Shock!

június 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Shock! Top 20 - 2015

top20_2015Akár bemásolhatnánk ide a tavalyi évértékelőnk bevezetőjét, hiszen egy újabb, forradalminak aligha nevezhető éven vagyunk túl. Koncertekben viszont annál bőségesebb, gazdagabb volt 2015, egyéb zenei tragikus eseményekben pedig főleg. De ehhez lassan tényleg hozzá kell szoknunk... Gyorsan pörgött a tavalyi év, kinek kellemes, kinek kevésbé kellemes eseményekkel, és ugyan egyre inkább minden a közösségi oldalakról szól, mi azért nagyon örülünk, hogy a kék-fehér oldal nélkül is stabil olvasótábort tudhatunk magunkénak. Ez persze alighanem azzal is összefügg, hogy akár hihetetlen leírni, akár nem, idén bizony a Shock! is nagykorúvá válik, és rengetegen vannak velünk évtizedes távlatban mérve is. A lemezek összesítése persze szokás szerint most is a legkisebb közös nevezőket hozta ki, így ezen senkinek sem érdemes kiakadnia, meg persze az egyéni listákon sem, sőt, úgy általában véve semmin sem, ami az oldalon megjelenik. Ha valamit kívánhatunk 2016-ra, hát az bizony pont ez: vegyük már észre, hogy ez nem háború, hanem zene, szórakoz(tat)ás, ami azért van, hogy jól érezzük magunkat általa és miatta...


Shock! Top 10 2015 – összesített szerkesztőségi lista

slayer_2015iron_maiden_2015armored_saint_2015symphony_x_2015motorhead_2015

  1. Slayer: Repentless
  2. Iron Maiden: The Book Of Souls
  3. Armored Saint: Win Hands Down
  4. Symphony X: Underworld
  5. Motörhead: Bad Magic
  6. Clutch: Psychic Warfare
  7. The Winery Dogs: Hot Streak
  8. Lamb Of God: VII: Sturm und Drang
  9. Toto: XIV
  10. Disturbed: Immortalized / Annihilator: Suicide Society
Valentin Szilvia

Az év albumai

slayer_2015disturbed_2015symphony_x_2015lindemann_2015tremonti_2015

  1. Slayer: Repentless
  2. Disturbed: Immortalized
  3. Symphony X: Underworld
  4. Lindemann: Skills in Pills
  5. Tremonti: Cauterize
  6. Operation: Mindcrime: The Key
  7. Motörhead: Bad Magic
  8. Metal Allegiance: Metal Allegiance
  9. Lonely Robot: Please Come Home
  10. Toto: XIV
  11. Amorphis: Under The Red Cloud
  12. Tony MacAlpine: Concrete Gardens
  13. The Winery Dogs: Hot Streak
  14. Muse: Drones
  15. Joe Satriani: Shockwave Supernova
  16. Armored Saint: Win Hands Down
  17. Jimmy Somerville: Homage
  18. Special Providence: Essence Of Change
  19. Between The Buried And Me: Coma Ecliptic
  20. House Of Lords: Indestructible

Nem szeretnék nagyon sokat keseregni azon, hogy régen minden jobb volt, de zeneileg a tavalyi év sem volt különösebben megrázó számomra - legalábbis ami a lemezmegjelenéseket illeti. Ráadásul úgy alakult, hogy tavalyi lemezeket hallgattam a legkevesebbet, így aránylag megerőltető is volt összeraknom a húszas listámat. A 2015-ös év volt az, amikor végképp rákattantam a Toto és Steve Lukather alkotásaira, így hét- és hónapszám mást sem hallgattam csak az említett előadók lemezeit. Végeláthatatlanul. Még az előszilveszteri shockocskás buliról hazamenet is egy Toto-lemez volt a kocsiban, amikor Andorunkat a szállásukra fuvaroztam, és aminek természetesen ő módfelett örült.

Lássuk, mik tetszettek 2015-ben

Nem is tudom, mit vártam a maradék Slayertől, de azt biztos nem, hogy ennyire összekapják magukat, és hiába lett volna a zenekar a szívem csücske, ha nem lenne erős a Repentless. A visszatérő Disturbed méregerős lemezzel érkezett, a Symphony X durvább oldala nekem kimondottan bejön, meg hát Rusika az Rusika. A Lindemannt szanaszét hallgattam és még mindig szórakoztat, a Tremonti friss album pedig hozta a szokásos magas színvonalat. Geoff Tate-ben újra bízom, az Operation: Mindcrime is izgalmas lett, a Motörhead megjelenésekor már azt mondtam magamban, hogy bombasiker lett volna, ha pár évtizeddel ezelőtt énekelte volna fel Lemmy: a dalok odacsapnak, csak hát hallani, hogy egy beteg öregember áll a mikrofon mögött. Nagy kár, hogy élőben már nem fogjuk ezeket hallani... A Metal Allegiance projekt szerethető dalokat rakott össze, a Lonely Robot az év prog-megjelenése számomra, a Toto tök jó, és ugyan lehetne benne több '80-as évek, de azért agyonhallgattam ezt is. Az Amorphis bár paneles, de valamiért mégis sokkal jobban hallgattatja magát, mint az utóbbi két lemez, és Tony MacAlpine albumát is sokat hallgattam. Nagy kár, hogy ő is küzd az egészségéért... A The Winery Dogs kvázi kakukktojás, mert közvetlenül a listaírási időszak előtt szerettem meg, előtte nehezen ment a barátkozás Kotzen miatt, aztán átkattant valami hirtelen. A Muse-t szívesen hallgatom, mint ahogy Joe Satrianit is. Az Armored Saint lemezét is rengeteget pörgettem, Bush imádnivaló arc, nála jobban csak egy AS-koncertet tudnék imádni. A '80-as évekből ittmaradt, jópofán öregedő Jimmy Somerville meg annyira zseniális dalokat készített, hogy muszáj volt a listámra rakni. A hazaiak közül a Special Providence izgalmas alkotása került a listámra, drukkolok a srácoknak nagyon. A Between The Buried And Me eddig kimaradt, de az új anyaguk elég gyorsan megkedveltette magát, a House Of Lords pedig kellemes dalokat írt, nagy kár, hogy a lemez hangzása elég tragikus.

Ami még futott meg ami csalódást okozott

Szerethető, de nem átütő számokat hozott a Soilwork, a Die Krupps, a The Night Flight Orchestra, a Coal Chamber, a Level 10, a Fear Factory és a Thy Catafalque. A Paradise Lost múltba révedésével sem tudok megbarátkozni, pedig ők a szívem csücskei. Steven Wilsontól is többet vártam, a Lamb Of God sem azt a gigantikus opuszt rakta le az asztalra, mint amit beharangoztak, és a The Gentle Storm sem igazán az én világom sajnos. A lengyel Riverside új lemeze sem lett kedvencem, pedig tőlük is sokat vártam, és a Def Leppard sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. A volt Nevermore-tagok zenekarai is elég szürkére sikerültek: a Ghost Ship Octavius az új One Machine és az Act Of Defiance sem az igazi, inkább csak aranyoskák. A Faith No More pedig inkább maradt volna csöndben. Mély bánatomra az a-ha új albuma sem lett igazán bombasztikus. Itthonról tetszett még Mátyás Attila új lemeze, az Ozone Mama, és a Room Of The Mad Robots is pörgött párszor.

Végre újra rengeteg koncertet láttam

Ahogy azt tavalyelőtt megálmodtam, 2015-ben újra rengeteg koncertre eljutottam, hosszú évek óta nem voltam ennyi eseményen, de ez így volt kitalálva. Újra elkapott az élő zene varázsa, és sok kimagasló koncertet láthattam, így igazából nem is tudnék egy legjobbat kiemelni, a sok legjobb közül. Ráadásul eljutottam fővároson kívüli fesztiválokra, végre láthattam, milyen a FEZEN, és a fiatal rendezvények közül a balatonparti Rockpartot zártam nagyon a szívembe. Hangulatban, környezetben abszolút a legbarátságosabb: mi lehet jobb, mint egy kellemes Balatonban pancsolás után remek koncerteket nézni, a pazar fényekkel megtámogatott nagyszínpad mellett, ahol ultrakedves biztonsági őrök vigyázták a rendet? Ha a toi-toiok arányán tudnak változtatni (esetleg egy-két mobil konténert is be lehetne vetni), meg kicsivel több vendéglátóegységet beengedni, hamarosan verhetetlen lesz a fesztivál a műfajon belül.

Csak egy gyors felsorolás erejéig néhány koncert, amely rendkívül emlékezetes marad számomra: Slipknot (bónusz: megölelt a bohóc!), Sanctuary / Overkill (vénemberek, de tudják, mitől döglik a légy), Uriah Heep (még vénebb emberek, de fantasztikus hangulatúak a koncertjeik még mindig), Heart Of Storm (balett és rockzene neves előadókkal, engem megvettek kilóra), Toto (a pár évvel ezelőtti rosszemlékű eset után egy csúcskategóriás este következett, örök szerelem lett), Cannibal Corpse (boldogsághormonokat termel a zenéjük, a legcsodálatosabb őrlés, ami létezik), Judas Priest (Halfordban még mindig ott van a tűz), Clawfinger / My Dying Bride (sosem gondoltam volna, de mindkét zenekar felejthetetlennek bizonyult), Philm (Dave Lombardót centikről dobolni látni elementáris élmény, de otthon hallgatni soha nem fogom a zenekarát), Joe Satriani / Dan Patlansky (Satch mester nem tud hibázni, az előzenekar meg percek alatt megvett magának), The Gentle Storm (ugyan ez a projekt pont nem szívügyem Annekétől, de a hölgy tündéri volt, mint mindig), Mötley Crüe / Alice Cooper (ezt a búcsút látni KELLETT, még ha nem volt hullámvasút, akkor is megérte minden perce), Slash (felhőtlen hangulat, karizmatikus zenészek, tánc!), Operation: Mindcrime (Geoff Tate megtépázott tekintélyét kezdi visszaszerezni előttem, és az sem mellékes, hogy ő is pár centire énekelt tőlem). Az Arch Enemy és az Amorphis is remek volt az Arénában év végén.

Sajnos volt néhány olyan esemény, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet teljes mértékben: a Machine Head ugyan izzott végig, de egy órával keveseb több lett volna a szaunaisztikus, agyontömött Barba Negrában, a Paradise Lost kábé ugyanígy, nem tudtam rájuk hangolódni, az Orphaned Land pedig torzított gitárokkal sokkal jobb és élettelibb. Sajnos a februári Arjen / Anneke párost lázas fetrengés miatt ki kellett hagynom, amit még mindig nem bocsátottam meg a szervezetemnek. A Hellyeah-vel eljött Amerika, és baromi jó volt Vinnie Pault látni, de nem életem koncertje azért, és a Black Label Society is tökugyanaz, mint legelőször, de többször megenni ugyanazt a vacsorát nem annyira rockandroll. Sajnos pár eseményre nem jutottam el, nyomós vagy kevésbé nyomós indokok miatt, de nem panaszkodom, így is gazdag volt az évem koncertileg.

Ami elszomorított

Elég sok minden, de hogy maradjunk a zenei dolgokon belül, a 2015-re esett számos tragédián belül Lemmy az, akinek a halálán még mindig rágódom. És ez egy darabig még így is marad. Az egész műfajból eltávozott vele valahova a végtelenbe egy szép nagy darab, és persze lesz majd más, meg lesz majd másik... de semmi sem lesz már ugyanolyan.

Néhány dolgot persze várok ám

Például az új Anthraxet (jó, ezt már hallottam, de véleményt még nem formáltam), a Megadethet (kevés nálam elfogultabb Mustaine-fan létezik, de az eddig kiszivárgott dalok nem igazán győztek meg semmiről, kezdek félni...), és valahogy a The Culttal is így vagyok (várom, de úgyis szar lesz). A Rammstein is mozgolódik, az biztos jó lesz, a Killswitch Engage, a Meshuggah és a Deftones sem fog hibázni talán. Lesz új Testament is, ami testamentes lesz, és ha már Nikki Sixx szélnek eresztette a Mötleyt, jó lenne, ha a Sixx: A.M.-mel valami első lemezhez foghatót hozna össze. Boldog lennék, ha lenne új Alice In Chains, egy dallamosabb Arch Enemy, a Toolt meg már kötelező jelleggel írom ide. Prog vonalon a Fates Warningtól és a Pain Of Salvationtől várok jókat, na meg halványan még a Dream Theatertől is. Mike Portnoy meg csináljon bárkivel bármit, jó lesz. A Guns N' Roses újjáalakulásáról meg inkább nem is írok semmit... Ja, és mocskosul sok koncert lesz idén is remélhetőleg, néhányat már nagyon várok. Meg a tavaszt is, de a nyarat még jobban, meg jó lenne egy tengerpartra eljutni idén. 2016 jó lesz és pont.

A végén íme az év dalai, abc-ben, mert nincs legjobb

  • Amorphis: Bad Blood
  • Disturbed: You're Mine
  • Disturbed: The Light
  • Ghost: Cirice
  • Ghost: Absolution
  • House Of Lords: Indestructible
  • Lindemann: Children Of The Sun
  • Lonely Robot: Are We Copies
  • Metal Allegiance: Scars
  • Motörhead: Till The End
  • Motörhead: Evil Eye
  • Muse: Psycho
  • Operation: Mindcrime: Re-Inventing The Future
  • Operation: Mindcrime: Life Or Death
  • Tremonti: Flying Monkeys
  • Tony MacAlpine: Red Giant
  • Slayer: Piano Wire
  • Slayer: Vices
  • Symphony X: In My Darkest Hour
  • Symphony X: Nevermore
  • Symphony X: Without You
  • The Winery Dogs: Spiral

Draveczki-Ury Ádám

Az év lemezei

armored_saint_2015clutch_2015goatsnake_2015tribulation_2015toto_2015

  1. Armored Saint: Win Hands Down
  2. Clutch: Psychic Warfare
  3. Goatsnake: Black Age Blues
  4. Tribulation: The Children Of The Night
  5. Toto: XIV
  6. Iron Maiden: The Book Of Souls
  7. The Winery Dogs: Hot Streak
  8. Lamb Of God: VII: Sturm Und Drang
  9. Slayer: Repentless
  10. Paradise Lost: The Plague Within
  11. Parkway Drive: Ire
  12. Soilwork: The Ride Majestic
  13. Melechesh: Enki
  14. Motörhead: Bad Magic
  15. Scorpions: Return To Forever
  16. Barren Earth: On Lonely Towers
  17. Beauvoir / Free: American Trash
  18. Santa Cruz: Santa Cruz
  19. The Night Flight Orchestra: Skyline Whispers
  20. Tremonti: Cauterize

Túlelemzés és egyrészt-másrésztezés helyett most mindössze annyiban maradnék: 2015 szerintem kifejezetten jó év volt zeneileg, és kész. Nyilván hosszasan sorolhatnám, mi hiányzik a mai színtérről, de akkor is bőven lehetett mit hallgatni tavaly, és a fenti listán szereplő lemezeket szerintem hosszabb távon is sokat pörgetem majd. Sőt, a „futottak még…” kategóriában is olyan kiváló albumokat kell megemlítenem, mint a Symphony X, a Between The Buried And Me, a Def Leppard, a Disturbed, a Bring Me The Horizon, a Europe, a Ghost, a Stryper, az Annihilator, a W.A.S.P., a Hardcore Superstar, Michael Monroe, az Avatarium, a Killing Joke, Chris Cornell, a Cradle Of Filth, a Black Star Riders vagy a Voodoo Hill lemeze, a Baronesst pedig a december második felében lezavart megjelenés miatt egyszerűen nem volt még elég időm átfogni ahhoz, hogy el tudjam helyezni a fentiek között. Vagyis tényleg soha rosszabb felhozatalt! A hazai előadók közül az Ozone Mama és a Room Of The Mad Robots albuma tetszett a legjobban, de jó lemezt csinált a Salvus, az Omen vagy a The Joystix is.

Az év dalai

  1. Armored Saint: Muscle Memory
  2. Iron Maiden: The Red And The Black
  3. Clutch: Firebirds!
  4. Santa Cruz: My Remedy
  5. Armored Saint: Win Hands Down
  6. Clutch: Son Of Virginia
  7. Lamb Of God: Overlord
  8. Soilwork: Enemies In Fidelity
  9. Toto: Holy War
  10. Slayer: Pride In Prejudice
  11. Halestorm: New Modern Love
  12. Scorpions: Dancing In The Moonlight
  13. Def Leppard: Wings Of An Angel
  14. The Night Flight Orchestra: Living For The Nighttime
  15. The Winery Dogs: Ghost Town
  16. Santa Cruz: Can You Feel The Rain
  17. Goatsnake: House Of The Moon
  18. Parkway Drive: Bottom Feeder
  19. Paradise Lost: No Hope In Sight
  20. Backyard Babies: White Light District

Az év koncertjei

Mivel rengeteg érdekfeszítő buli volt tavaly (is) Magyarországon, a gyerekeim pedig már nagyobbak, 2015-ben jóval több koncertre jutottam el, mint a megelőző években – akár azt is mondhatjuk, hogy ismét rákaptam a dolog ízére nagyobb tételben, főleg, hogy minden túlzás nélkül elképesztően jó bandákat volt szerencsém látni itt és ott. Elég sokat elárul a Black Stone Cherry augusztusi fellépéséről, hogy ezzel együtt is őket állítom a dobogó legfelső fokára, tényleg életem egyik legerőteljesebb, legelsöprőbb klubbuliján vehettem részt Chris Robertsonék jóvoltából a zsúfolásig megtelt A38-on. A második helyet az Overkill és a Sanctuary duója kapja, a harmadik helyre pedig a Toto fellépését sorolom, amely végre tényleg olyan volt, mint amilyet mindig is látni szerettem volna tőlük. Emellett nagyon élveztem az Obituaryt, a Slipknotot, a Machine Headet, a Hellyeah-t, a Judas Priestet, az At The Gates és a Truckfighters párosát, Dave Lombardo Philmjét, a Ghostot, a Paradise Lostot, az Annihilatort és a Suicidal Tendenciest, de tetszett a House Of Lords és az Arch Enemy is. A Black Label Society viszont lehetett volna izgalmasabb is ezúttal.

Tragédiák

Nyilvánvalóan csakis Lemmy halálát mondhatom elsőként, ha 2015 rockzenei veszteségeiről beszélünk – régóta lehetett számítani rá, de valahogy még most is hihetetlen, hogy elment a vén bibircsókos. Főleg, hogy mindez másfél hónappal régi harcostársa, Philthy Animal Taylor távozása után történt, így már csak szegény Fast Eddie él a legfontosabb felállásból… Nem is magyarázom tovább a dolgot, ezt úgyis hozzám hasonlóan a csontjaiban érzi mindenki: fel kell készülnünk rá, hogy az első generáció a következő tíz-tizenöt évben kihal, és ezt bizony rettenetes lesz végignézni. És akkor még nem is beszéltünk a tavalyi esztendő további búcsúzóiról, a teljesség igénye nélkül persze: Scott Weiland, Frank Watkins, Chris Squire, Mike Porcaro, A.J. Pero, Mats Olausson, Scott Clendenin, és persze itthonról Lugosi László – mindnyájukkal sokat veszített a színtér.

Csalódások

Ezt is írtam már párszor: a mai dömpingben, felnőtt fejjel simán túl tudok lépni egy-egy gyengébben sikerült albumon, unalmasabb koncerten, így nagyon mellbevágó csalódás igazából nem ért 2015-ben. Akadtak persze lemezek, amiktől kicsit többet vártam (elsőként mondjuk a hét év szünet után cseppet soványra sikeredett Backyard Babies jut eszembe), de ezek helyett is bőven volt mit hallgatni. Bár annyit azért mindenképp megjegyeznék, hogy a Soulfly immáron végleg önmaga paródiájaként működik, és ezt azért nem jó érzés látni, függetlenül attól, hogy nyilván Max is túllépett már a saját aranykorán. Meg tudnék lenni a szegény ember szupergroupjai (Revolution Saintsek, Level 10-ek, Serious Blackek) nélkül is, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor a Frontiers és Alessandro Del Vecchio egyengeti az útjaikat, és a lufinak bizonyult all-star válogatások (Metal Allegiance, Teenage Time Killers) elkészítésére sem látom nyomós oknak kizárólag azt, hogy ugyan legyenek már ilyenek is. Emellett érdekes, hogy az idei nagy visszatérők jóformán semmiféle hatást nem gyakoroltak rám: a Refused legalább érdekesen fogta meg a dolgot, de így sem tudott tartósan megmaradni a kedvenceim között (majd még nekifutok később megint), a Faith No More meg a Coal Chamber pedig kis túlzással mintha meg sem jelent volna.

Reménységek

A legnagyobb reménységem a szokásos: egy olyan egészségesen fiatal, maximum korai huszonéveiket taposó tagokból álló rockbanda felbukkanása, amely hirtelen mindent más szögből láttat mindenkivel, legyen szó akár első tapasztalataikat szerző tinédzserekről, akár éltesebb zenehallgatókról. Ez a vágyálom persze 2016-ban sem válik majd valóra, pedig a műfajnak elképesztő szüksége lenne friss vérre és az azzal együtt járó szélesebb nyilvánosságra, mert a jelenlegi állapotban tényleg az elöregedés, az eljelentéktelenedés és a kiüresedés felé haladunk. És erre hiába kezded sorolni az ellenpéldákat, amikkel én is tisztában vagyok, tömegméretekben gondolkodva igenis baromi nagy szükség lenne egy új Van Halenre, Metallicára, Guns N’ Rosesra, Nirvanára, akármire – egy olyan zenekarra, amit egyszerűen senki sem tud megkerülni, és nagy lökést ad az egész színtérnek. Mint mondtam, nem hiszek benne, hogy felbukkanhat, de töretlenül vágyom rá.

Gunsból persze azért a régi – vagy a régi magja – is megteszi majd, őket mindenképpen szeretném látni élőben idén, és már jóelőre tudni lehet, hogy a koncertfelhozatallal itthon sem lesznek gondok. Ami a lemezeket illeti, pár idei nagyágyú már megérkezett-kicsúszott, mire ezeket a sorokat olvasod (Anthrax, Ignite, Prong), és jönnek a további favoritok is: négyes felállású C.O.C., Trouble, Stuck Mojo, Megadeth (bár az előzetesen kinyomott számoktól nem ájultam el), Metal Church (végre Mike Howe-val a mikrofonnál!), Fates Warning, Gojira, Soundgarden, elvileg Alice In Chains, Black Stone Cherry, Death Angel, Deep Purple, Killswitch Engage, Overkill, Testament, Biohazard, Entombed A.D., The Resistance, Rob Zombie, Lost Society, Kill Devil Hill, nem sorolom a végtelenségig. A fent említett érdektelen szupergroupok ellenpéldájaként a Last In Line is kifejezetten ígéretesnek tűnik az eddigiek alapján, és roppant érdekes lesz az is, mivel rukkol elő ennyi év után a visszatérő Dark Angel. Jó lenne már hallani valami újat King Diamondtól, a Metallicától, a Tooltól és John Sykestól (utóbbi három esetében tényleg egy, a túltoltsága miatt már egyáltalán nem vicces bohóckomédia szintjén mozgunk), az EP-k után egy-egy teljes albumot a Denner/Shermanntől és a King Hittertől, meg tényleg bármit, ami jó és megmozgat. Én mindenesetre továbbra is nyitott vagyok.

Kiss Gábor

slayer_2015annihilator_2015motorhead_2015faith_no_more_2015fear_factory_2015

 

Ha jól emlékszem, még sosem csináltam olyat, hogy valamelyik év végén konkrétan számba vettem volna az elmúlt egy évemet, azaz a klasszikus értelemben visszatekintettem volna az elmúlt 365 napra. Persze a Shock!-on idén már tizenharmadik (!!!) alkalommal jelenik meg tőlem egyfajta összegzés, mégis most először volt alkalmam/kedvem/időm tényleg nyugiban végiggondolni az elmúlt időszakot, és szerencsére azt mondhatom, 2015 (2014-gyel karöltve) volt életem talán legjobb éve. Senkit sem szeretnék untatni a részletekkel, az azonban biztos, hogy az ilyen mértékben pozitív egyenleg nagyon komoly mértékben köszönhető azon páratlan zenei vagy ahhoz valamilyen szinten kapcsolódó élményeknek, amelyeket volt szerencsém átélni. Ezek közül is kiemelkedik, hogy oly sok év vágyakozás után végre két nagy kedvencemet is láthattam élőben, a Queent ráadásul kétszer is. Az akkori koncertbeszámolókban mindent leírtam velük kapcsolatban, de tény, hogy páratlan élményt kaptam tőlük, ahogy az AC/DC-től is, akikkel szintén ez volt az első randevúm, és bőven megérte Varsóig utazni érte. Ha pedig végignézem, hogy rajtuk kívül kiket sikerült megcsípni idén, a lista valóban döbbenetes. Hogy csak a legnagyobb élményeket emeljem ki: életem legjobb Metallica-koncertje Bécsben, méghozzá többek között a Body Count előzenekaroskodásával, a lehengerlő Slayer/Anthrax-páros ugyanott, egy várakozásaimat felülmúlóan zseniális, monstre Machine Head-buli, Dave Padden távozása miatt Jeff Waters által énekelt Annihilator-koncert, Arjen Lucassen és Anneke varázslatos duója a Planetáriumban, végül pedig Dave Lombardo zsenialitását figyelni két méterről az A38-on, majd találkozni a mesterrel szintén örök emlék (szó szerint). Ezek mind-mind olyan meghatározó pillanatai voltak az évnek, amelyeket valószínűleg életem végéig emlegetek majd. És aztán ott voltak persze még azok a koncertek, amik szimplán csak kiválóak voltak vagy különleges élményt jelentettek: a The Gentle Storm wigwamos bulijához és az S.D.I.-koncerthez nagyon sokat tett hozzá az azokat megelőző végtelenül pozitív interjú, Slash, a Suicidal Tendencies, a Skindred, a Hellyeah, a Spock’s Beard, illetve az Overkill/Sanctuary duó és a Dream Theater meg a Kamelot kettőse pedig simán csak kurva jó volt. És bár sem a KISS, sem a Motörhead nem volt csúcsformában idei találkozásunkkor, mindkettejükre kapásból befizetnék újra. Szomorú, hogy Lemmyék esetében ezt már sohasem tehetem meg.

És hogy lemezfrontom mi a helyzet? Mivel idén jött új Slayer is, az első hely nálam lefutott meccs. Ahogy az is, hogy a Padden-mentes Annihilator is csak azért volt esélytelen az első helyre, mert a Slayer az mégiscsak a Slayer. Az viszont tuti, hogy ennél a két korongnál semmi sem szerzett több örömöt számomra 2015-ben, ráadásul mindkét brigád bizonyította élőben is, hogy az komoly felállás-módosulás ellenére továbbra is ütőképesek, sőt az Annihilator esetében számomra ez a verzió a legjobb, ami reálisan még létrejöhet. A harmadik helyet Lemmy iránti tiszteletem jeléül az egyébként tényleg kiváló, az Aftershockra köröket verő Bad Magicnek adom. A többit pedig lássuk megint csak ábécé-sorrendben:

  1. Slayer: Repentless
  2. Annihilator: Suicide Society
  3. Motörhead: Bad Magic
  • Apocalyptica: Shadowmaker
  • Armored Saint: Win Hands Down
  • Clutch: Psychic Warfare
  • Faith No More: Sol Invictus
  • Fear Factory: Genexus
  • Gama Bomb: Untouchable Glory
  • Ghost: Meliora
  • Huntress: Static
  • Iron Maiden: The Book of Souls
  • Prong: Songs from the Black Hole
  • Queensryche: Condition Hüman
  • Royal Hunt: Devil's Dozen
  • Satan: Atom by Atom
  • Saxon: Battering Ram
  • Symphony X: Underworld
  • The Gentle Storm: The Diary
  • Ugly Kid Joe: Uglier Than They Used To Be

Általában a csalódást keltő lemezeket nehezebb összeszednem, idén azonban ilyenekből is akadt néhány: a Kamelot új albuma is unalomba fulladt számomra, ahogy a totál ötlettelen, önismétlő és érdektelen W.A.S.P. is. Az izgalmas szupergroupként startoló Serious Black erejéből csak egy középszerű iparosmunkára futotta, Glenn Danzig visszatérése totál vérszegény, főleg, ha a kicsattanó és számomra megunhatatlan Prong-feldolgozáslemezhez hasonlítjuk, a Skindred pedig simán csak kihozta eddigi legrosszabb albumát. Tekintetbe véve azonban, hogy mennyi jó lemez született idén, a mérleg nyelve így is pozitív irányba billen, ha pedig végignézzük, hogy jövőre kitől jönnek új megjelenések, borítékolható, hogy 2016 valóban bitang erős lesz. A teljesség igénye nélkül: Anthrax, Megadeth, Voivod, Vicious Rumors, Flotsam & Jetsam, Alice in Chains, Kreator, Testament, Trouble, Atheist. Meg néhány igazi kuriózum: D.R.I. huszonegy év után, Dark Angel huszonöt év után, Coroner huszonhárom év után és King Diamond kilenc év után. Szép kis évünk lesz.

És bár az idei, bivaly felhozatalhoz képest számomra mind a Fezen, mind a Rockmaraton 2016-os programja kissé csalódást keltő, már most tudom, hogy néhány felejthetetlen koncertélménnyel leszek gazdagabb 2016-ban is. Az évet rögtön a csaknem klasszikus felállásban elérhető István, a királlyal kezdem, azaz visszatérek oda, ahonnan 1990-ben rockrajongásom elindult. Egy hétre rá következik majd a brnói Manowar, majd szép sorjában a Winery Dogs, a Scorpions, a Royal Hunt, az Anvil, a Death to All, valamint a Primal Fear/Brainstorm/Striker power metal minifesztiválja, nyáron pedig a BLACK SABBATH. Csupa nagybetűvel. És ha már az idei fesztiválok valamivel gyengébbnek is tűnnek, a Rock in Vienna összeállítása megint erősen kihagyhatatlannak tűnik. Egy valami biztos: unatkozni 2016-ban se fogok, írni pedig bőven lesz miről, úgyhogy remélhetőleg az új esztendőben is gyakran találkozunk majd az oldalon. Boldog Új Évet!

Koroknai Balázs

arcturus_2015dodheimsgard_2015thy_catafalque_2015akos_2015solefald_2015

Aligha lehet szemrehányással illetni egy olyan évet, amely meghatározó klasszikusból mindjárt kettőt (talán hármat?) is kitermelt, és amelynek év végi összesítése mellé bármikor büszkén állok oda. Mégis kimondottan bánt, hogy ez a lista most ilyen rövidre sikeredett, és hogy ez így esett, annak csak részben vagyok felelőse. Kényszerből vagy oktalan szimpátia okán azonban senkit sem neveztem meg, ellenben – a szent hagyományokkal dacolva – idén különdíjasokat is megjelöltem, ahol az egyes kategóriák nevei korrekt áttekintést adnak az év közbeni érzéseimről is. A legvégétől eltekintve ezzel ki is tudtam volna egyezni egy évvel ezelőtt, tehát ahogy tavaly, innen nézve továbbra is kerek a világ.

  1. Arcturus: Arcturian
  2. Dødheimsgard: A Umbra Omega
  3. Thy Catafalque: Sgùrr
  4. Ákos: Még egyszer
  5. Solefald: World Metal. Kosmopolis Sud
  6. The Prodigy: The Day Is My Enemy
  7. Bakos Attila: Aranyhajnal
  8. Hate Eternal: Infernus
  9. Slayer: Repentless
  10. Myrkur: M
  • Nyugdíjbiztosító különdíj – David Gilmour: Rattle That Lock
  • Viking különdíj – Ereb Altor: Nattramn
  • 10/10 különdíj – Faith No More: Sol Invictus
  • Hulljonaférgese különdíj – Marduk: Frontschwein
  • Fekete humor különdíj – Motörhead: Bad Magic

A 2015-ös év végén ismét megállapíthatjuk, hogy bár a boltok továbbra sem értékesítik lemezek millióit, a hallgató/rajongó számára nem lett rosszabb hely ez a világ, sőt! Szabadidő és pénztárca függvényében bármely szubkultúra híve a végsőkig kényeztethette magát az idei felhozatallal, és e tekintetben jövőre sem látszik változni a helyzet. A 2016-os év is tömve lesz kiemelt kaliberű eseményekkel és ugyanolyan nagyszerű, csupán léptékében kisebb volumenű pillanatokkal, amikért ismét megéri majd elfáradni és/vagy tönkremenni anyagilag. No és meglehet, hogy ez az utolsó év, amikor még együtt bulizhatunk néhány fiatalkori bálványunkkal, szóval érezzük megtisztelve magunkat…

Komolyan, csalódásokról és reményekről beszéljük akkor, amikor Lemmy lelépett a porondról, Slash és Axl Rose pedig felkészül a Nagy Össszekapaszkodásra!? Míg az előbbi tény korunk utolsó nagy illúzióját is szétkergette, utóbbi természetesen mindent felülír a zenei tárgyú várakozásaimmal kapcsolatban. Ez egyszer – alantas, szubjektív okok miatt – azon a párton vagyok, hogy nem érdekel, milyen okkal, kik által kísérve, de a Guns N' Roses két fő arcát újra együtt akarom látni. Számítok ezen felül pár ismerős borítékolhatóan mérsékelt lelkesedéssel fogadott felbukkanására (ld. Abbath, Borknagar), ugyanilyen körből néhány feldolgoznivaló csemegére (Ulver, In The Woods…, Ihsahn), és legfőképpen egy, a közelben, méltó körülmények között megvalósuló Arcturus koncertre!

Hosszas, nosztalgikus elmélkedés helyett „a kéjjel sikoltó, mámoros végszó” legyen azoké, akik a tavalyi és az idei év végi koncertjeikkel keretbe foglalták számomra a 2015-ös évet, és minden, de tényleg minden téren (grandiózus élő előadásokon, a megjelenése óta a lejátszó közeléből eltávolíthatatlan lemezen, no meg az év DVD-jén) csúcsteljesítményt nyújtottak, a biliben felkavart állóvizet is megfelelően tudták kezelni, és akik miatt apró ütemkéséssel ugyan, de végül törzskönyvezett Bonanza Banzai-rajongó vált belőlem is. Ajánlom tehát az Átölel című dalt kedves Kollégáimnak, akik fáradhatatlan igyekezettel nagyszerű körülményeket biztosítanak a Shock! felületén ahhoz, hogy néhány Ákos-cikkel én is felháboríthassam az Igazakat.

Ha 2016-ban is lesz kiért rajonganunk, rossz évünk már nem lehet!

Nagy Andor

goatsnake_2015clutch_2015faith_no_more_2015mammoth_2015motorhead_2015

Az Úr 2015. esztendejében történt...

Rég volt már olyan szar évünk, mint 2015. Igaz ez rám, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében keményen dolgozó kisemberre, úgyszintén globálisan az egész világra is, és sajnos ugyanolyan találó a rockzenei életre. Márpedig én tényleg sosem tartoztam azok közé, akik folyton-folyvást farkast kiáltanak, hogy akkor ennyi volt, húzzuk le a rolót, jöhetnek az elektronikus zenék, meg a hip-hop (illetve Adele, teszem hozzá szándékoltan provokatívan), de az az igazság, hogy a keményebb muzsikák majd minden szegmensében egyre inkább teret nyerő izgalom-mentességet, elkényelmesedést, pláne biztonsági játékot látva már-már én is nyúlnék a vészharang kötele után. (És nem kizárólag az egyik utolsó, tényleg valamire való ikonnal a közelmúltban történtek miatt.)

Mert nem azt mondom, hogy iszonyatosan nehéz volt összekapirgálnom a listába került 20 kedvenc lemezt, hiszen ez hazugság lenne, sőt, ismét maradtak le kedvelt korongok szép számmal (a teljesség igénye nélkül: Blackberry Smoke, Torche, Acid King, Weedeater, Dopethrone, Leather Nun America, Avatarium, Atomic Bitchwax, Chris Cornell, Kamchatka, Ghost, With The Dead, Band Of Spice, Uncle Acid, Horisont, Kadavar, Dead Lord, The Vintage Caravan, Year Of The Goat, Refused), de akkor is, így végigtekintve rajtuk, annyira azért nem ülök seggre az eresztéstől. Ha Szeretett Vezérünknek, Ádámnak igaza van, és tényleg az fogja felrázni a rockvilágot, hogy egy Taco Bell-rajongó vörhenyes dalnok és bandája visszatér, akkor aztán jöjjenek mielőbb!

De nézzük inkább a listát, azaz, hogy szerintem mit volt érdemes egyáltalán meghallgatni a tavalyi évben, annyi magyarázattal, hogy sorrend persze megint nincs, mert eddig sem írtam sosem, miért pont öregkoromra kezdjem el az ilyesmit, az év legjobb lemeze pedig a Goatsnake nevéhez fűződik. Náluk éreztem leginkább azt, hogy úgy nyúlnak vissza a múlthoz, hogy azáltal előre is viszik a zsánert, meg mondjuk magukat is. Na, ilyesmiből kellett volna még vagy 19.

  • Armored Saint: Win Hands Down
  • Barbears: Enter The Bear
  • Clutch: Psychic Warfare
  • Elder: Lore
  • Faith No More: Sol Invictus
  • Goatsnake: Black Age Blues [2015 legjobb lemeze]
  • Grave Pleasures: Dreamcrash
  • High On Fire: Luminiferous
  • Iron Maiden: The Book Of Souls
  • Killing Joke: Pylon
  • Mammoth Mammoth: Volume IV – Hammered Again
  • Motörhead: Bad Magic
  • Ozone Mama: Sonic Glory
  • Paradise Lost: The Plague Within
  • Pentagram: Curious Volume
  • Prosectura: Földi nyalandók
  • Raised Fist: From The North
  • Slayer: Repentless
  • Therapy?: Disquiet
  • Tracer: Water For Thirsty Dogs

2015 koncertjei

Az elmúlt évben úgy dobta a sors, hogy koncertekre már egyáltalán nem jártam, ha pedig mégis mentem volna, akkor az tutira elmaradt. Mivel ez utóbbi bravúrt háromszor is sikerült behúznom, a kedves pajtások már azzal szívattak, hogy mindig megkérdezték előre, ugye nem akarok menni az adott hangversenyre, mert hogy ők meg nem szeretnének hiába jegyet venni. Csak szólok: január 21-én megfülelném a Therapy?-t a Hajón, ha esetleg elmaradna, mindenki tudja, kit kell hibáztatni!

2015 csalódásai

Ide előzetesen szép hosszú listát szándékoltam írni, hogy aztán az év utolsó napjaiban fekete filccel gondolatban áthúzzam akkurátusan az egészet, és helyébe mindössze öt betűt biggyesszek: LEMMY. Meghalt a király.....és én szívesen írnám le, hogy éljen az újabb uralkodó, de hát vajon ki léphetne Ian Fraser Kilmister helyébe? Egyébként amit erről akartam írni, már megtettem korábban, nem is szaporítanám hát tovább a szót, talán csak annyival, hogy az elmúlt év mérlege úgy a legfájóbb, ha hozzávesszük, hogy örökre itthagyott minket a Nagyvárosi Farkas (Lugosi László) és a Crackerman (Scott Weiland) is. És ezek után semmi súlya nem is lenne azon agonizálni, hogy melyik lemez nem tetszett és miért.

Remények 2016-ra

A magyar labdarúgó-válogatott a francia rendezésű Labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében három gólt akaszt a szőröstalpúak a román csapat kapujába. Az utolsó találatot Király Gabi panenkázza be büntetőből, aminek láttán örömünnep kezdődik a Stade de France lelátóin. Én csak azért nem látom ezt az egészet a helyszínen, mert éppen akkor iktatják be a shockos brigádot a Rock And Roll Hall Of Fame-be, mivel a Klasszikushock legjobb cikkeinek első, díszkötéses kiadása helyből a New York Times bestseller-listáján nyitott. Mindenki szmokingban integet, Szilvinek pedig különösen jól áll a koktélruha.

Amennyiben ez bármilyen okból mégsem lenne lehetséges, elég lesz az is, ha mind a Black Sabbath tagsága, mind pedig én elélünk a születésnapomig. Mert az azt jelenti, hogy előző este még épp meg tudtam nézni őket az Arénában. A jegyem mindenesetre már megvan, lehet izgulni...

Oravecz Zoltán

Év albumai

tom_holkenborg_2015clutch_2015iron_maiden_2015buddy_guy_2015hollywood_vampires_2015

 

Visszatekintve 2015-re, úgy összességében véve ez sem volt egy igazán nagy eresztés, már ami a zenéket illeti. Ugyanakkor végre ismét sikerült húsz darab lemezt kiemelnem az idei termésből, ami nálam már kiváló eredménynek számít. Persze, ennek ellenére százezredszerre is muszáj elismételni, hogy nagy csodákra manapság már felesleges számítani, a rock/metal ma már egy kiforrott szórakoztatóipar, ahol az egyéniség és az eredetiség idejétmúlt tulajdonságokká váltak, helyüket pedig átvette a tömeggyártás, illetve a remake-láz.Ennek fényében idén ismét ugyanazt kaptuk, mint amit már megszokhattunk: néhány kellemes és sok kellemetlen meglepetést, sok műanyag izű, nehézkes, izzadságszagú anyaggal, és pár kellemes hallgatnivalóval is. Azért a következő év ennél legyen menőbb!

  1. Tom Holkenborg: Mad Max Fury Road filmzene
  2. Clutch: Psychic Warfare
  3. Iron Maiden: The Book Of Souls
  4. Buddy Guy: Born To Play Guitar
  5. Hollywood Vampires: Hollywood Vampires
  6. Jóhann Jóhannssonn: Sicario filmzene
  7. Tremonti: Cauterize
  8. Billy Gibbons And The BFG's: Perfectamundo
  9. Kamchatka: Long Road Made Of Gold
  10. Leslie West: Soundcheck
  11. Disturbed: Immortalized
  12. The Dead Weather: Dodge And Burn
  13. Motörhead: Bad Magic
  14. Art Of Anarchy: Art Of Anarchy
  15. Nightwish: Endless Froms Most Beautiful
  16. Nile: What Should Not Be Unearthed
  17. Fear Factory: Genexus
  18. Napalm Death: Apex Predator/Easy Meat
  19. Armored Saint: Win Hands Down
  20. The Winery Dogs: Hot Streak

Év csalódásai

Szerencsére, ezekből idén nem akadt túl sok, de azok viszont súlyosak voltak. Itt van mindjárt a friss reménységnek kikiáltott brit TesseracT, akik a zseniális One, és a korrekt Altered State után képesek voltak kisajtolni magukból 2015 legunalmasabb altatódalainak gyűjteményét. Volt itt Faith No More is, ami olyannyira levett a lábamról, hogy csak most év végén, a lista összeírásakor döbbentem rá, hogy de hiszen volt itt egy Sol Invictus is! Nagy reményeket fűztem a német Morgoth visszatéréséhez is, s még akkor is kitartott a lelkesedésem, amikor megtudtuk, hogy az aranytorkú Marc Grewe kiszállt a death legendából. A helyére érkezett Karsten Jäger ugyan tökéletes választásnak bizonyult, ám sajnos ugyanez nem volt elmondható az új lemezről, s az Ungod egy kiábrándítóan szürke massza lett. Ezeken kívül komolyabb megrázkódtatást egyik kedvencem sem tudott nekem okozni, főként azért, mert évről évre egyre kevesebbet várok el tőlük.

2015 sötét napjai

Ezekből aztán akadt szép számmal, csessze meg! Április 14-én távozott a 74 éves Percy Sledge, aki jellegzetes hangjával és megannyi slágerével nagyban formálta korai zenei ízlésemet. Nem kellett aztán sokat várni, hogy egy újabb ikonikus alaktól vehessünk örökre búcsút: a blues egyik utolsó igazi királya, B. B. King május 14-én akasztotta a fogasra kedvesét, Lucille-t, ezúttal örökre. Június 11-e a jazzt nagyban formáló Ornette Coleman utolsó napja volt a Földön, majd 22-én a megannyi remek filmzenét szerző James Horner vesztette életét egy repülőgép-szerencsétlenségben. Ha mindez nem lett volna elég egy évre, november 11-én Phil „Philty Animal” Taylor, a Motörhead első igazi dobosa adta fel örökre az alkohollal teli életet, majd elérkezett a december, amikor már azt reméltük, megpihen végre a Kaszás, de tévednünk kellett. 3-án az ex-Stone Temple Pilots, ex-Velvet Revolver, ex-akármi Scott Weiland tolta túl a rocksztárkodást, ami egyrészt várható volt, másrészt viszont mégis váratlanul érte a rockközösséget. És végül, hogy a túlvilági erők aratása teljes legyen, december 28-án csontos ujjak kopogtattak be Lemmy ajtaján, ő pedig arcán a jellegzetesen lemmys „akárki is az, szétrúgom a seggét” grimasszal ajtót nyitott… Hát, ezek voltak idén a rockvilág legsötétebb napjai, legalábbis a saját olvasatomban.

2016 reménységei

Tool. És Tool. Ja, és természetesen: Tool!

Pálinkás Vince

chris_cornell_2015def_leppard_2015five_finger_death_punch_2015ozone_mama_2015the_winery_dogs_2015

Bár idén sem voltam kevésbé lusta és kényszeredett, amikor írni „kellett” valamit, az agyam azért folyamatosan új ötleteken, témákon járt, amelyeknek a jelentős részéből persze sose készült semmilyen cikk. Az évértékelő kapcsán is felmerült bennem pár gondolat a kis hazánkban vélhetőleg soha véget nem érő kulturkampfról, amely természetesen a rockzenei szcénára is rányomja bélyegét, és úgy terveztem, hogy ezeknek hangot is adok. Ugyanakkor egy olyan év kapcsán, amelynek végén szétlőnek egy nagyszerű párizsi szórakozóhelyet (ahol két ízben magam is megfordultam, tehát nagyszerűségét tanúsíthatom), illetve távozik köreinkből Lemmy, semmi nem tűnne kevésbé röhejesnek és pitiánernek, mint hogy az itthoni kultúrát övező áldatlan állapotokról, egymás meg nem értéséről, korlátoltságról, ostobaságról és hasonlókról értekezzek. Meg persze méltatlan is az egész, hiszen sose az a kérdés, ki mennyire tehetséges abban, amit csinál. Én mindenesetre továbbra is rendíthetetlenül járok a legkülönfélébb műfajú koncertekre, színházi előadásokra és egyéb eseményekre (saját meglepetésemre és örömömre az otthoni filmnézés mellett a mozira is kezdek visszaszokni), és igyekszem a színvonal alapján kialakítani a véleményem, lehetőleg érzelemmentesen és objektíven. Ezt melegen ajánlom mindenkinek – indulatból kommentelés helyett tessenek elszámolni tízig. Minden – hangsúlyozom, minden – művész megérdemli, hogy alkotását komplexen értelmezzék, illetve hogy egyáltalán értelmezzék. 2016-ban is.

Hol is nyilvánul meg egy művész, aki történetesen zenét csinál?

Például

Stúdióban

Lemezfronton ugyan nem tartom óriási durranásnak ezt az évet, de kitermelődött az a minimumszint, amit tavaly leírtam, sőt, egynél-kettőnél jóval több olyan anyag is kijött, amire tavaly azt mondtam: na, ez igen – és aztán tartósan beragadt oda, ahonnan szólt. Külön érdekesség, hogy a Motörhead listás szereplésének semmi köze Lemmy halálához, egyszerűen rákattantam megjelenéskor (s vele együtt a Head Catre), a The Gentle Stormot pedig konkrétan Karácsonykor hallgattam meg először. Chris Cornell távolról sem rockzenéje pedig egy másnapos szombaton talált meg (ilyen állapotokra kimondottan javaslom). A Five Finger Death Punch a portugál autópályán vett meg kilóra, pedig a legtöbbek szerint ez az eddigi leggyengébb lemezük. Nyilván mindegyik itt szereplő tételhez nem fogok külön történeteket mesélni, de azért ebből is kiderül, miért is vagyok alapvetően a listázás ellen. Ha viszont egyetlenegyet kellene kiválasztanom, akkor az Armored Saint lenne az – semmilyen 2015-ös zene nem volt ennyire metal és ennyire laza.

  • Annihilator: Suicide Society
  • Armored Saint: Win Hands Down
  • Avatarium: The Girl With The Raven Mask
  • Chris Cornell: Higher Truth
  • Def Leppard: Def Leppard
  • Five Finger Death Punch: Got Your Six
  • The Gentle Storm: The Diary
  • Motörhead: Bad Magic
  • Ozone Mama: Sonic Glory
  • Revolution Saints: Revolution Saints
  • Slayer: Repentless
  • Stryper: Fallen
  • Toto: XIV
  • The Winery Dogs: Hot Streak

Szintén tetszett, de vagy nem volt elég időm hallgatni a következő anyagokat (amelynek prémium minőségéhez így sem fér kétség), ezért csak összevissza írom őket: mindkét Queensryche, Vanden Plas, Hardcore Superstar, Omen, W.A.S.P., Iron Maiden, Symphony X, Lamb Of God, Zierler, Saxon, Darkology, Denner/Sherman, Faith No More, Europe.

Szokás szerint persze direkt nem néztem utána, mire lehet idén számítani, maradok a reális elvárásaimnál. Tavaly is totál kiment a fejemből, hogy lesz új Slayer, aztán tessék.

És persze

Élőben

Ami a koncerteket illeti, ahogy utaltam is rá, orrba-szájba különféle élő bulikra járok továbbra is, és nemigen lenne fair egyik magyar bandával sem, ha nem említeném meg csak azért, mert nem jut eszembe, vagy a facebookos eventet nem kerestem vissza/találtam meg/be se jelöltem (kommenteket megspórolandó: igen, határidőnapló mellett főleg itt követem, hogy hova kell mennem). Lényeg a lényeg: ma Magyarországon Dunát lehet rekeszteni jó csapatokkal gyakorlatilag minden létező műfajban, igaz, némelyik stílus képviselőivel kicsit több víz szorítható ki. Maradjunk tehát a külföldi nagyoknál, itt viszont igyekeztem kronológiai sorrendben haladni.  Már csak azért is, mert rögtön az év elején elképesztő nagyon zúzott az Obituary (az év végére Venom Inc.-vé változott Mpire Of Evillel együtt), majd nem sokkal ezután a csutka teltház ellenére is életem egyik legbensőségesebb estjére került sor a Planeáriumban, Anneke és Arjen Lucassen társaságában. Az újabb zúzásra sem kellett sokat várni, hiszen már márciusban földbe döngölte Bécset (és erre idén tavasszal nálunk is sor kerül majd) a Death To All-gépezet. Az U.D.O. - Accept meccs nálam full döntetlen, egyik jobb volt mint a  másik, bár az öreg kissé később frissített vért, de érdemes volt, sose késő tehát. Ugyanígy a Soulfly - Sepultura rangadó, ők úgyis szeretik a focimezeket. A nyári szezon persze amúgy is zseniálisra sikeredett májustól szeptemberig: Def Leppard - Prága, Uriah Heep, Exodus – Bécs, Blues Pills / Spiders, At The Gates / Truckfighters, Judas Priest és Danko Jones a FEZEN-en (sok más érdekesség mellett, amelyek közül éppen a Black Label Society okozott minimális csalódást, nemcsak nekem), Dave Lombardo mániákus Philm-vetítése a Hajón és mindezek méltó megkoronázásaként a monstre Machine Head-est. Ezek kihagyását kivétel nélkül mind nagyon bántam volna, nem úgy mint azt a néhány további bulit, amiről ilyen-olyan okok miatt lemaradtam. Na jó, az Annihilator, a House Of Lords meg a Venom Inc. kissé bosszantott, mentségemre szóljon, hogy októberre időzített nyaralásunkat már hónapokkal előbb leszerveztem, igaz, Lisszabonban a Trouble-ről maradtunk le pár óra híján (nem baj, itthon lesz helyette The Skull – és még mondja valaki, hogy nem jó dolog a nagy bandák kettészakadása). A felsoroltak mellett már inkább csak bónuszként említem meg a Solarist (végül is ők külföldi népszerűségük révén nemzetközi bandának számítanak) és a Whitesnake / The Dead Daisies bécsi kirándulást, előbbit életemben először láttam (végre), és ennek megfelelően hatalmas élményt is jelentett, utóbbi pedig az erős csomag és a meglepően kirobbanó formát mutató főzenekar miatt okozott maradandó kártalanodást (bár itt nem meséltünk róla, máshol azért megemlékeztem az eseményről).

Hát ennyi. Mindenki vigyázzon magára és a másikra, legyen dekadens, de konstruktív és senki ne felejtse: bármilyen sokat jelent az ide íróknak és olvasóknak, ez csak zene. Annak viszont művészet.

Polgár Tamás

Albumok

between_the_buried_and_me_2015symphony_x_2015steven_wilson_2015lamb_of_god_2015native_contruct_2015

 

  1. Between The Buried And Me: Coma Ecliptic
  2. Symphony X: Underworld
  3. Steven Wilson: Hand. Cannot. Erase.
  4. Lamb Of God: VII: Sturm und Drang
  5. Native Construct: Quiet World
  6. Brain Connect: Think Different
  7. Sound Struggle: Rise
  8. Special Providence: Essence Of Change
  9. Spock's Beard: The Oblivion Particle
  10. Soilwork: The Ride Majestic
  11. Novelists: Souvenirs
  12. The Night Flight Orchestra: Skyline Whispers
  13. The Gentle Storm: The Diary
  14. Tony MacAlpine: Concrete Gardens
  15. Earthside: A Dream In Static
  16. Neal Morse: The Grand Experiment
  17. Polyphia: Muse
  18. Clutch: Psychic Warfare
  19. The Winery Dogs: Hot Streak
  20. Toto: XIV

Kedvenc dalok

 

  1. Toehider: On And On
  2. Novelists: Echoes
  3. Special Providence: Surprise Me
  4. Big Big Train: Wassail
  5. Between The Buried And Me: The Memory Palace
  6. Native Construct: Mute
  7. Symphony X: To Hell And Back
  8. Steven Wilson: Home Invasion / Regret #9
  9. Lamb Of God: Overlord
  10. Earthside: Crater
  11. Toto: Fortune
  12. Brain Connect: Heroin Is Hidden In Ochodzki's Luggage
  13. Sound Struggle: Rise
  14. Soilwork: Petrichor By Sulfur
  15. The Night Flight Orchestra: Stilletto
  16. Neal Morse: The Grand Experiment
  17. Disturbed: The Light
  18. Tremonti: Tie The Noose
  19. Annihilator: Creepin' Again
  20. Polyphia: Sweet Tea

Lélektani beharangozó

A 2015-ös év számomra minden szempontból igencsak felemásra és hullámvasút-szerűre sikeredett, s ezt tükrözték zenehallgatási és koncerlátogatási rutinjaim is: bizonyos időszakokban reggel, éjjel meg este szólt valami, és a korábbi évekhez képest jóval több koncertre jutottam el, de voltak olyan hetek, amikor erőltetnem kellett volna a dolgot, de hát az ember ilyesmit nyilván nem tesz. Különösen igaz volt ez az év utolsó heteire, amikor a párizsi merényletek okozta sokkhatás hosszú időre rányomta a bélyegét a napjaimra. Bár szerencsére a mészárlás helyszínének a közelében sem voltam aznap, de egyrészt jelenlegi lakhelyem, Brüsszel környékén sem sokkal jobb mostanság a hangulat, másrészt két koncertélményem is volt nem sokkal korábban, amik miatt különösen nyomasztóan éreztem magam a párizsi események utáni napokban, hetekben. Az egyik ilyen az -  amúgy zseniális – Opeth-buli volt a párizsi Bataclanhoz hangulatában és kultikus jellengét tekintve is igen hasonló Ancienne Belgique-ben: mint a beszámolóban is utaltam már rá, kifejezetten kellemetlenül éreztem magam a hatalmas tömeghez képest meglehetősen szűk kijáratok és menekülési útvonalak miatt és többször felmerült bennem, hogy mi lenne, ha tényleg menekülni kellene. Persze a párizsihoz hasonló csapás még csak ötlet szintjén sem merült fel bennem akkor még (októberről beszélünk), egy esetleges tűzeset viszont annál inkább. Erre egy héten belül bekövetkezett a bukaresti tragédia, majd nem sokkal később a párizsi vérengzés. A másik, ehhez kapcsolódó élményem a zeneileg nem kevésbé kiemelkedő Between The Buried And Me-koncert volt nem sokkal korábban, ami viszont a hírhedt Molenbeek negyed legszélén található, igen lepattant helyszíne miatt keltett bennem (különösen utólag) rossz érzéseket.

Nyilván nem szeretném az egész évértékelőt erre a két eseményre kihegyezni, de az sajnos tény, hogy hosszú ideig nehéz lesz úgy koncertre mennem, különösen a világnak ezen a részén, hogy ne motoszkáljon a fejemben a veszélyérzet. Elsősorban ennek köszönhető, hogy a tervekkel ellentétben sem az általam igencsak várt Lamb Of Godot (mely végül a teljes európai körét lemondta), sem a Soilworköt nem néztem meg november/december folyamán, és ha januárban el is jutok a - szintén az Ancienne Belgique-ben esedékes, szintén régóta áhított - Steven Wilson-koncertre, akkor is nehéz lesz függetleníteni magam a közelmúlt eseményeitől. Kesergés off.

Amik bejöttek

Hogy a pozitívumokról is szót ejtsek, új lemezek, sőt új felfedezettek szempontjából a 2015-ös év kifejezetten erősre sikeredett. Lehetséges, hogy nem születnek már olyan, hagyományos értelemben vett rocksztárok és bandák, mint Lemmy, a KISS vagy a Metallica, és azt sem vitatom, hogy a zeneipar komoly bajban van, de őszintén szólva a fiatal bandák felhozatalán ez szerintem nem igazán látszik. Nyilván nagyon máshogy működik ma a zeneipar, mint akár tíz, de különösen húsz-harminc éve, de ennek nem kizárólag hátrányai vannak. Lehet, hogy e fiatal bandák közül egyik sem fogja soha megtölteni a Wembley-t, és az is igaz, hogy nagyon nehéz valóban új dolgokkal előrukkolni, de összességében továbbra is optimista vagyok (legalábbis a zenei felhozatalt illetően).

Ennek megfelelően a listámon is egyensúlyban vannak a nagy öregek (persze minden relatív, hiszen ma már a gimnáziumi éveim alatt induló zenekarok is kvázi nagy öregnek számítanak) és az esetenként pofátlanul fiatal, de nem kevésbé tehetséges és innovatív debütáló bandák. Rögtön az első öt-hat hely esetében komoly gondban voltam a sorrendet illetően, és igazából tetszőlegesen fel is lehetne cserélni közülük bármelyiket. A Between The Buried And Me még a nagyon erős előzményekhez képest is kiemelkedőt alkotott, és az úthengerként maga alá temető, hiperintenzív szeptemberi buli is megerősített abban, hogy a Coma Eclipticnek az idei lista élén van a helye. A dobogó második és harmadik helyén két hatalmas kedvencem újabb mesterműve található. Mindkettővel kapcsolatban továbbra is úgy vélem, hogy közvetlen elődjük eggyel még zseniálisabb volt (bár a Symphony X esetében ezt a véleményemet egy-két szerzőtársam a mai napig képtelen megbocsátani nekem), de ettől függetlenül nem tudtam nem imádni és szanaszét hallgatni őket. Ha minden jól megy, a következő hetek folyamán élőben is sikerül végre elcsípnem mindkettőt. A Lamb Of God abszolút csúcsformában tért vissza a kényszerszünet után és ezen a vonalon nálam megingathatatlan a vezetőszerepük. Rögtön utána három frissen felfedezett csapat megdöbbentően erős lemeze következik: a Native Construct és a Sound Struggle a bostoni (Berklee) színtér ifjú titánjai, de félelmetesen komplex, innovatív zenéjükkel azonnal legnagyobb reménységek közé emelkedtek. A Native Construct konkrétan első nekifutásra olyan anyagot tett le az asztalra, amihez hasonlóan erős debütálást nem is tudom, mikor hallottam utoljára: ha Freddie Mercury ma lenne húszoniksz éves, és modern (prog/djent/jazz) metalban utazna, tutira valami ilyesmit csinálna, és ezt gyerekkorom óta Queen-fanatikusként merem kijelenteni. Az instrumentális jazz-rock/prog vonalon mozgó lengyel Brain Connect szintén teljesen ismeretlen volt számomra korábban, és némileg ki is lóg a listáról, de mindenképpen itt a helye. A Special Providence Kaltenecker Zsolttal kiegészülve végérvényesen bekerült az elitligába, remélhetőleg az új kiadó és a stratégiailag kiválasztott fellépési lehetőségek csak ismertebbé fogják tenni őket világszerte. Nagyon drukkolok nekik. A Spock’s Beardben ezúttal sem csalódtam, legfeljebb magamban, hogy a megbízhatóan erős legfrissebb sorlemezükről még mindig nem írtam meg a nagyon régóta esedékes ismertetőt. Ezt hamarosan pótólni fogom. Hasonló a helyzet az új Soilworkkel is.

A lista második felén a kevésbé meglepő régi ismerősök mellett szintén megtalálható pár új kedvenc, például a nem kifejezetten stílusteremtő, de a maga vonalán méregerős debütalbummal jelentkező francia Novelists, a Native Constructhoz hasonlóan pofátlanul fiatal arcokból álló, de (nemcsak ehhez képest) megdöbbentően érett és egyben agyament instrumentális virtuóz-metalt toló texasi Polyphia, vagy a némileg tapasztaltabb muzsikusokból álló, de ebben a formában szintén csak most bemutatkozó Earthside filmzene-metalja (azon belül is a Björn „Strid” Speed által énekelt zseniális Crater című nóta). Szóval a progresszív vonalon abszolút ígéretes a helyzet, nem aggódom a vérfrissítés miatt. Tony MacAlpine saját életművén belül is erős és előremutató lemeze mindenképpen felkerült volna a listámra, de a jelen helyzetben sajnos azt is kénytelen vagyok hozzátenni, hogy csak reménykedni tudok, fogjuk még lemezen és élőben hallani a mestert. Ahhoz nagyon komolyan kellett volna csalódnom az új Totóban, hogy ne férjenek be egy akármilyen évvégi listámra, s mint abban Andor kollega nyilvánvalóan egyetért, Lukatherrel kapcsolatban csalódni eleve kizárt, így valóban itt is van a helyük, bár azért azt kénytelen vagyok fél év távlatából elismerni, hogy bármennyire is tetszik a XIV szinte mindegyik dala és régisulis megközelítése, összességében hiányoltam belőle azt a fajta újító, kísérletező jelleget, ami a szinte minden anyagukban, különösen a legutóbbi Falling In Betweenben egyértelműen megvolt.

Nagyon sok további kiváló friss anyag volt 2015-ben, amik egy gyengébb évben talán felfértek volna a listára, így viszont csak egy példálózó jellegű felsorolásra futja: az Arcturus a kultikus anyagaihoz abszlút méltó folytatással tért vissza, és csak a mostani hangulatomnak köszönhető, hogy manapság kevesebb ilyen jellegű zenét hallgatok. Nagyon tetszett még a szintén hosszú szünet után visszatérő Voodoo Hill és a Disturbed is. Sokat forgott nálam Tremonti szólólemeze, az új Riverside (bár az előző kettő kétségtelenül közelebb állt hozzám), az Armored Saint, a House Of Lords, a Beardfish, a Periphery, a Coheed And Cambria, a Def Leppard és a Parkway Drive is. Hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint az Iron Maiden és az Annihilator is az utóbbi időszak legjobb anyagával rukkolt elő. A Sorcerert korábban nem ismertem, de kifejezetten üde színfoltnak tartom a mai palettán, valóban nem sokan játsszák ilyen jól és ekkora meggyőződéssel ezt a fajta zenét. Hosszú évek óta először lelkesedni tudtam egy Jorn Lande-lemezért is, hiszen a Dracula: Swing Of Death klasszisokkal jobb, mint bármi, amit az énekes az utóbbi bő tíz évben összecsapott, és ennek tényleg tudok örülni, hiszen már nagyon közel álltam hozzá, hogy végleg eltemessem, mint egykori kedvencet. A La Torre-féle Queensryche második anyagát pedig továbbra is teljesen vállalhatónak tartom. Mivel ókonzervatív albumfetisisztaként EP-ket elvből nem szerepeltettem a listán, ezért csak itt említem meg a - szintén tavaly felfedezett – Toehider Mainly Songs About Robots című, valamint a Big Big Train Wassail című fasza EP-it, amelyek remélhetőleg a 2016-ban esedékes sorlemezek hű előfutárai.

Amik kevésbé

Igazán komoly zenei csalódás idén azt hiszem, nem ért. Ki tudja, lehet hogy csak hamar megfeledkeztem ezekről, vagy eleve nem is fecséreltem ilyesmire az időt. Inkább csak apróságokról tudok beszámolni. Az egyik ilyen a Slayer: az új lemez sajnos minden tiszteletem ellenére teljesen hidegen hagyott, mindamellett, hogy tényleg nagyra becsülöm Tom Araya és Kerry King elkötelezettségét. Semmi komoly bajom nincs a Repentlesszel, s eszem ágában sincs a világ legszánalmasabb érvével („fél Slayer nem Slayer”) előhozakodni, egyszerűen csak nem nekem szól már. Ezt nem is ragoznám tovább, megkaptam már így is a magamét a lemez valóban kicsit sarkosra sikeredett „ismertetője” kapcsán. Nagyon nagy reményeket fűztem a komoly neveket felvonultató progresszív Waken Eyes debütáló lemezéhez, ehhez képest semmi kiemelkedőt nem hallottam ezen. Az új Vanden Plas szintén nem rossz, de volt már jobb is, ahogy Satrianin is a stagnálás jelei kezdenek eluralkodni. Amennyire agyonhallgattam az első két The Aristocrats-korongot, annyira nem tudott lekötni az idei Tres Caballeros. Persze sajnálom, hogy a Lamb Of Godot és a Soilworköt végül mégsem láttam élőben, de a fent említett körülmények miatt ezek kapcsán nem a csalódottság a legdominánsabb érzés bennem. Szintén nem a csalódottság a jó szó, ha az idén még a korábbi évekhez képest is nagy számban eltávozott ikonokra gondolunk. A többi shockolóval épp az előszilveszteri találkozón beszéltünk arról, hogy milyen abszurd módon közel van az az időpont, amikor a rockzene hőskorszakának legnagyobb alakjairól – mindannyian tudjuk, kikről van szó – már csak szép emlékként beszélhetünk.

Koncertek

Az év egyik pozitívuma, hogy a korábbi évekhez és a családi helyzetemhez képest viszonylag sok koncertre eljutottam. Ezek közül jellegénél fogva mindenképpen kiemelkedik az Arjen Lucassen-féle The Theater Equation rotterdami színházi bemutatója, ami nemcsak az év, hanem az utóbbi évek talán legemlékezetesebb zenei/színházi/kulturális élménye volt számomra. A fent említett – utólagos – rossz érzések ellenére, pusztán zenei produkció és hangulat szempontjából hibátlan volt a jubileumi monstre Opeth-buli és a Between The Buried And Me is, ahogy a Special Providence által megtámogatott Spock’s Beard is. A körülmények nem voltak ideálisak a Toto belgiumi fesztiválfellépésén, de ettől függetlenül mindig jó látni őket, s nem kizárt, hogy hamarosan újra alkalom nyílik rá, immár sokkal jobb körülmények között. Bár a Black Label Society engem sem taglózott le, a pompás társaságnak és a még mindig kiváló formában lévő Judas Priestnek köszönhetően remekül éreztem magam a – kisebb hiányosságok ellenlére azért jól megszervezett – Fezenen, ahova a korábbi években valahogy sosem jutottam el. Végül nem írtam róla, de különleges élmény volt Bob Dylant is élőben látni a brüsszeli Forest sportcsarnokban.

Reménységek

Nincs sok kétségem afelől, hogy 2016 a Guns N’ Roses körüli cirkuszról fog szólni – a cirkuszt mindenki a saját szája íze szerint értelmezheti pozitívan vagy negatívan. Én a magam részéről eléggé szkeptikus vagyok, de meglátjuk, hová fut ki a dolog. Nem kevésbé lutri, hogy a Metallicától mikor és mit várhatunk – már azon kívül persze, hogy Lars szarul dobol, ugyebár. Azért arról nem tettem le, hogy egy Death Magnetic-szintű – nyilván nem klasszikus, de barátságos – lemez bőven van még bennük. (Vicces belegondolni, mikor lehetett utoljára az év két legnagyobb „reménysége” a Metallica és a Guns...)

A régi nagy kedvencek közül a Megadeth eddig nem igazán győzött meg az előzetesen nyilvánosságra hozott nótákkal, s hatalmas, de annál kellemesebb meglepetés lenne, ha „minden idők legerősebb Megadeth-felállása” a földbe döngölne a hamarosan megjelenő új lemezzel. Nagyon bízom benne, hogy a Dream Theater tényleg odatette a The Astonishinget, mert ez talán az utolsó esélyük arra, hogy a táboruk egykor fanatikus, de mára már inkább belefásult részét visszaállítsák maguk mellé. Én a magam részéről persze elvagyok az utóbbi alkotásaikkal is, de a többi shockoló obligát „soha többé nem fogom meghallgatni a 2003 utáni lemezeiket, mert mind egysíkú szar” mantráját már tényleg annyira unom, hogy már csak ezért is drukkolok Petrucciéknak. Ezzel együtt kénytelen vagyok elismerni, hogy Mike Portnoy nagyon jól döntött a távozással, és azóta gyakorlatilag minden arannyá vált, amihez csak nyúlt. Kíváncsian várom, hogy mi lesz az a nyolc-tíz lemez, projekt, amivel 2016-ban nyilvián előrukkol majd. Az elnyűhetetlen Deep Purple készülő albumával kapcsolatban nincsenek ilyen kétségeim, nyilvánvalóan görcsmentes tiszteletkör lehet csak. Kíváncsi vagyok, hogy a Killswitch Engage mennyire mozdul majd ki a komfortzónájából, illetve hogy mit produkál majd Rich Ward az ismét átalakított Stuck Mojóval.

Bízom benne, hogy 2016-ban is legalább ennyi izmos progresszív anyag jelenik majd meg a régi motorosok (Fates Warning, Big Big Train, vagy a talán újra nagyot alkotó Pain of Salvation stb.) mellett a ma még ismeretlen fiatal csapatoktól is.

Koncertek terén biztosan hatalmas élmény lesz utoljára látni a Black Sabbathot és első alkalommal Steven Wilsont. Sőt, ahhoz képest, hogy immár csaknem két évtizede a Symphony X az abszolút kedvenc zenekarom, eddig mindössze egyszer sikerült őket elcsípnem, bő tizenöt éve, előzenekarként, így nem kicsit várom február végi találkozásunkat. A többit majd meglátjuk.

Révész Béla

slayer_2015iron_maiden_2015lamb_of_god_2015meleches_2015nile_2015

 

  1. Slayer: Repentless
  2. Iron Maiden: The Book Of Souls
  3. Lamb Of God: VII: Sturm Und Drang
  4. Melechesh: Enki
  5. Nile: What Should Not Be Unearthed
  6. Cattle Decapitation: The Anthropocene Extinction
  7. The Black Dahlia Murder: Abysmal
  8. Hate Eternal: Infernus
  9. Paradise Lost: The Plague Within
  10. Unleashed: Dawn Of The Nine
  11. Disturbed: Immortalized
  12. Malevolent Creation: Dead Man's Path
  13. Soilwork: The Ride Majestic
  14. Enslaved: In Times
  15. Between The Buried And Me: Coma Ecliptic
  16. Annihilator: Suicide Society
  17. Barren Earth: On Lonely Towers
  18. Parkway Drive: Ire
  19. Fear Factory: Genexus
  20. Firespawn: Shadow Realms

No, ez is elmúlt, zajosan, bolondul és őrült módon. Az ember hajlamos azt hinni minden év végén, hogy ennél hülyébb már nem jöhet, aztán a sors remek tréfamesternek bizonyul, és alaposan rácáfol naivitásunkra. Tavaly ilyenkor erős esztendőnek jellemeztem a mögöttünk hagyottat, s a muzsikán túl már akkor tettem homályos célzást a hallgatóknak/kommentelőknek zenéhez való hozzáállásának komolyságára és komolytalanságára. Idén csak erősödött a gyanúm, hogy kezd szar irányba fordulni a dolog, annyiban, amennyiben egyre többen vért hánynak és izmot szarnak egy-egy album vagy zenekar kapcsán, elfeledve az egyszeregyet: ez itt mind a szórakoztatóipar terméke, hát illőbb lenne ennek megfelelően helyén kezelni. Érzelmeket kelthet persze egy-egy anyag, de hogy néhányan fékevesztett habzású mosóporral a szájukban okádnak a monitorra, az még mindig erősen meglep. Hallgasd - vagy ne hallgasd! Ennyi. Házi trolljaink még mindig szorgalmasan dolgoznak, ez persze nagy megnyugvással tölt el, jó látni az elme satnyulását és azon szerencsétlenek szorgalmát, akik saját kielégületlenségüket azzal kompenzálják, hogy béna neveken metal albumok kapcsán fröccsentenek egy adagot a nagy, virtuális lyukba, aztán élvezettel nézik, ahogyan rászárad. Több egészséget és boldogabb új évet nekik...

Ami a zenei felhozatalt illeti, talán egy fokkal halványabb volt, mint a 2014-es, de panaszra messze nem lehet okunk. Abban a privilégiumban van részem, hogy velem szemben Draveczki kolléga üldögél a munkahelyemen, így nem kellett nagyon megbonyolítanunk a kommunikációt, amikor arról beszéltünk, volt itt néhány annyira kiemelkedő anyag, amely meg is határozta az egész átkozott 2015-ös esztendőt. Itt volt mindjárt a Lamb Of God katarzis-albuma, amelyről eleinte magam sem gondoltam, hogy egyáltalán el fog készülni, tekintve, min ment keresztül Randy Blythe előtte. Hogy mégis megjelent, az már önmagában öröm, de hogy ilyen kiugró minőségben, azt álmomban nem hittem volna. Hasonló aggodalommal töltött el megjelenés előtt az Iron Maiden monstre hosszúságú cucca, de ismét csak a legkellemesebb csalódásban lehetett részem. A The Book Of Souls mesteri lett, egyben csattanós válasz azoknak, akik már radírozni kezdték a zenekar munkásságát. Visszatérés és előremutatás egyben - az év egyik legjobb albumán. Hogy számomra miért a Slayer új anyaga tarolt le mindent, azt talán nem kell túl részletesen ecsetelnem. A Repentless pofán vert mindenkit (engem is beleértve), akik némi tanácstalansággal figyelték a Jeff halála utáni eseményeket. Nyilatkozatok, kurvanyázások, „mééénemszűnnekmeg" és „vén pénzéhes gecik" kommentek, aztán püff, egyszerre csak berobbant Kingék új mestermunkája, amely egyben 2015 legütősebb anyaga is lett. Pofánkat befogjuk, mélyen fejet hajtunk, Slayer mindörökké, amen.

Miután nincsenek túlzott elvárásaim manapság semmi kapcsán, legalábbis zenei téren, nagy csalódás sem ért az elmúlt esztendőben. Ennek ellenére is volt néhány olyan produktum, amelynek hallatán tátva maradt a szám a döbbenettől. A Trivium valószínűleg maga sem tudja, hogy mit csinált, a Soulfly kezd paródiazenekarrá válni, szegény Marilyn Manson pedig egykori önmaga árnyékának árnyékává vált. A Metallica viszont stabilan bebetonozta magát a szórakoztatóiparba, én már hangosan röhögök minden újabb nyilatkozat után, amely egy esetleges új albumról szólt. Így múlik el a világ dicsősége: az egykoron korszakalkotó zenekar mára ipari cirkuszi mutatvánnyá vált, s ebbe bőven belefér az is, hogy Lars nem tud citerázni.

Az év végére három olyan dolog maradt, amire összerándult a gyomrom. Az egyik a híres Ákos-interjú, amely bármennyire is túl lett hájpolva, pro és kontra új szintre emelte a Majom a ketrecben mondanivalóját. A másik már szarabb ügy: meghalt Lemmy, a rock atyaúristene, és ezzel megint lezárult egy történelmi fejezet. Nem állítom, hogy megemészthetetlen a hír, de hogy most már futószalagon viszi a halál az ikonokat, az kezd tömény lenni. És emlékezzünk meg a párizsi koncerten történtekről is. A mészárlás máig felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan és megemészthetetlen, főleg, hogy voltak hangok, amelyek az Eagles Of Death Metalt is vastagon bele akarták keverni a történetbe az okok keresésekor, idiótán, ostobán és gyengeelméjűen magyarázni próbálva a magyarázhatatlant. Ha valami, hát ez megmutathatta, mennyire elbaszott egy év volt ez.

Így állunk most, 2016 elején. Kitartó olvasgatást, zenehallgatást és remek albumokat mindenkinek az idei esztendőre. És ha lehet, ne hányjon senki a másik torkába a zene miatt. A zene az zene. Az emberiség egyik legnagyobb találmánya. Ezen igazán kár felhúzni magát az embernek. Van elég szar így is körülöttünk.

Bertli Zoli

Év lemezei

symphony_x_2015nelson_2015steve_n_seagulls_2015eclipse_2015we_are_harlot_2015

 

  1. Symphony X: Underworld
  2. Nelson: Peace Out
  3. Steve'N'Seagulls: Farm Machine
  4. Eclipse: Armageddonize
  5. We Are Harlot: We Are Harlot
  6. Joe Satriani: Shockwave Supernova
  7. Koritni: Noght Goes On For Days
  8. Dracula: Swing Of Death
  9. S.O.T.O.: Inside The Vertigo
  10. Santa Cruz: Santa Cruz

Tavalyi évértékelőmben úgy emlegettem Michael Romeo csapatát, a Symphony X-et, mint az egyetlen formációt, akikben eddig még nem tudtam csalódni, idei lemezükkel ezt aztán alá is húzták, vastagon, kétszer, piros színnel. Mesés, fantasztikus és gyönyörű, amint megalkotnak, sőt, létrehoznak egy-egy dalt, de tényleg, ha hibáznak, akkor sem tudnak hibázni, és ahogy a szerkesztőségben mondani szoktuk, ők akkor is jók, ha rosszak, szóval aki eddig idegenkedett tőlük, az is tegyen egy újabb próbát, Romeo gitárjátéka mindent megér, Russell Allen pedig a rockzene kedvessége és karcossága egyben. A Nelson éppen megfelelő lendülettel gurított bele a retróbowlingba, annyira, amennyire kellett, nem ment a frissesség rovására, remek hallgatnivalót adtak ki a korábbi hajasbabák. Sajnos vagy sem, de a dobogóm harmadik fokán olyan lemeznek kell szerepelnie, amely nem saját termék egészében, de olyan szellemesen, ötletesen vannak átgyúrva az eredeti dalok, hogy nem lehet mellette elmenni, sőt, olykor jobban szórakoztat, mint amiből újraszülettek. Finn barátaink joggal tettek szert széleskörű népszerűségre. Az Eclipse sokáig ment nálam, jó volt hallgatni, ez is amolyan bármikor elővevős lemez lett, szuper dallamokkal, slágerekkel. A We Are Harlot meglepett, nyers hippimetal jó kis beindulós számokkal, adós is vagyok egy beszámolóval. A kopasz, napszemügés, csillagközi szörfös fickó ezúttal nem okozott meglepetést, ám idei lemeze közel áll a 2010-es, hiperzseniális alkotásához, szóval itt a helye az évvégi gyűjtésben. A listám utolsó három helyezettje, bár jó kis albumokat hoztak össze, annyira nem fogott meg, hogy hozsannázhassam őket, de az első tízbe így is be tudtak kerülni. Ez az esztendőre nézve is kritika, ám rosszabb színvonal ne legyen sosem. JSS-től ráadásul ez irtó kevés is, lejjeb meg is említem, ugyanakkor mégiscsak JSS-ről van szó, aki bármit művelhet, király marad.

Top 8 dal

  1. Steve'N'Seagulls: Thunderstruck
  2. Symphony X: Wihout You
  3. Eclipse: I Don't Wanna I'm Sorry
  4. We Are Harlot: Dancin' On Nails
  5. Nelson: You And Me
  6. Symphony X: Nevermore
  7. Eclipse: One Life: My Life
  8. Nelson: Bad For You

2015-ös koncertek

Játszi könnyedséggel tudom megmondani: Slash & Myles Kennedy (and The Conspirators). Meghirdetése pillanatában tudtam, hogy ők lesznek az év zenei eseménye számomra. Egyrész arányleg kevés elő fellépésre jutok el, másrészt ez a csapat annyira egyben van, olyan rokonszenvesek és jó zenét adnak, hogy nehéz őket letakarítani a trónról. Hibátlan előadás, kiváló hangulatteremtő képesség, megnyerő zenészek, köszi, köszi! Ezen kívül volt pár klubkoncert, amit megnéztem, -hallgattam, ezek közül a Fish! hajdúszoboszlói fellépése volt az etalon, amikor tényleg együtt mozgott mindenki a picike teremben, a játszott számokat is mintha én válogattam volna. Hangulatot pedig úgy kell teremteni, ahogy Krisztiánék teszik, legyenek klubban, fesztiválon, vagy a nappalidban, nekik mindegy, úgyis elkapnak.

Csalódások 2015-ben

Hogy is mondjam? A szikra, a nagy dobás, vagy a váratlan megfejtés hiánya. Ebben ugyanúgy benne van a kedvencek halvány teljesítménye, mint akár a Frontiers kiadó elképesztően sápadt fényű portfóliója. Csak azért pécéztem ki őket éppen, mert ők voltak, akik nagyon lelkesen és ügyesen felkarolták a letűnt hajkorszak képviselőit, sokat köszönhet nekik a dallamos rockot szerető közönség, ám az utóbbi években egy masszív dömpinget is ráborítottak a piacra, amiben sok igen-igen középszerű vagy az alatti teljesítmény is akadt, erősen csökkentve a kínálat sznívonalát. Legfőképpen Jeff Scott Soto saját, csak éppen másképp betűzött produkciójának - önmagához képest - gyenge nívója volt nekem váratlan, nem gondoltam volna előzetesen, hogy ennyi unatkozni fogok rajta. Jóllehet, rajta van a tíz kedvenc lemezem felsorolásán, de ez csak az éves felhozatal szerény kvalitását mutatja. A keménykedés nem az ő terepe, lássuk be. A Helloween, azt gondolnám, ismét felvesz egy egészséges irányt, amelyet az előző, Straight Out Of Hell lemezével elindított (amelyhez visszatért), ehhez képest elkeserítően fárasztó kapkodást kaptam tőlük. A Europe szintén elkeserített unalmasságával. Öregemberek nem feltétlenül vénemberek, ez számos esetben bebizonyosodik, hát, a svéd veteránok ezúttal nem bírtak ennek megfelelni. A „kit nyúljunk ötletek híján?” versenyt a Voodoo Circle is nyerhetné, nagyon poros lett az új korongjuk. Szegény David Readman, pedig micsoda kedvencem ő is! És ha már itt vagyunk, a Level 10-re is csak azért emlékszem, mert a „2015” szűrőre kiadta a WinAmp. Stryper, Trixter, Revolution Saints… Ehh, akár jók is lehettek volna.

Várakozásaim

Nincsenek. Vagyis igyekszem reális maradni. Ha Dave már csak picit is megközelíti az Endgame szintjét az új Megadeth-lemezzel, akkor nem fogok csalódni nagyot. Ha a Guns N’ Roses tényleg újraindul, talán ízléssel teszik, és nem pukkantja ki őket az egók harca. Vagyis AZ Egó. Új lemezben pedig TILOS reménykedni, legalábbis muszáj megvárni, mi sül ki a Nagy Összeborulásból. Régi vágyam, hogy láthassam a H.E.A.T zenekart élőben, hátha előfordulnak elérhető földrajzi közelségben, és hátha akarnak új lemezt is kiadni. Valamint idén el szeretnék jutni tengerpartra is.

Danev György

Top 15 albumok

ghost_2015adele_2015richie_kotzen_2015warren_haynes_2015baroness_2015

  1. Ghost: Meliora
  2. Adele: 25
  3. Richie Kotzen: Cannibals
  4. Warren Haynes: Ashes & Dust
  5. Baroness: Purple
  6. Armored Saint: Win Hands Down
  7. The Winery Dogs: Hot Streak
  8. Sweet & Lynch: Only To Rise
  9. Susanne Sundfør: Ten Love Songs
  10. Muse: Drones
  11. Iron Maiden: The Book Of Souls
  12. The Dead Daisies: Revolución
  13. Sonny Landreth: Bound By The Blues
  14. Chris Cornell: Higher Truth
  15. Santa Cruz: Santa Cruz

Összegzés az év csalódásairól és pozitívumairól, ebben a sorrendben, mert semmi sem fekete és fehér…

Nem szépítem, rockzenei megjelenések szempontjából nekem a 2015-ös esztendő a legutóbbi két dekád legnyomorúságosabbjának bizonyult. Az év végi összegzés elkészítése előtt még azon is elgondolkodtam, hogy tíz albumra redukálom a listámat, mert egész egyszerűen nem tudtam összeszedni húsz közel egyformán erős, nagy kedvvel forgatott lemezt. Óriási csalódásokat könyveltem el a múlt évben, kezdve attól, hogy az AOR és a dallamos rock frontján már egy ideje tartó hanyatlás minőségi szempontból sosem – még a ’90-es évek közepén sem! – tapasztalt mélységekbe jutott. Talán még egyszer sem fordult elő, hogy ne találtam volna legalább egy kedvemre való melodikus pátosz-rock anyagot a felhozatalban. Ezúttal talán az FM állt a legközelebb ehhez, de átütő erejű, egységesen színvonalas produkcióval ők sem tudtak előállni. Nagy fájdalmam, hogy az idehaza szent tehénként kezelt Toto sem volt képes a szívembe férkőzni a XIV-es lemezzel. Pedig nagyon kedvelem őket, de Simon Phillips dobzseni távozása olyannyira mélyen érintett, hogy nem tudok eltekinteni a hiányától. A XIV-en nem tetszik a dobhangzás, sem a dobjáték, és a dalokkal is nehezen ment a barátkozás. Nyilván, zeneileg továbbra is hibátlanok Lukatherék, de ez már nem képes meghatni. Az öregek közül a nagy kedvenc Doug Aldrich keserves perceket okozott a Revolution Saints sablonos fércmunkáival, George Lynch ugyancsak nem tett boldoggá a Lynch Mob legutóbbi eresztésével, a Whitesnake-ről pedig jobb nem is beszélni. Coverdale Purple-dalokra támaszkodó múltidézése totális blöff, ráadásul Joel Hoekstra személyében egy olyan gitárost rendszeresített, aki a csapat történetének legjellegtelenebb, legsúlytalanabb hathúrosaként ír kétes fejezetet a legendás banda krónikájába.

Továbbra sem tudok mit kezdeni a Queensryche-hal, ősi kedvenceim a második Todd La Torrés művel sem voltak képesek kimászni a gödörből, kimondottan rossz és érdektelen lemez a Condition Hüman. Az eszméletlen Without You hallatán azt hittem, hogy a Symphony X végre visszatér finomabb, sokrétűbb önmagához, de nem ez történt, Romeóék továbbra is pattanásig feszített, kíméletlen power metalban gondolkoznak, és ez engem már fáraszt. Biztos öregszem. Az Iron Maiden ugyan hozta az elvárható színvonalat, de számomra kissé elvetették a sulykot ezzel a monstre dupla lemezzel. A gitáros favoritok közül Guthrie Govan és a The Aristocrats harmadik eljövetele nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, valahogy elvesztek a dalok az új korongon a nagy fúziós humorizálás közepette. Ugyanez volt a bajom Neal Schon roppant invenciózusnak gondolt, ám nehezen megfogható dupla instrumentális munkájával, a kerekre csiszolt szerzemények innen is hiányoznak. David Gilmour visszatérése sem örökérvényű anyag formájában öltött testet, de ő legalább nem felejtett el dalokat írni. Tony MacAlpine igyekezett szépen megfogalmazott dolgokat letenni az asztalra, bizonyos mértékben sikerült neki, ám a nagybeteg mester kortárs törekvéseit azért továbbra is fenntartásokkal kezelem. Joe Satriani unalmas és érdektelen, benne már nincs jó lemez, ezt el kell fogadni, viszont az októberi koncert tetszett a szörnyű hangosítás ellenére is. Érdekes módon, a gitáros próféták közül főként azok fogtak meg 2015-ben, akik inkább singer-songwriter-típusú cuccokkal álltak elő.

Richie Kotzen Cannibals albuma tele van jobbnál jobb témákkal, pedig a gitárszólók szinte másod- és harmadlagos jelentőségűek a dalaiban. Ha már Kotzen, a The Winery Dogs Hot Streakje elsőre nagyon nem tetszett, aztán kitartó munkával csak sikerült jóra hallgatni, és most már kimondottan jól esik, főleg a korong második fele. Az év egyik legkellemesebb meglepetését a Gov’t Mule főnöke, Warren Haynes szolgáltatta az Ashes & Dust szólóalbummal. Bevallom, a korong meghallgatása előtt semmit nem tudtam az americana műfajról, ám ez a nagy műgonddal elkészített, kicsit southern-ös, kicsit jazzes, kicsit bluesos, de alapvetően tradicionálisan amerikai folk rock szellemben fogant album lenyűgözött, pedig a countryval és rokon műfajaival eddig ki lehetett kergetni a világból. Chris Cornell hangulatlemeze hasonlóan betalált, jól áll neki ez a kvázi-adult contemporary stílus, és énekelni még mindig nagyon tud. A jó öreg texasi Sonny Landreth bluesalbumával szintén üdítően hatott, öröm találkozni az ilyen, sémákat elkerülő hozzáállással. A dinoszauruszok közül kitörő örömmel üdvözöltem John Corabi integrálódását a The Dead Daisies soraiba, a közösen összerakott Revolución jól sikerült. A Scorpions az előző stúdióanyag fényében meglepően összeszedett visszatérést produkált, a modern felhangokkal átitatott Sweet & Lynch projekt szintén tetszetős munkával jelentkezett, hard rock és metal vonalon viszont az Armored Saint viszi el a pálmát a valóban győztes Win Hands Down lemezzel. John Bush és társai olyan formát mutatnak, mint utoljára negyed évszázada, ezért remélem, hogy kissé szorosabbra húzzák a gyeplőt, és aktívabbnak mutatkoznak az elkövetkező időszakban, mind koncertezés, mind stúdiózás szempontjából.

A fiatalabbak közül a savannah-i Baroness egyre inkább megkerülhetetlennek látszik, a múltkori Yellow & Green után ismét egy komoly hard rock lemezt hoztak össze Purple címmel. Az a három évvel ezelőtti emlékezetes buszbaleset majdnem kettétörte őket, de gyönyörűen talpra álltak belőle, ez hallatszik. Számomra ők képviselik azt az irányt, ami felé nagyon szerettem volna, ha a Mastodon elmegy anno a Crack The Skye után. Az egyre inkább fémesedő finn sleaze rocker Santa Cruz 2015-ös anyaga ugyancsak figyelemre méltó, az év egyik legjobb albumát azonban számomra – kövezzetek meg – a svéd Ghost produkálta. Ez az okkult köntösbe öltöztetett muzsika mindent felvonultat a skandináv pop-rocktól a Mercyful Fate-hatásokig, amit Tobias Forge és csapata ellenállhatatlanul szervíroz. Az elmúlt másfél évtized - azaz Marylin Manson tündöklése és bukása óta - a legjobban kitalált és megvalósított karakterei a rockszíntéren, ez vitán felül áll. A Ghost egy szórakoztatóipari brand, egy kiválóan eladható termék, amitől a Candlemass / Krux diétán élő originális doomsterek biztosan epét hánynak, de ne felejtsük el, hogy talán az egyetlen olyan mai brigád, ahol a rocksztár-jelenség még kézzel fogható. Elérhetetlen rocksztárokra pedig igenis szükség van (lenne), amikor a Lemmy-kaliberű ikonok és a korszakos egyéniségek (például Scott Weiland) egyre csak fogyatkoznak. Amikor ennyire nincs utánpótlás karizmatikus előadókból, akkor nagyon meg kell becsülni a Ghost-ot, és a Papa Emeritus-féléket. A tágan vett rockzenén kívül eső lemezek közül az itt nagy felháborodást kiváltott Adele-album nekem az év másik legjobbja, nem tudok betelni vele, de az épp csak felfedezett norvég énekes-dalszerző, Susanne Sundfør Tíz Szerelmes Dala szintúgy betalált. A szőke hölgyemény nehezen kategorizálható muzsikájához kell a nyitott gondolkodás, igényességéhez azonban kétség sem férhet.

Top 20 dalok

  1. Adele: Hello
  2. Ghost: From The Pinnacle To The Pit
  3. Lynch Mob: War
  4. The Dead Daisies: Midnight Moses
  5. Baroness: Shock Me
  6. Madonna: Joan Of Arc
  7. Ghost: Absolution
  8. Richie Kotzen: Cannibals
  9. Sweet & Lynch: Only To Rise
  10. Madonna: Ghosttown
  11. Symphony X: Without You
  12. Armored Saint: Win Hands Down
  13. Muse: Dead Inside
  14. The Winery Dogs: Ghost Town
  15. Coldplay: Adventure Of A Lifetime
  16. Def Leppard: Let's Go
  17. Beauvoir / Free: Shotgun To The Heart
  18. Santa Cruz: Wasted'N'Wounded
  19. The Winery Dogs: The Lamb
  20. Def Leppard: Dangerous

Az év koncertjei

Ghost, Budapest, Barba Negra – a Barba Negrában még életemben nem voltam jól megszólaló koncerten, de a Ghost első 10 perce minden addigi tapasztalatomat alulmúlta. A katasztrofális arányok miatt majdnem tachycardiás lettem, ám ezzel együtt is az év koncertjét produkálták Papáék, nem is tudom, utoljára mikor szórakoztam ennyire jól rockzenei előadáson.

Slash, Budapest, Aréna – a göndör legenda alaposan kitett magáért az arénás bulin, a bő két órás fellépésén alaposan megdolgozott a gázsiért. A megszólalás és a program persze lehetett volna jobb (hol voltak a Snakepit-dalok?!), ahogy a láthatóan kissé enervált és alulinspirált Myles Kennedy is kivehette volna alaposabban a részét a történésekből, de azért ez így is vérprofi volt.

Joe Satriani, Budapest, BKK – Satch, a hajdani bálvány, a szimpatikus olasz-amerikai, aki a Crystal Planet óta nem készített jó lemezt, viszont a régi klasszikusokkal továbbra is képes elvarázsolni. Itt is ez történt.

2016 reménységei

Neal Schon santanás kalandja mindenképpen várós, ahogy a dán kedvenc, Agnes Obel következő lemeze is, no, meg Slash, Kennedyvel és a Konspirátorokkal mindenképp. Hogy a Gunsszal mi lesz, vagy mi nem lesz, egyelőre nem tudni. A hivatalos bejelentés ugyan megtörtént a két coachellás buliról, ám ismerve Axl kiszámíthatatlanságát, ebből messzemenő következtetéseket csak a nagyon bátrak vonnak le. Talán benevezhetünk az új Fates Warningra, és lesz Anthrax-album, igaz, nekem az Anthrax mindig is a Bush-érát jelentette. A Dream Theater is jön, de minek… A Megadeth sem nyűgözött le az új lemez ízelítőjével, meglátjuk, Mustaine mennyire lőtte el a töltényeit, a The Cult esetében ugyanez a helyzet. Itt lenne az ideje egy új Alice In Chainsnek is, az utolsó két anyag legalább annyira betalált, mint a régi klasszikerek. Nagyon szeretném már hallgatni a Last In Line lemezét az elpusztíthatatlan Vivian Campbell-lel az élen. Imádom a fickót, a rákkal vívott hősies küzdelme pedig példaértékű. Jó lenne egy újabb Kip Winger-szólóalbum, és Richie Sambora is előállhatna valamivel. Továbbá, kíváncsi leszek a következő Black Stone Cherry-műre, és egy friss The Tea Party-album sem hagyna hidegen. Még egyszer az életben szeretnék egy új John Sykes-albumot hallgatni, kérdés, hogy a brit mester tizenöt év elteltével képes-e még felvenni a ritmust… Eddie Van Halenék is összekaphatnák magukat végre, biztos vannak még leporolható régi cuccok a padláson. Nagyon boldog lennék, ha a Lizzy Borden kilenc év éheztetés után végre elkészítené a zseniális Appointment With Death folytatását, a Foreigner szintén visszatérhetne Kelly Hansennel az élen, akárcsak a nemrég életre kelt Saigon Kick. A gitárosok közül Andy Timmons, Prashant Aswani, Greg Howe, Kenny Wayne Shepherd, Neil Zaza, illetve Vinnie Moore anyagait várnám, AOR-fronton viszont már semmiben nem reménykedem…

Címkék:

 

Hozzászólások 

 
+3 #47 Knapp Norbert 2016-02-02 20:25
Sziasztok!
Jó kis listák!
Nagy részét meg is hallgattam az itt szereplő lemezeknek. Egyikre sem mondhatnám, hogy a maga nemében ne lenne jó.
Bár az is igaz, hogy van, amit valószínűleg többet nem fogok meghallgatni.
Van egy lemez viszont, amivel itt nem találkoztam, de nekem - számomra is nagy meglepetésként - nagyon bejött, szinte napi rendszerességge l hallgatom. Ez pedig nem más, mint Scott Weiland And The Wildabouts - Blaster.
Természetesen nem az év legjobbjai, de az év kedvencei között nálam ott a helye. (R.I.P. Scott Weiland...)
Kedvenc dal: Chris Cornell - Nearly Forgot My Broken Heart
Üdv!
Idézet
 
 
-4 #46 GUS 2016-01-16 22:10
1. Bring Me The Horizon -That's The Spirit
Idézet
 
 
#45 bogar 2016-01-16 14:36
Idézet - Robidog1984?:
Idézet - bogar:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - bogar:
Nekem az a legfurcsább, hogy az összesített listában lévő 11-ből összesen 6 lemezt hallottam, és ezek közül mindösszesen 1 ragadt meg tartósan a lejátszóban (Maiden).
Ezen felül még a Sweet & Lynch ütött nagyot nálam, és bármennyire meglepő az új Nightwish, amit senki listáján sem látok.

Pedig az egyiken ott van.


Helyesbítek.

Ami mindösszesen egy listán csípte meg a 15. helyet. ;-)

Tudod talán azért mert kb.az Adel vagy mi is komolyabb értéket képvisel mint a lakodalmas rockot játszó partvis
Gyerekeknek való meselemez!


De azért nekem ugye tetszhet, így 40 felett is? :-)

Köszi.
Idézet
 
 
#44 SonOfOden 2016-01-15 17:01
Úgy érzem a 2015-ös évben is rengeteg remek lemez született, nehéz is bármiféle sorrendet felállítani közöttük. Így meg sem próbálom, csak az első helyen fog szerepelni az abszolút No. 1, utána pedig ABC sorrendben a többi album, ami sokat pörgött nálam tavaly és még most is, így az év elején. A cikkben feltüntetett korongok közül nagyon sok kedvenc van, így azokat a saját listámban már külön nem is tüntetem fel (persze lehet, hogy becsúszik egy-egy, mert ennyi közül nehéz már kiszűrni):

EnsiferuM - One Man Army

Advent Sorrow - As All Light Leaves Her

Ahab - The Boats Of The Glen Carrig

Benighted - Brutalive The Sick

Cain's Offering - Stormcrow

Carach Angren - This Is No Fairytale

Cattle Decapitation: The Anthropocene Extinction

Dalriada - Áldás

Darktimes - Triumph Ov Chaos

Deafheaven - New Bermuda

Der Weg Einer Freiheit - Stellar

Enslaved - In Times

Ereb Altor - Nattramn

Finsterforst - Mach Dich Frei

Galar - De Gjenlevende

Gorgoroth - Instinctus Bestialis

Hate - Crusade- Zero

Heidevolk - Velua

Helheim - raunijaR

Himinbjørg - Wyrd

Ingested - The Architect Of Extinction

Kampfar - Profan

Leaves' Eyes - King Of Kings

Månegarm - Månegarm

Marduk - Frontschwein

Nightland - Obsession

Peste Noire - La Chaise-Dyable

Perihelion - Zeng

Powerwolf - Blessed & Possessed

Shape Of Despair - Monotony Fields

Swallow The Sun - Songs From The North I, II, III

Temple Of Baal - Mysterium

Two Steps From Hell - Classics, Vol. 2

Underling - Bloodworship

Wolfheart - Shadow World
Idézet
 
 
#43 nemmondommeg 2016-01-14 21:48
Lemezek:
01. Iron Maiden - The Book of Souls
02. Nightwish - Endless Forms Most Beautiful
03. Lindemann - Skills In Pills
04. Amorphis - Under The Red Cloud
05. Lamb of God - VII: Sturm und Drang
06. Leaves' Eyes - King of Kings
07. Parkway Drive - Ire
08. Enforcer - From Beyond
09. Ghost - Meliora
10. Gloryhammer - Space 1992: Rise of the Chaos Wizards

Az év koncertjei:
01. Slipknot Budapesten
02. Nightwish + Arch Enemy + Amorphis
03. Nova Rock vasárnapi napja (Slipknot, Motörhead, Five Finger Death Punch, All That Remains, Eluveitie, Powerwolf)
04. Epica + Dragonforce
05. Nightwish (pecsás hegyaljás)
06. Machine Head
Idézet
 
 
#42 Robidog1984? 2016-01-14 10:47
Idézet - bogar:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - bogar:
Nekem az a legfurcsább, hogy az összesített listában lévő 11-ből összesen 6 lemezt hallottam, és ezek közül mindösszesen 1 ragadt meg tartósan a lejátszóban (Maiden).
Ezen felül még a Sweet & Lynch ütött nagyot nálam, és bármennyire meglepő az új Nightwish, amit senki listáján sem látok.

Pedig az egyiken ott van.


Helyesbítek.

Ami mindösszesen egy listán csípte meg a 15. helyet. ;-)

Tudod talán azért mert kb.az Adel vagy mi is komolyabb értéket képvisel mint a lakodalmas rockot játszó partvis
Gyerekeknek való meselemez!
Idézet
 
 
+1 #41 bogar 2016-01-14 10:25
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - bogar:
Nekem az a legfurcsább, hogy az összesített listában lévő 11-ből összesen 6 lemezt hallottam, és ezek közül mindösszesen 1 ragadt meg tartósan a lejátszóban (Maiden).
Ezen felül még a Sweet & Lynch ütött nagyot nálam, és bármennyire meglepő az új Nightwish, amit senki listáján sem látok.

Pedig az egyiken ott van.


Helyesbítek.

Ami mindösszesen egy listán csípte meg a 15. helyet. ;-)
Idézet
 
 
#40 Draveczki-Ury Ádám 2016-01-14 06:55
Idézet - bogar:
Nekem az a legfurcsább, hogy az összesített listában lévő 11-ből összesen 6 lemezt hallottam, és ezek közül mindösszesen 1 ragadt meg tartósan a lejátszóban (Maiden).
Ezen felül még a Sweet & Lynch ütött nagyot nálam, és bármennyire meglepő az új Nightwish, amit senki listáján sem látok.

Pedig az egyiken ott van.
Idézet
 
 
#39 Anomander 2016-01-13 22:50
Kicsit erősíteném a pozitív hangulatot, szerintem voltak igen jó zenék 2015-ben:)
Örültem, hogy felbukkant itt is a Between The Buried And Me, számomra ők voltak a legjobbak tavaly. Nagyon jó lett az Armored Saint, a Symphony X, az Operation:Mindr cime, a Queensryche, a Ghost, az Iron Maiden, az At The Gates.
Meglepődtem, de egyetértek az Ómen megemlítésével egyeseknél, klassz lemezt hoztak össze.

Az itt nem említettek közül nagyon bejött még nekem a Wilderun-tól a Sleep at the Edge of the Earth, nagyon eltalált, igényes zene.
Lemmy halála viszont megrázó, sajnos ez olyan emléke az évnek, ami mindenképpen negatív marad.
Idézet
 
 
-2 #38 Tóth Szalai Márton Pablo 2016-01-13 22:13
Weedeater - Goliathan !!
Idézet
 
 
-2 #37 Tulus 2016-01-13 21:40
Csaba, ez szép kis retro lista :-)
Úgy tűnik, nem csak én vagyok itt egyedül őskövület ízlésű \m/
Idézet
 
 
-3 #36 Csaba 2016-01-13 19:37
itt az én listám:
Black Trip-Shadowline
Enforcer-From Beyond
Ram- Subversum
Orden Ogan-Ravenhead
Saxon-Battering ram
Moonspell-Extinct
Amorphis-Under the Red Cloud
Dalriada-Áldás
Slayer-Repentless
Gama Bomb-Untouchable Glory
Exarsis-The Human Project
Angelus Apatrida-Hidden Evolution
Jungle Rot-Order Shall Prevail
Entrails-Obliteration
Paradise Lost-The Plague Within
My Dying Bride- Feel the Misery
Nile-What Should not be Unearthed
Unleashed-Dawn of the nine
Marduk-Frontschwein
Melechesh-Enki
Helheim- raunijaR

Akit érdekel megtalálja ezt cikk formájában is a From Underground blogon. :)
Idézet
 
 
-2 #35 Polgár Tamás 2016-01-13 16:50
Idézet - Assassin:
Idézet - Polgár Tamás:
...Sőt, ahhoz képest, hogy immár csaknem két évtizede a Symphony X az abszolút kedvenc zenekarom, eddig mindössze egyszer sikerült őket elcsípnem, bő tizenöt éve, előzenekarként, így nem kicsit várom február végi találkozásunkat . A többit majd meglátjuk.


Ezek szerint Spanyolországba n lesz hozzájuk szerencséd. :) Sajnos semmi remény arra, hogy az idei Symphony X EU turné érintse Magyarországot is. Az a baj, hogy már nagyon sűrű a naptár, nincs csak 5 naponként egy-egy pihenőnapjuk.
Azt nem értem, miért nem csaptak le rájuk időben a hazai szervezők? Ennyire nem bolt egy Symphony X - Myrath - Melted Space koncert Magyarországon?
Vagy más oka van, hogy nem lesz itthon koncert? Mit lehet tudni róla?

Nem, Belgiumban. De ahogy nézem, a környéken (mármint Bp környékén) csak Csehországban játszanak, még Bécsben sem. Az okokat persze ne tőlem kérdezd.
Idézet
 
 
-2 #34 bogar 2016-01-13 15:29
Nekem az a legfurcsább, hogy az összesített listában lévő 11-ből összesen 6 lemezt hallottam, és ezek közül mindösszesen 1 ragadt meg tartósan a lejátszóban (Maiden).
Ezen felül még a Sweet & Lynch ütött nagyot nálam, és bármennyire meglepő az új Nightwish, amit senki listáján sem látok.
Idézet
 
 
-3 #33 cápaidomár 2016-01-13 14:04
Nahát, tényleg milyen sok a mínusz - én is benevezek :-)
2015: egy halom szarság történt meg unalom, nem vagyok elég lelkes a stílusgyakorlat okhoz, és jöjjön már végre az új Tool! Ennyi.
Idézet
 
 
-4 #32 Assassin 2016-01-13 13:59
Idézet - Polgár Tamás:
...Sőt, ahhoz képest, hogy immár csaknem két évtizede a Symphony X az abszolút kedvenc zenekarom, eddig mindössze egyszer sikerült őket elcsípnem, bő tizenöt éve, előzenekarként, így nem kicsit várom február végi találkozásunkat . A többit majd meglátjuk.


Ezek szerint Spanyolországba n lesz hozzájuk szerencséd. :) Sajnos semmi remény arra, hogy az idei Symphony X EU turné érintse Magyarországot is. Az a baj, hogy már nagyon sűrű a naptár, nincs csak 5 naponként egy-egy pihenőnapjuk.
Azt nem értem, miért nem csaptak le rájuk időben a hazai szervezők? Ennyire nem bolt egy Symphony X - Myrath - Melted Space koncert Magyarországon?
Vagy más oka van, hogy nem lesz itthon koncert? Mit lehet tudni róla?
Idézet
 
 
-4 #31 Gábor 2016-01-13 12:23
Idézet - RobertThorn:
Izé.. Ki(k) ilyen dühös(ek) itt az egész világra, hogy szinte minden komment le van mínuszolva?..

Trollok... trollok mindenhol!... :)
Gyanús, akinek sok plussza van!
Idézet
 
 
-5 #30 RobertThorn 2016-01-13 11:53
Izé.. Ki(k) ilyen dühös(ek) itt az egész világra, hogy szinte minden komment le van mínuszolva?..
Idézet
 
 
-8 #29 homme 2016-01-13 11:14
Senkit sem érdekelnek a listáitok T. kommentelők!!!
Idézet
 
 
-8 #28 Robidog1984? 2016-01-13 10:14
Na szóval akkor lista:
Lemezek :
1. Toto XIV
2. Amorphis Under the Red Cloud
3. Slayer Repentless
4. Ozone Mama Sonic Glory
5. Lamb of God VII.
6. Thy Catafalque Sgurr
7. Avatarium The Girl with Raven Mask
8. Fear Factory Genexus
9. Motörhead Bad Magic
10. Marilyn Manson The Pale Emperor

Csalódások
1-10. Lemmy halála! :-(
És még az új Iron Maiden egész egyszerűen nem is értem hogy mi ez a lelkesedés körülötte!
Pedig Isten látja lelkemet akartam szeretni de nem megy, holott imádom az újkori kifejtős dalaikat.
Öreges tötymörgés semmi több!
Minden év igazi csalódása hogy mennyire igénytelen a magyar rockerek többsége zenei téren, tudjátok óssziján Tankcsapda depi Stb!

Reménység :

Anthrax
Tool
Metallica
King Diamond
Végre Paksi Endre önkéntes száműzetésbe vonul valamelyik terepasztala alá, és nem bújik ki onnan legalább 5évig!
Idézet
 
 
+1 #27 Robidog1984? 2016-01-13 09:43
Idézet - Blénesi Leslie:
Sehol a Powerwolf sehol a Pokolgép sehol egyetlen nemzeti rock együttes pl a RomEr kurva jó votl! Szomoru. De ezt vártuk tőlletek. A Hammerban majd lesznek jók is.

:-D
Jaj egyem meg azt az együgyű szívedet.
Idézet
 
 
-9 #26 Wendiii 2016-01-12 22:11
Idézet - torta:
Kiszivárgás-különdíj / 2016 év lemeze bejelentkező:
Anthrax - For All Kings

És szorosan ott lohol a nyomában:
Fleshgod Apocalypse: King :)
Idézet
 
 
-12 #25 bjorn 2016-01-12 20:30
Soilwork
Hatesphere
Paradise Lost
Lamb of God
Dew-Scented
Amorphis
Slayer
Tribulation
Ghost
Cradle of Filth
Firespawn
Iron Maiden
Clutch
Denner/Shermann
Perihelion

+
a legeslegheavvym etalabb lemez iden a One Machine The Final Cull lemeze
Idézet
 
 
+15 #24 zombee 2016-01-12 20:07
Idézet - Blénesi Leslie:
Sehol a Powerwolf sehol a Pokolgép sehol egyetlen nemzeti rock együttes pl a RomEr kurva jó votl! Szomoru. De ezt vártuk tőlletek. A Hammerban majd lesznek jók is.


Mit csináljunk, ha a Powerwolf egy középszerű banda, a Pokolgép lemeze idén jelent meg, a nemzeti rockbandák pedig egytől egyig szarok. Kivétel nélkül. Rossz a zene, unalmas kétakkordos rockzene egy fahangú énekessel.
Idézet
 
 
-7 #23 Tulus 2016-01-12 20:05
én is kíváncsi vagyok az új Metal Church lemezre :-)
Viszont inkább csak az első két lemezt ismerem, be kell pótolnom a másik 3-mat is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.