Shock!

szeptember 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Whitesnake, Snake Heart - Budapest, 2008. július 21.

A Snake Hearttal – ha egyáltalán lehet az ő esetükben ilyesmiről beszélni –  már fénykorukban sem tudtam igazából mit kezdeni, és ezúttal sem győzött meg a produkciójuk. A csapat mindig is remekül nyomta a Bon Jovi feldolgozásokat, a saját dalaik azonban még a legjobb indulattal is legfeljebb kellemes kelet-európai utánérzések hol erősebb, hol gyengébb refrénekkel, és ez sajnos most is rányomta a bélyegét a koncertre.
időpont:
2008. július 21.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 11 Szavazat )
Nem kérdés, hogy a srácok jó zenészek, volt mozgás is a deszkákon, de nem tehetek róla, nekem tokkal-vonóval együtt is áporodottnak és erőltetettnek tűnt az egész műsor, a szövegek pedig egyenesen fájtak itt-ott. Már hallom is persze az ellenvetést, hogy „de hát a Whitesnake szövegei is közhelyesek!”, ami kétségtelenül így is van, de magyarként egy rossz és klisés magyar szöveg akkor is jobban zavar, mint egy rossz és klisés angol szöveg, hiába értem mindkettőt. Ez van… A közönség egy jelentős része ugyanakkor kétségtelenül vevő volt a Snake Heartra, a szövegeket is nem kevesen fújták.

A Whitesnake két évvel ezelőtti koncertjének elmaradása az utóbbi időszak legnagyobb szívásai közé tartozott, azóta is mindenki tűkön ülve várta a beígért pótlást, és egy szellős kétharmadháznyi ember össze is gyűlt a PeCsa szabadterén, hogy végre megnézhesse WhitesnakeDavid Coverdale-t és társait. Ilyen alapozás után szívesen írnám azt, hogy a legenda egy minden pillanatában tökéletes koncerttel kárpótolta a közönséget, de sajnos nem tudom, a buli ugyanis két igen komoly sebből is vérzett. A kisebbik ezek közül a hangzás volt, ami az első nagyjából fél órában körülbelül a szigetes Hammer sátor átlagát idézte a maga kásás, tompa és halk valójában. Szerencsére a dolog folyamatosan javult, és a továbbra is gyenge hangerőt leszámítva a buli végére kifejezetten jó lett, ráadásul attól még lehet óriási egy koncert, hogy nem szól tökéletesen.

A nagyobbik sebet ezen az estén – és mindenki higgye el, fáj, hogy ezt kell mondanom – David Coverdale jelentette, aki kifejezetten rossz formában volt. Félreértés ne essék, nem számítottam arra, hogy az idén 57 éves frontember a nyilvánvalóan rengeteg utómunkálattal megberhelt DVD és live album szintjén hozza majd magát, és általánosságban véve sem várom el egy koncerttől, hogy minden egyes hang klinikai sterilitással jöjjön le a színpadról, egy bizonyos minimumszint azonban még az élő mítoszoktól is elvárható. David továbbra is a rockszakma legkarizmatikusabb frontembereinek egyike, és még úgy is sikerült eladnia a bulit, hogy énekesi teljesítménye többször is lement kritikán aluli szintre, de ez azért az én szememben nem mentség arra, amit produkált. Alighanem sosem tudjuk már meg, mi volt ennek az oka, de az kétségtelen, hogy Coverdale-nek rossz napja volt, hiszen még a kozmetikázatlan kalózfelvételeken is sokkal jobban énekel annál, mint amit itt nyújtott. Egyes pletykák szerint a buli előtt igen közeli barátságot kötött egy nagy palack ír whiskey-vel, a néhol tétova mozdulatok és a tőle szokásosnál gyakrabban elfogyó nyomdafestékkel elővezetett átkötő szövegek pedig arra utaltak, talán tényleg itt keresendő a magyarázat.

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy a Whitesnake egy élvezhetetlen haknikoncerttel szúrta ki a magyar rajongók szemét, sietek leszögezni: nem ez volt a helyzet, sőt, még a fent említett zavaró tényezők ellenére is kifejezetten jól éreztem magam, és a megjelentek nagyrésze ugyanígy volt ezzel. WhitesnakeA setlist nem szolgált különösebb meglepetésekkel: négy húzós új nótát vegyítettek a klasszikusok közé, melyek közül a Best Years rögtön nyitódalként csendült fel, de még a műsor elején elsütötték a Can You Hear The Wind Blow-t – ez óriási volt – és a Lay Down Your Love-ot is, az A Fool In Love pedig később következett. A Good To Be Bad legjobbja, a Call On Me mondjuk nem tudom, miért maradt ki a turnéprogramból, de mindegy is, a végig elég visszafogottan, urambocsá’ bárgyún viselkedő közönség amúgy is elég látványosan nem ismerte az idei szerzeményeket. A régi nótákat azonban egyforma örömmel fogadták, legyen szó a Fool For Your Lovingról, a július elején elhunyt Mel Galley emlékének ajánlott Love Ain’t No Strangerről (a kezdés most is libabőrt okozott), a The Deeper The Love akusztikus verziójáról vagy az Ain’t No Love In The Heart Of The Cityről.

Coverdale roppant derűs, fiatalos és jókedvű benyomást keltett kellemesen csiricsáré ingében, széles fogpasztamosolyaival, még ma is bárhol, bármikor képes elvarázsolni a közönséget egyetlen félmondattal, és láthatóan jól is érezte magát. Talán túlságosan is… Kisugárzására ugyanakkor jellemző, hogy az emberek még úgy is a tenyeréből ettek, hogy az első perctől kezdve gondok voltak a hangjával: néhol tűrhetően hozta, amit kellett, de az őserejű rekesztések helyett legtöbbször hol rikácsolás, hol meleg levegő tört elő a torkából, és ahol csak lehetett, igyekezett is megspórolni az éneklést. Óriási szerencse, hogy Reb Beach, Timothy Drury és Uriah Duffy profin tolták alá a vokálokat, David sokszor rájuk is bízta az egész melót, a nagyobb slágereknél pedig annyit énekeltette a közönséget is, amennyit csak lehetett. Nem mehetek el szó nélkül a teljesen nyilvánvaló konzervhangok mellett sem – nem kiáltanék rögtön playbacket, de annyi bizonyos, hogy a mester néha bizony gyanúsan megtáltosodott, főleg a refréneknél… Ezzel a trükkel persze sokan élnek még, legfeljebb nem vallják be.
Az egészben az volt a legskizofrénebb, hogy így viszont az összhatás lett teljesen hullámzó: az óriási népünnepéllyel fogadott Is This Love verzéi például kimondottan csapnivalóan szóltak, a tábortüzes feelinggel, WhitesnakeDoug Aldrich akusztikus kíséretével elővezetett Ain’t Gonna Cry No More viszont gyönyörű volt és óriási, pedig David itt sem élő, sem elektronikus mankóit nem csapta a hóna alá. Ugyanígy miközben a Give Me All Your Love Tonightban már úgy sem akart tenni, mint aki énekel, csak elszavalta a sorokat, az elképesztő üdvrivalgással fogadott Here I Go Again magasaival teljesen jól elboldogult, és a szokásosan acapella Soldier Of Fortune sem volt kínos, sőt. Hogy ki érti ezt…

Ami a zenészeket illeti, Doug és Reb – „the crowned porno king of Pittsburgh”, ahogy David bekonferálta – fület gyönyörködtetően hozták a klasszikus riffeket és mesterként váltogatták az ízes szólókat, ezen a fronton az lett volna meglepő, ha nincs minden a legnagyobb rendben, ráadásul emellett még látványos fazonok is. Kötelező szólójuk azonban nálam a felesleges időhúzás kategóriájába soroltatott be: fogalmam sincs, ki vevő még manapság az efféle tök üres és öncélú tekeréspárbajokra, főleg a Whitesnake sokat megélt, 30 év fölötti törzsközönségéből, de egészen biztos, hogy jobban jártunk volna, ha a koncertanyagokról ismert jammelős és roppant feelinges Blues For Mylene / Snake Dance kombót vezetik elő. Mondom ezt úgy, hogy mindketten a kedvenc gitárosaim közé tartoznak… A fiatal basszer Uriah Duffy csodaszép futamokkal támogatta a duót – nem mondom, hogy jobb, mint Marco Mendoza volt, de őt látva-hallgatva sem támadt hiányérzetem. Ami Chris Fraziert illeti, a bandában még éppen csak megmelegedett dobos leginkább csak a kötelezőt hozta, bár azt tökéletesen. Tommy Aldridge szerintem nemcsak látványosabb, de jóval ízesebb, egyénibb dobos is nála, az ő távozását őszintén sajnálom. Ami pedig Timothy Druryt illeti, ő szokás szerint abszolút háttéremberként klimpírozott a jobboldalon megbújva.

Setlist:

Best Years
Fool For Your Loving
Can Your Hear The Wind Blow
Love Ain’t No Stranger
Lay Down Your Love
The Deeper The Love
Is This Love
gitárszóló
A Fool In Love
Ain’t Gonna Cry No More
Ain’t No Love In The Heart Of The City
Give Me All Your Love
Here I Go Again
Soldier Of Fortune
---
Still Of The Night
Burn

A ráadásban természetesen a Still Of The Nighttal indítottak, ahol a középrész ismét hidegrázós volt, Doug hátborzongatóan hozta John Sykes klasszikus szólóját, majd az egy verzényi Stormbringerrel felhájasított Burn zárta a programot. Ez szokás szerint hatalmas volt és már vitte a hátán a menetrendszerű koncertvégi eufória is, de azért óhatatlanul is adta magát a párhuzam egy primadonna kinézetű, megtért exkokainista funkyrajongóval, aki egészen pontosan ugyanannyi idős, mint Covi, két hónappal ezelőtt mégis olyan tökéletesen énekelte ugyanezt a nótát, aminek ez az előadás a közelébe sem ért. Igaz, azt legfeljebb hatodennyien látták-hallották… Utána még volt némi derűs tapsoltatás, meghajlás, aztán jött az Always Look On The Bright Side Of Life és a cucc szétszerelése.

Nagy élmény volt látni a Whitesnake-et, de Coverdale formája miatt pusztán a zenei teljesítmény alapján ez a koncert távolról sem volt tökéletes. Rajongó vagyok, elfogult vagyok, de süket azért nem: sok mindent elnézek az efféle régi nagy legendáknak, pláne, ha kedvencek is, ez a produkció azonban ezt tekintetbe véve is kevesebb volt annál, amit vártam. Megvolt, ott voltunk, ennyi. A katarzis sajnos elmaradt.

Fotó: Valentin Szilvia

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.