Shock!

április 30.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Shock! Top 20 - 2007

Valentin Szilvia
2007 legfontosabb lemezei


Minden év végén (illetve a következő elején, mikor a listákat állítjuk össze) komoly munka végigbogarászni a megjelent albumokat, sokszor az év elején megjelentek már a feledésbe merülnek, mire az aktuális leltárt meg kell ejteni. Döbbenetes mennyiségű lemez kerül piacra, és most nem elsősorban a huszadrangú csapatokra gondolok, az erős középmezőny, illetve a nagy nevek is már szinte befogadhatatlan mennyiségben ontják a zenét, főleg, hogy az internetnek köszönhetően naprakész lehet bárki a friss anyagokból.

Ahogy a 2006-os listámat végignéztem, majd a tavalyit összeírtam, azonnal kiviláglott, hogy jóval erősebb évet tudhatunk magunk mögött a 2006-osnál, pedig rengeteg nagyon várt cd csak idén fog megjelenni. Ahogy már megszokhattátok, most is csoportosítani fogom a lemezeket. Az első helyet ketten kapják, A Pain Of Salvation ismét egy mesterművet alkotott, elképzelni nem tudom, fognak-e valaha hibázni – remélhetőleg a tagcseréken kívül nem fognak több negatív eseménnyel meglepni minket. A Sixx AM maga volt a derült égből villámcsapás, noha Nikki Sixx neve valahol garancia a minőségre, az önéletrajzi ihletésű napló „soundtrackje” gyakorlatilag lemosott mindent: izgalmas, friss, modern, és már a dobgépet is egészen megszoktam.

A Korn, akitől nagyjából semmit nem vártam, nagy meglepetésemre szintén hatalmas kedvenc lett újra (igen, Jonathan nyafogó hangja ellenére), a Down pedig a várakozásokat felülmúlva számomra ismét egy döbbenetes erejű lemezt rakott le az asztalra, még akkor is, ha Phil Anselmo hangja momentán egy rozzant ventilátor erejével tudna vetekedni.

1.1: Pain Of Salvation: Scarsick
1.2: Sixx AM: The Heroin Diaries Soundtrack
2.1: Korn: Korn
2.2: Down: III - Over The Under

A második csoport rejti azokat a megjelenéseket, melyek szintén nagy kedvencek, de nem tudok maximumot adni rájuk: vagy mert egy hajszállal többet vártam, vagy valamit hiányoltam ahhoz, hogy tökéletesnek érezzem, esetleg az újabb felfedezetteknél egyszerűen érezni, hogy még nem 100%-osan kiforrott a dolog.

A Ministry és a Deadsoul Tribe majdnem mintaszerű anyagai megleptek, tőlük nem vártam, csak átlagosan jó dalokat. Ugyanígy a „nem vártam már semmit, de ismét tudom nagyon szeretni őket”-kategóriába került a Paradise Lost, a Dew-Scented, az Arch Enemy (könyörgöm énekest ide, vagy legalább inkább instrumentális cd-ket adjanak ki!). A várható erős szintet hozta az Exodus és a Machine Head (noha jobban kedvelem a korai, nyersebb, őserejűbb korszakukat, a sok heavymetalos ikergitározás majdnem kicsapta a biztosítékot). Az év felfedezettjei között tartom számon a Slaviort, a Skindredet - ami azért is érdekes, mert alapvetően a világból ki lehet üldözni a reggae-vel.

A hazaiak közül egyértelműen a Dystopia az év lemeze nálam, olyan szinten letaglóztak, amit rég nem éltem meg, bennük megvan egy sokkal nagyobb lehetőség ígérete. A Mangod Inc. a másik nagy kedvenc, persze ők tényleg azt hozták, amire számítottam, és a továbbiakban is rettenetesen nagy elvárásaim vannak velük kapcsolatban (jöjjön az a mainstreamesedés!). Még egy kvázi meglepetés: a K3 nevű instrumentális formáció albuma, melyet simán oda lehet tenni bármelyik nyugati hasonló stílusú csapat mellé, ráadásul élőben is teljesen jók. A Gire pedig... nos, velük egyszerűen most már nem tudok elfogulatlan lenni, a kezdetek óta végigkísértem a pályafutásukat, és annak ellenére, hogy abszolút megértem, hogy miért fáradtak bele a zenekarosdiba Tamáson kívül mindannyian, valahol egy olyan űrt hagytak maguk után, ami alighanem foltozatlan marad sokáig.

Ministry: The Last Sucker
DeadSoul Tribe: A Lullaby For The Devil
Dystopia: Incompetence Drive
Mangod inc.: Near Life Experience
Arch Enemy: Rise Of the Tyrant
Machine Head: The Blackening
Slavior: Slavior
Skindred: - Roots Rock Riot
K3: Under A Spell
Dew-Scented: Incinerate
Exodus: The Atrocity Exhibition... Exhibit A
Paradise Lost: In Requiem
Gire

A harmadik kategóriába azokat szuszakoltam be, akik „átlagosan”, a tőlük elvárható szinten teljesítettek vagy a kezdeti lelkesedésem után pár hónappal már nem dobtam el magam tőlük, vagy egész egyszerűen leszállítottak egy korrekt lemezt, nem többet és nem kevesebbet.
A Megadeth, az Amorphis vagy Ozzy Osbourne például tipikusan azok, amiket egy kevés idő elteltével már higgadtabban lehet értékelni – és bizony már nem akkora a lelkesedés, mint a kezdetekkor. Devin Townsend egy tőle elvárható, nem egetrengető, ám jópofa lemezt hozott össze, a Type O Negative, a Porcupine Tree, az Alter Bridge és a Coheed and Cambria a tőlük szokásos erősebb korrekt lemezt szállította.

Coheed And Cambria: No World For Tomorrow
Alter Bridge: Blackbird
Devin Townsend: Ziltoid The Omniscient
Type O Negative: Dead Again
Porcupine Tree: Fear Of A Blank Planet
Megadeth: United Abominations
Ozzy Osbourne: Black Rain
Amorphis: Silent Waters

Akiket már nem volt kedvem listázni (meg a 20-as limitet szokás szerint most is túlhaladtam), de szerettem őket hallgatni (illetve egészen biztosan fogom is a későbbiekben), azok a következők: Alabama Thunderpussy, Chimaira, Three, Devildriver, Thought Chamber, Threshold (kíváncsi vagyok a következő anyagra a régi/új énekessel), a Satellite Party, a Behemoth (és nem csak az Inner Sanctum c. dal miatt), Aqua de Annique, Himsa, Shatter Messiah, Agent Steel, Dublin Death Patrol.
Akiktől egyértelműen többet vártam, de haloványabb lett, mint amire számítottam: Sebastian Bach, Dave Gahan (a lemez második fele elég harmatos sajnos).

Abszolút csalódásként ért sajnos jó pár lemez, mégpedig a következők: Hellyeah, Serj Tankian, The Cult, Redemption, Annihilator, Soilwork, Prong. Ehhez nincs több hozzáfűznivalóm: egyszerűen gyengék.
A hazaiak közül két EP-t emelnék még ki, mint az év meglepetéseit, az egyik a Superbutt magyar nyelvű dalcsokra, a másik a Dreyelands ígéretes progmetalja. Mindkettőjüktől várom a teljes albumot idén.
2007-nek köszönhető az is, hogy teljesen belezazultam a „buzizenékbe”, a Muse és a 30 Seconds To Mars alap kedvenceim lettek, gyakorlatilag teljes pálfordulással (gy.k: a Muse-ban addig marhára idegesített a nyávogó énekhang, a 30 Seconds-ot meg nem voltam hajlandó meghallgatni a frizurák és sminkek miatt, hja igen, ne ítélj elsőre). Ezek után kíváncsi leszek, idén vajon milyen hasonló felfedezésekkel zárom az év végét...

Koncertélmények 2007-ből

Senki ne nyavalyogjon, hogy tavaly egy épkézláb zenekar nem jött ide, hiszen a nyáron gyakorlatilag minden hétre több olyan név esett, amit képtelenség volt kihagyni. Döbbenetes mennyiségű (majd’ 90, és találjátok ki, melyik volt a 42... igen, a N-betűs szigetes) koncerten vettem részt. Ráadásul másoktól is ezt hallom, olykor feldolgozni sem volt idő valamelyik bulit, máris átestünk egy másikba. A gyerekkori klasszikusok szinte mind ellátogattak hozzánk (az öregek közül csak a Rolling Stonest voltam kénytelen kihagyni), de a többit mind végiglátogattam és én is csak azt tudom mondani, legtöbb esetben a vén kecskék lemosták a mai generációt.

Az egyik legnagyobb élményt a Riders Of The Storm adta, akik felett láthatóan elmúltak az évek, de Morrison helyét betölteni akaró srác magasan a léc felett suhant át, le a kalappal. Bizonyos értelemben ma jobbak, mint valaha. Azt meg sosem hittem volna, hogy mikor 10-12 évesen otthon hallgattam a tesóm Doors bakelitjeit, majd egyszer ezeket az örökérvényű dalokat élőben, még eredeti előadókkal fogom hallani, énekelve, táncolva. Óriási élmény volt!
Az év koncertje második (vagy megosztottan) első helyezettje a spontán alakult Meshuggah. Egyszerűen így volt tökéletes, aki ott volt, tudja. Bármi további kommentár felesleges.

A Pain Of Salvation újra és újra elvarázsol, sajnos most láthattuk utoljára őket Johan Langell-lel. A Testamenttel szinte kötelező jelleggel együttjáró hangosítási problémák ellenére fantasztikus élmény volt a régi arcokat így látni, így Chuck Billyék is az élmezőnybe kerültek nálam.

A szigetes Nevermore egyrészt az eddigi legjobb volt néhány szempontból, másrészt baromira hiányzott Jim a színpadról, szóval valahol felemás élményt nyújtottak. A The Cult viszont felülmúlta a várakozásaimat, unalmas bulira készültem és az év egyik legfeelingesebb koncertjét adták – kár, hogy a lemez meg sem közelíti mindezt. Kiváló volt a Muse, Robert Plant, a Heaven And Hell, a Dew-Scented is tarolt, a Cannibal Corpse-ot pár évente kötelező megnézni, egyszerűen gyilkolnak és töretlenül kedvelem őket még mindig. Az Amorphis több szempontból is emlékezetes marad számomra (némi ujjtörés koronázta meg a bulit, valamelyik road vagy zenekartag a hátsó vasajtót rácsapta a kezemre véletlenül), a Deep Purple eddig kimaradt, jó volt végre látni a nagypapikat.
A Living Colour felettébb kellemes estét ajándékozott nekünk a Zöld Pardonban, az Evergrey pedig mindig szórakoztató, habár hosszú távon tényleg egyformácskák már a dalaik. Akiktől nem vártam sokat, de határozottan jól éreztem magam a koncertjükön, az a Gotthard (sosem hittem volna, hogy az első sorból nézem végig az egészet), és az Eric Singer Project (még ha egy nagy hakni is volt az egész, akkor is). A Thresholdra pedig csak azért mentem el, mert nem Mac énekel már náluk, és bizony zseniálisan jók voltak most, kár, hogy a gyér érdeklődés miatt sosem látjuk őket nálunk többet.
A Szigeten az Eagles Of Death Metal és a Hanoi Rocks voltak azok, akik meglepően kellemesen múlatták az időt velünk együtt. Ja igen, a vásári giccs kategóriában pedig az Apocalyptica és a Therion (a dvd felvételes) hozta a formáját, szórakoztattak, ez van. Az meg tök jó lenne, ha a Nine Inch Nails újra eljönne, a koncert első fele tök jó volt, csak érdekelt volna a többi része is.

A legnagyobb csalódást a Tool okozta (örök vitatéma, sajnos nekem nem jött be ez az öncélú művészkedés), a Dream Theater szimplán unalmas volt (Dominici sokkal jobb volt, hehe), a Type O Negative első fele rendben volt, a második mélyrepülés – sajnos. Bár így is örültem, hogy végre láthattam őket. Jorntól mást vártam, a Devil’s Slingshot pedig hangszermaszturbáció volt, semmi más. Amit fájlalok, de sajnos kimaradt: Alabama Thunderpussy, Cynic, Soilwork, Spock’s Beard.

A hazaiak közül viszonylag keveset láttam tavaly, annyi külföldi jött, hogy egyszerűen nem volt idő annyi magyar csapat bulijára elmenni, mint terveztem.
Az pedig nem elfelejtendő, hogy tavaly voltam először érdemileg kint a Szigeten hosszabb ideig, nos, erre mondják az örökérvényűt, hogy: jobb későn, mint soha!

2007-es csalódásaim, bánataim

Az eddig felsoroltakhoz hozzácsapnám az utóbbi idők bohócbrigádjává változott Anthrax fedőnevet viselő, zenekarnak már régen nem nevezhető formációt, illetve a hasonló babérok után áhítozó Iced Earth-öt. Scott Ian és Jon Schaffer folyamatosan arculcsapkodják önmagukat, de ők tudják. Mindenesetre egy Matt Barlow-s koncertet még én is megnéznék, bár erre nulla az esély nálunk.

Mit szeretnék látni, hallani 2008-ban?

És eljövé a Led Zeppelin reunion. És a zenekar ellátogatá hozzánk. (A kezem a bilibe lógá.) Nos, igen, ez valami olyasmi, ami mindent felülmúl. A Metallica lemezére csak azért vagyok kíváncsi, hogy a röhögés vagy a szánakozás közül melyiket fogjuk választani, másra különösebben nem számítok.

Viszont amit tényleg nagyon várok, az a Meshuggah friss anyaga, valamint vélhetően végre a Testament is méltóztatik kiadni egy friss lemezt. Az idei Cataractot is tűkön ülve várom, és letojom, hogy ismét a Slayerből merítenek. Azt már le se írom, hogy jó lenne új Nevermore (úgysem lesz, ráadásul egy ideig négyesben maradnak) album, viszont Jeff Loomis és Warrel Dane szólólemeze hamarosan megjelenik (ez utóbbi az előzetesen hallottak alapján nem lesz rossz), valamint a régóta ígérgetett Nevermore dvd-t is kegyeskedhetne megjelentetni a kiadójuk... Az meg már biztos, hogy az Ayreon ismét jó, és az Evergrey blogján is hallani, hogy nem lesz rettenetes a friss anyaguk (bár szinte ugyanolyan, mint az eddigiek, hehe). Érdekel, a Slipknot merre lép, és várok egy alapos fejbekólinást valami totálisan ismeretlen csapattól. Azt pedig tényleg csak remélni merem, hogy tényleg lesz idén új Portishead lemez.
A Sepultura újjáalakulás már borítékolható, bár a szívem vágya inkább egy Faith No More reunion lenne. Bizonyos pletykák már keringtek, de örvendene a szívem egy Die Krupps újjáéledésnek is.

A hazaiak közül nagyon (nagyon-nagyon!) szeretnék már új Wackor lemezt, várom az WMD korongot, és ha már a W betűnél tartunk, igen, a kettes Wendigo sem esne rosszul. Kíváncsi vagyok, a Salvus és az Ad Astra mit nyújt lemezen, jó lenne, ha feléledne a Remorse és thrasherkedne egy jót, ja, és a nem is annyira rég felfedezett Archaic is jelentkezhetne bármivel, és a szervezetem igényel egy újabb Thy Catafalque alapvetést. A Casketgarden úgyis klassz lesz, az Isten Háta Mögött ki tudja mit alkot, de érdekel, a Dethroners lemeze pedig igazán megjelenhetne már...

Az meg simán borítékolható, hogy 2008 végére majd’ minden metalcore-os vérthrasher lesz...
Idén is sok koncertre szeretnék menni - igazán nincsenek nagy igényeim... -, őket szeretném látni például (aztán meg ami jön): Sixx AM, Whitesnake, Down, Killswitch Engage, Coheed And Cambria, Stone Sour, 30 Seconds To Mars, Nevermore, Slayer, Megadeth, Machine Head, Arch Enemy, Ministry, Slavior, Led Zeppelin, Devin Townsend, Exodus, Die Krupps, Deadsoul Tribe, Ozzy, Devildriver, Cataract, Himsa, Seb Bach, Prong (igen, a botrányosan szar lemez ellenére).

Amit pedig a végére hagytam, pedig talán a legfontosabb, idén 10 éves lesz/lett a Shock!, amit nagyrészben Nektek köszönhetünk. Túléltünk jó pár válságot, shockolók jöttek-mentek, azt pedig álmomban sem hittem volna, mikor először megformálódott a Shock! ötlete néhányunkban, hogy tíz év múlva még mindig itt koptatom a billentyűzetet. Szóval köszönöm.

Draveczki-Ury Ádám
Az év lemezei


01. Machine Head: The Blackening
02. Exodus: The Atrocity Exhibition (Exhibit A)
03. Down: III: Over The Under
04. Alabama Thunderpussy: Open Fire
05. Ozzy Osbourne: Black Rain
06. Megadeth: United Abominations
07. Korn: Korn
08. Trouble: Simple Mind Condition
09. Paradise Lost: In Requiem
10. Satellite Party: Ultra Payloaded
11. Sixx AM: The Heroin Diaries Soundtrack
12. Rush: Snakes And Arrows
13. Coheed And Cambria: No World For Tomorrow
14. Pain Of Salvation: Scarsick
15. Avenged Sevenfold: Avenged Sevenfold
16. Agent Steel: Alienigma
17. Onslaught: Killing Peace
18. Type O Negative: Dead Again
19. King Diamond: Give Me Your Soul… Please
20. Hardcore Superstar: Dreamin’ In A Casket

Korábban többször is fanyalogtam, mondván, hogy az utóbbi pár év felhozatala erősebb volt a 2007-esnél, és csak az összesítésnél szembesültem azzal, mekkora hülyeségeket is beszéltem: megint olyan albumok egész sorát kellett kihagynom a Top 20-ból, amiket hetekig hallgattam oda-vissza. Ilyenek például a Volbeat, Sebastian Bach, a W.A.S.P., a Clutch, a Great White, a Hellfueled, az Alter Bridge vagy a Velvet Revolver, de még hosszasan tudnám sorolni. Új csapatra nem igazán kaptam fel a fejemet, elsősorban a régi nagy kedvencek hozták a jó formát, köztük olyanok is, akiktől aztán mindent vártam, csak azt nem, hogy 2007-ben ledöntsenek a lábamról, lásd Korn és Paradise Lost.
Egy ilyen lista összeállításánál persze óhatatlanul felmerülnek bizonyos zenén túlmutató szempontok is. Így az önmagában véve briliáns friss Iced Earth például egészen biztosan felkerült volna rá, ha Jon Schaffer nem veszi el tőle a kedvemet Kovács 123 János főhadnagy visszaráncigálásával, és a szintén kiváló Type O Negative anyagot is magasabb pozícióba rangsorolnám az ezer darabra hullott pesti koncert nélkül. Utóbbi esetnek pont a fordítottja igaz a Hardcore Superstarnál, akik viszont aligha fértek volna be az első húszba az elementáris bécsi buli nélkül.

Az év koncertjei

Megszámlálhatatlanul sok koncerten volt szerencsém jelen lenni 2007-ben, de akárcsak lemezfronton, itt is teljesen egyértelmű, mik voltak a csúcspontok. A dobogó tetejére két őskedvenc, a Megadeth és a Metallica kerül, akiket mindössze egy hét különbséggel tudtam megnézni a nyáron Bécsben, és mind Dave Mustaine-ék, mind James Hetfieldék csúcskorszakot idéző formát hoztak. Őket szorosan követi a Hardcore Superstar minden túlzás nélkül zseniális klubbulija és a Machine Head fémjelezte The Black Crusade turné osztrák állomása, illetve a Trouble, az Alabama Thunderpussy és természetesen a Heaven And Hell jelenése itthon. Hallatlanul élveztem a Hatebreedet, a The Haunted / Municipal Waste kettőst és a W.A.S.P.-ot is, nem beszélve az olyan nagy öregekről, mint a Rolling Stones, a Deep Purple vagy Roger Waters. A Candlemass, az Evergrey, az Ignite, a Soilwork, a Living Colour, a Cannibal Corpse, a Pain Of Salvation és a Devil’s Slingshot virtuózai hozták az elvárható jó formát, a Testament pedig még a menetrendszerű hangcucc-elszállással is hű maradt önmagához. A Dokken / Kingdom Come páros ütősebb volt a vártnál, akárcsak az L.A. Guns, akik simán az egyik legjobb haknikoncertet nyomták, amit csak életemben láttam. Jorn Landének csak a setlisten kellett volna igazítani egy kicsit, hogy még lelkesebb legyek, de így is rendben volt a buli, az amúgy elég sápatag Szigetről pedig a Nine Inch Nails, a Hanoi Rocks és a Nevermore vitték el a pálmát.

Az év csalódásai

Vajon mi értelme van két méregerős lemez után lecserélni a jobb énekest a gyengébb korábbi frontemberre, főleg, ha így sem költözhetünk teltházas stadionokba a kis klubokból? Jon Schaffer minden bizonnyal tudja a választ, de attól én még hadd tartsam szánalmasnak az Iced Earth-ben történt visszarendeződést. Ez már majdnem annyira retardált húzás volt, mint amikor az Anthrax visszahívta Joey Belladonnát… Hasonlóan sajnálom az Audioslave feloszlását, de hatalmas kár az óriási Eighteen Visionsért és a Harem Scaremért is.

Lemezfronton nem tudok igazán nagy pofáraesésről beszámolni, mert ami nem jött be, attól többnyire eleve nem is reméltem sokat. A kivételt ezen a téren talán a Vinnie Paul-féle Hellyeah és a The Cult jelentik, akiktől mindenképpen többet vártam egy-egy „oké, nem is rossz” kategóriájú albumnál, de tragédiáról azért az ő esetükben sincs szó.

A Foreigner koncert elmaradását sajnálom, de eleve nem értem, hogyan gondolhatta bárki is komolyan a felléptetésüket. Kíváncsi lennék, hányan jövünk össze, ha nem mondják le az egészet a röhejes ételmérgezéses mesével, alighanem tényleg nagyon ciki lett volna a szituáció… A Cult koncertjét a voltos csalódás tapasztalatai alapján kihagytam, ami az egyöntetűen pozitív visszhang alapján akár hiba is lehetett, de valahogy így sem tud igazán izgatni a dolog, ellentétben azzal, hogy Robert Plantről, a Cynicről, és a véletlenszerűen felbukkant Meshuggah-ról ezúttal lemaradtam. A Dream Theaterrel már sajnos élőben sem voltam maradéktalanul elégedett, tényleg parkolópályára kellene állniuk pár évre. Hozták a kötelezőt, de annál többet egy szemernyivel sem. A Korn is inkább csak érdekes volt Sopronban, mint igazán jó, de nekik a kiváló új anyag miatt legalább utólag meg tudtam bocsátani, hogy élőben ma már csak egy komplett cirkuszi társulattal kiegészülve képesek megszólaltatni a dalaikat.

A sokak által szapult szigetes Toolt a magam részéről élveztem, de meg tudom érteni azokat is, akik unták Maynardék végletesen statikus előadását. A már említett Type O Negative koncert viszont egyszerűen bűnrossz volt, amit nem is ragozok tovább, mert még annyit sem ér az egész.
És természetesen nyugodjon békében mindenki, aki idén távozott az élők sorából: Kevin Dubrow, Paul Raven és persze Daczi Zsolt halála egyaránt óriási veszteség.

2008 reménységei

Nem is lehet kérdés, mi 2008 legnagyobb reménysége és egyben legfontosabb várható rockzenei eseménye: egy komplett Led Zeppelin turné. Ha megvalósul a dolog – és minden jel erre mutat – , magyarországi állomásban még csak reménykedni sem érdemes, a helyszínnek azonban ebben az esetben nincs jelentősége, ezt egyszerűen látni kell (már ha nem feledkeznek el Európáról…) Hasonló izgalommal tekintek az Iron Maiden jövő évi turnéja elé, ahol ismét csak klasszikusokat játszanak majd, ez úgyszintén kötelező programnak tűnik. Hallani egy esetleges magyar dátumról is, de ebben nem nagyon hiszek.

Az évek óta várt újjáalakulások közül végre megvalósult az Extreme összeborulása. Náluk elsősorban nem is annyira a készülő új lemez érdekel, hanem inkább az, hogy megnézhessem őket élőben. Remélhetőleg a Forbidden is társul majd valami hasonszőrű csapattal, hogy a fesztiválozás után egy klubkört is fussanak Európában. Röpke másfél évtizednyi szünet után minden idők egyik legjobb bluesos hard rock bandája, a Little Caesar is mozgolódik, remélem, nem szélednek szét megint. Így tíz évvel a feloszlást követően időszerűnek tartanék egy Psychotic Waltz reuniont, és John Sykes is összekalapálhatná végre az itt-ott meglebegtetett harmadik Blue Murder lemezt.

Ami az albumokat illeti, kézenfekvő, hogy borzasztóan várom az új Black Sabbath-ot, ami persze Heaven And Hell néven fut majd, de ettől még mindannyian nagyon jól tudjuk, miről van szó. A lehető legjobb döntés volt ez az egész összeállás Tony Iommiék részéről: egy Ozzyval készítendő új albumot eleve nem tartanék túl jó ötletnek, és annak sem látom különösebb értelmét, hogy Ronnie James Dio Craig Goldyhoz és Simon Wright-hoz hasonló lejárt szavatosságú arcokkal kalapáljon össze egy újabb „aranyos, de minek” albumot. Nagyon várom a tervek szerint Good To Be Bad címen megjelenő friss Whitesnake művet és a meghiúsult magyar koncert pótlását is. Sokat remélek a Def Leppard visszatérésétől, a Teslától, Steve Lukather friss szólólemezétől és a szégyenteljesen nosztalgikusnak ígérkező új Dokkentől is. Gyaníthatóan igencsak szeretni fogom az Ogre Tones-zal ismét remek formába lendülő, megint Michael Wagenerrel dolgozó King’s X és a tévedhetetlen Living Colour következő dobásait is.

Súlyosabb vizekre evezve a februárban esedékes új Death Angel látszik biztos befutónak, de erősen izgatja a fantáziámat a The Cavalera Conspiracy project is (még ha borítékolhatóan egylemezes nekifutás is lesz majd az elkerülhetetlen Sepultura reunion miatt). Nagyon várom a Slipknot és a metalcore-ból kiutat talált God Forbid visszatérését, kíváncsi vagyok, merre indul el a második lemezen a Bullet For My Valentine, és egy David Vincenttel készítendő új Morbid Angel anyagnak is tudnék örülni. Warrel Dane szólóalbuma is érdekesnek ígérkezik, akárcsak a Kingdom Of Sorrow Kirk Windsteinnel és Jamey Jastával.

A Metallicától már rég nem remélek csodát, szimplán csak egy vállalható albumot, amit Rick Rubin remélhetőleg ki is tapos majd belőlük. Ha nem kell kínosan feszengenem a hallgatása közben, már esküszöm, örülni fogok neki. Ugyanígy várakozó álláspontra helyezkedem a Judas Priest nostradamusos konceptlemezével kapcsolatban is, bár élőben attól függetlenül is meg akarom nézni őket, hogy milyen lesz az anyag. Az ismeretlen Dan Nelson énekessel visszatérő Anthrax esetében biztos vagyok benne, hogy jó zenét csinálnak majd, de nem tudom, képes leszek-e még valaha is igazán lelkesedni értük a történtek után. A reménységek helyett ezúttal már inkább a csalódások közé kellene beírnom a Testamentet, akik megint nem hozták ki a régóta ígérgetett új lemezt, de azért ezt is várom még. W. Axl Rose legalább Sebastian Bach mellett felbukkant, és az ott nyújtott forma alapján tényleg itt lenne az ideje végre a Guns N’ Roses Chinese Democracy-jének…

Gregus-Szabó Gergely
Kedvenc lemezeim 2007-ből


A 2006-os év visszatekintve számomra nem volt túl izmos, erre leginkább 2007-ben jöttem rá, hiszen rengeteg remeknél remekebb anyag jelent meg, és ezek között több volt olyan, amit kanalas orvosságként írnék fel beteg metal rajongóknak. Különösebb kertelés nélkül nézzük meg közelebbről az elmúlt évet.
A következő öt lemez a TOP 5, a 2007. év számomra legkedvesebb 5 korongja, amiket a mai napig rendszeresen, és várhatóan a későbbiekben is gyakran előveszek és hallgatok. Nem tudtam dűlőre jutni, hogy vajon a Candlemass masszív, durva, mégis mérgezően dallamos lemezét, vagy a Primordial lelket megérintő és depresszív lemezét kiáltsam ki győztesnek, ezért úgy döntöttem, hogy nem döntöttem. A második helyet nem adtam ki, van azonban két zseniális lemez, melyek közül egyiktől sem tudom megtagadni az év lemeze státuszát, ezért néz így ki a belső kör:

01. Candlemass: King Of The Grey Islands
01. Primordial: To The Nameless Dead
03. Neurosis: Given To The Rising
04. Volbeat: Rock The Rebel/Metal The Devil
05. Alabama Thunderpussy: Open Fire

Van még 15 album, amik minőségük okán kiérdemelték, hogy felsoroljam őket, hiszen a fülnek kedves, amit művelnek. A felsorolás szubjektív, így teljesen felesleges belé kötni, a szívem ilyen sorrendben diktálta őket.

06. Clutch: From Beale Street To Oblivion
07. Threshold: Dead Reckoning
08. Behemoth: The Apostasy
09. Cephalic Carnage: Xenosapien
10. Gire: Gire
11. Solar Scream: Divider
12. Down: III: Over The Under
13. Machine Head: The Blackening
14. Dystopia: Incompetence Drive
15. Kamelot: Ghost Opera
16. Korn: Korn
17. Marduk: Rom 5:12
18. Sybreed: Antares
19. Wall Of Sleep: …And Hell Followed With Him
20. Amorphis: Silent Waters

És persze ott vannak azok a lemezek, amik most ugyan a listáról kimaradtak, de ettől függetlenül óriásiak, ezek a következők, ömlesztve, nem sorrendben:

Íon: Madre, Protégenos
Aqua de Annique: Air
Exodus: The Atrocity Exhibition... Exhibit A
Hermano: Into The Exam Room
K3: Under A Spell
Antimatter: Leaving Eden
Dream Theater: Systhematic Chaos
Trouble: Simple Mind Condition
Mayhem: Ordo Ad Chao

2007 legnagyobb csalódásai

Nem tudom mi járhatott Jon Schaffer fejében, mikor elég gusztustalan módon kivágta zenekarából eddigi legjobb énekesüket, Tim „Ripper” Owens-t, de az biztos, hogy Ripper megérdemelné végre a főszerepet, az egy vicc, hogy ilyen brutálisan jó hanggal is csak a metál cirkusz vándormadara. Aztán, hogy az Iced Earth lesz-e ugyanolyan jó Matt Barlow visszatérésével, mint a Ripperes időszak előtt, az a jövő zenéje.
Hasonló balfaszkodás megy már jó ideje az Anthrax-nél is, John Bush sem ezt érdemelte, amit kapott, bízzunk benne, hogy az elég ismeretlen Dan Nelsonnal végre kikászálódik a gödörből a csapat.

Csalódásként éltem meg azt is, hogy egyik legkedvesebb zenekarom, a Dream Theater teljesen elvesztette a fonalat, csináltak ugyan egy nagyszerű lemezt, de lélek nincs sok benne sajnos, szerény véleményem szerint 2-3 év pihenés jót tenne nekik, mert ez így már nem az a DT, akiket én megszerettem.
Volt két lemez is, amit vártam, mégis mocskos nagy csalódás lett a vége, ilyen volt a Vinnie Paul visszatérésével fémjelzett Hellyeah, ahol sajnos a szürke, erőltetett modernkedés dominált, és hasonló csalódás volt az új Manowar lemez is, amin sajnos sokat röhögtem, mert valljuk be, komolyan venni nehezen lehet őket.

Eltávozott közülünk hazánk egyik jelentős zenésze is, elszomorított Daczi Zsolt halála.
Anneke és a The Gathering szakításán először bosszankodtam, aztán a helyzeten sokat enyhített az Anneke vezette Aqua de Annique remek lemeze.

2008 reménységei

Az első, amiben minden évben reménykedem, csak nem merem leírni, az az, hogy a metal történetének egyik legzseniálisabb bandája, a Psychotic Waltz újra összeáll, és lemezt készít, és újra eljön Magyarországra is. Nem vagyok nagy koncertlátogató, de arra koncertre tuti elmennék. Hiszem, hogy álmodozni szabad.

Lemezek és DVD-k, amiket nagyon várok, ömlesztve: ilyen Warrel Dane és Jeff Loomis szólólemeze, egy új Nevermore lemez, remélem végre kiadják a hosszú ideje tologatott DVD-t is. Bízom benne, hogy ahogy ígérték, kijön az Opeth The Roundhouse Tapes DVD-je, széles mosollyal az arcomon venném meg.
Ne felejtsük el, hogy újra összeállt a legendás Led Zeppelin, gyermekkorom kedvenc zenekara a Pink Floyd mellett, hát egy turné, ha nem is jutna el hazánkba, de a közelben haladna el, maga lenne a mennyország. Természetesen ott lennék.

Várok egy Sepultura összeborulást is, ami igazából elég kiszámítható, de kellemes esemény lenne.
Kijöhetne végre az új Testament, amitől minimum egy The Gathering szintű energiabombát és zúzást várok, remélem a türelem meghozza gyümölcsét. A Volbeates srácok 2008-ra DVD-t ígértek, amit szintén kíváncsian várok, egy beruházást biztosan megér a zseniális 2007-es lemez után. Az új Ayreon megbízhatóan jó lesz, ebben biztos vagyok, de szintén rajta van a reménykedős toplistámon.

És az utolsó, de nem kevésbé fontos dolog: bízom benne, hogy az új Metallica lemez Rick Rubinnal, ha nem is egy új Master, de vállalható, hallgatható, igazi „metallicás” anyag lesz. Sajnos ez már kétesélyes.

A végére egy kevésbé jó hír: sajnos magánéleti okok miatt egy ideig kénytelen leszek szüneteltetni Shock!-os tevékenységemet, de remélem, pár hónap múlva vissza tudok térni és tovább borzolhatom a Kedves Olvasók idegeit a cikkeimmel.

Kiss Gábor
Az év legjobb lemezei


Az idei év hihetetlenül erős volt, rengeteg kiváló lemez látott napvilágot, melyek közül az alábbiakat hallgattam legtöbbet:

01. Mekong Delta: Lurking Fear
02. Candlemass: King of the Grey Islands
03. Machine Head: The Blackening
04. Devin Townsend: Ziltoid the Omniscient
05. Symphony X: Paradise Lost
06. Megadeth: United Abominations
07. Trouble: Simple Mind Condition
08. Dream Theater: Systematic Chaos
09. Threshold: Dead Reckoning
10. Saxon: The Inner Sanctum
11. Exodus: The Atrocity Exhibition – Exhibit A
12. OverKill: Immortalis
13. Annihilator: Metal
14. Therion: Gothic Kabbala
15. Iced Earth: Framing Armageddon
16. Agent Steel: Alienigma
17. Alabama Thunderpussy: Open Fire
18. Pink Cream 69: In10sity
19. Pagan’s Mind: God’s Equation
20. Thunderstone: Evolution 4.0

+ a hazaiak közül:

Stonedirt: Redneck Blues
Sunday Fury: First
Dreyelands: Can’t Hide Away (EP)
Replika: Nem hiszek

Kedvenc koncertek

Koncertek tekintetében sem volt ilyen jó évem emberemlékezet óta, hiszen soha annyi különleges csapatot nem láttam még, mint idén: Spock’s Beard, Trouble, Alabama Thunderpussy, Cynic vagy a két Lethal buli, mind felejthetetlen volt, főleg, hogy soha nem gondoltam volna, ezeket a bandákat lesz szerencsém élőben is látni egyszer. Szintén fantasztikus volt a Heaven and Hell mindkétszer, illetve a Therion bármikor, de a W.A.S.P. Crimson Idol bulija is nagyon tetszett, csakúgy, mint az Amorphis, akiket szintén kétszer sikerült meglesnem, valamint király volt a Kamelot is. Marha nagy mázli, hogy októberben elcsíptük Bécsben Rippert az Iced Earth élén, hiszen azóta ez az együttműködés sajnos véget ért, illetve hengerelt a Symphony X is, szintén a Planet Musicban.

Az olyan csapatok, mint a Deep Purple, a Dokken, az Evergrey, a Nevermore, a Clawfinger vagy épp a Dream Theater meg hozták a már szokásosnak mondható jó formát, így ikszedszer is lenyűgöztek.

Az már most látszik, hogy ez az év sem lesz piskóta, hiszen januárban jön a Holy Moses az Obituary társaságában, és gyilkos lesz az Onslaught/Carnal Forge párosítás is, csakúgy, mint a Flotsam and Jetsam első látogatása hazánkban, de az újabb Kamelot bulitól is sokat várok. Részemről az év eseménye egyértelműen a márciusi thrash-mennyország Metal Mania turné lesz, aminek keretében együtt játszik a Megadeth, az Artillery és a Flotsam and Jetsam. Az is biztos, hogy a Bang Your Headre idén is menni kell, hiszen a Forbidden (aargh!), az Agent Steel és a Lizzy Borden igazi csemegék, ráadásul a háromórás monstre Queensryche buli is felejthetetlennek ígérkezik, a másik headliner pedig nem más, mint a Judas Priest!

Mit várok 2008-tól?

Egyébként pedig, ha már az előző évértékelésekben írt kívánságaim ilyen jól beteljesültek idén (Mekong Delta és Forbidden újjáalakulás), szeretnék kérni 2008-ra egy Dark Angel illetve Psychotic Waltz reuniont!

Csalódások

Néhány szót végül a kevésbé jól sikerült dolgokról: Kisebb csalódást okozott idei, harmatgyenge lemezével az Apocalyptica, illetve a Lion’s Share, de az új Gotthard és az Amorphis is felejthetőre sikeredett, a mélypontot viszont egyértelműen a szánalmas Manowar lemez jelentette. Roppantul sajnálom továbbá, hogy majd egy évtized után John West kilépett a Royal Huntból, Jon Schaffer pálfordulását pedig végképp nem tudom mire vélni.

Egyértelműen leszögezhető, hogy a tavalyi év igen sűrűre és színvonalasra sikeredett, csak remélni tudom, hogy 2008 tudja majd tartani a lépést! Jó zenékben bővelkedő, nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek!

Nagy Andor
2007 legjobb lemezei


Amikor egy évvel ezelőtt az Úr 2006. esztendejének zenei terméséről írtam az értékelést, már éreztem, hogy az az év olyan eszelősen erősre sikeredett, hogy a következő óhatatlanul visszaesést fog produkálni. Ehhez képest azonban nem éreztem hanyatlást, sőt…
Elég, ha csak annyit mondok, hogy Over The Under. A Down ugyebár hozta a kötelezőt (annál ugyan egy centivel se többet, ennek ellenére az év albuma így is az övék), hasonlóképp mások is, ráadásul jó pár nagyon kellemes meglepetés is belefért a képbe: csapatok, akiktől nem vártam ennyire kimagasló teljesítményt. Mindenekelőtt a zseniális Open Fire-t leszállító Alabama Thunderpussy, a Rob Lowe-val megerősödött Candlemass, a saját maguk által telecsinált pöcegödörből lassan kikászálódni látszó Korn, illetve a lassan búcsúzó (már ha hinni lehet nekik egyáltalán) Ministry. A felsoroltak pedig csak a jéghegy csúcsát jelentik, olyannyira, hogy teljes képtelenségnek tűnt, hogy a húszas listámra mindenki felférjen. Ezért aztán nem is vesződtem vele, illetve a legjobb húszon kívül összedobtam még egy bonusz tízes listát is, olyan lemezekkel, amik legfeljebb csak egy paraszthajszállal csúsztak le az élbolytól, de azért bárkinek jó szívvel tudom ajánlani őket. És még így is kimaradtak páran…

Alabama Thunderpussy: Open Fire
Brant Björk And The Bros: Somera Sól
Candlemass: King Of The Grey Islands
Clawfinger: Life Will Kill You
Clutch: From Beale Street To Oblivion
Down: III: Over The Under [2007 legjobb lemeze]
Electric Wizard
: Witchcult Today
Exodus: The Atrocity Exhibition (Exhibit A)
Gorefest: Rise To Ruin
Grinderman: Grinderman
Korn: Korn (2007)
Machine Head: The Blackening
Ministry: The Last Sucker
Neurosis: Given To The Rising
Porcupine Tree
: Fear Of A Blank Planet
Primordial: To The Nameless Dead
Trouble: Simple Mind Condition
Wall Of Sleep: … And Hell Followed With Him
The White Stripes:
Icky Thump
The Wildhearts: The Wildhearts

És itt a plusz tíz:

Amorphis: Silent Waters
Chief Rebel Angel: Death Rock City
Entombed: Serpent Saints – The Ten Amendments
Gire: Gire
Orange Goblin: Healing Through Fire
Ozzy Osbourne: Black Rain
Paradise Lost: In Requiem
Sunday Fury: First
Type O Negative: Dead Again
Volbeat: Rock The Rebel/Metal The Devil

2007 koncertjei

Hát kérem, eddig visszafogtam magam, de ennek ezennel vége: 2007 koncertfronton valami kibaszott ütős volt, a magam részéről életemben nem mászkáltam annyit koncertre, mint idén. A „régi nagyok” közül szinte csak az nem tette tiszteletét mifelénk, aki egy ideje már alulról szagolja azt a kis kék virágot. Itt járt a Deep Purple, a Black Sabbath (tudom, hogy nem ezen a néven, de akkor is a Black Sabbath), a Rolling Stones, Robert Plant, valamint a Doors életben lévő tagságának kétharmadát is lehetőségünk volt megcsodálni a Margitszigeten (Riders On The Storm). Plant Apó és a Purple kivételével tiszteletemet is tettem a concertókon, és hát… Az öregek aztán megmutatták az ifjú titánoknak, hogy hatvan felett azért nem kell ám mindenkinek Cavintont szednie, és gumipelenkát hordania. Döbbenetesek voltak, mindahányan.

Legalább ekkora élményt jelentett az A38-as kettős doom-fiesta: először ugye a Trouble-féle népünnepély (pont a szülinapom után 1 nappal, kösz, fiúk!), valamivel később pedig a Candlemass mutatta meg, hogy az európaiak legalább olyan jól játsszák ezt a temetőkerti muzsikát, mint a chicagóiak. A fiatalabb korosztály tagjai közül kiemelkedőt nyújtott a fivéreivel hazánkba látogatott stoner-ikon Brant Björk, a ZP-ben hangszerbemutatót tartó Living Colour, illetve a Monosátán vendégeként Magyarországra csöppent digó szívtiprókból álló, és általam korábban nem ismert Zippo. És akkor még nem is mondtam, hogy idén végre láttam élőben a Toolt! Értitek, láttam a Toolt!

Hazánk fiaira vonatkoztatva egyre inkább az a tendencia, hogy évről-évre majdnem ugyanazon csapatok – a teljesség igénye nélkül: Wackor, Watch My Dying, Sex Action, Neck Sprain, Superbutt, Blind Myself, valamint a Wall Of Sleep - koncertjeit látogatom, és csak néha csúszik be egy-két újabb kliens. (Ilyen volt idén a Sunday Fury, a Dystopia és a Locust On The Saddle.) A legtöbbször azonban mégsem őket, hanem a mindig csúcsteljesítményt nyújtó Stereochristot sikerült elcsípni, és ez nagyon jól is volt így.

2007 csalódásai

Ezt a részt utálom megírni, mert minden évben úgy kezdem, hogy R. I. P. Most is. 2007-ben elhunyt – többek közt - Paul Raven és Daczi Zsolt. Legyen nekik könnyű a föld!

Voltak tavaly is szar lemezek, meg hót átlagosak, de hát legyenek is, mert csak úgy tudjuk értékelni a jót. Számomra a legfájóbb pofont az ismét ultrafosra sikerült új Queens Of The Stone Age jelentette (ezzel a megállapításommal gondolom nem én leszek a legnépszerűbb ember széles e világon, de attól még igaz), amit szinte csak a napokban meghallgatott új Prong, illetve Chris Cornell albumok tudtak alulmúlni. Gyalázatos mindkettő!

Hasonló lehetett a pesti Type O Negative-buli is, amin szerencsére – előre megérezve a bajt – nem vettem részt. Viszont úgyszintén kihagytam a Roger Waters, valamint az Alabama Thunderpussy által celebrált hangversenyeket is, amit pedig soha nem fogok magamnak megbocsátani!
És igen, Tool ide, vagy oda, de idén is elég szar volt a Sziget

Remények 2008-ra

Hát, tudja a fene. Az elmúlt két évben kedvenc csapataim kb. 85-90 %-a új lemezzel (ki ilyennel, ki olyannal) jelentkezett, úgyhogy tőlük sok újdonságot nyilván nem igen várok. Mondanám, hogy akkor jöjjön az új Metallica, de hát ők meg olyan régóta nem adtak ki igazán fasza albumot, hogy nem is igen várom az újat se. Akkor már inkább a friss In Flames, Mars Volta, vagy a Danko Jones érdekelne.
Magyarföldről szintén kíváncsian várom a debütáló Locust On The Saddle meg Checkpoint Charlie anyagokat, és nagyon szurkolok kedvenc magyar városom, Szögöd ifjú titánjai, a Salvus és a Dystopia sikeréért. Hát, kábé ennyi…

2007-es favoritjaim
Oravecz Zoltán


Lehet fintorogni, hogy 2007 nem bővelkedett túlzottan a kiváló lemezekben, ám mégis minden irányzat rajongótábora gazdagabb lehetett idén egy-két új mesterművel. Nálam az új, grandiózus Mayhem korong mindent ütött, Csihar Attiláék még mindig nagyon tudnak valamit. A top húszat viszont mégsem volt túl egyszerű kiválogatni, sajnos így is maradtak le jól sikerült lemezek.
Így nem fért fel az állati laza új Clutch lemez, csakúgy, mint a countryt metallal ötvöző Volbeat sem, s nem is beszélve a három új Iommi-Dio-Butler-Appice dalról, melyek méltóak a nagy klasszikusokhoz. Mindent összevetve jó kis év volt ez is zenei szempontból, s íme első Shock!-os top 20-as listám:

01. Mayhem: Ordo Ad Chao
02. Nile: Ithyphallic
03. Alabama Thunderpussy: Open Fire
04. Ministry: The Last Sucker
05. Down: III:Over The Under
06. Kamelot: Ghost Opera
07. Danzig: The Lost Tracks
08. Ozzy Osbourne: Black Rain
09. Agent Steel: Alienigma
10. Red Harvest: A Greater Darkness
11. Dying Fetus: War Of Attrition
12. Divine Heresy: Bleed The Fifth
13. Throwdown: Venom And Tears
14. Brant Bjork And The Bros. : Somera Sól
15. Primordial: To The Nameless Dead
16. Man Must Die: The Human Condition
17. Manitou: No Signs Of Wisdom
18. Cephalic Carnage: Xenosapien
19. Alter Bridge: Blackbird
20. Tomahawk: Anonymous

Kedvenc koncertek 2007-ben

Az idei év legnagyobb koncertjét számomra a meglepetésként újra egybeforrt és egy világkörüli turnét lezavaró Heaven And Hell formáció nyújtotta. Az Iommi-Dio-Butler-Appice négyes nemcsak az év, de életem eddigi legnagyobb koncertélményével ajándékozott meg. A sokak által álnévnek mondott Heaven And Hell elnevezés pedig szerintem sokkal illőbb erre a felállásra, mint a Black Sabbath.

Másik nagy élmény volt a desert rock atyaúristen Brant Bjork júliusi kultis fellépése, amely a hamisítatlan sivatagos, ősrockos légkörével igazi etalonnak számított itthon. Az meg már csak hab a tortán, hogy Bjork mester dobosa maga Alfredo Hernández volt, a szcéna egy másik – nemcsak testméretben - jelentős zenésze. Itt még mindenképp meg kell említenem hazai térről az egri Shapat Terror együttest is, magyar fronton idén ők okozták nekem a legnagyobb katarzist stoner téren.

A nyár másik emlékezetes koncertjét a legendás The Cult hozta, mely bár értelemszerűen nem volt olyan erejű, mint mondjuk sikerük csúcsán lehetett, valamikor a ’90-es évek elején, de nekem, mint valamivel később érkezettnek ez is megtette.

Na, és végül, kissé megbolygatva az időrendet, az évet koncertek terén nálam kedvenc hullaásóim, a Cannibal Corpse nyitotta, de még milyen brutálisan! Az egy dolog, hogy az A38 Hajó hangzás szempontjából remek választás, de ilyen szintű gyalulást élőben véghez vinni csak a legnagyobbak képesek.

2007 csalódásai

Nos, bár hatalmas Guns N’Roses rajongó vagyok, azért jólesett volna már végre idén hallani azt a bizonyos Chinese Democracy elnevezésű Axl Rose Band albumot, amit az öreg vörös még akkor is ígérgetni fog, mikor Kínában már rég demokrácia lesz.
Sajnálattal hallottam, hogy Anneke van Giersbergen maga mögött hagyta a The Gatheringet, azt hiszem ezzel egyfajta varázslatnak ért véget. Nem baj, lesz még itt újra egymásra találás meg összeborulás, hihi.

A Nevermore másodgitárosi posztja is mostoha szerepre kárhoztatott, most a veterán Steve Smyth állt tovább, ami szintén meglepett. Azt reméltem, hogy ő már biztosabb talpakon áll az együttes kötelékében. Bizony, tévedtem.
Csalódás volt számomra, hogy John Bush helyett végül egy ismeretlen csókát vett soraiba az Anthrax, nem tudom, mikor fog Scott Ian esze megjönni…
Bár Al Jourgensen egy remek lemezzel zárta le a Ministry sztorit, azért mégis sajnálom, hogy ez az alapvető industrial jelenség – egyelőre – eltűnik a színtérről.
Lemezek közül legnagyobb csalódást számomra a The Cult gyönyörű rózsaszín korongja jelentette, hiába hallgattam meg akár ötvenszer, nálam nagyon nem ütött be.

2008 reménységei

Mindenekelőtt a legizgatottabb a jövő évi állítólagos Led Zeppelin turné kapcsán vagyok. Legnagyobb kedvenceim csak-csak beadják a derekukat a rajongóknak, és akkor 2008 bevonul a rock zene történetébe. Ha pedig hozzánk is ellátogatnának, az talán még az idei Heaven And Hell bulinál is óriásibb volna.
Már régóta vártam Matt Barlow visszatérésére is az Iced Earth-be, s ez most nemrég bekövetkezett. Várom tehát a már vele készülő új IE anyagot, de egy magyarországi koncert lehetőségétől sem undorodnék.

Azután ott van még az új Testament lemez is, ami remélem lesz olyan ütős, mint a nyolc évvel ezelőtti The Gathering, de ugyanígy érkezhetne már Satriani mester új alkotása is, nem is beszélve a friss Heaven And Hell korongról. Kemény év lesz ez!
És persze van még egy valagnyi olyan banda, akiket szívesen látnék jövőre kis hazánkban, no de majd meglátjuk.
(Ja igen, esetleg egy Soundgarden reunion??)

Pálinkás Vince
Az év lemezei


Megmondom őszintén, semmiféle listát nem akartam írni a 2007-es esztendőről. Ugyanis minden év elején óriási dilemmát okoz, hogy mit, kit, hogyan és miért válasszak be vagy hagyjak ki a legjobbak közé-közül. Amikor pedig mégiscsak leülök összeírni az esélyeseket és kigyűjtöm a „kimaradt” csoport tagjait, mindig rájövök, hogy nincs is igazságtalanabb dolog, mint az efféle éves toplisták összeállítása, legyen szó lemezekről vagy koncertekről. Ezúttal is, ha végigfuttatom a szemem a december 31-ig elmulasztott, 2007-es keltezésű albumok listáján, melyekre ugyanakkor kíváncsi voltam (nem egyre, nem kettőre nagyon is!), megint felteszem magamnak a kérdést: miről is beszélünk? Milyen alapon próbálok már megint rangsorolni? Szerencsére azonban az a 15 cím, amelyeket végül is erőnek erejével kineveztem 2007 legjobb munkáinak, olyan szintet képviselnek, amely okkal nevezhető etalonnak – nemcsak a „gyártás” évében, de bármikor. Olyan alkotások, amelyek számomra abszolút örökérvényűek most és lesznek később is. Lemezek, amelyekre elég gondolni is, hogy beinduljon a pavlovi reflex, nyálcsorgatás – és, valamilyen oknál fogva még ezen a csoporton belül is ki tudok emelni hármat. Lássuk tehát a dobogósokat:

Candlemass: King Of The Grey Islands
Iced Earth: Framing Armageddon – Something Wicked Part 1.
Symphony X: Paradise Lost

Így pedig pont egy tucat csúcsteljesítmény marad (szigorúan ABC-sorrendben):

Cornerstone: Two Tales Of One Tomorrow
David Readman: I.
Kamelot: Ghost Opera
Ken Hensley: Blood On The Highway
King Diamond: Give Me Your Soul… Please
Lizzy Borden: Appointment With Death
Pagan’s Mind: God’s Equation
Pink Cream 69: In10sity
Redemption: The Origins Of Ruin
Scorpions: Humanity, Hour 1.
Space Odyssey: Tears Of The Sun
Threshold: Dead Reckoning

És az ún. „futottak még”-kategória, a „reszli”, amely azonban megint csak hihetetlen magas színvonalról árulkodik – 10 album, amellyel szintén közelebbi ismeretséget kötöttem és amelyek szintén kellemesebbé tették az évet számomra (ismét maradjunk a „politikailag korrekt”, alfabetikus felsorolásnál):

Cage: Hell Destroyer
Gotthard: The Domino Effect
Machine Men: Circus Of Fools
Masterplan: MK II.
Morgana Lefay: Aberrations Of The Mind
Ozzy Osbourne: Black Rain
Pain Of Salvation: Scarsick
Sebastian Bach: Angel Down
Trouble: Simple Mind Condition
W.A.S.P.: Dominator

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne ütött volna be nálam is az Alabama Thunderpussy mocskosan tradicionális hozzáállású muzsikája; hogy ne lettem volna a Dream Theater szisztematikusan kaotikus aktuális parasztvakításának áldozata vagy hogy ne sikerült volna végül megbarátkoznom az új Nightwish lemezzel – ezek csak hajszál híján maradtak le a listáról. Kellemes perceket okozott a szívemnek igen kedves Tears Of Anger és Uli Kusch kooperálásából született Ride The Sky és a Nocturnal Rites is. A szívem megszakad azonban, amiért nem jutottak el hozzám időben az új Lillian Axe, Hellfueled, Helloween, The Cult, Thunderstone, Circus Maximus, Rob Rock, Veni Domine, Hartmann, Megadeth stb. stb. stb. anyagok – ne is folytassuk, mert csak elkedvetlenedem, hogy mennyi minden kimaradt és hogy mennyi idő és energia lesz mindezt pótolni – persze, soha rosszabb targetet Q1-re, legyen ez még sokáig így. Az egyszer biztos, hogy 2007 emlékezetes évként vonul be saját kis metaltörténeti krónikámba és ezt nemcsak a fentiek igazolják, hanem az alább következő sorok is…

Az év koncertjei

Ha elvonatkoztatok a két fesztiváltól, amelyre immár hagyományosan kinézünk minden évben, akkor is brutális emlékeim vannak, nem egy közülük utópiaszámba ment akár néhány évvel ezelőtt is. De kezdjük csak a jó kis fesztekkel: mind a Bang Your Head, mind a Masters Of Rock tudott újabb életreszóló élményekkel szolgálni: a kissé halványabb mezőnnyel startoló előbbin a Lethal / Onslaught / Vicious Rumors klubest okozott először katarzist (a három bandából kettővel duplázhattunk is…), majd a Ronnie Dio-FÉMjelezte Heaven And Hell koncertjén készültem ki teljesen. Emellett pedig a Thunder és a Mystic Prophecy tetszett leginkább, előbbivel pedig még a MOR-on is találkozhattunk, hasonlóan kirobbanó formában. A cseheknél ezenkívül nagyot ütött a nyitónapos szimfonikus Rage koncert, a másnap este egymás után következő Uriah Heep / Motörhead / After Forever trió pedig –eltérő stílusok ide vagy oda– egyszerűen pusztított. És a Pink Cream 69 még csak 2 nappal később következett, egy zseniálisan letaglózó koncerttel – azt, hogy ősszel elmaradt a pozsonyi önálló buli, tulajdonképpen az év legnagyobb csalódásai közé kellene vennem…

Amiket pedig most sorolok fel, egyaránt „év koncertje”-kategóriás események és felejthetetlen emlékek: Europe Bécsben rögtön év elején; Iced Earth / Annihilator és Symphony X jó pár hónappal később ugyanott, de három napon belül; House of Lords Prágában; Scorpions Pozsonyban, Talisman Olaszországban – ezekhez semmiféle egyéb kommentár nem szükséges, illetve nagyrészükről amúgy is jómagam emlékeztem meg bővebben e hasábokon… Persze itthon is kijutott a fantasztikusabbnál fantasztikusabb koncertekből - főleg az öregfiú-válogatott alakított nagyot: Robert Plant, Heaven And Hell (a Bang Your Head után egyértelmű volt, hogy menni kell Pesten is), Deep Purple, Carl Palmer, Ken Hensley… Persze a középkorúakra sem nagyon lehetett panasz: Dokken / Kingdom Come, Gotthard, Dream Theater, a teljes Crimson Idol-t előadó W.A.S.P., Jorn, Kamelot, Evergrey, Devil’s Slingshot, Trouble, Pain Of Salvation – egyik zseniálisabb volt, mint a másik, egyik ezért, másik azért, harmadik amazért, mindegyiket megírtuk, tessék kutatni az archívumban. Az év különlegességének mindenképp a Cynic kultiplexes buliját mondanám, de jó volt látni Fehérváron a Magyarországra már-már hazajáró Brainstormot is; az Edguyról pedig nemcsak a Scorpi előtt, de itthon is megállapíthattam, hogy az jelenkor egyik legszórakoztatóbb koncertbandája. 

Sok minden kimaradt persze, ezek közül legjobban az Eric Singer Project, Paul Gilbert, az Alabama Thunderpussy és a Candlemass fájt. A legelsőt a Jeff Scott Soto-val kiálló (majd barátunkat „véglegesítése” után nem sokkal kurtán-furcsán menesztő) Journey fellépésével szerettük volna pótolni Amszterdamban, sold-outisztikus körülmények miatt azonban ezt nem tehettük meg; utóbbira pedig Barcelonában kerestünk gyógyírt – logisztikai problémák miatt azonban mind a Vicious Rumors / Agent Steel, mind pedig a Joe Lynn Turner bulikat skippelnünk kellett. Hiába, ilyen ez a c’est la vie…

2007 csalódásai

Azonkívül, amit a fentiekből ki lehet mazsolázni, sajnos akadt még keserű szájíz 2007-ben. Ezek közül a legfelháborítóbb, legmeglepőbb, leggusztustalanabb az Iced Earth reunionja mintegy másfél hónappal azután, hogy megnéztük az év egyik csúcsalkotását éppen megjelentető, hihetetlen energiával rendelkező ripperes felállást (amelyet maga Schaffer mester is egekig magasztalt). Kedves intoleráns, szemellenzős IE-„fanok”: köszönjük szépen a szarkavarást! Hajrá Ripper! (Attól persze nyilván egyik tábornak sem kell félnie, hogy Barlow visszatérése után rossz IE-lemezek készülnek majd – talán ha egy fokkal korrektebben és pár évvel később zajlik le ez az egész, magam is üdvözöltem volna a könnyes egymásra találást.)

A másik nagy csalódás a Manowar – képtelen vagyok megérteni, hogy egy ilyen aranytojást tojó tyúkként funkcionáló profi gépezet hogyan képes ilyen béna, gagyi „szimfonikus” témákkal előállni. Annál is bosszantóbb a dolog, mert a Gods Of War lemezen hallható 3-4 jó szám alapján azért van még monyó DeMaioékban…

És még egy bizonyíték arra, hogy az amerikai power metalosok vénségükre meghülyülnek: sörösüveges bunyó a Vicious Rumors-nál, James Rivera pedig balra el… Lehet találgatni, ki nyomja majd a sikolyokat ezután. (Tuti javaslatom van, de nem hiszem, hogy Geoff Thorpe hallgatna rám…)

Mi is volt még? Nem szívesen emlékszik az ember a rosszra, de gondolkozzunk azért: például, ami kapásból eszembe jut, az a Tony Harnell nélkül kiálló TNT aktuális anyaga, amely annyira gyenge lett (és nem feltétlenül az énekesváltás miatt), hogy még egy háromsoros ismertetőt sem volt kedvem írni róla…
Aztán: mi az ördögöt tököl a Whitesnake? A személyi állomány folytonos cserélgetése helyett már igazán koncentrálhatna az új stúdiólemez kiadására Covi bácsi – nem beszélve arról, hogy a Stormbringer által meghiúsult pesti bulit sem pótolták be 2007-ben.

Nem ártana már az sem, ha Jeff Waters kissé összeszedné magát, ugyanis a Bécs felé meghallgatott Metal c. Annihilator lemez olyan gyenge, mint a hajnali harmat – a koncert alapján a következőket tudom mondani: vissza full time a mikrofonhoz is, Dave Paddent tényleg felejtsük el örökre…
Elment Kevin DuBrow is, nyugodjon békében.

2008 reménységei

A sok vén szar – vélhetőleg újfent alázzák majd a fiatalokat: állítólag lesz Heaven And Hell lemez (és remélhetőleg újra turné, a Dio-s Sabbath-ból egyszerűen sosem elég); kész van a Judas Priest Nostradamus-konceptalbuma (és a teljes Operation: Mindcrime-ot elnyomó Queensryche mellett ők headline-olnak majd a Bang Your Head-en); és remélhetőleg sikerül majd elcsípni az Iron Maiden Powerslave-Somewhere-Seventh Son turnéját is valahol. Mindezek felett azonban: Led Zeppelin! Ha nem is lesz reális esély arra, hogy megnézzük a bandát elérhető távolságban, legalább egy DVD-t tessenek kiadni a decemberi reunion buliról – a Youtube-os felvételek láttán ugyanis igencsak elszorult a torkom… Talán az sem véletlen, hogy ezen sorok pötyögése közben épp a How The West Was Won DVD-verziója dübörög a háttérben. Itthon pedig: hajrá Dreyelands!

És hogy személyesebb vizekre evezzek: legnagyobb reménységem, hogy a 2008-as év értékelését már egy számmal nagyobb, de szintén terézvárosi, ódon gangos házban található új otthonunkban írhatom már meg. Könnyen lehet persze, hogy ez a projekt némi házi konvergenciaprogrammal jár majd, amely némileg korlátozza koncertre járási lehetőségeinket, de a Bang Your Head-re már biztos megyünk, amúgy pedig a rakenról nem áll le soha, ha ez marad a tendencia, lesz mit hallgatnunk, néznünk 2009-10-ben is!

Címkék:

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.