Shock!

A The Exploited Wattie Buchan nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül. Ezzel kár is lenne vitatkozni. Így tehát amikor megérkeztek a rossz hírek a szülinapos frontember második szívrohamáról, az első gondolatom az volt, hogy bizony necces nélküle megtartani ezeket a bulikat. Még akkor is, ha Wullie Buchan nyilatkozata szerint tesójának ez a határozott kívánsága, illetve a rajongókat sem akarják cserben hagyni, blablabla... Mindez persze szép és jó, de hiába üvölti több száz tarajos-koponyás pólóba öltözött punk, hogy „fuck the system!", a háttérben bizony vastagon ott van az is, hogy a lekötött koncertek lemondásával valószínűleg olyan komoly zsetont bukik a zenekar, ami simán megroppanthatta volna őket. Kényszerhelyzetben voltak tehát, végül azonban a szerencsétlen szituból sikerült a lehető legjobban kijönniük.

Ugyan az esemény Facebook-oldalán az utóbbi napokban viszonylag jelentős számban tűntek fel az eladásra kínált jegyek, bárminemű hőzöngés nélkül vette tudomásul mindenki, hogy bár Wattie nem lesz ott a szülinapjának apropóján futó turné budapesti állmásán, a belépőket nem váltják vissza. És ahogy a Facebookon elmaradt az anyázás, úgy a minifesztivállá szerveződött buli helyszínén sem hallottam senkit amiatt zsörtölődni, hogy ez így nem az igazi. Épp ellenkezőleg: már az általam elsőként látott The Casualties koncertje alatt is igen jó volt a hangulat. A New York-i punkokat a tavalyi Rockmaratonon már elcsíptem egyszer, az ottani alakításuk pedig kifejezetten meggyőző is volt. Most frontemberük, Jorge Herrera valamivel visszafogottabbnak tűnt, illetve rekedt hangja is meglehetősen erőtlennek hatott, a többiek azonban ugyanúgy veszett húzósan reszelték alá a rövid, velős punk-himnuszokat, mint tavaly, illetve Jake és Rick vokáljai is sokat segítettek a megfelelő energiaszint elérésében.

Mivel a komoly érdeklődés miatt a koncertet ki kellett hozni a Dürer szabadterére, így pedig a The Exploitednek is be kellett fejeznie tízkor, sokat egyik csapat sem tökölhetett a műsorral. A Casualtiesék ezt olyannyira komolyan vették, hogy gyakorlatilag megállás nélkül tolták le ötvenperces szettjüket. És ezt valóban szó szerint kell érteni, a dalok ugyanis majd' minden esetben bárminemű felkonf vagy szünet nélkül, mindösszesen két-három másodperces időközökkel követték egymást. Hiába akart Meggers a buli középrészénél szusszanni egyet a dobok mögött, Jorge mutatta neki, hogy ilyesmiről szó sem lehet, pörögjön csak tovább. Egyszer volt csak hosszabb pauza, mikor a sört bőrön keresztül is magához vételező Jorge tartott némi spanyol gyorstalpalót („Hija de la gran puta meens I love you very much" – na persze...), ezt leszámítva azonban egyhuzamban tolták le a We Are All We Have-vel zárult bulit.

Kétségtelen, hogy Wattie énekesként könnyen helyettesíthető, azonban ikonként, a színtér meghatározó nagy öregjeként pótolhatatlan, így bárki is üvöltözi el helyette a szövegeket, mindig lesz némi hiányérzet az emberben. És ugyan a vendégénekesek becsülettel megoldották feladatukat, mégis leginkább egy jól sikerült tribute-bulin éreztem magam. The Exploited ugyanúgy nincs Wattie nélkül, ahogy mondjuk a Megadeth-t sem tudnám elképzelni a Vöröshajú hiányában. Pont. Ahogy azonban fentebb írtam, a helyzetből mégis sikerült a lehető legtöbbet kihozni, köszönhetően elsősorban a végig iszonyatosan lelkes, totál heterogén közönségnek. A színpad előtt ugyanis nagyjából 15-től 60 éves korig tényleg ott zúzott mindenki a tarajos, öreg old school punkoktól kezdve a gimis kölkökig, ami egyértelműen megmutatta, hogy a The Exploited mára generációkon átnyúló legendává vált.

A koncert gerincét a zenekar hangszeres szekciója hármasban vezényelte le, azaz a dobos Wullie, illetve a 2008 után tavaly visszaigazolt gitáros Robbie Davidson, valamint Irish Rob, aki a bőgőzés mellett a dalok körülbelül felét énekelte is. Hozzáteszem, a kényszer szülte frontemberek közül talán a legjobban. Bár a buli elején két nótát süvöltő The Casualties-gitáros Jake kezdetben igen jól tolta, a második (emlékeim szerint háromszámos) etapjára már kissé kifulladt. Szintén jó volt még a Rick Lopez által eltolt Beat the Bastards, ami a legjobban sütött, karöltve a Donald Trumpnak ajánlott Fuck The USA-jel, melyet egy (talán) Dario nevű fiatal gyerek hozott, szintén igen meggyőzően. A többit Irish Rob reszelte el, illetve egy nótára a közönségből is felhívtak egy srácot, továbbá a ráadásban a Sex & Violence-et a Wullie által a színpadra invitált kábé tizenöt-húsz arc vernyákolta, természetesen iszonyú pontatatlanul és hamisan.

Az elöl kifejezetten jól megdörrenő program velős (Let's Start A War, Dead Cities, Fightback, Fuck The System, Punks Not Dead satöbbi), és minden igényt kielégítő volt, ráadásul a tényleg határtalan lelkesedés láttán még a ráadás befejezte után is rátoltak egy keveset, hetvenpercesre hizlalva ezzel a játékidőt. Csak a mi kedvünkért.

Bár ez a koncert igen elég erős hendikeppel indult, végül mindenki megelégedésére egy nagyon különleges, egyedi hangulatú népünnepély kerekedett ki belőle. Most már csak Wattie-nek kellene gyorsan felépülnie, hogy vele is megnézhessük ugyanezt. Mondjuk legkésőbb idén év végén.

Fotó: Pozsonyi Roland, Dürer Kert