Shock!

Neil Gaiman nevéhez számtalan bestseller, illetve kultstátuszba emelkedett próza fűződik, de a képregények világában is otthonosan mozog. Ő a kreatív agy például a Sandman: Az álmok fejedelme mögött is, amely címmel az álmok urának történetét dobták anno piacra 1989 és 1996 között, hetvenöt részben. A részleteiben a DC szárnyai alatt készült képregény öt gyönyörű kialakítású, vázlatokkal, alternatív borítókkal és lábjegyzetekkel kiegészített, gyűjteményes kötetben magyarul is hozzáférhetővé vált néhány évvel ezelőtt. Ezek közül az első négy tartalmazza tulajdonképpen az eredeti sztorit, elejétől végéig, az utolsó, ötödik gyűjtemény pedig mindenféle, később készült extra fejezetet, amelyek nem illeszkednek ugyan szorosan a történetszálba, de természetesen Morpheus nagyúr áll középpontjukban.

Ha nem ismernéd a Sandman világát, annyit elárulok, hogy Gaiman történetének középpontjában Álom (vagy ha a történet épp úgy kívánja: Morpehus, Oneiros vagy Kai'ckul) áll, aki nevéből adódóan azon birodalom fenntartásáért felel, amelybe az emberek és egyéb lények elalvás után kerülnek. Álom egyike az örökkévalóknak, és ahogy testvéreinek, Vágynak, Végzetnek, Kétségbeesésnek, Pusztításnak, Halálnak és Delíriumnak, neki is kötelessége saját birodalmán keresztül az emberiséget szolgálnia. Gaiman kreativitását remekül mutatja, hogy az eredeti, angol szövegben a testvérek mindegyikének neve d-vel kezdődik, de a Sandman történetek ezen túl is tele vannak nyelvi játékossággal, mitológiai-, vallási- és popkulturális utalásokkal, így azoknak is remek szórakozást nyújthatnak, akik – hozzám hasonlóan – sosem voltak igazán rákattanva a képregényekre. Ráadásul Gaiman bátran kalandozik különböző műfajok között is, így rutinos olvasói már meg sem lepődnek azon, ha néhány oldal alatt eljutunk a mély filozofálgatástól a belezős horrorig.

Aki lekövette a Netflixen nemrég befejezett, kétévados Sandman-sorozatot (amit eredetileg négy évadra terveztek, ám részben a magas költségek és a csökkenő nézettség, részben Gaiman szexuális jellegű magánéleti botránya miatt végül befejeztek), nagyjából képet is kapott minderről, ez a kötet azonban nekik is újdonsággal szolgálhat. A Fumax kiadó gondozásban idén megjelent Sandman: Nyitány ugyanis az eredeti Sandman-sztori – és így a sorozat – elé repít vissza minket, így pontosan ott ér véget, ahol anno Gaiman az első füzetet elkezdte: Morpheus bebörtönzésénél. A kötet az eredetileg 2013-ban megjelent Sandman: Overture mind a hat füzetét tartalmazza, kiegészítve mindenféle extrával. Ezek közül a legérdekesebb kétségkívül J.H. Williams III, a történet illusztrátorának interjúja, amely az alkotási folyamat technikai részletein kívül rengeteg érdekességet, apró, elrejtett utalást is felfed. Williams ebben a beszélgetésben döntően a negyedik füzetre koncentrál, azzal kapcsolatban egy csomó finomságról fellebbentve a fátylat, én meg olvasása közben egyfolytában arra gondoltam, milyen jó lenne megismerni a többi részben elcsepegtetett valamennyi apró csemegét is.

Gaiman történetében ugyanis minden mindennel összefügg, és ha néha látszólag egymástól térben és időben is elkülönülő, totál független történetszálakról van is szó, a végén mindig kiderül, hogy ezen vonulat is szervesen illeszkedik a nagy egészbe, tovább színesítve és gazdagítva azt. Ahogy pedig a szöveg, úgy a rajzos megvalósítás is mindig ezt a sokszínűséget tükrözte a Sandman-univerzumban, és ez alól a Nyitány sem kivétel, sőt. Álom alakja eddig is sokféle verzióban jelent meg a lapokon, de Williams még erre is rátett egy lapáttal, emellett pedig a különböző fejezetek megrajzolásához is sokszor teljesen eltérő technikákat alkalmazott. A Nyitány tehát pont olyan rétegzett és izgalmas, amilyen az alap történetszál is volt, épp csak összességében valamivel filozofikusabb annál. Viszont van itt pár régi ismerős – Őrült Hattie, a Korinthoszi, a Párkák stb. –, és egyébként is, a figyelmes olvasó rengeteg kapcsolatot és utalást fog találni, ami becsatolja a Nyitány történetét az eredeti sztoriba.

A belbecs tehát a Gaimantől megszokott minőség – nemhiába nyert vele Hugo-díjat –, és ehhez maximálisan társul a külcsín is: ahogy az eredeti Sandman-gyűjtemény, úgy ez a keménytáblás, 184 oldalas, több kihajtható lapot is tartalmazó kötet is valóban szemet gyönyörködtető.