Shock!

augusztus 23.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Shock! Top 20 - 2016

2016 mindenképpen különleges év volt: a nagy veszteségek, nagy fordulópontok és nagy összeborulások esztendeje. Szerkesztőségi szinten nem teljesen egységes az álláspont arról, zenei felhozatal tekintetében mit hozott a mögöttünk álló, egyszerre végtelenül hosszúnak és szürreálisan rövidnek tűnő tizenkét hónap, de abban azért kiegyeztünk: hallgatni idén is bőven volt mit. Ahogy szokás, a szerkesztőségi összesített lista természetesen azt tükrözi, kik tudtak a legtöbb embert a leginkább meggyőzni a stábból, így nem érdemes kiakadni rajta: mint a mellékelt ábra mutatja, a Metallica, az Anthrax vagy a Death Angel még mindig képes több, adott esetben gyökeresen eltérő ízlésű embert megszólítani, a Gojira vagy az Alter Bridge pedig máris feliratkozott a közös nevezők sorába nemcsak nálunk, de az egész színtéren. Igyekeztünk szokás szerint alaposak lenni, persze a teljesség igénye nélkül – Polgár kolléga pedig még nem tudta kellő mértékben feldolgozni a tavalyi termést a teljesen kiérlelt véleményformáláshoz, így ő most igazoltan távol maradt a listázástól. Lemezek, dalok, koncertek, örömök, fájdalmak és remények: ez volt tehát 2016 a Shock! szemszögéből.

shocktop20_2016

Shock! Top 10 2016: összesített szerkesztőségi lista

metallica__2016 gojira_2016anthrax_2016alterbridge_2016deathangel_2016

  1. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
  2. Gojira: Magma
  3. Anthrax: For All Kings
  4. Alter Bridge: The Last Hero
  5. Death Angel: The Evil Divide
  6. Fates Warning: Theories Of Flight
  7. Vektor: Terminal Redux
  8. Meshiaak: Alliance Of Thieves
  9. Megadeth: Dystopia
  10. Glenn Hughes: Resonate

Valentin Szilvia

2016 - jó és rossz dolgok, meg bármi más

glennhughes_2016gojira_2016metallica__2016anthrax_2016myrath__2016

Megoszlanak a vélemények, hogy a mögöttünk álló, igencsak hosszúra nyúlt 2016-os év milyen volt – csodálatos vagy tragikus, esetleg hullámvölgyekkel tarkított –, azt azonban senki nem állíthatja, hogy unalmas lett volna. Számomra elég vegyesnek bizonyult az elmúlt tizenkét hónap: rengeteg fantasztikus, meg jó pár kellemes koncerten vagyok túl, volt pár klassz utazás ide-oda, aztán az év második fele elég lejtősre sikerült, és még mindig húzom a féket. De majd idén jobb lesz minden!

  1. Glenn Hughes: Resonate
  2. Gojira: Magma
  3. Metallica: Hardwired...To Self-Destruct
  4. Anthrax: For All Kings
  5. Myrath: Legacy
  6. Oceans of Slumber: Winter
  7. Fates Warning: Theories Of Flight
  8. Redemption: The Art of Loss
  9. Testament: Brotherhood Of The Snake
  10. Meshiaak: Alliance of Thieves
  11. Death Angel: The Evil Divide
  12. Evergrey: The Storm Within
  13. Serpentine Dominion: Serpentine Dominion
  14. Sinsaenum: Echoes Of The Tortured
  15. Opeth: Sorceress
  16. Madder Mortem: Red In Tooth And Claw
  17. Abbath: Abbath
  18. Killswitch Engage: Incarnate
  19. Alter Bridge: The Last Hero
  20. Megadeth: Dystopia

Minden év végén, amikor a listázás első gondolata felmerül már decemberben, elkezdem összeírni az azévi megjelenéseket, és persze a homlokomra csapok, hogy mennyi minden kimaradt/elfelejtettem meghallgatni, pedig listaesélyes lehet. (Idén ez például az Opeth és a Madder Mortem lemezével fordult elő.) Aztán fanyalgok egyet, hogy „de nem is volt húsz jó lemez", majd amikor összeírom, kiderül, hogy volt harminc is. Persze ahogy alakul a lista, és újrahallgatok mindent, úgy szórom ki szépen a zenéket, hogy ez sem volt jó, az sem, meg dögunalmas minden, és igazából nagyon kevés érdemli meg azt, hogy bármiféle listára rákerüljön. Listamániásként azt vallom, hogy a fenti lemezeket évek múlva is szeretnem kell, tehát muszáj időtállónak bizonyulniuk. Ahogy az idei végleges sorrendet összerakosgattam, igyekeztem azokat listára helyezni, akiket biztos hallgatni fogok évek múlva is. Egyébként nem volt borítékolható számomra sem, hogy ki került fel végül és ki nem, hiszen sok kedvencem középszerű vagy éppenséggel még ennél is rosszabb anyaggal rukkolt elő, néhány olyan előadó pedig alaposan meglepett, akikre nem is számítottam. De a sok felesleges elmélkedés helyett jöjjenek inkább a tények!

Glenn Hughes döbbenetesen friss és izgalmas lemezt adott ki, ráadásul nem kimondottan ifjan, és most papolhatnék arról, hogy sehol nincsenek a fiatalok, öregedőben a műfaj, de legalább az idősebb korosztály remek zenéket készít (még egy pár évig), de erről majd Ádám később hosszabban értekezik. A francia Gojira eddig nálam a futottak még körben volt, de a Magma irgalmatlanul erős és időtálló alkotás lesz (majd húsz év múlva írunk róla klasszikot). A Metallica roppant pozitív meglepetés számomra idén, tényleg nem hittem volna, hogy újra lelkesedni fogok értük – ezzel szemben a Megadeth, akikért akkor is lelkesedem, amikor nem kellene, most nem hozott semmi érdekeset, és csak a soha nem múló elfogultságom miatt raktam fel a listám (végére) őket. Az Anthraxet hiába imádom, nem fogadtam volna arra, hogy az új lemez is bikaerős lesz, de szerencsére rám cáfoltak: ugyan az új anyag a Worship Music ikertestvére, de nagyon hallgattatja magát, tán sosem voltak ilyen topformában. (És bárcsak bátrabban variálnák a setlistet a koncerteken!) A Myrath negédes-csöpögős, de baromi hatásos dalokat írt, soha rosszabbat a műfajukban. Az Oceans Of Slumber a meglepetés a semmiből, iszonyatosan nagy potenciált látok a zenekarban, kár, hogy a zeneipar döglődése miatt már nem nagyon fognak kitörni a klubstátuszból. A Fates Warning / Redemption kettőse már nagyon kellett a progra áhítozó szervezetemnek, a Testament pedig kiváló lett, akárhogy is ágál ellene Ádámunk.

♥ Jon Dette ♥ végre ♥ saját ♥ zenekarban dobol (Meshiaak), ami ráadásul még jó is. Nem világmegváltó, de jó, jöhetne koncertezni hozzám!!! A Death Angelt végre újra szívből tudom szeretni, az Evergrey hozta a saját szintjén a jót, a Serpentine Dominion és a Sinsaenum pedig a durva zenék világában kapott csillagos ötöst. Az Opethtel, ahogy említettem korábban, későn kezdtem ismerkedni, de majd még fogok, mert érdemes, mint ahogy az általam szintén majdnem elfelejtett Madder Mortem albumával is, piszok jó, kedveljétek ti is. Abbath vidám zenéjét nem lehet nem szeretni, a Killswitch Engage ugyan nem tépte le a hajam, de mint mindig, szerethető, és nagyjából hasonlókat mondhatnék el az Alter Bridge-ről is. És a végén, ahogy említettem, ott a ♥ Vöröshajú ♥, mert nincs lista nélküle.

Persze ezeken kívül is sokat hallgattam még egy adag albumot: a Prong már megint hozza a sokadik tök jó lemezt, nem is értem, Tommy Victor hogy csinálja, de az Ignite is szintet lépett, és írt pár himnuszt. A Borknagar szintén kiemelkedő a műfajában, mint ahogy a The Mute Gods és a The Neal Morse Band, és a Three Tapped Tigers a progzenék közül. A dallamosabb muzsikák közül a Tygers Of Pan Tang egész kellemes, mint ahogy a The Dead Daisies is, bár ők azért valamelyest csalódás is, a klip után számomra jóval halványabb az egész album. Jóféle még a Kvelertak és Dan Patlansky tavalyi alkotása, meg a Devildriver sem lett olyan rossz. Tremontit is sokat hallgattam, bár ő már szürkül, mint ahogy a Meshuggah is – vagy csak én öregszem, és tőlük is inkább a korai lemezeket veszem elő. A Korn sajnos nem fogott meg semennyire, és furcsamód a Deftones és a Volbeat sem, az új Rob Zombie meg sehol nincs a régi önmagához képest. A Dream Theatert említeni sem érdemes, a Suicidal Tendencies aranyos, és ugyan Lombardo dobosisten játszik a lemezen, mégsem őrültem meg tőle. A Sixx: A.M. is zuhanórepülés számomra, a The Cultot pedig már meg sem hallgattam. A hazai zenék közül kevés győzött meg, de év végén sokat pörgött az új Asphalt Horsemen, a Thy Catafalque Metája befogadhatóbb, mint a Sgúrr, tetszett még a Phrenia, Vörös Attila év végén kiadott, Strength Of Will néven futó szólóalbuma is remek, és tőlem teljesen szokatlan módon elég sokat hallgattam a Tankcsapda feldolgozós lemezét is. Ez iszonyat.

Mindezzel együtt elmondhatjuk, hogy mindenki csak önismétel.

A koncertlátogatások számát tekintve nem ez volt a csúcsévem, minőségileg azonban elég magasra tette a mércét az a néhány esemény, amin ott voltam. Az alábbi koncertek voltak akármilyen szempontból emlékezetesek számomra: Ignite (először, de nem utoljára), Parkway Drive (kétszer), The Winery Dogs (elképesztőek), Scorpions, Dirkschneider (sosem hallgattam, de aranyos volt az öreg smirgli), Royal Hunt, Amorphis, John Williams Filmharmonikusok, Steven Wilson (csoda!!!), Hans Zimmer (tengernyi koncertet láttam már életemben, de ez világítótoronyként emelkedik ki), Black Sabbath (csak elbúcsúztak...), Killswitch Engage (végre láttam őket), Megad... (ja, nem), Slayer (a legspontánabb koncertlátogatásom: ebéd után kitaláltam, hogy lemegyek Sopronba, megnéztem a koncertet, aztán a bazi nagy viharban valahogy hazaértem, kár, hogy a Slayer nem volt annyira jó most), Dan Patlansky (bármikor máskor újra), RHCP (listáról kihúzva), Sigur Rós, Warrel Dane (kezeljük a helyén, de aranyos volt), Oceans Of Slumber, The Cure, Prong (bár utóbbi inkább a hogy-nem-láttam-a-tömegtől-semmit jelenség volt sajnos). Persze sok minden kimaradt, legjobban az Axl/DC-t bánom. Azt pedig megígérhetem, hogy a legközelebbi Ellefson-interjú alkalmával feltartom még két percig őkelmét egy közös fotóra, hátha akkor nem töri el semmijét.

Elképesztően sok ikon távozott tavaly az itteni létből, csak néhány név, akik számomra valamiért fontosak/meghatározók voltak: David Bowie, Alan Rickman, Black, Prince, Nick Menza, Bud Spencer, Kenny Baker, Pete Burns, George Michael, Carrie Fisher. És itt lakott pár hétig a közelben Harrison Ford (ráadásul a rákospalotai stúdió tíz percre van tőlem) és nem találkoztam vele, vigasztalhatatlan vagyok. De legalább a Rogue One tök jó lett, de hát menthetetlen vagyok Star Warsilag, idén pedig lesz új film!

2017-től remélem, hogy jó fej lesz sok szempontból. Ami biztos, hogy júliusban megyek Bécsbe Guns N' Rosest nézni a tesómmal (pont, mint huszonöt éve) kiemelt-kiemelt állóhelyen, amit nagyon várok, továbbá megnézem John Malkovichot színházban, első sorból, ami borítékolhatóan felejthetetlen lesz. Jó lenne elcsípni az Aerosmith valamelyik európai állomását, de ez az út még tervezés alatt áll. Fontos, hogy jön újra ♥ Hans Zimmer ♥, csapkodhatom ismét a karfát!!! És ne feledjük, idén lesz újra ♥ Twin Peaks ♥ is, amire '92 óta várok...

Draveczki-Ury Ádám

Az év albumai

gojira_2016vektor__2016fateswarning_2016deathangel_2016glennhughes_2016

  1. Gojira: Magma
  2. Vektor: Terminal Redux
  3. Fates Warning: Theories Of Flight
  4. Death Angel: The Evil Divide
  5. Glenn Hughes: Resonate
  6. Redemption: The Art Of Loss
  7. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
  8. Anthrax: For All Kings
  9. Last In Line: Heavy Crown
  10. Meshiaak: Alliance Of Thieves
  11. The Defiants: The Defiants
  12. Oceans Of Slumber: Winter
  13. Serpentine Dominion: Serpentine Dominion
  14. Alter Bridge: The Last Hero
  15. Deftones: Gore
  16. Crowbar: The Serpent Only Lies
  17. Sixx: A.M.: Prayers For The Damned / Prayers For The Blessed
  18. Phantom V: Phantom V
  19. Spiritual Beggars: Sunrise To Sundown
  20. Sinsaenum: Echoes Of The Tortured

Először is szögezzük le: 2016-ban megint sok jó album jelent meg, ugyanakkor csak azt tudom már-már a magam számára is unalmasan mantrázni, amit cikkekben, kommentekben, élőszóban is ezerszer elmondtam az utóbbi hónapokban: a súlyosabb műfajok ezzel együtt sem élik jó időszakukat. A fenti listát végignyálazva ismét meg kellett állapítanom, hogy az általam legtöbbet hallgatott tavalyi albumok túlnyomó többségét negyvenes-ötvenes zenészek készítették, fiatal (értsd: korai huszonévesekből álló) csapat által nyomott új és tényleg átütő dologgal évek óta nem találkoztam egy-két fehér hollót leszámítva. Nem megyek ismét bele, mit jelent és mit nem jelent mindez a jövőre nézve, mert tényleg sokszor kiveséztük ezeken az oldalakon is. A lényeg: égető szükség lenne valami olyasmire, ami egyszerre új, erőteljes és megtalálja az utat a szélesebb közönségrétegekhez is. Ha nem így lesz, a hard rock és a metal a régi nagyok kiöregedésével párhuzamosan előbb-utóbb tényleg odasorol a jazz meg a blues mellé egykor szebb napokat látott, elismert, de a maga vájtfülű, szűk táborát leszámítva senkit sem érdeklő, a külvilág számára gyakorlatilag nem létező rétegműfajként. Mint mondtam, újítások tekintetében kis túlzással tényleg alig történt valami a metalban az utóbbi bő tíz évben, vagyis ebben az ügyben hiba csakis a gonosz rádiókra és a stílus létezését aljasul elhallgató, elnyomó gyíkemberekre mutogatni.

A fenti mérleget a „futottak még" kategória szereplői sem billentik el, pár kivételtől eltekintve itt is régi motorosokat tudok felsorolni. Ugyan a Top 20-ba nem fértek be, szívesen és sokat hallgattam az Ignite, a Prong, a Lost Society, a Korn, az Inglorious, a Monster Truck, az Amon Amarth, a Metal Church, Abbath, az Evergrey, Kee Marcello, a Stuck Mojo, a Beartooth, a Blues Pills, a Rival Sons, a Pretty Maids vagy a Neurosis lemezét, és hosszú-hosszú évek óta először végre egy Meshuggah-produkcióra is ismét rákattantam. Akadtak olyan albumok is, amelyek bejöttek ugyan, de elődeikhez képest mégsem kapták el annyira a fejemet: ilyen volt például a Killswitch Engage, Mark Tremonti vagy a Suicidal Tendencies lemeze (Lombardo ide vagy oda), Rob Zombie-nak meg hosszabb dalokat kellett volna írnia ahhoz, hogy igazán lelkesedni tudjak. Külön kategóriaként szeretnék megemlékezni az új Megadeth-anyagról, amelyet ugyan kedvelek, a körülötte vert irgalmatlan hype-ot és lelkesedést azonban egyszerűen nem tudom mire vélni. Így még azzal együtt is az utóbbi évek egyik legtúlértékeltebb albumának tartom a Dystopiát, hogy tetszik. Számomra ez csupán egy újabb korrekt anyag a sorban Dave-től, nem több és nem kevesebb – feltámadásról szó sincs (hiszen nem kellett feltámadni), csodáról meg aztán pláne nincs. Ami a hazai produkciókat illeti, az Asphalt Horsemen és a Hot Beaver tetszett legjobban, de a Tankcsapda feldolgozáslemezét is sokat pörgettem.

Az év dalai

  1. Metallica: Now That We're Dead
  2. Anthrax: Breathing Lightning
  3. The Defiants: Love & Bullets
  4. Death Angel: The Moth
  5. Metallica: Dream No More
  6. Glenn Hughes: My Town
  7. Alter Bridge: Show Me A Leader
  8. Metallica: Atlas, Rise!
  9. Gojira: Low Lands
  10. Fates Warning: Seven Stars
  11. Ignite: Oh No Not Again
  12. Steven Tyler: Red, White & You
  13. Death Angel: Lost
  14. Gojira: The Shooting Star
  15. Deftones: Prayers / Triangles
  16. Phantom V: Renegade
  17. Stuck Mojo: Charles Bronson
  18. Metallica: Spit Out The Bone
  19. Last In Line: Curse The Day
  20. Billy Talent: Afraid Of Heights

Hullámvasút-év

Nem akarok beállni a siratóasszony-kórusba arról, mennyire szörnyű volt 2016, de tény, hogy minden szinten teljesen szürreális év áll mögöttünk, ahol egyik napról a másikra dőltek ki biztosnak hitt pillérek, íródtak felül sok évtizedes beidegződések, tabuk a világpolitikában éppúgy, mint a szórakoztatóiparban. Elég, ha csak annyit mondok: innentől kezdve olyan világban kell élnünk, ahol nincs többé David Bowie és Leonard Cohen, Prince és George Michael, Bud Spencer és Carrie Fisher, Muhammad Ali és Johan Cruyff. Tökmindegy, ki mit gondol a felsoroltakról, de mindegyikük a 20. század második felének meghatározó ikonja volt, és kész. Ha a Shock! szűkebb keresztmetszetét vesszük, a rockszíntéren is egymást érték a tragédiák. Tizenkét hónap leforgása alatt itthagyott bennünket Keith Emerson és Greg Lake, de elment Jimmy Bain, Nick Menza, Leonard Haze, Rick Parfitt, Piotr Grudziński és Eddie Harsch is, tényleg nem sorolom tovább.

És hogy akkor miért hullámvasút? Mert eközben olyan dolgok valósultak meg, amikről tényleg, szó szerint évtizedeken át senki sem hitte volna, hogy valaha is megtörténhetnek még ebben az életben („not in this lifetime", ugyebár...). Ezek közül nyilvánvalóan a Guns N' Roses újonnani összeborulása a legnagyobb horderejű esemény, amely egyből hozta is magával a többi hasonló, csodaszámba menő reuniont. Mert senki se mondja nekem, hogy hirtelen mindenki magától akart kibékülni a régi ellenlábasokkal... Az ős-Misfits, vagyis Glenn Danzig és Jerry Only közös visszatérése legalább annyira valószínűtlen fejlemény, mint Axl és Slash békepipája, de a Helloween Michael Kiskével és Kai Hansennel készülő turnéja is igazi „évtizedek-óta-várjuk-de-ki-tudja-összejön-e-valaha" kategóriás, címlapokra kívánkozó esemény. De ismét együtt játszott a klasszikus Dokken-felállás, közösen készít lemezt Tracii Guns és Phil Lewis, visszatért a Live-ba Ed Kowalczyk, és a sor aligha ér véget itt. 2017-re már rebesgetik a klasszikus David Lee Roth Bandet és a Van Hagart (bár utóbbi a legfrissebb hírek szerint nem fog összejönni), a Foreigner Lou Grammet is bevonja a negyvenéves jubileum megünneplésébe, és sanszos, hogy Steve Perry is ismét a Journey közelébe kerül (még ha csak egy gálafellépés erejéig is). Emellett megint van Rainbow, és szerintem a Skid Row is jól járna egy reunionnel, bár ez ugye megint kemény dió. Viszont ha valamit bizonyított 2016, hát pont azt, hogy nincs olyan gordiuszi csomó, amit ne lehetne átvágni...

Az év koncertjei

Teljesen egyértelműek a csúcspontok: a Black Sabbath az Arénában és az Iron Maiden a VOLT-on verhetetlennek bizonyult, őket rakom megosztott első helyre. Hallatlanul élveztem a Prong önálló tavaszi düreres buliját, majd az őszi duplázást a hasonlóan gyilkos Obituary és Exodus társaságában, így ezek a koncertek kerülnek a dobogó második és harmadik fokára. Ezek mellett hatalmas volt a Parkway Drive, a Killswitch Engage, a The Winery Dogs és az Overkill / Crowbar duó, de élveztem a The Skullt is. Nyilvánvalóan nem okozott csalódást a Slayer sem szintén Sopronban, bár némi joviális nagypapásodás náluk is megfigyelhető, egy fokozattal érezhetően visszavettek már a régebbi önmagukhoz képest. A fentiek mellett akadt idén néhány igazán feelinges arénabuli is Magyarországon, ahol nagyon jól éreztem magam: a Scorpions, a Nickelback (a hatalmas elánnal nyomuló Monster Truckkal!) és Bryan Adams adja magát, és igazságtalanság lenne nem megadni a Red Hot Chili Peppersnek is, ami jár. Nagyon régóta nem nekem szólnak, de objektíven nézve nem lehetett belekötni abba, amit nyújtottak.

Csalódások és reménységek

Akadtak tavaly is lemezek, amelyeket nem tudtam megkedvelni, de így is volt mit hallgatni, így ezen nem akarok sokat rugózni. Pláne azért nem, mert a Dream Theater, Yngwie Malmsteen, a Bon Jovi vagy az In Flames hosszú évek óta az erdőben barangol, így aztán eleve nem is lepett meg, hogy megint nem tudtak meggyőzni. Zakk Wylde és a Destruction is kezd véglegesen beleszürkülni önmagába, az Avenged Sevenfoldnak hallhatóan még mindig lövése sincs, mihez kezdjen magával Jimmy Sullivan nélkül, a The Cult pedig jobb albumot készített a legutóbbinál, de így sem fektettek vele két vállra. A Testament új lemeze sem jött be. A felszínen olyan, mintha minden a helyén lenne, viszont mélyebbre nézve szerintem nagyon is hallatszik rajta az interjúkban alaposan részletezett rohamtempó. Eleinte úgy éreztem, tetszik, aztán elkezdett idegesíteni, majd minden egyes nekifutással egyre lélektelenebbnek, érdektelenebbnek találtam a dalokat. A végén pedig odáig jutottam, hogy félre is tettem a Brotherhood Of The Snake-et, és szerintem egy ideig nem is fogom megint magamra erőltetni. Majd a következőnél megint megkapják az esélyt...

A feloszlások közül a Bolt Thrower döntése fájdalmas, de érthető, a Crucified Barbaráé szomorú, a Vektor szétrobbanása pedig pusztán WTF-kategória egy ilyen album után. Még akkor is, ha az agy a helyén maradt. Az AC/DC pedig végül diadalmenetbe fordította a dolgait Axllel, de Brian Johnsontól akkor is illett volna szebben elbúcsúzni, mert ez a módszer még a híresen pragmatikus gondolkodású ausztráloktól is roppant gáznak tűnt. Ami a további kellemetlenségeket illeti: az elmaradt koncertek sem a zenekaroknak, sem a fesztiváloknak nem tesznek jót, legyen szó mindenféle magyarázat nélküli előzetes kifarolásról, vagy éppen zavaros last minute törlésről, amit aztán a felek éppen a botrány miatt túl sok magyarázattal, egymásnak ellentmondó ködösítéssel öveznek, illetve színpadi szervezői prosztóhergeléssel súlyosbítanak. Ennek megfelelően – és akkor evezzünk át az idei várakozásokra! – elsődleges reményem a hazai koncertfronton, hogy tényleg lesz Alice Cooper a FEZEN-en, és bízom benne, hogy a Black Stone Cherryvel ellentétben nem törli már lekötött hazai bulijait az Anthrax, a Fates Warning, a Pretty Maids vagy a Marilyn Manson. Ezeken túlmenően bízom benne, hogy a hazai szervezők a tavalyi évhez hasonlóan idén is kitesznek magukért. De a legjobban persze azért így is a bécsi Guns N' Rosest várom júliusban...

Ami a lemezfrontot illeti, a négyes felállású Corrosion Of Conformity visszatéréséhez továbbra is nagy reményeket fűzök (nem csodát várok tőlük, csak egy szórakoztató, feelinges, jól hallgatható lemezt), de a Mastodon, a Kreator, az Overkill, a Body Count, a KXM, a Black Country Communion, a Soundgarden, a Cannibal Corpse, az Accept, a Vain, a Paradise Lost vagy a Deep Purple új albuma esetében sem tartok csalódástól. Baromira örülnék, ha idén végre tényleg lenne új Extreme, Living Colour, King Diamond és Danzig, és megmozdulhatna végre a King's X meg a Psychotic Waltz is. Őszintén érdekel, tényleg csinál-e új albumot a System Of A Down és a blotzertelenített Ratt, de az is, hogy mire jut az ismét Steve Tuckerrel felálló Morbid Angel, illetve mivel rukkol elő az újjáéledt Life Of Agony, meg persze az említett Tracii Guns / Phil Lewis páros. Jó lenne egy teljes nagylemezt hallani a Prophets Of Rage-től, a King Hittertől, a Phil Anselmo-féle Scourtől és a Phil Campbell And The Bastard Sonstól, de a Craig Locicerót és Peter Dolvingot soraiban tudó Dress The Dead is izgatja a fantáziámat, akárcsak Dave Lombardo most már Mike Pattonnal felálló Dead Cross projektje. Opcionálisan pedig elképzelhető, hogy lesz idén Dark Angel, Alice In Chains, Judas Priest, Exodus és Carcass is. Unatkozni tehát biztosan nem fogunk, pláne, hogy jön a Star Wars nyolcadik epizódja, a Szárnyas fejvadász 2049 és az Alien: Covenant is. De hogy őszinte legyek, az összes felsorolt lemeznél és filmnél nagyobb nyálcsorgatással várom, hogy George R. R. Martin végre befejezze a The Winds Of Wintert, Patrick Rothfuss pedig a Doors Of Stone-t – ők pedig ugyebár legalább olyan kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok, mint a Tool...

Kiss Gábor

Az év albumai

gojira_2016vektor__2016suicidaltendencies__2016anthrax_2016deathangel_2016

  • 1. Gojira: Magma / Vektor: Terminal Redux / Suicidal Tendencies: World Gone Mad
  • és a 4-20., sorrend nélkül:
    Anthrax: For All Kings
    Death Angel: The Evil Divide
    Flotsam & Jetsam: Flotsam & Jetsam
    Fates Warning: Theories of Flight
    Diamond Head: Diamond Head
    Stuck Mojo: Here Come the Infidels
    The Dead Daisies: Make Some Noise
    Filter: Crazy Eyes
    Blues Pills: Lady in Gold
    Megadeth: Dystopia
    Testament: Brotherhood of the Snake
    Prong: X - No Absolutes
    Artillery: Penalty by Perception
    Metal Church: XI
    Helstar: Vampiro
    Anvil: Anvil Is Anvil
    Vicious Rumors: Concussion Protocol

Az év dalai

  • Obituary: Loathe
  • Stick Men: Plutonium
  • Stuck Mojo: Charles Bronson
  • Suicidal Tendencies: Clap Like Ozzy
  • Anthrax: Breathing Lightning

Az év EP-i

  • D.R.I.: But Wait... There's More
  • Black Sabbath: The End
  • Voivod: Post Society
  • Watchtower: Concepts Of Math

Ahogy azt tavalyi értékelésemben is írtam, az utóbbi évek remekül sikerültek számomra, és ez a tendencia szerencsére 2016-ban is kitartott. Amellett, hogy gyakorlatilag életem minden egyes része elé pozitív előjel tehető, a Shock! szempontjából is kifejezetten eredményes évet zártam. Az ugyan igaz, hogy korábban is rengeteg zenekart néztem meg élőben, 2016-ban azonban tényleg kimaxoltam a koncertre járást, és bár nem számoltam össze, hány estét töltöttem metalt hallgatva az épp aktuális színpad előtt, ha megtettem volna, a végeredmény vélhetően száz fölött lenne. Ezek között volt életem legjobb Iron Maiden- és legrosszabb Slayer-koncertje is, egy rakat visszatérő kedvenc, meg olyanok is, akiket sosem sikerült még elkapnom élőben. A legtöbb este pedig maradandó élményt is jelentett.

Örülök, hogy kihasználva talán az utolsó esélyt, láthattam olyan nagy öregeket, mint a Black Sabbath, a The Who, a Queen, Iggy Pop, David Gilmour, a King Crimson, a Status Quo, Robert Plant, a The Sweet, Ian Gillan vagy a totál kuriózum Axl/DC. Felejthetetlen volt még a Steel Panther, a Life Of Agony és az Ugly Kid Joe Bécsben, év elején a felújított István, a király az Arénában, a szakadó esős Testament a Rockmaratonon, Steve Harris közelről a Barba Negrában, a dupla S.D.I., a Girlschool / Last In Line / Saxon-triót, valamint az Annihilatort felvonultató, kétnapos mini-turnénk Ausztriában, illetve Németországban, és sajátos élmény volt a milánói, vetítéses Dream Theater is. De tulajdonképpen majd' minden bulit megemlíthetnék, annyi jó koncert volt idén, annak pedig külön örülök, hogy jó pár igen izmos összeállítás is elérte az országot, gondoljunk csak a Suicidal Angels, az Obituary vagy az Overkill által vezetett csomagokra. Abból pedig, hogy ennyiszer evett el a fene valamelyik klubba vagy fesztiválra, az is egyenesen következik, hogy soha annyit nem írtam még az oldalra, mint tavaly, ami azért is fura, mert alapvetően egyre zsúfoltabb és sűrűbb az életem. Úgy látszik viszont, hogy a Shock! tartósan a legfontosabb preferenciák között tud maradni nálam – remélhetőleg ez 2017-ben sem fog változni.

És ha már szóba kerültek a koncertek: bár néhány héttel ezelőttig nehezen hittem volna, hogy lehet überelni az elmúlt rizenkét hónapot, rövid idő alatt befutott pár olyan kihagyhatatlan helyszín és dátum, melyek alapján borítékolom, hogy 2017 még jobb lesz. Az ugyanis már most biztos, hogy idén látom majd a Suicidal Tendenciest Lombardóval, a KISS-t, az Aerosmith-t, a Guns N' Rosest, a System Of A Downt, a Running Wildot és a Rainbow-t is. Ez a névsor már önmagában is durva, és akkor még szó sem esett arról az igen komoly koncertdömpingről, amely idehaza várható, többek között a Fates Warninggal és Alice Cooperrel.

Ami pedig a lemezeket illeti: idén nem tudtam egyetlen legjobbat kiválasztani, úgyhogy a képzeletbeli dobogó legfelső- és így egyetlen fokán hárman osztoznak. Azon, hogy az új Gojira ennyire betalált nálam, magam is meglepődtem, ahogy azon is, mennyire sokat pörgettem a Filter Crazy Eyes-át is, hiszen ők sem voltak eddig igazán a látókörömben. Rajtuk, illetve az iszonyú erős comeback-et produkáló Diamond Headen kívül túlságosan nagy meglepetés viszont nem ért. Mindenki hozta az elvárható szintet: az Anthrax, a Death Angel, a Flotsam & Jetsam és a Fates Warning csak leheletnyivel maradt le a dobogóról, de tőlük nem is vártam mást. Ugyan a 4-20. helyezetteket nem rangsoroltam, elhelyezkedésük a listában egyfajta sorrendet mégis jelent. És bár nem kerültek be a Top 20-ba, a Metallica duplájával is elégedett vagyok, mert annak ellenére szerethető anyagot hoztak össze, hogy a Hardwired... Tol Self-Destruct közel sem ér fel a régi cuccok zsenialitásával. A nagylemezek mellett volt néhány igen fontos EP-megjelenés is idén, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül: a Sabbath búcsú-anyaga mindenképpen ilyen, de a Piggy és most már Blacky nélkül készült remek Post Society a Voivodtól, illetve a hosszú szünet után végre megérkezett új D.R.I. és Watchtower-cucc is.

Sajnos amellett, hogy nagyon sok meghatározó és legendás személyiség távozott közülünk 2016-ban (rockzenén innen és túl is), több olyan zenekar is a feloszlás mellett döntött, akiket kedvenceimnek nevezhetek. Közülük a Slayerrel holtversenyben legnagyobb favoritomnak nevezhető Black Sabbath feloszlása a leginkább fájó, esetükben azonban várható volt ez a döntés, ahogy a Twisted Sisternél is. A fiatalok közül azonban nagyon fog hiányozni a Crucified Barbara, de a Huntresst is féltem. És ugyan az Opeth, Devin Townsend, a Dream Theater és Zakk Wylde 2016-ban sem tudott olyan anyagot kiadni, amiért maradéktalanul lelkesedni tudtam volna (Zakk ráadásul élőben is harmatgyenge volt), a Sonata Arctica is elérte a mélypontot a hosszú évek óta tartó lejtőn, a Reckless Love pedig egy teljesen értékelhetetlen és érthetetlen lemezzel jött ki, összességében messze túlsúlyban voltak a jó zenék tavaly is. Idén pedig érkezik az új Life Of Agony és Body Count is, én pedig a fentebb már említett bulik mellett ezek miatt vagyok a leginkább izgatott. 2017 is jó kis év lesz, ez már most egyértelmű!

Nagy Andor

Ez volt 2016
angertea_2016crowbar_2016goneisgone_2016nickcave_2016uzipov_2016

Biztos vagyok benne, hogy shockoló társaim között is lesznek olyanok, akik fátyolos szemmel merengnek el azon, miszerint talán a 2016-os év volt a legjobb dolog a bundás kenyér feltalálása óta, én azonban minden emberfeletti próbálkozásom ellenére sem tudok így állni az elmúlt esztendőhöz. Halálesetekkel, katasztrófákkal, terrortámadásokkal, Wellhello- és Halott Pénz-sikerekkel terhelt, undorító év volt ez, amelynek útját a rockzenén belül is elég sok bagolyköpetet idéző lemez és gyomorforgató történés kísérte. Nem is nagyon szeretnék ezek felett elidőzni, mert tényleg nehéz az ilyesmi éhgyomorra, csak azt emelném ki, számomra miért is volt a gyermekkori illúziókkal való végérvényes leszámolás éve 2016.

Csak egy szót mondok: heavy metal...ja nem, hanem ezt: AC/DC. Mert lássuk be: amiatt, amit Angus Young művelt saját zenekarával és társaival, a jobb helyeken irtózatosan nagy picsázás járna! Ami persze a legkevésbé sem érdekelne, ha nem éppen legnagyobb hőseimről lenne szó. Már azt sem igazán vette be a gyomrom, hogy a szekér továbbgördült az igazi vezér, ám sajnálatos módon gatyapupivá váló Malcolm Young nélkül, majd jött Phil „Atomic Clock" Rudd balhéja, de erre még azt mondta az ember, magának köszönheti. Arra viszont nincs mentség, amit a mindig lojális Brian Johnsonnal leműveltek, és hogy most a nem éppen főszereplő, de akkor is utolsó régi társ, Cliff Williams is lelécelt, tényleg mi értelme már ennek az egész bohóckodásnak? Az Axl Rózsival megtámogatott utazó csimbummcirkuszra pedig már nem is mondanék semmit, talán csak egy klasszikust idézvén: „Ez bolhacirkusz, nem eredmény."

És még mielőtt megkérdeznéd: nem, a Guns N' Roses-reunion sem vigasztal. Nekem ugyanis Izzy, Tracii Guns, Ole Beich és Rob Gardner nélkül ez az egész felmelegített húsleves nem éri meg koncertenként egy kisebb afrikai állam éves költségvetését.

De azért akadtak jó dolgok is, szép számmal. Ezek voltak a legjobbak:

  • Angertea: Snakes In Blossom
  • Apey: Foxes
  • Church Of Misery: And Then There Were None...
  • Crowbar: The Serpent Only Lies
  • Dopethrone: 1312 (EP)
  • Goatess: II – Purgatory Under New Management
  • Gojira: Magma
  • Gone Is Gone: Gone Is Gone (EP)
  • Ignite: A War Against You
  • Korn: The Serenity Of Suffering
  • Lord Vicar: Gates Of Flesh
  • Magma Rise: False Flag Operation (EP)
  • Metallica: Hardwired...To Self-Destruct
  • Monster Truck: Sittin' Heavy
  • Nick Cave And The Bad Seeds: Skeleton Tree [2016 legjobb lemeze]
  • Prong: X – No Absolutes
  • Red Fang: Only Ghosts
  • Shapat Terror: Újratervezés
  • Trillion: Dreaming Black
  • Uzipov: Szennyes

Meg aztán ezek sem voltak rosszak ám, egy pöttyet sem:

  • Airbourne: Breakin' Outta Hell
  • Anthrax: For All Kings
  • Asphalt Horsemen: Brotherhood
  • Big Business: Command Your Weather
  • Black Sabbath: The End (EP)
  • Black Stone Cherry: Kentucky
  • Blues Pills: Lady In Gold
  • Brant Bjork: Tao Of The Devil
  • Candlemass: Death Thy Lover (EP)
  • Castle: Welcome To The Graveyard
  • Crobot: Welcome To Fat City
  • Death Angel: The Evil Divide
  • Fatso Jetson: Idle Hands
  • Filter: Crazy Eyes
  • Giraffe Tongue Orchestra: Broken Lines
  • Glenn Hughes: Resonate
  • Grand Magus: Sword Songs
  • Hot Beaver: Pillars Of Creation
  • Kvelertak: Nattesferd
  • Leonard Cohen: You Want It Darker
  • Neurosis: Fires Within Fires
  • Pallbearer: Fear And Fury (EP)
  • Prophets Of Rage: The Party's Over (EP)
  • Raging Speedhorn: Lost Ritual
  • Rival Sons: Hollow Bones
  • Sahg: Memento Mori
  • Spiritual Beggars: Sunrise To Sundown
  • Suicidal Tendencies: World Gone Mad
  • Witchcraft: Nucleus
  • Wo Fat: Midnight Cometh

2016 koncertjei

Ugyan korábbi önmagamhoz képest jóval többször jártam hangversenyekre, mint az elmúlt években, igazából ugyan mi értelme bármiről is megemlékezni, ha két olyan igazi szőröstökű, professzionális koncert-látogató is van a csapatban, mint Kiss és Koroknai kollégák. Gábor barátunk átlagban napi két-három koncertre jár, és meggyőződésem, hogy dobolni is csak azért tanult meg, hogy ezt a számot feltornázhassa négyre. Amiről ő idén nem emlékezett meg, az talán nem is történt meg, de az tuti, hogy nem volt semmi hírértéke. Balázs koma pedig abban verhetetlen, hogy olyan egzotikus helyszínekre is eljusson, amiket az embernek térkép segítségével kell betájolnia. Jódli-fesztivál Külső-Karintiában? Didgeridoo-est egy canberrai klubban? Fatemplom gyújtogatással egybekötött eine kleine black metalisch nachtmusik Oslo peremkerületében? Őrá bizton számíthattunk! Biztos vagyok abban is, hogy a két fáradhatatlan vándor már mindent elmesélt saját évértékelőjében, amit egyáltalában érdemes.

Így én már csak arról emlékeznék meg, hogy tavaly ismét lehetőségem volt látni a mindenható Black Sabbathot, és így már végképp nem éltem hiába. Ugyan elsőre jobban tetszettek, mert hát mégiscsak az volt az első alkalom, és az elsőt nem felejti senki, de hát azért, na, érted, ők találták ki ezt az egész cirkuszt, ha jönnek, az mindenképp ünnepnap! Ha ez a concerto nem esett volna meg, az év koncertjét a Therapy? szálította volna le, még rögvest januárban, a legnagyobb pofon pedig vitán felül Bicska Maxitól jött, a Cavalera-tesók Roots-emlékesjén. Ennyire hakniszagú eseményen kakasos nyalóka- és vattacukor-szagú gyermekkori falunapok óta nem nagyon voltam, a banzáj vége felé már komolyan azt vártam, mikor esik be a Barba Negra színpadára oldalról az alternatív rezsicsökkentés koronázatlan királya, Galambos Lajos, és énekli el nekünk Max Cavalerával együtt, hogy „Szervusz, itt a Dáridó, a kedvünk mindig jó!"

2016 csalódásai

Bármennyire hihetetlen és szomorú, még a rockzene történetében is vannak olyan évek, amikor nem csak csodálatos lemezek születnek, hanem kifejezetten rossz anyagokat is megjelentetnek az előadók. Nincs semmi értelme, mégis megtörténik a dolog. Részemről nem is nagyon taglalnám tovább a problémát, pusztán egyetlen lemezt szeretnék kiemelni: Helmet – Dead To The World. Page Hamilton nélkül a '90-es évek talán feleannyira sem lettek volna izgalmasak zeneileg, tényleg rendkívül barátságos és kedves ember, aki viszont élőben még mindig leradírozza a szőrt is a golyóinkról gitárjátékával...és akkor kiadja ezt a valamit. Zokogva bújok a szoba legsötétebb sarkába.

Remények 2017-re

Fenti kesergéseim után már éppen ide kívántam írni az éjszínű verdiktet: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!", mikor egy csodálatos hír ütötte meg a szememet. Talán magának Gábriel Arkangyalnak a trombitájából szökkent fülembe a szózat: idén ismét turnéra indulhat a Poison! Márpedig ha valami végre helyére döccentheti ezt a szomorú világot, akkor az nem más, mint Bret Michaels és csodálatos kompániája. Talán már nincs is másra szükségünk, mint ezekre a gyönyörű férfiakra és ezerszínnel égő, újszerűségében is családias, zsenialitásban is meghitt muzsikájára. Hallelujah! (Erről jut eszembe: nyugodj békében, Leonard Cohen!)

Oravecz Zoltán

Az év albumai

gojira_2016alterbridge_2016filter_2016davidbowie_2016textures__2016

  1. Gojira: Magma
  2. Alter Bridge: The Last Hero
  3. Filter: Crazy Eyes
  4. David Bowie: Blackstar
  5. Textures: Genotype
  6. Asphyx: Incoming Death
  7. Korn: The Serenity Of Suffering
  8. Killswitch Engage: Incarnate
  9. Twelve Foot Ninja: Outlier
  10. Radiohead: A Moon Shaped Pool
  11. Tygers Of Pan Tang: Tygers Of Pan Tang
  12. Tremonti: Dust
  13. Meshiaak: Alliance Of Thieves
  14. Obscura: Akróasis
  15. The Algorithm: Brute Force
  16. Evergrey: The Storm Within
  17. Sahg: Memento Mori
  18. Esperanza Spalding: Emily's D+Evolution
  19. Vektor: Terminal Redux
  20. Serpentine Dominion: Serpentine Dominion

Ritka ramaty év volt ez a 2016, és ebben szerintem aligha vitatkozna velem bárki is: a hazai és világpolitikai helyzet, ha lehet, tovább romlott, az emberiség sem lett okosabb, mint ahogy a bolygónkat sem sikerült jobb hellyé tennünk, de a szüntelenül zakatoló, nagyüzemi kreténkedések mellett tragédiákból is bőven kijutott, amik a zenei világot sem kímélték. Sorra hunytak el a pop- és rocknagyágyúk, ami ugyan javarészt borítékolható volt, hiszen tetszik vagy sem, most ezen a generáción van a sor, de még így is nehéz elfogadni a nagy csillaghullást.

Egyszóval nem lesz egy szép emlék ez az esztendő, ám egy valamiben számomra mégis kellemes meglepetést okozott: az utóbbi évek harmatgyenge termése után most végre megint élveztem, hogy a keményebb muzsikákat is szeretem. Idejét sem tudom, mikor találkoztam össze egy év alatt ennyi figyelemreméltó anyaggal. Míg korábban rendre emberfeletti erőfeszítésekbe tellt összegereblyéznem az évvégi listához húsz kedvencet, most én is meglepődtem azon, milyen szépen hízott egyre kövérebbre, és nyúlt egyre csak hosszabbra ez a kötelező összegzés. Amikor aztán nekiültem átnézni, átgondolni és rendbe szedni a favoritokat, több lemez is kiesett ugyan a végső rostán, ám még így is sikerült minden további erőlködés nélkül összeállítani az aktuális listámat. A kedvenc húszból kimaradtak közül mindenképp említést érdemel Joe Bonamassa, aki sok kellemes percet szerzett old school Blues Of Desparation albumával, mint ahogy jólesett viszontüdvözölni a Running Wildot is, de az újonc Source toolos ihletésű anyaga is érdekes lett. Nem metalos vizekről Moby friss projektje akadt bele a hálómba nagy örömömre, mint ahogy a Morcheebából ismert Skye Edwards és Ross Godfrey közös projektjének első lemezét is szívesen hallgattam és hallgatom, de az új Vangelis-, illetve Jean-Michel Jarre- albumok is ütős kis hallgatnivalóknak bizonyultak. Bárcsak sorolhatnám az extrém metal berkeiből származó, letaglózó lemezeket is, de az általam eddig hallott death-anyagok között a listán szereplőkön kívül nem nagyon hagyott bennem mély nyomokat egyik sem, így ha jóféle halálfémre vágyom, nagyrészt még mindig kénytelen vagyok visszanyúlni a klasszikusokhoz. Remélem, 2017 e téren is hoz majd némi változást.

Koncertek

A koncertlátogatás terén idén sem kapott el a gépszíj. A Black Sabbath adott volt, mint ahogy a kiváló blueszenész, Dan Patlansky hajós bulija is. Persze, akadt még idén néhány betervezett koncert, de végül ilyen-olyan okok miatt mindről lemaradtam.

Csalódások

Ebből viszont sajnos akadt rendesen. Hol is kezdjem? Az egyik utolsó rock/punk dinoszaurusz Iggy Pop és a sivatagi homokot folyton gitárjában hordó Josh Homme közös lemezét nagyon vártam, s reméltem, hogy olyan hatással lesz rám, mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítanának a nyakamba, de sajnos végül csak egy pohár langyos zöld teát kaptam az arcomba. Al Jourgensen nemministry-lemezét, a Surgical Meth Machine-t is próbáltam jóra hallgatni, de csak nem sikerült. Az új Deftones is elment a fülem mellett, mintha nem is lett volna, mint ahogy az epikusnak szánt The Astonishing is csak egy hiábavaló rezgéshullám volt számomra a levegőben, ami egyébként szerintem a Dream Theater eddigi legunalmasabb alkotása is egyben. Thrash téren most az Anthrax teljesen hidegen hagyott, mint ahogy a Testament is inkább okozott csalódást, bár ott éreztem a potenciált, csak becsúszott pár üresjárat is. Sajnos mára nyilávnvalóvá vált számomra, hogy a Meshuggah megásta saját sírját, az általuk felépített és aprólékosan kidekorált matek death/thrash metalból félő, hogy csak egyetlen út vezet kifelé számukra... Dallamos fronton az egykori nagyobb nevek próbálnak visszatérni, de mind a Tykettótól, mind pedig a Hardline-tól már csak öreges, puhapöcs AOR-ra telik, ami szomorú. Ugyan a csalódások közé sorolom most a tizedik Metallica-lemezt is, de mostanra eljutottam már vele oda, hogy az első albumot, ha nem is tökéletesnek, de egész korrektnek érzem, és a két albumnyi dalból talán össze is tudnék magamnak állítani egy 45 perces, feszes, erős anyagot. Hét pontnál még mindig nem adnék rá többet, de a nagy thrash-nevek idei megjelenései közül még mindig Hetfieldékét élvezem a legjobban.

Tragédiák

Ebből aztán volt bőven, nem is mennék bele a sorolgatásba nagyon, a kollégák úgyis megteszik helyettem is. Csak annyit tennék hozzá, hogy jobb felkészülni, mert az elkövetkező évek sem lesznek halálmentesebbek.

Reménységek

Fasza deathmetal-lemezeket és egy nyavalyás új Tool-albumot szeretnék. Előre is köszönöm.


Pálinkás Vince

alterbridge_2016anthrax_2016avengedsevenfold_2016bluespills_2016deathangel_2016

Nincs nagyon indíttatásom arra, hogy az idei évet elemezgessem, hiszen sokszor elhangzott már nálunk és máshol is, mennyire elcseszett tizenkét hónap van mögöttünk, főleg, ami a haláleseteket és negatív történéseket illeti. Persze a „csak a szépre emlékezem"-hozzáállásnak sem vagyok feltétlen híve, ugyanakkor valahol mégiscsak az a célja ezeknek a visszatekintéseknek, hogy az adott év pozitívumait kihangsúlyozzuk, hiszen „legjobb", „kedvenc" és hasonló jelzőkkel igyekszünk illetni a beválogatott produktumokat, eseményeket. Ilyenből pedig volt bőven, főleg ha a saját és kollégáim listáira nézek. Ami a lemeztermést illeti, ezúttal szigorúan csak azokat válogattam be (és ezt a jövőben sem fogom másképp csinálni), amiket tényleg sokat hallgattam megjelenéskor és utána is rendszeresen, tehát ami huzamosabb ideig a Spotify lejátszóba ragadt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tetszett volna sok minden más is, amiről akár ezeken a hasábokon is megemlékeztem (és a Metallicát se sznobságból meg trúságból hagytam le, hanem mert egész egyszerűen a felsoroltak nekem többet adtak), illetve, hogy pár hét múlva nem adhatnánk hozzá még pár dolgot a lenti listához, de szerintem ez így reprezentatív (nem mellesleg pedig nyitottságomra is remekül rávilágít). Néhány elem számomra is meglepő, de ma már tényleg sokkal ösztönösebben hallgatom én is a zenét. Megtetszik vagy nem, nyújt-e valami extrát amit más nem, megérint-e vagy nem. Műfaji preferenciák, elemezgetés és okoskodás nélkül. Slussz.

  • Alter Bridge: The Last Hero
  • Anthrax: For All Kings
  • Avenged Sevenfold: The Stage
  • Blues Pills: Lady In Gold
  • Death Angel: The Evil Divide
  • Fates Warning: Theories Of Flight
  • Flotsam And Jetsam: Flotsam And Jetsam
  • Glenn Hughes: Resonate
  • Headspace: All That You Fear Is Gone
  • Ignite: A War Against You
  • Jinjer: King Of Everything
  • Last In Line: Heavy Crown
  • Madder Mortem: Red In Tooth And Claw
  • Megadeth: Dystopia
  • Monster Truck: Sittin' Heavy
  • Nervosa: Agony
  • Opeth: Sorceress
  • Redemption: The Art Of Loss
  • Rival Sons: Hollow Bones
  • Serpentine Dominion: Serpentine Dominion
  • Spiritual Beggars: Sunrise To Sundown
  • Striker: Stand In The Fire
  • Testament: The Brotherhood Of The Snake

A hazai előadókat ezúttal különvettem, ugyanis rég nem fogott meg ennyire az itthoni underground, mint idén. Persze koncertszempontból az elmúlt évek is ütősek voltak, de idejét sem tudom már, mikor vártam ennyire konkrét magyar megjelenéseket, mint mondjuk a Nomadét vagy a Hot Beaverét (az élő találkozást követően), illetve mikor akartam ennyire koncertre menni egy hangzóanyag miatt. A két „nagy öreg" persze inkább bónusznak került be, tisztelegvén munkásságuk és kreativitásuk előtt, de az ő esetükben is érvényesült az az elv, hogy ott ragadtak.

  • Apey: Foxes
  • Asphalt Horsemen: The Brotherhood
  • Grand Mexican Warlock: III
  • Hot Beaver: Pillars Of Creation
  • Nomad: Márványmenyasszony
  • River Of Lust: Chewing Gum
  • Trillion: Dreaming Black
  • Tankcsapda: Dolgozzátok Fel
  • Moby Dick: Kegyetlen Évek 2016

Ami a koncerteket illeti, továbbra is olyan érzésem van, hogy orrba-szájba ezeket látogatom, adott esetben hetente többször is, sőt vannak olyan esték, amikor két-három programból lehet választani Budapesten, ami szerintem továbbra is remek. Ezért fárasztanak rendkívüli módon az agyonhallgatásról, elnyomásról szóló rinyák, ugyanakkor azt sem igazán értem, amikor valaki arról panaszkodik, hogy nincs élőzene, nincsenek jó bulik, pedig csak minimális proaktivitással kell körülnézni. Persze a szélesebb tömegek és a lustább, de potenciális érdeklődők továbbra is csak arra kapják fel a fejüket, amit az orruk alá tolnak, de hát ez mindig is így volt, így is marad. Én mindenesetre azt mondom ezután is, hogy inkább legyen három buli átfedésben, mint ne legyen egy se.

Amit baromira élvezek mindig, azok az új felfedezések: így ismerkedtem meg 2016-ban a Tracerrel, akiknek bulijára a supportként fellépő Asphalt Horsemen miatt mentünk; a Vintage Caravannel, az azóta nagy kedvenccé érett Jinjerrel vagy épp a Serious Blackkel, akik az év talán legjobb hangulatú old school heavy metal buliját tolták le; ifjútitán-thrashben pedig mindent vitt idén a Suicidal Angels / Skull Fist / Evil Invaders trió. Dobtam egy hátast a Delain szirupos profizmusától és a Kobra And The Lotus misztikus kult metaljától is az Evergrey mellett, írni pedig ugyan nem írtam róla, de az ausztrál King Of The North is hengerelt a Kuplungban új szerkesztőségi kedvencünk, a River Of Lust társaságában.

A kötelező „látni kell" kipipálások is felülmúlták minden várakozásomat: egyaránt zseniális volt a Therapy?, a Monster Magnet, az S.D.I. (kétszer is), a Trivium, az Arch Enemy és Bryan Adams, de megkésett Nevermore-rajongóként nagyon élveztem a Warrel Dane-haknit is. Óriási volt az Ignite is év végén, mintegy megkoronázva a '16-os koncertszezont.

Amire célirányosan mentem, szintén nem okozott csalódást: Udo bácsi Dirkschneider projektje kis túlzással 1:1-re egyenlített az anyabandával szemben (és ugye ez lesz a fesztiválos verziója az U.D.O. zenekarnak, ahogy azt megmondtam), a Death To All / Obscura buli igazi metalünnep volt, a Black Sabbath méltóképp búcsúzott a magyar rajongóktól, a Prong a tavasz legintenzívebb klubbulijával kedveskedett, a Kreator pedig zúzósan indította a szabadtéri szezont. Persze a november közepi Nagy Metal Hetet semmi nem múlhatta felül, amikoris egymás utáni napokon láthattam az Obituary / Exodus / Prong hármast, az Overkill / Crowbar kombót, a Saxont a Last In Line és a Girlschool társaságában, az Annihilatort és levezetésnek a British Liont, amely ráadásul sokkal kellemesebb meglepetésnek bizonyult mint gondoltam volna. Remekül éreztem magam a fesztiválokon is, még a sokakban rossz szájízt hagyott Rockmaratont is tudtam értékelni, a FEZEN örök, Arló pedig szintén extra színt vitt a nyárba. Jópár eddig kimaradt hazai legendát is sikerült elcsípni: sosem voltam még Tátrai Band-, KFT-, Piramis- vagy Jeff Porcaro Emlékzenekar-koncerten, de egyik jobb volt, mint a másik. Mint ahogy remekül sült el az egyszeri Szfinx reunion, a parkos P. Mobil és a csutkára megtelt Dürer középtermet látva az Asphalt Horsemen sokéves munkája is beérni látszik. Minden héten el tudnék menni Ozone Mama-, River Of Lust-, Hot Beaver-, Nomad- koncertre vagy bármi Apeyhez kapcsolódó eseményre (remek volt a Trillion-buli az Akváriumban, amiből ha jól értem, a jövőben sem lesz túl sok), a Remorse legénységét pedig továbbra is csak arra tudom kapacitálni, hogy koncertezzenek többet, nyomuljanak jobban.

2017? Pár érdekességről már most lehet tudni, hiszen ütős lesz a FEZEN, megyünk Suicidalt nézni Lombardóval és Rainbow-koncertre Angliába, sőt, tíz év után a Masters Of Rockon is tiszteletemet teszem. Lesz Deep Purple-lemez (talán tényleg az utolsó), kíváncsi leszek a Nitro reunionra Chris Adlerrel a doboknál (talán kicsit komolyabban vehető lesz a történet így), dolgozik az Accept, az Alice In Chains, a King Diamond, talán az Extreme, és valami alakul a Ratt házatáján is. Szóval ennek alapján remek év is lehet, csak tényleg mindenki vigyázzon magára!

Bertli Zoli

A legjobb lemezek
megadeth_2016nordicunion__2016alterbridge_2016junkies_2016thedefiants__2016
  1. _
  2. _
  3. Megadeth: Dystopia
  4. Nordic Union: Nordic Union
  5. Alter Bridge: The Last Hero
  6. Junkies: Buli volt, buli van, buli lesz
  7. The Defiants: The Defiants
  8. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
  9. Avenged Sevenfold: The Stage
  10. Anthrax: For All Kings

Helyzetem nevetséges. Elismerem, bizonyára az én készülékemben van a hiba, meg hát ízlésekről „vitatkozunk", de engem nem kecsegtetett túl sok jóval 2016. Annyira nem, hogy az elvárásaimnak nem tudott megfelelni semmilyen lemez, amely az 1-2. helyre méltó volna. Nem tud felmentésként szolgálni sem a zenészek életkora, sem művészi hozzáállásuk, sem alkotói múltjuk, egyedül a szórakoztató tényező az, ami számít nálam, és az már másodlagos, hogy milyen eszközökkel érik el. Zúzással, dallamokkal, kőegyszerű punkkal, szétmatekozott proggal, nem számít. Idén (tavaly) elmaradt a kívánt hatás. Dave-ék príma lemezt hoztak össze, és még csak azt sem lehet mondani, hogy van rajta hányaveti szám, mégsem tudok elalélni tőle. A Nordic Uniont többször is le tudtam játszani itthon és az autóban is, kellemes hallgatnivaló, még ha a diszkontáruház kiemelt minőségű polcáról való is. Az Alter Bridge furcsa jószág. Tele van irgalmatlan nagy dallamokkal, Myles Kennedy meg Myles Kennedy, ám a tizennégy számot egyvégtében nem tudom meghallgatni, irtózatosan tömény, vastag és felületesen megítélve egysíkúnak is tűnhet. Persze sok finomság van rajta, de nem egyszerű befogadni.

Az év végén beköszönő Junkies még csak most bontogatja magát a lejátszómban, de eléggé szórakoztató. Ismét lendületesek. A The Defiants majdnem végig jó lett, ám ez is úgy csapódott le nálam, hogy a puskapor elfüstölt az elején, igaz, az eléggé magas színvonalon, nyugodtan mondhatom, Danger Dangerként is megállná a helyét a lemez első fele. A Metallica már nem annyira ragaszkodott hozzám, az időmmel se bántak jól, jóval többet kértek volna belőle, mint amennyit a produkcióra késztetést éreztem, és pár hallgatás után sem változott ez előnyére. Az Avenged Sevenfold pedig sokkal jobban akarta a bizonyítást, mint amennyit kreativitásuk engedett. A doboscserét is felülértékelték, néha olyan benyomásom volt, mintha az ütőst sportversenyen akarnák indítani, annyira rágyúrtak helyenként a lábdobra. Alapvetően érdekes lemez lett a The Stage, de talán jót tett volna neki, ha nem akarják mindenáron eltávolítani a hagyományos vonalvezetéstől, és korábbi, kedvelt és markáns megoldásaikból többet gyúrnak bele kiadványukba. Az Anthrax jó minőségű lett, de őszintén szólva nem sokszor vettem rá magam, hogy végighallgassam, az a bizonyos extra motivációs erő hiányzik belőle(m). A többi lemezről a csalódás rovatban.

Top X dal

  • Alter Bridge: The Last Hero
  • Megadeth: Dystopia
  • Junkies: Ne hallgass rám
  • Alter Bridge: Poison In Your Veins
  • Megadeth: The Emperor
  • The Defiants: Waiting On A Heartbreak
  • Tygers Of Pan Tang: Only The Brave

2016-os koncertek

Nem is kérdés, Dave Mustaine produkciója vitte a prímet idén, élőben látni a kedvencemet, a Vörös Mestert, a nagyszájú, rigolyás, de alapvetően imádnivaló fickót, ráadásul egyedülálló körülmények között... nos, örökre megmarad emlékezetemben. Kellemes, de kissé wurlitzer-jellegű előadás volt az Airbourne dunaújvárosi fellépése, és az utána következő amerikai hot-doggal megtámogatva nem maradt hiányérzetem. A Red Hot Chili Peppers arénás műsora a rádiós vonalra építve is jó szórakozást nyújtott, és még akkor sem lehet rosszat szólni a három (+1) krapekről, ha a csapat karcosabb, funkosabb oldalát azon az estén nem igazán domborították ki. Jártam kisebb klubkoncerteken, a Fish! előadásai mindig energikusak, az őszi, Roncsbár-beli fellépésük is illett ezek sorába. Pőre rock'n'roll, jó hangulat, közönség bevonva, megmozgatva, kifacsarva.

Csalódások 2016-ban

Tavaly ezt írtam: „Hogy is mondjam? A szikra, a nagy dobás, vagy a váratlan megfejtés hiánya. Ebben ugyanúgy benne van a kedvencek halvány teljesítménye, mint akár a Frontiers kiadó elképesztően sápadt fényű portfóliója. Csak azért pécéztem ki őket éppen, mert ők voltak, akik nagyon lelkesen és ügyesen felkarolták a letűnt hajkorszak képviselőit, sokat köszönhet nekik a dallamos rockot szerető közönség, ám az utóbbi években egy masszív dömpinget is ráborítottak a piacra, amiben sok igen-igen középszerű vagy az alatti teljesítmény is akadt, erősen csökkentve a kínálat sznívonalát. Legfőképpen Jeff Scott Soto saját, csak éppen másképp betűzött produkciójának - önmagához képest - gyenge nívója volt nekem váratlan, nem gondoltam volna előzetesen, hogy ennyi unatkozni fogok rajta. Jóllehet, rajta van a tíz kedvenc lemezem felsorolásán, de ez csak az éves felhozatal szerény kvalitását mutatja. A keménykedés nem az ő terepe, lássuk be." Tréfás, de ugyanez folytatólagosan érvényes. A SOTO Divak lemeze elképesztően – és méltatlanul – lapos lett, nem fér a tízbe, de őszintén szólva nem is tekintem érvényesnek semmilyen listámra.

Prince távozása teljesen váratlan volt, és valójában ő az egyetlen zenész, akinek halálával az én zenei éléskamrám is szegényebb lett, de belátható, hogy a tágabb értelemezésű pop- és rockkultúra is nagyon értékes színeket vesztett David Bowie búcsúja nyomán. Említhetem még általánosságban a rengeteg önismétlő, megélhetési rock- és metallemezt, az iparosmunkák feltűnő sokaságát, az utánpótlás hihetetlen szűkösségét, de erre fentebb is utaltam már.

Várakozásaim

Talán, erősen talán, de a Guns N' Roses hátha beindít vagy katalizál olyan folyamatokat, amelyek nyomán születik pár jó formáció, vagy új életre kel néhány korábbi tehetség. Ezek egyike lehetne a Skid Row, nagyom szeretném látni/hallani az eredeti ötöst, amint 2016-ban együtt adják elő a Youth Gone Wild-ot, akár szénhamisan is, de nem is áltatom magam, lesz, ahogy lesz. Idén tán megjelenik az új H.E.A.T-lemez. A gitároscsere remélhetőleg nem jár minőségromlással, de hát hogyan is járna, mikor az új fiú a régi, azaz Eric helyére jött vissza Dave Dalone. Manapság számomra ők az elsőszámú dallamkirályok.

Cseke Feri

Az év lemezei

themutegods__2016oceansofslumber__2016metallica__2016fateswarning_2016opeth___2016

  1. The Mute Gods: Do Nothing Till You Hear From Me
  2. Oceans Of Slumber: Winter
  3. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
  4. Fates Warning: Theories Of Flight
  5. Opeth: Sorceress
  6. The Dear Hunter: Act V: Hymns With The Devil In Confessional
  7. Big Big Train: Folklore
  8. Haken: Affinity
  9. Ignite: A War Against You
  10. Tiles: Pretending 2 Run
  11. Treat: Ghost of Graceland
  12. The Neal Morse Band: The Similitude of A Dream
  13. Joe Bonamassa: Blues Of Desperation
  14. Dream Theater: The Astonishing
  15. Kee Marcello: Scaling Up

Sokszor pörögtek még: Yossi Sassi, Headspace, Andy Timmons Band, Bent Knee, Alter Bridge, Evergrey, Protest The Hero, Glenn Hughes, Black Stone Cherry, Monster Truck, Suicidal Tendencies, Anthrax, Beth Hart, Rival Sons... + még nagyon sok, többnyire csekély maradandó élménnyel.

2017-re

1. A tavalyinál kevesebb zenész/színészhalált.
2. A tavalyinál kevesebb tucatzenekart, kiherélt, műanyag hangzású lemezt és összecsapott, kukába való dalokat.
3. Menjen el minden zenész egy évre Hawaii-ra lazulni és szakadjon ki ebből az egészségtelen dömpingből.
4. Minden zenekar kezdje el érlelni a dalait vagy keressen magának igazi inspirációt, mielőtt lemezt ad ki.
5. Kevesebb illúzióromboló, gyorséttermi „fogyasztóknak" gyártott és a meglepetés élményét porig alázó album teasert, spoilert, felvezető single-t és filmelőzetest.
6. Idén most már tényleg legyen Twin Peaks, mert már több mint huszonöt éve várok arra a hangulatra, amit azóta sem tudott senki megteremteni (kivétel Mulholland Drive).
7. Legyen új King Diamond-album, de csak akkor, ha a mester is szükségesnek érzi és többnyire középtartományban fog rajta énekelni.
8. Továbbá legyen új System Of A Down, Guns N' Roses, Winger, Von Hertzen Brothers, Ayreon, Live, Mastodon, Soundgarden, Psychotic Waltz, Threshold, Patton/Lombardo, satöbbi, satöbbi lemez, csak a kapkodás és a „kurvára-semmi-ötletünk-nincs-de-akkor-is-muszáj-csinálnunk-valamit-jó-dolgunkban" érzés ne menjen a dalok rovására.
9. John Petrucci vonuljon vissza minimum egy évre meditálni és szakállat növeszteni, mert most már tényleg kíváncsi vagyok, hogyan fog mutatni homlokig szőrös, cro-magnoni előemberként, spenót evés közben. Dream Theater-lemez 2017-re nem kell!
10. Tony Iommiék a turné kiszenvedése helyett pedig adjanak inkább ki egy utolsó előtti Black Sabbath-albumot Tony Martinnal, hogy aztán az „utolsó" megint jöhessen stílszerűen Ozzyval. (Nem baj, ha autotune, úgyis a riffekben van a lényeg!)

Kedvenc dalok

  1. David Bowie: Blackstar
  2. Sahg: Blood of Oceans
  3. The Pineapple Thief: The Final Thing On My Mind
  4. The Mute Gods: Swimming Horses / Do Nothing Till You Hear From Me
  5. Oceans Of Slumber: Winter / Devout
  6. Fates Warning: The Light And Shade Of Things
  7. Opeth: Sorceress 2 / The Seventh Sojourn
  8. Big Big Train: Folklore
  9. Haken: Earthrise
  10. Ignite: Where I'm From (Hungarian) / How Is This Progress
  11. Metallica: Spit Out The Bone / Hardwired
  12. Treat: Alien Earthlings
  13. Karmakanic: Steer By the Stars
  14. The Dear Hunter: The Most Cursed of Hands – Who Am I / Light
  15. Yossi Sassi: Mr. NoSoul
  16. The Neal Morse Band: So Far Gone
  17. Evergrey: The Paradox of the Flame
  18. Steven Wilson: Year of the Plague
  19. Devin Townsend Project: Offer Your Light
  20. Borknagar: The Rhymes of the Mountain

Danev György

Az év albumai

thedeaddaisies__2016agnesobel_2016deathangel_2016anthrax_2016kaszaspeter_2016

Az egy évvel ezelőtti számvetésnél meglehetősen negatív hangvételben nyilatkoztam a zeneipar termékeiről, most viszont nem így fogok, mert az elmúlt tizenkét hónap összehasonlíthatatlanul több pozitívummal szolgált aktuális zenéket illetően, mint az azt megelőző. Míg tavaly alig voltam képes tizenöt valamire való kedvencet összekaparni, addig most azon kellett agyalnom, hogy mi kerüljön be a húszba a jóval bővebb keretből:

  1. The Dead Daisies: Make Some Noise
  2. Agnes Obel: Citizen Of Glass
  3. Death Angel: The Evil Divide
  4. Anthrax: For All Kings
  5. Kaszás Péter: Infinity Project
  6. Andy Timmons Band: Theme From A Perfect World
  7. Last In Line: Heavy Crown
  8. The Defiants: The Defiants
  9. The Jelly Jam: Prophet Profit
  10. Eric Johnson: EJ: Song Explorations On Acoustic Guitar And Piano
  11. Fates Warning: Theories Of Flight
  12. Vola: Inmazes
  13. Amon Amarth: Jomsviking
  14. Monster Truck: Sittin' Heavy
  15. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
  16. Alter Bridge: The Last Hero
  17. Dan Reed Network: Fight Another Day
  18. Asphalt Horsemen: The Brotherhood
  19. Pátkai Rozina: Paraíso Na Terra
  20. Megadeth: Dystopia

Habár dallamrock-fronton 2016 sem kényeztette el az embert, azért akadt pár olyan cucc, amit nagy kedvvel forgattam: az ősi kedvenceket tömörítő The Dead Daisies képtelen volt hibázni a parázs dalokat rejtő Make Some Noise koronggal, amely minden szempontból méltó a nagyformátumú tagság előéletéhez. A könnyedebb, AOR-osabb világból az álruhás Danger Dangerként is definiálható The Defiants okozott szép perceket. Paul Laine énekesnek többször kellene letennie a fejszét, és kimozdulni a kanadai fenyvesek mélyéről, mindenki jobban járna úgy. A Dan Reed Network ugyancsak kellemes visszatérést produkált, és ez hatványozottan igaz a klasszikus DIO-zenekar hangszereseit tömörítő Last In Line-ra. Habár Vivian Campbellék produkcióját sajnos beárnyékolta basszusgitárosuk, Jimmy Bain halála, a folytatás mindenképpen indokolt lenne, a kiváló szerzői vénával rendelkező Phil Soussan csatasorba állításával adottnak tűnik a lehetőség.

2016 több nagy meglepetést is okozott: először az Amon Amarth minden eddiginél dallamosabb és emészthetőbb Jomsviking albumára csodálkoztam rá, majd a Death Angel új műve képesztett el. Akár nagyon nagy szavakat is használhatnék, például azt, hogy az elmúlt tizenöt év legjobb thrash-albuma a The Evil Divide, és tudod mit? Meg is teszem, mert valóban így gondolom. Méregerős, tökéletesre csiszolt dalok sorjáznak itt, szóval jár a hátbaveregetés a Cavestany/Osegueda duónak. Szintúgy az Anthrax tagságának, akik szerintem már rég nem thrasht játszanak, hanem valami nagyon sajátos dallamos amerikai metalt, ami tradicionális, mégsem hat avétosan. Egyértelműen a Worship Music második részét kaptuk meg a For All Kings képében, szerencsére ugyanolyan eszelősen fogós formában. Jon Donais pedig a zenekar történetének legjobb szólógitárosa, pont. A Metallica visszatértét szintúgy a meglepetések kategóriájába sorolom, végre egy számomra is szerethető lemezt tettek le az asztalra Hetfieldék. A még ismeretlen, fiatal előadók közül a djentes progmetalt űző dán Vola vitte el a pálmát, a skandinávok egészen elképesztő arányérzékkel összerakott bemutatkozó produkciója ajánlott minden súlyos, modern és dallamos zenét kedvelőnek.

A Monster Truck nevezetű kanadai southern banda ugyancsak idei találmányom, amikor múlt év elején megkaptam a lemezüket a kiadótól, még semmit nem tudtam róluk. Azóta játszottak az Arénában a Nickelback vendégeként, a Sittin' Heavy című albummal pedig lazán leiskolázták a Black Stone Cherryt, ha ezt a műfajt nézzük. A BSC anyaga persze profi, meg minden, de dalok tekintetében már nem mond túl sokat, hiányoznak az igazán emlékezetes pillanatok, a slágerek róla. A déli muzsika hazai helytartója, az Asphalt Horsemen viszont alaposan rágyúrt az előző műre a Brotherhooddal, és csak azért nem mondom, hogy az év hazai rocklemezét hozták ki Kareszék, mert a többit nem hallgattam... Ám ismerve a viszonyokat, látatlanban is könnyen el tudom képzelni, hogy valóban ez a helyzet.

Más műfajokban is találtam olyan lemezeket, melyek letaglóztak: Kaszás Peti, aki főállásban Al Di Meola dobosa, és alapvetően jazzrock-arc, világszínvonalú popalbumot készített, ez nem túlzás. A zseniális dobolás mellett Peti énekel is, nem akárhogyan. Jazz, funk, soul és R&B keveredik ellenállhatatlanul a lemezen, a Level 42, a Toto és Eric Johnson híveinek mindenképp ajánlott a beszerzése. Ilyen muzsika manapság nem nagyon születik, még odakint sem.

Ha már Eric Johnson... A texasi gitáristen ezúttal egy nyugis, akusztikus lemezzel ajándékozott meg, ezúton is köszönöm a hangulatos lelki táplálékot. A masik texasi bálvány, Andy Timmons rég várt lemezével újfent bebizonyította, hogy instrumentális rockzenében továbbra sincs párja, gyakorlatilag mindenki felett áll minden szempontból. A Theme From A Perfect World olyan kvalitásokat láttat, melyek sehol nem jelennek meg ilyen koncentrációban. Nyilván tele van a világ gitárzsenikkel, Andynél azonban minden faktor adott: dalszerzői erényei elképesztőek, és mit sem koptak az évtizedek alatt; verhetetlen, és nagyjából csak az Eric Johnson-, Stevie Ray Vaughan-, David Gilmour-, Jeff Beck-típusú óriásokéval együtt emlegethető a tónusa; ízlésessége, játékintelligenciája lenyűgöző virtuozitással és széles látókörrel párosul. Timmons esetében sosem érzed azt, hogy túlmegy a jó ízlés határain. Olyan alázattal fogja meg a hangszert, hogy el sem hiszed.

Az egyértelmű favoritok közül a Fates Warning hozta a kötelezőt, ami az ő esetükben ugye azt a roppant magas szintet jelenti, ahol mindig is tartózkodtak. A mostani Theories Of Flight fogóssága okán a kedvencem a Disconnected óta. A sejtelmes dán lány, Agnes Obel senkihez és semmihez nem hasonlítható világában újabb gyönyörűségnek adott életet, és noha a Citizen Of Glasst kevésbé látta el határozott kontúrokkal, mint a überbrutálmagnumopusz Aventine, azért a minőség ordít róla, 10+ hallgatást követően már majdnem annyira szeretem, mint elődjét.

A Top 20-ból éppen csak lemaradt a hajdani Europe-gitáros Kee Marcello finom dallamrock-anyaga, a Santana IV Neal Schonnal, valamint a szeptemberben a hajón hatalmas bulit csapott dél-afrikai bluesrock-fenomén Dan Patlansky Introvertigo című munkája. Ha lett volna rá idő, és alaposan át tudtam volna hallgatni az amcsi hippilány, Sari Schorr lemezét, akkor valószínűleg beteszem a húszba, mert baromi dögös, ahogy tolja. Bírom az ilyen csajokat, na. A kanadai Protest The Hero új műve viszont totál elment mellettem, ezt pótolnom kell mindenképpen.

Az év dalai

  1. Anthrax: Breathing Lightning
  2. Alter Bridge: Show Me A Leader
  3. Agnes Obel: Familiar
  4. The Dead Daisies: Long Way To Go
  5. Last In Line: Martyr
  6. Death Angel: Lost
  7. The Defiants: Love & Bullets
  8. Dan Reed Network: Save The World
  9. Vola: Gutter Moon
  10. Ghost: Square Hammer

Koncertek

Nem voltam sok koncerten. Már nem mozgat ez a kérdés annyira. Biztos baromi öreg vagyok már. A Scorpions az Arénában nyilván jó volt, Dan Patlansky a hajón pedig ennél is jobb. A The Winery Dogs veszett formában tolta, Richie Kotzen óriási volt, Mike Portnoy viszont ellenszenves. Ha 1994-ben azt mondod, hogy egyszer így fogok viseltetni akkori kedvencem irányába, hát, minimum megmosolyogtalak volna. A bossa nova itthoni királynője, Pátkai Rozina lemezbemutatója szintén kellemes élménynek bizonyult. A FEZEN-en nosztalgiáztam a Dio Disciplesszel, az aznapi főattrakció viszont az alábbi kategóriába játszotta be magát...

Csalódások

..., Yngwie Malmsteen fellépése ugyanis rettenetesen kínosra sikeredett. Normális énekes nélkül, arctalan bérzenészekkel előadott hakni volt ez, nem más. Sok lemez nem tetszett, a Bon Jovitól a Dream Theaterig. Szintén csalódott vagyok amiatt, hogy ennyi legenda hagyta itt a földi létet. Nem sorolom a neveket, úgyis tudja mindenki. Nincs más választásunk, el kell fogadnunk, hogy ikonjaink jó része elért a nyugdíjas korba. A nyugdíjas pedig a legveszélyesebb foglalkozás, mert abba mindenki belehal. A Rocknyugdíjasok sokszor előbb, mint az átlag, hiszen ők két-három emberöltőnyi impulzust éltek meg, hogy úgy mondjam. (...) Noha az emberi szervezet alkalmazkodóképessége bámulatos, a hosszú távon fenntartott rock & roll életforma sajnos előbb-utóbb benyújtja a számlát.

Reménységek

Szeretnék egy új Ghost-lemezt, a nemsokára színre lépő Papa Emeritus IV vezetésével. Biztos popos lesz, de kit érdekel? A Grammy-díj úgyis kötelez... A The Tea Partytól is várnék már valamit, meg Susanne Sundfor norvég énekesnőtől, és ha már észak, akkor a Tony Harnell-féle TNT-től is. A Dokken-koncertanyagot szerintem imádni fogom, még úgy is, hogy Don Doki nyilvánvalóan képtelen rendesen énekelni. Imádnám, ha a '87-es album harmincéves évfordulójára Coverdale ideiglenesen csinálna valamit John Sykes társaságában, bár erre vajmi kevés esélyt látok. Kip Wingertől is jó lenne kapni valamit, mondjuk egy új szólólemezt, közben pedig szorítok, hogy a komolyzenei Grammy-jelölést díj koronázza. Kip megérdemelné, ez biztos. Amúgy nem gondolom túl a reménykedős kérdést, mert így több öröm és kevesebb csalódás fog érni!

Koroknai Balázs

Kedvenc Ákosaim

cultofluna_2016leonardcohen_2016ihsahn_2016petshopboys__2016volbeat__2016

Megmondom úgy, ahogy van: szívesen feltettem volna Ákost az idei listámra is, de nincs rá elfogadható indokom. Miközben a karácsonyi hangversenyre készültem, a jubileum okán újra felfedeztem a Még közelebb lemezt, az autóból pedig egész évben eltávolíthatatlan maradt a Jóslat kazetta. Ha mozgóképre vágytam, legtöbbször az elmúlt évi Dupla Arénákkal randevúztam. Futottak még:

  1. Cult Of Luna / Julie Christmas: Mariner
  2. Leonard Cohen: You Want It Darker
  3. Ihsahn: Arktis.
  4. Pet Shop Boys: Super
  5. Volbeat: Seal The Deal & Let's Boogie
  • Anaal Nathrakh: The Whole Of The Law
  • Borknagar: Winter Thrice
  • Darkthrone: Arctic Thunder
  • Elton John: Wonderful Crazy Night
  • Ereb Altor: Blot • Ilt • Taut
  • In The Woods...: Pure
  • Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
  • Oranssi Pazuzu: Värähtelijä
  • Tankcsapda: Dolgozzátok fel!
  • Thy Catafalque: Meta

Ami Ákosnál is jobban tetszett

Az az 50+ zenekar/előadó, akiket ebben az évben sikerült megnézni/-hallgatni a Dodger Stadiontól kezdve a Royal Albert Hallon és az osztrák erdőségeken át egészen az óbudai Yukig. Elképesztő, felülmúlhatatlan év volt ez koncertfronton, amit a lehető legautentikusabb környezet tett überelhetetlenné mindenekfelett a Guns N' Roses, David Gilmour és a Cult Of Luna esetében, hogy Ákosról már ne is beszéljünk.

Ami Ákosnál kevésbé tetszett

Minden haláleset pótolhatatlan veszteséget jelent, de amikor ikonok hullanak a porba, ráadásul sorozatban, ott ennél sokkal többről van szó. És itt most nem Ákosról beszélek. Ha ezt a csillaghullást sikerülhet kissé zárójelbe tenni az új évben, a legfontosabb várakozásom már teljesült. Hogy Axl Rose-ról és Pepin bácsiról már ne is beszéljünk.

Révész Béla

alterbridge_2016meshiaak__2016metallica__2016gojira_2016gojira_2016

Milyen év volt? Jó. Bővebben? Szar, de nyugtat a tudat, hogy az idei még szarabb lehet, a pakliban bőven benne van. Ami az albumok felhozatalát illeti, én ugyan nem picsogok, hogy régen minden jobb volt (pedig tényleg). A The Purslane Conspiracy kétségtelenül az év albuma volt, a többiek labdába sem rúghattak mellette, de a Metallica meglepetésszerűen robbantott a soros albummal is, amit egyszerűen nem tudtam nem imádni. Úgy tűnik, tényleg vége a tökfelesleges útkeresésnek, szereptévesztésben bóklászó zenészeink visszataláltak egykori önmagukhoz, reméljük, ott is maradnak, és akkor őszintén kiálthatjuk, hogy van még benne!

Az év legkellemesebb meglepetése számomra a Meshiaak Alliance Of Thieves albuma volt. Ennyire okosan összetolt anyagot régen hallottam, most, e sorok írása közben is az dübörög. A dobogón mégis az Alter Bridge pucsít nálam. Sok mindent lehet rájuk mondani, tényleg kiszámítható, tényleg több lenne a kevesebb egy albumon, de egyszerűen nincs még egy zenekar (talán az AC/DC-t kivéve), amitől fülig érne a szám a vigyortól, amikor hallgatom. Kennedy hangjának ráadásul alapból van egy mosolytöltete, így nálam a The Last Hero tarolt 2016-ban.

Ha már tarolás: a Guns-reuniontól még mindig hanyatt vágom magam, annyira felfoghatatlan az egész. Beszéltük, hogy a mai napig nem tudni egészen pontosan, hogyan történt ez az egész, de ettől csak még zseniálisabb a történet és a körítés. És persze ott volt a sok szar, ami minden évben jön, durcizások, összeveszések, öriharik, kibékülések, zenekarok és énekesek totális szétesése, s persze a temérdek halál, mert az aztán megint volt bőven. Ami az ünnepek környékén történt, arra már valóban azt mondta az ember, hogy valaki kapcsolja ki gyorsan 2016-ot, mert George Michael és Carrie Fisher halála már tényleg sok volt a rosszból.

Örülök viszont, hogy a Shock! munkatársainak belső levelezései eddig soha nem látott mélységekbe emelkedtek. Kedvelem, amikor ügyvédek, hivatali géniuszok és újságírók számára a hányós emoji a kiapadhatatlan humorforrás, ha elkedvetlenedek, elég csak beleolvasnom a hömpölygő folyamba, és pár másodperc múlva garantáltan monitorra köpöm a töltött káposztát. Az oldalon tomboló kommentkultúra is mintaszerűen fejlődik. Én lazán repítettem volna pár trollt, de a Vezetőség türelme meghökkentően lenyűgöző. Igaz, mivé lenne a világunk olyan klasszikus, magvas, a lét keservét zseniálisan tömörítő hozzászólások nélkül, mint az „El baszlak a kamionomal!"? Az előrelépés megkérdőjelezhetetlen a szerkesztőségi honoráriumok terén is, amit külön köszönök a gazdasági ügyekért felelős álomtitkárnak. Már be is fizettem egy kemény nyaralást Budakeszire, ha már lúd.

Az idei év talán mégis jó lesz, tudom, láttam a tévében, de egyébként is hiszek benne. Jónak kell lennie minden téren, különben mi okból sipítanánk egy esztendő múlva, hogy régen minden jobb volt? Boldog újat mindenkinek, sok sört és minőségi zenét, és persze bőséges olvasnivalót. Jobb híján, kamion helyett.

  1. Alter Bridge: The Last Hero
  2. Meshiaak: Alliance Of Thieves
  3. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
  4. Gojira: Magma
  5. Vektor: Terminal Redux
  6. Killswitch Engage: Incarnate
  7. Opeth: Sorceress
  8. Death Angel: The Evil Divide
  9. Avenged Sevenfold: The Stage
  10. Serpentine Dominion: Serpentine Dominion
  11. Korn: The Serenity Of Suffering
  12. Testament: Brotherhood Of The Snake
  13. Megadeth: Dystopia
  14. Anthrax: For All Kings
  15. Devildriver: Trust No One
  16. Meshuggah: The Violent Sleep Of Reason
  17. Hellyeah: Unden!able
  18. Entombed A.D.: Dead Dawn
  19. Hatebreed: The Concrete Confessional
  20. Ihsahn: Arktis.
Címkék:

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
-2 #40 NemTom 2017-02-09 13:10
Idézet - TúlokosDomokos:
Senkineél egy Deströyer 666?? Desaster?
Poppergecik....

én feltettem a listámra a Desastert, még az előző oldalon láthatod. A Deströyer pont miattuk maradt le, nekem a németek lemeze jobban bejött
Idézet
 
 
-2 #39 TúlokosDomokos 2017-02-09 11:24
Senkineél egy Deströyer 666?? Desaster?
Poppergecik....
Idézet
 
 
0 #38 progmetaller 2017-02-08 10:19
1. Fates Warning - Theories Of Flight
2. Myrath - Legacy
3. Redemption - The Art Of Loss
4. Metallica - Hardwired... To Self-Destruct
5. Volbeat - Seal The Deal & Let's Boogie
Idézet
 
 
0 #37 pumpika666 2017-01-22 12:52
pár idei cucc tőlem is: (sorrend nélkül)
kedvenc lemezek:
metallica, borknagar, spiritual beggars, opeth, denner/shermann(aki nem birja king hangját annak is melegen ajánlott, bár itt sem fukarkodnak a szirénákkal), anthrax és megadeth így hirtelen akik beugrottak

reménység jövőre: új black star riders(pár hete kaptam rá az első két lemezre, zseniálisak!),
valaki írta: voivod és coroner szintúgy jó volna valami csemegével kijönnének

ritkán járok koncertekre, de a maident nem lehetett kihagyni idén, oda is vertek, még akkor is, ha (számomra) rengeteg régi kedvencet (komplett lemezeket!) elfelejtettek, mintha ki sem adták volna, egyszer remélem lesz valami tényleg retro turnéjuk, ahol a somewhere in time, a no prayer, esetleg a killers lemezekről kapok jó pár nótát

év csalódása: nem igazán volt, de haverék tiszta idegbetegek voltak a megadeth miatt, szóval valamennyire ide lehet venni

ja és idénre kevesebb halálozást(vagy egyet se!), bár sok kedvencünk benne van már a korban :(
Idézet
 
 
0 #36 NemTom 2017-01-22 11:08
Idézet - Korpusz:
Érdekes, hogy egyik szerkesztőnél sem került elő még említés szinten sem a Them - Sweet Hollow albuma, mindenesetre számomra az volt 2016 egyik legjobb lemeze. Ilyen jó dalokat már maga King Diamond sem tudna írni ebben a stílusban.

én a falra tudok mászni King Diamond énekétől, pár percnél többet nem tudok tőle elviselni, de ez a lemez, a Sweet Hollow mégis nagyon tetszik. Tényleg jól hozza King stílusát, de mégis bent marad az elviselhetőség határán belül. Zeneileg meg nagyon jó.
Mindenkinek ajánlott!
Idézet
 
 
+1 #35 Korpusz 2017-01-22 10:43
Érdekes, hogy egyik szerkesztőnél sem került elő még említés szinten sem a Them - Sweet Hollow albuma, mindenesetre számomra az volt 2016 egyik legjobb lemeze. Ilyen jó dalokat már maga King Diamond sem tudna írni ebben a stílusban.
Idézet
 
 
+4 #34 Draveczki-Ury Ádám 2017-01-18 15:32
Idézet - zm:
"Nekem ugyanis Izzy, Tracii Guns, Ole Beich és Rob Gardner nélkül ez az egész felmelegített húsleves nem éri meg "

wow. ennél nagyobb hipszter hülyeséget nem tudom, mikor olvastam. ROB GARDNER, hát baszki, tényleg, nélküle nem guns a guns!!!
#ademokjobbakvo ltak

#ironia #pontnekednekel ljenmarmagyaraz ni
Idézet
 
 
-6 #33 zm 2017-01-18 15:02
"Nekem ugyanis Izzy, Tracii Guns, Ole Beich és Rob Gardner nélkül ez az egész felmelegített húsleves nem éri meg "

wow. ennél nagyobb hipszter hülyeséget nem tudom, mikor olvastam. ROB GARDNER, hát baszki, tényleg, nélküle nem guns a guns!!!
#ademokjobbakvo ltak
Idézet
 
 
+6 #32 Chris92 2017-01-13 20:37
Számomra zeneileg nagyon eseménydús és gazdag esztendő volt, éppen ezért kicsit nehezen is tudom összeszedni mik voltak a kedvenceim. A csúcson a Vektor lemeze csücsül, tokkal-vonóval, igazi dimenziótágító, komplex mestermunka kár, hogy pont a csúcson bomlott meg a csapat egysége. De szorosan követi őket Thy Catafalque, a Testament, a Death Angel, a Fates Warning, a Redemption, a Gojira és a Crowbar idei lemezei is. Hozta a szokásos magas színvonalat a Dillinger Escape Plan, a Revocation, a Helstar és a Megadeth, gyönyörű visszatérést mutatott be a Flotsam and Jetsam, a Metal Church, az Obscura és a Watchtower de még a Metallica is nagyon kellemes lemezt hozott össze. Stoner rock terén pedig a Spiritual Beggars, a Wo Fat és a Causa Sui is remek anyagokat hozott.

Csalódásból szerencsére nem volt sok mert vannak olyanok mint az In Flames vagy Yngwie mester, akik már évek óta bolyonganak bármi támpont nélkül, úgy nem is számítottam többre tőlük maszatolásnál. Nem úgy, mint a Dream Theater. Hosszú ideig voltam John Petrucci-ék védelmezője, de ezzel a kétórás zenei lufival, amit kiadtak most már nálam is sikerült kihúzni a gyufát. Üres, céltalan maszturbálás, bármi tartalom nélkül. Az új Opeth és Alter Bridge nem igazán ütött be nálam, a híres zenészek halálozási aránya pedig valami abszurdan magas volt ebben az évben. Kevesebb koncerten voltam, mint tavaly, ugyanakkor áldom az eszemet, hogy nem fizettem be a Cavalera tesók nosztalgiabulij ára, mert Max évek óta tartó szellemi és zenei leépülése teljesen kiteljesedett.
Viszont ott voltam a Black Sabbath zárókoncertjén. Egyszeri és megismételhetet len katarzis. Köszönöm Ozzy-éknak teljes szívemből.

Jövő évi reménységek: Ádám leírta nagy részük, de leginkább Overkill, Kreator, System, Dark Angel, Exodus, Voivod és Coroner. A többit meglátjuk! :)
Idézet
 
 
0 #31 miso 2017-01-13 10:35
Számomra gyengébb Metal év volt 2016 mint a korábbiak.

Legjobb albumok:

Hatebreed - The Concrete Confessional
Korn - The Serenity of Suffering
Despised Icon - Beast
Walls Of Jericho - No One Can Save You from Yourself
Testament - Brotherhood Of The Snake
Death Angel - The Evil Divide
Exumer - The Raging Tides
Knuckledust - Songs of Sacrifice
Crowbar - The Serpent Only Lies
Killswich Engage - Incarnate
Volbeat - Seal the Deal & Let's Boogie


Év csalódása: új Metallica.
Nem vártam tőlük semmit, de legalább a Hardwired dal jó lett, a többit hagyjuk....Középszer banda több mint 20 éve, a korábbi vívmányaikból élnek.

2017-ben az Exodus, SOAD, Tool, Guns lemezekre mindenképp kíváncsi leszek.
Idézet
 
 
+4 #30 Bólogató Kutya 2017-01-13 01:52
Folyt.:

Az év dala:
METALLICA: MOTH INTO FLAME
(No comment.)

Az év EP-je:
PHIL CAMPBELL AND THE BASTARD SONS
(Tökös zene + a fiaival tolja az öreg, bírom az ilyesmit!)

Az év albuma:
DEATH ANGEL: THE EVIL DIVIDE
(Seggberúg, letaglóz: minden ízében tökéletes album, üresjáratok nélkül, egyszerre zúz és zenei, nem lehet belekötni.)

2017-ben várom:
DEAD CROSS: új zene, koncert
IN FLAMES: hazai koncert jó lenne
HANS ZIMMER: már csak 4,5 hónap a koncertig!
+
Jöjjön egy új zenekar/zenész, aki felforgatja a világot (vagy legalább az én világomat) látásmódjával, zenei világával, frissen, fiatalosan, energikusan, nosztalgia-faktor nélkül: olyat hozzon, amit még nem hallottam, kapjon el, akár indítson új hullámot, robbanjon be.
A '90-es években a KORN, a '00-s években a SoaD, itt az ideje a következő szintlépésnek, egy új kattanásnak.
A többiek pedig jó egészségben alkossanak minél tovább, írjanak új zenéket, koncertezzenek sokat, tegyék boldogabbá az embereket, a világot pedig jobb hellyé a zenéjükkel.
Ajánlom a "díjazottjaimat" nektek, nekem nagyon bejönnek.
Boldog új évet a stábnak & olvasóknak!
Idézet
 
 
+4 #29 Bólogató Kutya 2017-01-13 01:44
2016 díjazottjai nálam, a kiosztás sorrendjében :)

Az év zenei könyvmegjelenés e:
REX BROWN: A PANTERA IGAZ TÖRTÉNETE
(Respekt, Pityesz!)

Az év website-ja:
www.shockmagazin.hu
(Mi más? :) Ti vagytok a legjobbak, köszönet!)

Az év külföldi felfedezettje:
MONSTER TRUCK
(Nickelbackék előtt hengereltek, jöhetnének önálló európai körre!)

Az év hazai felfedezettje:
RIVER OF LUST
(Élőben iszonyatosan feelingesek Kyuss/LedZep lüktetés, szimpatikus brigád!)

Az év nem shock!-kompatibilis zenei élménye:
LA LA LAND mozi / Kaliforniai álom
(Jazz, zseni rendezés, perfekt musical eltalált zene/történet arányokkal, tökéletes zenével.)

Az év fesztiválkoncer tje:
IRON MAIDEN / VOLT
(Ötödszörre, de toronymagasan a legnagyobb élménnyel: hangosítás, színpadkép, új dalok, Bruce formába, minden gitár pengén, hihetetlen élmény, pedig alig hallgatom már őket.)

Az év klubkoncertje:
PRONG / Dürer, március
(Tökéletes hangosítás, setlist, lelkesedés, frontember: valószínűleg Tommy Victor a legjobb arc a színtéren.)

Az év visszatérője:
STUCK MOJO
(Jó, hogy jöttek, és friss hanggal és energiával vágták az asztalra az új zenét, hazai klubkoncert is legyen.)

Az év respektje:
EAGLES OF DEATH METAL
(Amiért nem adták fel, és hozzánk is eljöttek, különleges hangulatú koncert volt, nekem nagyon felemelő volt ott lenni velük.)

Az év meglepetése:
A KORN új lemeze
(Kamu kategória :) mert másé lett az év albuma, de ezt is bírtam, másodikként.)

Az év csalódása:
MUSTAINE a Rockmaratonon

Az év haknija:
RETURN TO ROOTS élőben

Életmű-díj:
NICK CAVE
(Idén rákaptam a munkásságára: filmzene, albumok, könyv, Grinderman - zseni a pali.)
Idézet
 
 
+4 #28 Anomander 2017-01-12 21:52
Ja és nem mellesleg köszönet a Shock! íróinak a 2016-os írásokért, továbbra is ez a kedvenc zenei oldalam, remélem sokáig kitartotok és folytatjátok az alkotást!
Idézet
 
 
+1 #27 Anomander 2017-01-12 21:47
A listázás jó :)
Nálam a lentiek a kedvencek, tetszőleges sorrendben.
Kiemelném a Misturt és a Moonsorrow-t, ha valaki szereti az epikus folk-black metalt, akkor csalódás kizárva.

Szerintem jó év volt, sok remek zene jelent meg. Az egy érdekes kérdés, hogy merre halad a műfaj, szerintem valószínű, amit Ádám írt le, azaz hogy rétegzene válik belőle középtávon, de kérdés, hogy baj-e ez.

Mistur: In Memoriam
Fates Warning: Theories of Flight
Redemption: The Art of Loss
Moonsorrow: Jumalten Aika
Vektor: Terminal Redux
Pretty Maids: Kingmaker
Meshiaak: Alliance of Thieves
Gojira: Magma
Angertea: Snakes in Blossom
Death Angel: The Evil Divide / Anthrax: For All Kings
Idézet
 
 
+2 #26 valarmorgulisz 2017-01-12 17:50
20 legjobb dal sorrend nélkül

top10
Protest the Hero - Cold Water
Gojira - Low Lands
Alter Bridge - Show Me a Leader
Jinjer - Captain Clock
Megadeth - Emperor
Megadeth - Dystopia
Anthrax - Blood Eagle Wing
Jinjer - I Speak Astronomy
Protest The Hero - Ragged Tooth
Billy Talent - Rabbit Down The Hole

top20
Metallica - Dreaming No More
Korn - Everything Fall Aparts
Protest The Hero - Hairbinger
Norma Jean - Reaction
Allageon - Extermination
Korn - Die Yet Another Night
Metallica - Halo on Fire
RHCP - The Getaway
Animals as Leaders - Brain Dance
Witch Bone Garden - Blind / Grand Mexican Warlock - Babou

Év csalódása: Ami ott történt a Szalki szigeten, alapvetően formált át mindent bennem, amit Megadethről gondoltam. Védhetetlen az egész és azóta is nehezen emészthető keserűség.
Idézet
 
 
+4 #25 Thasaidon 2017-01-12 17:48
Idézet - P:
Csak minuszok mindenhol. Senkinek nem tetszik, amit más hallgat. :D


Beköszöntött az igazi tél, röpködnek a mínuszok. Egyébként pedig te meg is érdemelted. Agnes Obelnek örülni, pláne ezt le is írni, hát, fene a piszkos pofádat. (*irony triggered*)
Idézet
 
 
+1 #24 valarmorgulisz 2017-01-12 17:42
Mint már sokszor írtam. Nekem könnyű az az év, amikor van Protest The Hero, Mastodon vagy Between The Buried and Me. Kb le is van osztva az év lemeze cím.

10 legjobb lemez:
1.Protest The Hero - Pacific Myth
-----------------------------------------------sorrend nélkül a maradék 9
Anthrax - For All Kings
Megadeth - Dystopia
Billy Talent - Affraid of Heights
Grand Mexican Warlock - III
Korn - Serenity of Suffering
Gojira - Magma
Justin Hurwitz - LaLaLand OST.
Trillion - Dreaming Black
JinJer - King of Everything
Idézet
 
 
+1 #23 Narada 2017-01-12 16:28
Nem hallgatok nagyon sok zenét, de azért...

Új Opeth meg új KoRn kurvajó. Új Meshut emésztem még.

Érdekes, hogy az új Katatoniát senki nem nagyon írogatta, pedig csuda egy hangulata van.
Ugyanez igaz Devin bácsira... Azért mintha ő is kiadta volna a Transcendence-t.

DE az év "mindent visz" zenekara akkor is a JINJER, és pont.
Idézet
 
 
+2 #22 Necrofaust 2017-01-12 15:38
A saját 2016-os lemezlistám:

1.Trap Them - Crown Feral
2.Mammoth Weed Wizard Bastard - Y Proffwyd Dwyll
3.Inquisition – Bloodshed Across The Empyrean Altar Beyond The Celestial Zenith
4.Opeth - Sorceress
5.Blood Ceremony - Lord Of Misrule
6.Perturbator - The Uncanny Valley
7.Destroyer666 - Wildfire
8.Black Tusk - Pillars of Ash
9.Karma To Burn - Mountain Czar
10.The Spacelords - Liquid Sun
11.Ketzer - Starless
12.Svoid - Storming Voices of Inner Devotion
13.Crowbar - The Serpent Only Lies
14.NightStop - Streetwalker
15.Sungrinder - From Within The Cosmic Cloud
16.Russian Circles - Guidance
17.Desaster - The Oath Of An Iron Ritual
18.Martyrdöd - List
19.Deathspell Omega - The Synarchy of Molten Bones
20.Blues Pills - Lady in Gold
Idézet
 
 
+1 #21 Purpendicular 2017-01-12 11:53
A teljesség igénye és minden egyéb kommentár nélkül:

Alter Bridge - The Last Hero
Brainstorm - Scary Creatures
Circus Maximus - Havoc
Dream Theater - The Astonishing
Eden's Curse - Cardinal
Fates Warning - Theories of Flight
Glenn Hughes - Resonate
Kai Hansen - XXX - Three Decades In Metal
Last In Line - Heavy Crown
Lords Of Black - II.
Nordic Union - Nordic Union
Redemption - The Art Of Loss
Roth Brock Project
Shakra - High Noon
The Dead Daisies - Make Some Noise
The Defiants
Treat - Ghost Of Graceland
Vicious Rumors - Concussion Protocol

Live albumok:

Dirkschneider - Live - Back To The Roots
Michael Schenker's Temple Of Rock - On a Mission - Live in Madrid
Rainbow - The Soundboard Tapes Birmingham
Royal Hunt - Cargo
Seventh Wonder - Welcome To Atlanta Live

Itthonról pedig az Asphalt Horsemen és a Noctis pörgött relatív sokat, hiszen ezek ugye év végi kiadványok.

Egyéb projektek miatt szinte csak a Black Sabbath bécsi koncertjére jutottam el, és még kakasülőről is óriási élmény volt látni az öregeket! Ozzy hamis, mint az állat, de nem lehet rá haragudni, Iommi pedig egy isten! Ja, és úgy szólt, mint az álom!

A halálesetek közül sajnos volt egy, ami személyesen is érintett, Gellért Tibor egykori Rockwell és Edda gitáros, későbbi kiváló hangmérnök, ha nem is a barátom volt, de nagyon jó kapcsolatban voltunk. A mai napig nem tudom elhinni, hogy nem találkozunk többet.

Reménységek? Talán az, hogy Blackmore-t elkapja a gépszíj, és egy akármilyen felállású zenekarral (Romero és Johansson jó alap, de a dobost le kellene cserélni), akármilyen néven készít egy rock lemezt, amivel aztán csinál egy alapos európai kanyart is.
Várós a Steelheart beígért új lemeze is, főleg ha Del Vecchio-t nem engedi a közelébe a Frontiers...
A többit majd meglátjuk.
Idézet
 
 
+2 #20 RobertThorn 2017-01-12 11:18
:(
Fesztiválok arculatának/kínálatának/közönségének uniformizálódás a, kisebb/érdekesebb produkciók totális mellőzése
Az Arénás LORD OF THE RINGS - THE FELLOWSHIP OF THE RING vetítés/koncert elmaradása.
Dream Theater - The Astonishing (teljes irányvesztésben vannak, nagyon hiányzik mögülük az a producer, aki mellesleg a 'kettőnégyjeiket ' is egyedibben hozta..)
Nick Menza, Bowie, Alan Rickman, Bud Spencer, Anton Yelchin, Keith Emerson, és megannyi megkerülhetetle n ikon távozása

?
Új SOAD lemez
Új Morbid Angel lemez
Bármilyen új Shpongle vagy OTT lemez
Minél több filmzenei koncert hazánkban
Ne jusson a Watch My Dyingnak is a Subscribe, Blind Myself, Replika sorsa.
Neck Sprain és minden olyan hazai zenekar feltámadása/felvirágozása, ahol a riff nem csak van, hanem szaggat is.
Idézet
 
 
+2 #19 RobertThorn 2017-01-12 11:17
:)
Black Sabbath koncert (ócska közhely, de ők tényleg az alfa és az omega)
Ignite koncert, Debrecen (évek óta nem láttam ilyen pozitivitást koncerten, mint náluk)
Crowbar - The Serpent Only Lies (khm.. itt ugye az új Crowbar lemezről van szó.. :D)
Korn - The Serenity Of Suffering (az év visszatérése)
Brujeria - Pocho Aztlan (hiányzottak már, na..)
John Williams - Filmharmonikuso k koncert, Tokaj (az a Binary Sunset meg a Leia's Theme, úristen..)
John Carpenter - Lost Themes II (és megint írt az öreg úgy 10 pontos filmzenét, hogy nem kell hozzá film)
Delerium - Mythologie (bár minden popzene súrolná ezt a minőséget..)
Mick Gordon - Doom OST (később mutatta ki csak a foga fehérjét, de utána nagyon beütött)
Sinsaenum - Echos Of The Tortured (Roadrunner United óta vártam egy ilyen pöpec all-star lemezre)
Jó érzés, hogy léteznek még olyan összefogások, mint amik pl Mike Williams (Eyehategod) életét is megmentették.
Apey and The Pea, Uzipov

:/
Meshuggah - The Violent Sleep of Reason (a hangzásuk végre megint koszos és király, de a lemezen igazából csak egy kiemelkedő szám - a Born in Dissonance - van rajta)
Stuck Mojo - Here Come The Infidels (Rich írt már kerekebb, fogósabb dalokat is..)
Metallica - Hardwired... To Self-Destruct (jó újra jó hangzással/hozzáállással hallalni őket, de a számok továbbra sem etetik magukat)
Return to Roots (nekem a koncert igenis tetszett, de Maxnak tényleg át kéne értékelnie a teljesítményét, és a támadó nyilatkozataiva l is sürgősen fel kéne hagynia)
Philip Anselmo (majdnem ötvenévesen minden megvan benne, hogy a világ legszerethetőbb embere legyen, de nem használja az agyát, és újra és újra nagyon bután viselkedik)
Robb Flynn (szép lassan a szakma egyik attention whore-jává vált, egyik primadonna akciót követ a másik, el kéne mennie Slipknot koncertre, ott hátha Corey végre kiveri a kezéből az okostelefonját..)
Idézet
 
 
+4 #18 P 2017-01-12 10:34
Csak minuszok mindenhol. Senkinek nem tetszik, amit más hallgat. :D
Idézet
 
 
-9 #17 Bekre Pál 2017-01-11 19:42
Az új ThankSapka lemez smáfu, vagy az Ossön?
Tessék má' meghággátni válámi téleg jóú ábumot! Viszi a prímet á Króbár, meg a Nerózisz, námeg az új Krítőr. Tésztament is odakent.
Idézet
 
 
0 #16 suizidium 2017-01-11 18:40
Sztem megérte volna a promo a Combichrist-nak! Metálabbak mint valaha - csak tegyétek fel a We are the plague-t - a My life my rules meg egyenesen a tavalyi év dala 'sszameg! max hangerőn!

1. Combichrist - This is where death begins
2. Superjoint - Caught up in the gears of application
3. Kidneythieves - The Mend
4. Purson - Desire's Magic Theatre
5. Blues Pills - Lady in Gold
6. Dark Tranquillity - Atoma
7. Bethlehem - Bethlehem
8. The Blueflowers - You won't like this part
9. Deceit Machine - Resilience

és persze

10. Wheeler Walker Jr. - Redneck Shit
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.