Shock!

Szakavatott kezek által, rajongói lelkesedés eredményeként született meg a One Step Closer – From Xero to #1: Becoming Linkin Park magyar kiadása, azaz A csúcsra vezető út. A már jó ideje remek munkák egész sorát piacra dobó Konkrét Könyvek gondozásában megjelent biográfiát ugyanis az a Rausch István fordította, aki a csapat talán legnagyobb fanatikusa itthon, nem mellesleg pedig a hazai rajongói Facebook-oldal társszerzője is volt éveken keresztül.

Az eredeti kiadás még 2020-ban jelent meg az Egyesült Államokban, szerzője pedig Jeff Blue volt: ő a zenekar korai éveiben, szinte hetedik tagként igyekezett egyengetni a srácok útját, illetve terelgetni őket a sikerhez vezető ösvényen, először, mint rajongó és kvázi menedzser, aztán kiadói mentor és végül, mint A&R-os. A könyv egy az egyben az ő műve, így a sorok sem igazán a zenekarról szólnak, hanem arról a temérdek munkáról, ami ahhoz kellett, hogy a kezdetben folyamatos visszautasításban részesülő csapat végül rengeteg nehézség leküzdése után leszerződhessen a Warnerhez.

A sztori onnan indul, hogy egy szép napon Jeff egy fiatal, pofátlan, de ígéretes fiatalembert talál kiadói forgószékében. Ő nem más, mint Brad Delson, aki hamar Jeff gyakornokává lép elő, ezzel párhuzamosan pedig el is kezdi nyomasztani főnökét saját zenekarával. A Linkin Park ekkor tehát már megvan, épp csak Xerónak hívják, és egy bizonyos Mark Wakefield áll a mikrofonja mögött. Innentől megindul a banda és Blue közös kanosszajárása, a könyv pedig hosszan és részletesen taglalja mindazt a smúzolást, kilincselést és nyomulást, amit Jeff kénytelen bedobni a látszólag mindenkit totálisan hidegen hagyó zenekar befuttatása céljából. Mindez persze tök érdekes, ha szeretnéd megtudni, valójában hogyan működött a zeneipar a nagykiadók korszakában, mennyi mindent kellett bedobni azért, hogy egy formációt befuttassanak, és hogy mindez mekkora áldozatot követelt minden érintettől. Viszont emellett pont arról esik kevés szó, ami engem egy zenekari biográfia esetében igazán érdekel: magáról a zenekarról és annak tagjairól. Róluk ugyanis szinte semmi sem derül ki. Nem ismerjük meg személyiségüket, motivációjukat, eredettörténetüket.

A könyv egyetlen színnel és mindössze néhány vázlatos ecsetvonással festi le jellemrajzukat, miszerint Brad a nyomulós, Mike a megfontoltan tervező, Chester pedig az érzékeny művész. Mark, Rob, Joe meg Dave pedig csak úgy vannak, nem többek néha a háttérben felbukkanó statisztáknál, sőt, kis túlzással, a könyvet olvasva még az sem biztos, hogy feltűnik az olvasónak, hogy a Linkin Parknak van basszusgitárosa. Dave Farrell neve ugyanis talán, ha ötször szerepel az oldalakon, arról pedig egy szó sincs, miért lépett ki a zenekarból 1999-ben, majd tért vissza mindössze egy évvel később, és egyébként is ki az isten volt az a Kyle Christner, akit bevettek a helyére. Ugyanígy csak említés szinten merülnek fel Chester gyermekkori traumái, de az például már nem derül ki, hogy mindez szexuális abúzust jelent. Depressziójának, függőségének is csak néhány mondatot szentel a könyv, közben meg oldalakon keresztül tolja benne Blue a teleshopos, rettentően erőltetett, kócsos hegyi beszédeket. Ahelyett, hogy a zenekart alkotó, rendkívül összetett és sokszínű, izgalmas karaktereket ismerhetnénk meg a dialógusokból, az A csúcsra vezető út 300 oldala párbeszédként – kis túlzással – mindössze annyit tartalmaz, hogy a zenekar újra meg újra közli: „Ezek az új dalaink, Jeff. Hallgasd meg őket!" Mire jön a válasz: „Ez még mindig nem elég jó, srácok, ti még ennél is többre vagytok képesek! Higgyetek magatokban, és kemény munkával, együtt megváltoztatjuk a világot. De kell egy sláger!" Nagy titkot nem árulok el vele, hogy ez a sláger – meg egy rakat másik – végül összejött, a Warner marketinggépezete pedig valóban a csúcsra repítette az időközben Linkin Parkká átnevezett bandát és bemutatkozó albumukat, a Hybrid Theoryt.

Nem Jeff Blue hibája persze, hogy a könyv arról szól, amiről. Hiába lélegzett ugyanis valóban együtt a korai időszakban a zenekarral, Jeff mégiscsak külsős volt. A legközelebbi közülük, de mégis csupán „csak" stábtag. Így pedig nem volt ott, amikor a dalok formálódtak, a szövegek születtek, amikor a zenekari tagság kialakult, még a Xero formálódása idején, és mivel a tagok egyike sem szólal meg a könyvben, így az ő élettörténetük sem elevenedhet meg a lapokon. Ebben a formában viszont ez nem a Linkin Park története, sokkal inkább egy sztori arról, „hogyan hoztam össze lemezszerződést a Linkin Parknak".

Mivel a Hybrid Teory megjelenése, illetve a platinalemezek bezsákolása után a zenekar kirúgta Blue-t, a történet itt véget is ér, mindössze egy rövid epilógus egészíti ki azt arról, hogyan értesült Jeff Chester haláláról. Ha valami, az azért kiderül a könyvből, hogy a szerző és a frontember nagyon közel álltak egymáshoz a debütalbum környékén – az előszót is Samantha Bennington, Chester első felesége írta –, de abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy a zenekar többi tagja is odáig van a manusért, illetve abban sem, hogy a könyvében leírtakkal maradéktalanul egyetértenek. Az A csúcsra vezető út ugyanis nem ösztönös zsenik képét tárja elénk, hanem azt meséli el, hogyan formálták át a kiadós szakemberek pár tehetséges fiatal zenekarát az eladhatóság érdekében, és hogyan mérték ki az évek alatt patikamérlegen azt, mi kell hozzá, hogy végül beüssön a siker. Hogy valóban így történt-e, azt talán egyszer majd megtudjuk Mike Shinoda vagy bármelyik másik alapító önéletrajzából.