Shock!

„Mindenki azt kérdezi tőlem, ismerem-e Tyler Durdent..."

A francba is, de hiszen Tyler Durdent mindenki ismeri! David Fincher? Alien a köbön, Hetedik, Játsz/ma? Tudok újat mondani? Dehogy tudok! Brad Pitt, Edward Norton, Helena Bonham Carter, Jared Leto és Meat Loaf!? A Harcosok klubját mindenki ismeri valahonnan, de senki sem beszélhet róla. Világos?!

„Let's sing the death song kids..." Valahogy folyton ez a Marilyn Manson dal pörgött a fejemben a film túlságosan-is-sokadik megtekintése közben. Szégyellem, mert hagytam magam, hogy újra bekebelezzen ez a 139 percnyi klausztrofóbia, amely csupán az első perctől (ami valójában a végsők egyike) a stáblistáig tart fogva. Holy Wood. In The Shadow Of The Valley Of Death. Mert van valami nekromantikusan vonzó abban a pillanatban, amikor az Antihős az utolsó kapaszkodót is elengedi. Mert egy prédikátor tökéletesen bulvárképes alászállása senkit sem hagy hidegen. Mert a történet legsötétebb részét az író a képzeletünkre bízza, de mégis érinthetővé teszi. Mert „a semmibe vezető út is egy lépéssel kezdődik".

Palahniuk, Fincher és Norton is sztár lett a Harcosok klubjában. Pedig senkinek sem beszélhettek volna róla. Hiszen Robert „Bob" Paulson dudái filmtörténeti jelentőségűek, nemkülönben Marla Singer sikolyai. Megkapod egy csomagban a filmet, a paródiát és a szatírát, a végén mégis hiányérzeted van. Nem azért, mert Palahniuk és a forgatókönyvíró Jim Uhls másként gondolkodik a Klub feloszlatásáról. Nem is azért, mert a Dust Brothers zenéje annyira tökéletesen passzol ide, hogy álmodban is azt dúdolod. Nem is azért, mintha Brad Pitt máshol/máskor ne lett volna éppen ennyire meggyőző/feledhető. Azért, mert még mindig nem láttad elégszer, és még mindig nem hiszed el, hogy ez az egész mennyire kortalan.

A Corvinban és a Művészben akár ma este is újranézheted, de mindenkinek jobb lesz, ha nem csupán egyetlen alkalommal ülsz be rá. Máskülönben beszélned kell róla.

„Szokás mondani, hogy azt bántod, akit szeretsz. Ez fordítva is igaz."