az év csalódása

Machine Head: Catharsis

Címkék:

 

Hozzászólások 

 
#31 imi 2019-01-27 15:38
Sick of it All - Waking the Sleeping Dragon
Parquet Courts - Wide Awake!
High on Fire - Electric Messiah
Sumac - Love in Shadow
Ultraphonix - Original Human Music
Voivod - The Wake
Sleep - The Sciences
Judas Priest - Firepower
Converge - Beautiful Ruin (EP)
The Skull - The Endless Road Turns Dark
Graveyard - Peace
Monster Magnet - Mindfucker
Madball - For the Cause
Idézet
 
 
#30 Anomander 2019-01-21 20:46
Idézet - Karoly Szasz:
Oravecz Zoli a Voyager- Ghost mile 2017 majusaban jott ki,szoval semmikeppen nem tekintheto tavalyi lemeznek. Egyebkent 10/10 a lemez.


Mindkét felével egyetértek, ugyanakkor imádom a Voyager zenéjét, ezért örülök minden említésének :)
Egyszer mintha úgy lett volna hogy jönnek ide koncertezni, de aztán mégsem lett belőle semmi.
Őket nagyon megnézném élőben (ha esetleg olvassa egy promoter...:)
Idézet
 
 
#29 Anomander 2019-01-21 20:42
Na itt is egy lista, hátha jár még erre valaki :)
Amúgy engem is érdekelnek mások listái, kommentekből találtam már gyöngyszemeket korábban is.

Nem sorrendben, ömlesztve ezek tetszettek a legjobban tavaly:
Voivod: The Wake
Madder Mortem: Marrow
Riverside: Wasteland
Alice In Chains: Rainier Fog
Judas Priest: Firepower
Haken: Vector
Between the Buried and Me: Automata I-II
Ghost Ship Octavius: Delirium
Coheed and Cambria: The Unheavenly Creatures

Említésre méltó még az Ultraphonix, Barren Earth, In Vain és a Witherfall 2018-as lemeze is szerintem.

Magyar vonalon nagyon tetszett az új Wall Of Sleep, Dystopia, Dreyelands és az Angertea akusztikus lemeze.

Szóval jó év volt, a fentieket tuti fogom hallgatni később is.

Koncertfronton is volt miből válogatni, a Pain Of Salvation bulija katartikus volt, a Voivod eszméletlen hangulatot csinált, az AIC nagyon súlyos és hangulatos volt, az Armored Saint fergetegesre sikeredett, a Fates Warning hozta a szokásos intelligens zenét és magasszintű koncertélményt, tehát tényleg erős volt a felhozatal.

Idén is várható sok jó koncert, már most elköltöttem egy rakás pénzt jegyekre, és biztosan lesznek jó albumok is.
Szerintem a mainstream és az underground egyaránt termel ki értékeket, én a saját szintemen nem érzem a műfaj mély válságát, bár az "aranykor" nyilván elmúlt már.
Remélem a Shock! is megmarad, továbbra is szeretném napi szinten olvasni ha megoldható :)​
Idézet
 
 
#28 Karoly Szasz 2019-01-20 03:58
Oravecz Zoli a Voyager- Ghost mile 2017 majusaban jott ki,szoval semmikeppen nem tekintheto tavalyi lemeznek. Egyebkent 10/10 a lemez. A Nighgt flight Orchestra remek lemez ,de szerintem tul van kisse hypolva.Angelus Apatrida -Farewell viszont az utobbi evek legjobb power balladaja.Pont.
Idézet
 
 
#27 Thasaidon 2019-01-19 20:59
Az egyik legjobb koncertélmény nálam a Nile volt februárban, ahhoz képest, hogy néhány üdítő kuriózumtól eltekintve eléggé sablon szettet játszottak megint. Az új albumuk iszonyat várós. Odavertek a Dool és a Therion márciusi koncertjei, remélem, belátható időn belül sikerül abszolválnom a 10. Therion-koncertemet. De amúgy azt hiszem, az ultimate koncertélmény ebben az évben a Yob volt, attól beszartam, akkorát odabaszott.

Na, oké, a Maiden persze nyilván akkorát szólt, hogy a fal adta a másikat. Where eagles daaaaaaaare!!! \m/ :-)

Emellett a Dark Bombastic Evening fesztivál egészen király volt '18-ban is, remélem, belebotlok még más hasonló, meghitt, de mégis ütős underground fesztiválba, illetve remélem, '19-ben lesz újra Prophecy. A DBE-hez köthető egy érdekes zenekarmegismer ésem is: bár a lemezük 2017-es, de augusztusban léptek fel a fesztiválon. A Five the Hierophant egy egészen különleges angol, alapvetően instrumentális formáció. Nem hibátlan az albumuk (Over Phlegethon), de a szaxofonnal meg pár tradicionális hangszerrel megtámogatott zenéjük egészen páratlan és nagyon hangulatos. Ugyancsak a DBE-n az And Also the Trees nevű formáció is baromi feelinges koncertet adott, ahogy előttük a Bathsheba, akiknek ez búcsúfellépése is volt.

Reménységek: az új Nile, meg az, hogy Christofer Johnsson valahogy észhez tér kicsit. Az új Lotus Thief-lemez, egy SubRosa-koncert Magyarországon, új Universe217 és egy koncertjük Magyarországon. Meg általában az, hogy ez az elég erős koncertszezon, ami mostanában jellemző, kitartson nálunk, illetve hogy legközelebb adottak legyenek az infrastrukturál is feltételek ahhoz, hogy egy Guns-kaliberű bandáért se kelljen Bécsbe meg Prágába menni.
Idézet
 
 
#26 Thasaidon 2019-01-19 20:47
Idézet - Xanadu:
Köszi az ajánlást, talán elsikkadt volna, ha nem hívod fel rá a figyelmet, mert tényleg baromira erős anyag, amit ezek összezenélnek, na, az a PROGRESSZIVITÁS magasiskolája! Ritkán hallok ilyen elegáns, szinte soft-rockos riffelést death metalba ágyazva! Viszont éppen egy ilyen fölényesen minőségi zenéhez egy prémiumkategóri ás énekes illenék, ez az egysíkú bömbölés nem méltó hozzá, talán instruban még jobban működne a dolog. De ettől még gyakran hallgatott lemez lesz, azt már látom (vagyis hallom). :)


Először nekem sem jött be az ének, de aztán valahogy megszoktam, és most már kifejezetten bejön. :-D Mondjuk egyébként engem simán kilóra meg lehet venni olyan számokkal, amelyekben a viszonylag rövid énekes szakaszt követően elszabadulnak a zenészek és szóló- meg ritmusváltásheg yeket kapok. A Chapel of Disease így rettenetesen betalált (még egyszer köszi, YouTube-algoritmus :-D ). Az meg külön hab a tortán, mennyire nem erre a virtuozitára számítana az ember egy olyan bandától, amelyik két Morbid Angel-dalcímből ollózza össze a nevét, és olyan oldschool a logójuk, hogy szinte a '80-as évek Floridájában érzed magad, ha csak ránézel.

Nahát, a Dire Straits-áthallás nekem fel se tűnt.
Idézet
 
 
#25 Xanadu 2019-01-18 19:57
Idézet - nemmondommeg:
Idézet - nikfisz:
Tisztelt Szerkesztőség!M int azt már írta egy hozzászóló,tény leg sok az a 20 értékelhető lemez 2018-ban.Érdemes lenne csinálni egy olyan összehasonlítás t,ami mondjuk a 80'as évek végei 90'es évek elejei választott egy évéről szólna per húsz lemez.Ugyebár azok a majd' harminc éves lemezek még mindíg Szólnak!Gondolo m nem kell sorolnom őket.Ezek az újak is fognak addig?-Persze ez költői kérdés volt. (Az én kedvenc lemezem 2018ban az új BLS album volt egyébként.)


Nos, szerintem egyáltalán nem sok, és idén is rengeteg zseniális album született, csak tovább kéne látni a mainstreamen. Ajánlom mondjuk a Chapel of Disease új albumát. Alapvetően progressive death metalt játszanak, de pl az első szám végén már kapásból kapunk egy zseniális Dire Straits ízű gitárszólót, aztán későbbi számokban is nagyon gyakran feltűnik a 70-es évek hangulata. A végeredmény pedig rendkívül egyedire sikerült (szerintem), úgyhogy tényleg ajánlom mindenkinek, aki nem ismerné őket.


Közben beugrott, hogy a Sultans Of Swingre hajaz egy kicsit. :)
Idézet
 
 
#24 Xanadu 2019-01-18 13:17
Idézet - nemmondommeg:
Idézet - nikfisz:
Tisztelt Szerkesztőség!M int azt már írta egy hozzászóló,tény leg sok az a 20 értékelhető lemez 2018-ban.Érdemes lenne csinálni egy olyan összehasonlítás t,ami mondjuk a 80'as évek végei 90'es évek elejei választott egy évéről szólna per húsz lemez.Ugyebár azok a majd' harminc éves lemezek még mindíg Szólnak!Gondolo mIdézet - nemmondommeg:
Idézet - nikfisz:
Tisztelt Szerkesztőség!M int azt már írta egy hozzászóló,tény leg sok az a 20 értékelhető lemez 2018-ban.Érdemes lenne csinálni egy olyan összehasonlítás t,ami mondjuk a 80'as évek végei 90'es évek elejei választott egy évéről szólna per húsz lemez.Ugyebár azok a majd' harminc éves lemezek még mindíg Szólnak!Gondolo m nem kell sorolnom őket.Ezek az újak is fognak addig?-Persze ez költői kérdés volt. (Az én kedvenc lemezem 2018ban az új BLS album volt egyébként.)


Nos, szerintem egyáltalán nem sok, és idén is rengeteg zseniális album született, csak tovább kéne látni a mainstreamen. Ajánlom mondjuk a Chapel of Disease új albumát. Alapvetően progressive death metalt játszanak, de pl az első szám végén már kapásból kapunk egy zseniális Dire Straits ízű gitárszólót, aztán későbbi számokban is nagyon gyakran feltűnik a 70-es évek hangulata. A végeredmény pedig rendkívül egyedire sikerült (szerintem), úgyhogy tényleg ajánlom mindenkinek, aki nem ismerné őket.

nem kell sorolnom őket.Ezek az újak is fognak addig?-Persze ez költői kérdés volt. (Az én kedvenc lemezem 2018ban az új BLS album volt egyébként.)


Nos, szerintem egyáltalán nem sok, és idén is rengeteg zseniális album született, csak tovább kéne látni a mainstreamen. Ajánlom mondjuk a Chapel of Disease új albumát. Alapvetően progressive death metalt játszanak, de pl az első szám végén már kapásból kapunk egy zseniális Dire Straits ízű gitárszólót, aztán későbbi számokban is nagyon gyakran feltűnik a 70-es évek hangulata. A végeredmény pedig rendkívül egyedire sikerült (szerintem), úgyhogy tényleg ajánlom mindenkinek, aki nem ismerné őket.


Köszi az ajánlást, talán elsikkadt volna, ha nem hívod fel rá a figyelmet, mert tényleg baromira erős anyag, amit ezek összezenélnek, na, az a PROGRESSZIVITÁS magasiskolája! Ritkán hallok ilyen elegáns, szinte soft-rockos riffelést death metalba ágyazva! Viszont éppen egy ilyen fölényesen minőségi zenéhez egy prémiumkategóri ás énekes illenék, ez az egysíkú bömbölés nem méltó hozzá, talán instruban még jobban működne a dolog. De ettől még gyakran hallgatott lemez lesz, azt már látom (vagyis hallom). :)
Idézet
 
 
#23 nemmondommeg 2019-01-18 01:07
Idézet - nikfisz:
Tisztelt Szerkesztőség!M int azt már írta egy hozzászóló,tény leg sok az a 20 értékelhető lemez 2018-ban.Érdemes lenne csinálni egy olyan összehasonlítás t,ami mondjuk a 80'as évek végei 90'es évek elejei választott egy évéről szólna per húsz lemez.Ugyebár azok a majd' harminc éves lemezek még mindíg Szólnak!Gondolo m nem kell sorolnom őket.Ezek az újak is fognak addig?-Persze ez költői kérdés volt. (Az én kedvenc lemezem 2018ban az új BLS album volt egyébként.)


Nos, szerintem egyáltalán nem sok, és idén is rengeteg zseniális album született, csak tovább kéne látni a mainstreamen. Ajánlom mondjuk a Chapel of Disease új albumát. Alapvetően progressive death metalt játszanak, de pl az első szám végén már kapásból kapunk egy zseniális Dire Straits ízű gitárszólót, aztán későbbi számokban is nagyon gyakran feltűnik a 70-es évek hangulata. A végeredmény pedig rendkívül egyedire sikerült (szerintem), úgyhogy tényleg ajánlom mindenkinek, aki nem ismerné őket.
Idézet
 
 
#22 nikfisz 2019-01-17 21:35
Tisztelt Szerkesztőség!M int azt már írta egy hozzászóló,tény leg sok az a 20 értékelhető lemez 2018-ban.Érdemes lenne csinálni egy olyan összehasonlítás t,ami mondjuk a 80'as évek végei 90'es évek elejei választott egy évéről szólna per húsz lemez.Ugyebár azok a majd' harminc éves lemezek még mindíg Szólnak!Gondolo m nem kell sorolnom őket.Ezek az újak is fognak addig?-Persze ez költői kérdés volt. (Az én kedvenc lemezem 2018ban az új BLS album volt egyébként.)
Idézet
 
 
#21 Horváth Attila 2019-01-17 17:15
Aminek még nagyon tudok örülni, hogy Danev György listáján megtalálom Susanne Sundfor koncertjét. Zseni az a nő. Nem gondoltam volna, hogy itt is találok valakit a szerkesztőségbe n, aki kedveli.
Idézet
 
 
#20 Gizmo 2019-01-17 16:24
Idézet - Csabee:
Engem semennyire nem érdekel az olvasók listája.

De hát mért nem?A szerkesztök is csak azért rakják ki a sajátjukat hogy mi ide rakhassuk a mienket.
Az enyém:
1 Immortal Northern Chaos Gods
2 Primordial Exile Amongst The Ruins
3 Dimmu Borgir Eonian
4 Deicide Overtures of blasphemy
5 Kataklysm Meditation
6Behemoth I loved you at yourdarkest
7 Marduk Victoria
8 Watain Trident Wolf exlipse
9 Ihsahn Ámr
10 At The gates To Drink from the night it self
Idézet
 
 
#19 Csabee 2019-01-17 15:58
Idézet - Asidotus:
Idézet - Xanadu:
Az összeállítás szokásosan színvonalas, részletgazdag, szóval fasza. DE! Nekem kicsit túl mainstream, ezáltal kiszámítható. Már a publikálás előtt nyilvánvaló volt mondjuk a Priest, a Ghost vagy az AIC jó szereplése, számomra azonban hiányoznak az underground gyöngyszemek, amiket egyáltalán nem, vagy csak alig említettetek: pl. Antimatter, Primordial, Barren Earth, Witherfall, Kingcrow, Evoken, Summoning...

Nyilván ezeket nemigen hallgattátok, ennélfogva nem is várható el, hogy rajta legyen vkinek a listáján, viszont kár, hogy nincsen egy olyan arc sem a T. Stábban, aki ezeket a földalatti bandákat is felkarolja. Mert a Fémforgácson kívül nem tudok még egy webmagazint itthon, amely az ismeretlen(ebb) zenékkel foglalkozna. (Ők meg hát elég gyermeteg stílusban írogatnak.) Tudom, nekem semmi nem jó. :)

Na, most pont erről szól a kommentszekció, hogy te ide leírod, hogy melyek voltak a neked tetsző lemezek. (Esetleg egy-két mondattal jellemzed is őket).
Például engem legalább annyira érdekel az olvasók véleménye, mint az újságíróké, hiszen az utóbbiakét év közben olvashattuk


Engem semennyire nem érdekel az olvasók listája.
Idézet
 
 
#18 Asidotus 2019-01-17 15:18
Idézet - Xanadu:
Az összeállítás szokásosan színvonalas, részletgazdag, szóval fasza. DE! Nekem kicsit túl mainstream, ezáltal kiszámítható. Már a publikálás előtt nyilvánvaló volt mondjuk a Priest, a Ghost vagy az AIC jó szereplése, számomra azonban hiányoznak az underground gyöngyszemek, amiket egyáltalán nem, vagy csak alig említettetek: pl. Antimatter, Primordial, Barren Earth, Witherfall, Kingcrow, Evoken, Summoning...

Nyilván ezeket nemigen hallgattátok, ennélfogva nem is várható el, hogy rajta legyen vkinek a listáján, viszont kár, hogy nincsen egy olyan arc sem a T. Stábban, aki ezeket a földalatti bandákat is felkarolja. Mert a Fémforgácson kívül nem tudok még egy webmagazint itthon, amely az ismeretlen(ebb) zenékkel foglalkozna. (Ők meg hát elég gyermeteg stílusban írogatnak.) Tudom, nekem semmi nem jó. :)

Na, most pont erről szól a kommentszekció, hogy te ide leírod, hogy melyek voltak a neked tetsző lemezek. (Esetleg egy-két mondattal jellemzed is őket).
Például engem legalább annyira érdekel az olvasók véleménye, mint az újságíróké, hiszen az utóbbiakét év közben olvashattuk
Idézet
 
 
#17 Cokemeidter 2019-01-17 14:47
Idézet - a pusztai farkas:
Idézet - Xanadu:
Az összeállítás szokásosan színvonalas, részletgazdag, szóval fasza. DE! Nekem kicsit túl mainstream, ezáltal kiszámítható. Már a publikálás előtt nyilvánvaló volt mondjuk a Priest, a Ghost vagy az AIC jó szereplése, számomra azonban hiányoznak az underground gyöngyszemek, amiket egyáltalán nem, vagy csak alig említettetek: pl. Antimatter, Primordial, Barren Earth, Witherfall, Kingcrow, Evoken, Summoning...

Nyilván ezeket nemigen hallgattátok, ennélfogva nem is várható el, hogy rajta legyen vkinek a listáján, viszont kár, hogy nincsen egy olyan arc sem a T. Stábban, aki ezeket a földalatti bandákat is felkarolja. Mert a Fémforgácson kívül nem tudok még egy webmagazint itthon, amely az ismeretlen(ebb) zenékkel foglalkozna. (Ők meg hát elég gyermeteg stílusban írogatnak.) Tudom, nekem semmi nem jó. :)


Egyetértek, a rég ismert zenekarok lemezei meg lettek hallgatva, és azokból lett összedobva egy húszas lista.
Pedig tavaly is rengeteg fiatal,még éhes zenekar jött ki jó lemezzel.


Csinalj jobbat!
Idézet
 
 
#16 a pusztai farkas 2019-01-17 14:23
Idézet - Xanadu:
Az összeállítás szokásosan színvonalas, részletgazdag, szóval fasza. DE! Nekem kicsit túl mainstream, ezáltal kiszámítható. Már a publikálás előtt nyilvánvaló volt mondjuk a Priest, a Ghost vagy az AIC jó szereplése, számomra azonban hiányoznak az underground gyöngyszemek, amiket egyáltalán nem, vagy csak alig említettetek: pl. Antimatter, Primordial, Barren Earth, Witherfall, Kingcrow, Evoken, Summoning...

Nyilván ezeket nemigen hallgattátok, ennélfogva nem is várható el, hogy rajta legyen vkinek a listáján, viszont kár, hogy nincsen egy olyan arc sem a T. Stábban, aki ezeket a földalatti bandákat is felkarolja. Mert a Fémforgácson kívül nem tudok még egy webmagazint itthon, amely az ismeretlen(ebb) zenékkel foglalkozna. (Ők meg hát elég gyermeteg stílusban írogatnak.) Tudom, nekem semmi nem jó. :)


Egyetértek, a rég ismert zenekarok lemezei meg lettek hallgatva, és azokból lett összedobva egy húszas lista.
Pedig tavaly is rengeteg fiatal,még éhes zenekar jött ki jó lemezzel.
Idézet
 
 
#15 BSND 2019-01-17 12:46
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Amúgy ha már itt tartunk, az is megér egy misét, hogy a minden metalmagazinban , webzine-ben hosszú évek óta szénné hájpolt, egész Európában sikeres klub- és fesztiválzeneka rként turnézó Primordial mivel mellőzöttebb vagy undergroundabb a metalszíntéren, mint mondjuk egy Conception, egy Satan, egy Devil's Hand, egy Treat vagy egy Fifth Angel.

Tényleg, mikor lesz kritika az új(?) Primordialról? :D
Idézet
 
 
#14 Draveczki-Ury Ádám 2019-01-17 11:46
Amúgy ha már itt tartunk, az is megér egy misét, hogy a minden metalmagazinban , webzine-ben hosszú évek óta szénné hájpolt, egész Európában sikeres klub- és fesztiválzeneka rként turnézó Primordial mivel mellőzöttebb vagy undergroundabb a metalszíntéren, mint mondjuk egy Conception, egy Satan, egy Devil's Hand, egy Treat vagy egy Fifth Angel.
Idézet
 
 
#13 Draveczki-Ury Ádám 2019-01-17 06:17
Idézet - Xanadu:
Az összeállítás szokásosan színvonalas, részletgazdag, szóval fasza. DE! Nekem kicsit túl mainstream, ezáltal kiszámítható. Már a publikálás előtt nyilvánvaló volt mondjuk a Priest, a Ghost vagy az AIC jó szereplése, számomra azonban hiányoznak az underground gyöngyszemek, amiket egyáltalán nem, vagy csak alig említettetek: pl. Antimatter, Primordial, Barren Earth, Witherfall, Kingcrow, Evoken, Summoning...

Nyilván ezeket nemigen hallgattátok, ennélfogva nem is várható el, hogy rajta legyen vkinek a listáján, viszont kár, hogy nincsen egy olyan arc sem a T. Stábban, aki ezeket a földalatti bandákat is felkarolja. Mert a Fémforgácson kívül nem tudok még egy webmagazint itthon, amely az ismeretlen(ebb) zenékkel foglalkozna. (Ők meg hát elég gyermeteg stílusban írogatnak.) Tudom, nekem semmi nem jó. :)

Arról tudok nyilatkozni, ami érint: a Witherfallról kritika is lesz a napokban (meg is említettem), az előző Barren Earth-lemezt meg nagyon szerettem (fent is volt akkor a listámon), ehhez képest a tavalyi eléggé elment mellettem, pedig próbálkoztam vele. Olyan is van a felsoroltak között, amit hallottam, de nem szeretem.
Idézet
 
 
#12 Xanadu 2019-01-17 01:05
Az összeállítás szokásosan színvonalas, részletgazdag, szóval fasza. DE! Nekem kicsit túl mainstream, ezáltal kiszámítható. Már a publikálás előtt nyilvánvaló volt mondjuk a Priest, a Ghost vagy az AIC jó szereplése, számomra azonban hiányoznak az underground gyöngyszemek, amiket egyáltalán nem, vagy csak alig említettetek: pl. Antimatter, Primordial, Barren Earth, Witherfall, Kingcrow, Evoken, Summoning...

Nyilván ezeket nemigen hallgattátok, ennélfogva nem is várható el, hogy rajta legyen vkinek a listáján, viszont kár, hogy nincsen egy olyan arc sem a T. Stábban, aki ezeket a földalatti bandákat is felkarolja. Mert a Fémforgácson kívül nem tudok még egy webmagazint itthon, amely az ismeretlen(ebb) zenékkel foglalkozna. (Ők meg hát elég gyermeteg stílusban írogatnak.) Tudom, nekem semmi nem jó. :)
Idézet
 
 
#11 loup 2019-01-15 22:12
Kedves Szerkesztők!
Nagyon köszönjük, hogy fenntartottátok ezt a honlapot 2018-ban is! ;)
Az én legkedvesebb albumom:
Fates Warning - Live Over Europe
mert ezen hallatszik a tapsolásom meg az üvöltözésem ;D
Idézet
 
 
#10 imi 2019-01-15 20:57
Restanciákat pótolni!
Idézet
 
 
#9 Paul Kersey 2019-01-15 19:36
Az én kedvenceim 2018-ban, amiket a legtöbbet hallgattam:

- Deliverance - The Subversive Kind
- Stryper - God Damn Evil
- Tremonti - A Dying Machine
- Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators - Living The
Dream
- Ryan McGarvey - Heavy Hearted
- Jason Becker - Triumphant Hearts
Idézet
 
 
#8 Dead again 2019-01-15 15:55
Nálam 2018:

JÓ:

Top Ten:

01 Zeal & Ardor - Stranger fruit
02 Jonathan Davis - Black labyrinth
03 Alice in chains - Rainier fog
04 Deathwhite - For a black tomorrow
05 69 chambers - Machine
06 Road - A tökéletesség hibája
07 Therion - Beloved Antichrist
08 Avatar - Avatar country
09 Philip H. Anselmo & The Illegals - Choosing mental illness as a virtue
10 Black label society - Grimmest hits

Tetszettek még:

Ákos, Amorphis, At the gates, Deicide, Judas Priest, Soulfly, Therapy?

Év koncertjei:

Alice in chains Budapest
Metallica Budapest

Remények:

Korn, A pale horse named death, Fear Factory, In Flames, Children of Bodom, POSTHellyeah, Rammstein, Slipknot, Tankcsapda (félelem), AC/DC, Salvus, Megadeth, Ördög, Fear Factory, új Star Wars film és mindezeközben folyamatos túlélés.


ROSSZ:

Elhunyt Vinnie Paul
Kihalt a teljes "klasszikus" Motörhead felállás
Elhunyt Stan Lee
Búcsúzik a Slayer
Glenn Tipton Parkinson kórja
Burzum vége (szerettem az elszállt cuccait)
Static-X

Rossz albumok:

Caliban, Ektomorf, Daron Malakian and Scars on Broadway, Otep

WTF:

K.K. Downing értetlenkedése
Crematory hőbörgése
A Machine Head halálrepülése
Pat O' Brien
Idézet
 
 
#7 Thasaidon 2019-01-15 15:35
Idézet - nemmondommeg:
Albumok:
(...)
06. Chapel of Disease - ...And As We Have Seen The Storm, We Have Embraced The Eye
(...)


Nahát, épp tegnap fedeztem fel tök véletlenül (kösz, YouTube) a Chapel of Disease-t, tényleg tökre hallgattatja magát, kicsit olyan, mintha John Tardy hörögne egy kicsit megkeményített Iron Maidenre. :-D
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.