Shock!

február 15.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sziget Fesztivál 2007 - Budapest, 2007. augusztus 7-14.

0. nap, augusztus 7., kedd

A nulladik nap délelőttjén nekivágtam a városnak, hogy felvegyem a karszalagot, persze a Jászai Mari teret céloztam be, ahol természetesen nem volt nyitva a konténer, így az aznapi dögletes hőségben átmentem a Sziget H-hídjához, és ha már ott voltam, besétáltam a helyszínre, mert miért ne.

időpont:
2007. augusztus 7-14.
helyszín:
Budapest, Hajógyári sziget
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

A színpadokhoz érve (gyakorlatilag még mindig épült nagyjából minden, meg épphogy kezdett élet lenni), rögtön jött a nagy bumm, hogy hát igen, jó lesz ez.

A fotós karszalagot csak délután lehetett felvenni, meg amúgy sem ide készültem, így haza, aztán később vissza, csak belenézek már az LGT-be. No, ebből az lett, hogy a karszalagért saccperkábé háromnegyed órát álltam sorba, pedig akkora tömeg nem volt, a zenekar időközben elkezdte, majd szép sorban ledarálta a három dalt, amit lehetett volna fotózni, én még mindig várakoztam. Jellemző. Mindegy, addig csendben topogtam a jól ismert dallamokra, bár nyilván doboskímélő okokból kezdték egy hosszas zongorás egyveleggel a programot. Ha már itt vagyok, belenézek – gondoltam – aztán próbáltam kikúszni a tömegen keresztül, többen teljesen döbbenten néztek rám, sőt, szóvá is tették, miért megyek kifelé és nem előre. Útközben több hokedlin/kisszéken ülő LGT-rajongót kellett kikerülnöm, valahogy kevesebb emberre számítottam, meg azokra is inkább állva.

Inkább mentem még egy kört, valahogy az LGT zenéje sosem kötött le, annak ellenére, hogy betéve tudom minden dalukat ifjúkori testvéri behatás eredményeképpen. Útközben (azt hiszem) a Bahia színpadon vesződött valami kis zenekar (elvileg nem csak a nagy öregek játszhattak aznap?...), többen döbbenten nézték és hangosan rémüldöztek az irdatlanul hamis énekes kínlódása hallatán.
Nulladik napra pont elég volt ennyi, ja és megtaláltam mi az, amit feltétlenül ki kell próbálnom: azt a magas mászófalat, aminek a tetején kötélen kell általcsúszni a másik oldalra.

Valentin Szilvia

1. nap, augusztus 8., szerda

Rutintalanul csak egy nyomtatott térképpel indultam neki első nap a Szigetelésnek (bár ezzel is folyamatosan eltévedtem), és teljesen meg voltam győződve arról, hogy tökéletesen megjegyeztem mindent, amit aznap meg akartam nézni. Mire kiértem csak annyi keringett a fejemben, hogy nyolckor Zúzda és Wackor. A Nagyszínpad aznapi műsora helyett inkább a kisebb színpadokat választottam, meg gyakorlatilag arra szántam az időt, hogy próbáljam betájolni magam, mi merre található.

Aztán hirtelen nyolc óra lett és Wackor, pedig esküszöm a VL45-öt is meg akartam nézni valamikor előttük. A színpad ugye kint van a pusztán is túl, igazi ungárisse hangulatot áraszt az a pár négyzetméter, épül egy ház (!) is a „nézőtér” mellett, mit ne mondjak, meglehetősen lehangoló látvány ez a kesze-kusza helyszín, főleg ha olyan zenekarok játszanak itt, akik bőven többet érdemelnének. És igazából nem is a színpaddal van a baj, hanem a helyszínnel.

A hely jellege, meg a közönség családias volta rányomta a bélyegét a koncertre, az is elég sete-sután alakult, bár nekem nagyjából mindegy volt ott és akkor: elvonási tüneteim voltak Wackorilag, szóval Sokol rádión is szólhattak volna. Technikai malőrként Csabi pergője szakadt be, miért is legyen kvázi zökkenőmentes egy koncert. A programban elég sok új dalt eljátszottak, legjobban az Blood Cat tetszett (ha jól emlékszem a címére, mindesetre majdnem olyan, mintha voodkát kiabált volna Miki a refrénben). Ja, és köszi a táncos dalt. Pesti bulit akarok ősszel!

A Hammer sátorban kezdett a Within Temptation, akikkel valamiért nem bírtam megbarátkozni lemezen, illetve ha épp hallgattam (kb. szökőévente), akkor tetsze(gete)tt, de valamiért sosem ragadtak meg a dalaik. Tulajdonképpen a koncerttel is így voltam, nem volt rossz és Sharon den Adel is szimpatikus csaj (annak ellenére, hogy képes volt nagyestélyiben headbangelni, ez a kombináció számomra olyasmi, mint a vizibalett bundában), de ha a bal bokámat marcangolja egy nílusi krokodil, akkor sem tudnék felidézni semmit a nótáikból. Mindenesetre a rajongóknál működött a dolog ahogy láttam, ám ekkor már a Zúzdán ment az Isten Háta Mögött és én inkább arra sétáltam át.

Mivel mostanában a zenekar egy része mindenfelé külföldön dolgozik, ezért mondhatni kuriózum egy IHM buli, noha a bőgős-poszton most ismét csak kisegít Egyedi Peti, vagy végleg ő marad, a fene sem tudja, mindenesetre úgyis minden szem Palikára szegeződött, aki nem átallott a nagymamája hálóingében és/vagy otthonkájában fellépni.
Igen.

A sznob rajongók úgyis áhítattal rábólintanak mindenre, amit csinálnak, legyen az zene vagy külsőség, én (kevésbé sznob rajongóként) ezt azért már gáznak érzem. A csapat a szokásos totális szétcsúszott formáját hozta, Csabi döbbenetesen sokat pörgött ami jó, Egyedi úr meg nem igazán, ami nem jó, több beleéléssel kellene mindezt. Mindegy, a zene működik így is, úgy is, még a zúzdás, nem túl tigris hangosítás ellenére is, és a szinte az egész Szigetre kiható rövid áramszünet sem tudta megakasztani a kakofóniát, amúgy pedig engem is elkapott a hangulat persze, mert ez ilyen. A legvégét viszont már nem vártam meg, várt az utolsó metró/busz/villamos.

Valentin Szilvia

A megváltó, maga a csoda, a félisten, José-Manuel Thomas Arthur Chao, azaz Manu Chao fellépésének elején elment az áram, mintha direkt nem akarta volna, hogy kínos helyzetbe kerüljenek a színpadon erőlködő zenészek. Két perc után aztán visszajött az elektronika, az addig fújoló, tényleg hatalmas tömeg megvadult, mintha mi sem történt volna, a fejkendős Manu Chao és kísérői pedig gondtalanul és láthatóan jó hangulatban tolták tovább sajátos zenéjüket. A Manu Chao tipikusan olyasmi, amit úgynevezett ifjú értelmiségi körökben egy bizonyos ideje egyszerűen illik szeretni és még csak véletlenül sem ildomos megjegyezni, hogy a sajátos latino-punk-etno-rock-pop-ska-miegyéb egyveleg néhol azért nem különbözik olyan sokban a rendszerváltás idején annyira népszerű klasszikus lakodalmas rocktól, de hát ez van. Volt egy kis kötelező bushozás – a marihuána legalizálásának követelése és a bankok szapulása valami csoda folytán kimaradt – , még egy kis áramszünet, aztán a vége felé minden idők egyik legidegesítőbb száma, a fogyatékosoknak írt ájmdökingofbongóbong és kész. Fesztiválzene, bulizene, tényleg nem is nagyon hasonlít semmire, de ettől még önmagában azért nem fogok leborulni.

A Hammerworld Színpad első napi főbandája, a holland Within Temptation leginkább azzal okozott meglepetést, hogy egész jól szóltak, de objektíven szemlélve ezen túlmenően sem volt semmi hiba a produkcióban. Sharon den Adel nemcsak jól énekelt, de be is mozogta a színpadot, nem véletlen arattak komoly sikert. Nekem körülbelül annyit mond ez a kicsit gótos, kicsit operás, kicsit true, kicsit ilyen-olyan metal, mint az összes többi hasonszőrű együttes hasonszőrű zenéje, vagyis egy hatalmas nagy semmit, de azt azért értékelem, hogy a Within Temptation nem valami copy, hanem az eredeti Evanescence. Nem is bántom őket, mert nincs miért, a maga nemében ez egy kimondottan jó produkció.

Draveczki-Ury Ádám

2. nap, augusztus 9., csütörtök

Takra kiértem háromra Soulfly interjúra, aranyos kölyök ez a Marc Rizzo csak egy picit mélynövésű, micsoda mázli, hogy a gitározása ezzel ellentétesen arányos. Maxet Gloria hermetikusan elzárta, nyilvánvalóan konzerválja némi zöldben, legalábbis a busz ajtaján kiömlő illatanyag alapján erre tippeltünk. És itt véget is ért a jó idő, a nyári forróság átcsapott monszunba, leszakadt az ég, interjú után a Nagyszínpad szeparéjában ücsörögtem egy ideig egy napernyő alatt, néztem ki a fejemből, és reménykedtem, hátha kapunk tíz perc pauzát odafentről.

Az egyik esőszünetben rohantam vissza a Hammer sátorhoz, a Cadaveres kezdett épp. Túl sok újdonságot nem nyújtottak a márciusban látottakhoz képest, talán annyit, hogy a kíméletlen arcú gitáros srác így kopaszon még drasztikusabban tudja rázni jobbra és balra a fejét. Energikusan tolták (ahogy szokták), a jellegtelen külsejű énekes srácon lenne némi faragnivaló mindenféle tekintetben. Végül a hangerő volt az, ami kikergetett: egészen pontosan úgy éreztem magam, mint mikor Marty a Vissza a jövőbe! című örökbecsű film első részének egyik nyitójelenetében bekapcsolja Doc hangcuccát, és az irdatlan hangerő a falhoz vágja. A sátorban majdnem ez történt, éreztem, hogy a belső részeim külön-külön rezegnek; kicsit túl lett lihegve a basszus meg Replikaúgy általában az arányok. Így inkább a sátor háta mögött hallgattam a koncertet, közben aggódva figyeltem a folyamatosan komorodó felhőket.

Utánuk jött a Replika, őket csak épphogy egy rövid fotózásnyi ideig néztem, nem az én világom ez a krisnás tribalcore, meg a hangerő sem csökkent, és semmi kedvem nem volt a Sziget vége előtt totális halláskárosodást szenvedni.

Közben a backstage-ben láttam néhány buzoid formájú entitást, na ők voltak a Negative, az a finn zenekar, akit úgy gondoltam, a kutya sem ismeri őket, de aztán mégis, az első sort ellepték a kék-fehér finn zászlót lengető hazájukfiai. Plusz néhány Hókefélke is, akik babaszín varázspálcával jöttek rajongani. Hiába, rózsaszín gitárhoz már csak ez illik, ettől óvatos Barbie-baba feelinget árasztott a zenekar már a koncert kezdete előtt.

Az egyik gitáros Slashnek, a másik Izzy és Tracii Guns keverékének öltözött, az énekes kölyök Negativemeg Axl Rose és Seb Bach pózaiból és manírjaiból állította össze a kelléktárát. Sajnos a zenei kvalitásaik megrekedtek egy bizonyos átlagosan semmilyen szinten. A zenészek láthatóan alig értek ki a pubertáskorból, pelyhedző állak, nyegle testtartás, meg ugye srácoknál már nem kimondottan előnyös ez a fajta pálcika-vékonyság, kínos az, ha az egész zenekart lepipál egy etióp falu összsúlya. Amúgy lelkesek voltak, meg úgy mozogtak, mint a nagy sztárok, ám a zene totális jellegtelenségéhez ez nem ad hozzá semmit, pedig a finnek azért tudnak jó dallamokat írni, ha akarnak. Ők nem akartak, talán egy nótára kaptam fel a fejem, hogy ez talán. De aztán mégsem. Tinizenekar, kislányoknak.

A koncertek közti esőszünetben (á, milyen ez, mint színházban a pisiszünet), kószáltam egyet, az irodalmi sátornál épp felolvasták a modernizált Az ember tragédiáját – ha jól emlékszem, bár inkább a közeli csúszda látványa és egy kis beszélgetés kötött le, ami sajnos lezárt terület volt és nem a Sziget része. Fenébe.

Az idő meg hűlt, én meg úgy gondoltam nincs kedvem megfázni talpig nyáriasan öltözve, ezért nyolc körül elindultam haza. Soulflyig azt a másfél órát kint ücsörögve, esőt nézve nem tartottam az ideális programok netovábbjának. Mindamellett a Chemical Brothersért sokkal jobban fájt a szívem, de ez van.

Valentin Szilvia

Mivel a Maliból érkezett Tinariwenről nem egy és nem két helyen zengedeztek ódákat – és most tényleg a legkülönfélébb fórumokról beszélek, a metallapoktól elkezdve a legsznobabb alternatív oldalakig – , muszáj volt megtekinteni a Világzenei Nagyszínpadon, mi is ez az egész. Már maga a színpadkép is sajátos volt: kék-fehér-fekete tuareg köpönyegek és arcot eltakaró kendők, pár leharcolt hathúros és törzsi dobok, nagyjából ennyiből hozták ki a produkciót. Nem vagyok egy nagy világzene-specialista, kellett is pár perc, amíg ráállt a fülem a dologra, de összességében azt kell mondjam: a Tinariwen esetében kivételesen jogosnak tűnik a nagy hype. A hendrixes gitárfutamokkal összefogott afrikai sámánkórusok megbabonázóak, Ibrahim Ag Alhabib páratlanul ízes gitározására pedig még a zseniális jelzőt sem túlzás ráaggatni, habár hosszabb távon az én füleimnek kissé azért fárasztó volt ez az egész műsor. Ennek ellenére a minden idők legerőltetettebb zeneipari skatulyájának számító úgynevezett világzene – mennyire nem jelent semmit ez a szó! – hívei biztos kézzel nyúlhatnak a Tinariwen CD-je után a boltban / kattinthatnak a letöltés feliratra, mert garantáltan nem fognak csalódni. Kis dózisokban még nálam is simán beférnek majd a közeljövőben, mert azok a gitárdallamok bizony tényleg nem mindennapiak.

Egy pillanatig sem tagadom, hogy idén a Soulflyt vártam a legjobban a Hammer sátorból, zseniális koncertbandának tartom a jelenlegi felállást, ráadásul az előző napi Within Temptation megszólalása is arra utalt, hogy nem lesz itt semmi hiba. Ez sajnos most nem jött be. Ha azt mondom, konzervszerűen és visszhangosan szólt az egész zenekar, még nem árulok el semmit, ugyanis nincsenek szavak, amik kellően érzékeltetnék azt a töketlen, tompa megszólalást, ami az egyébként szinte teljesen megtelt hodályban fogadta az érdeklődőket. Max Cavalera és társai a szokásos vehemenciával nyomultak, üresjárat nélkül sorjáztak a Soulfly témák és a klasszikus Sepultura szerzemények, de a sound sajnos csak a végére kezdett el rendbejönni, és ez bizony kihúzta a buli méregfogát. Nagy kár, mert a program – Frontlines, Carved Inside, Primitive és a többi gyilkos szerzemény – nem hagyott maga után kívánnivalót, és a csapat is kiváló formában volt. A punkfrizus Bobby Burns és a masszív méregzsák Joe Nunez mellett ezúttal is muszáj kiemelnem Marc Rizzót, aki tökéletes 21. századi metal gitárhős: teljesen kompakt a miniatűr figura, fazonilag és játékot tekintve is perfekt, amit produkál. Amikor például a Polícia közepén Max gitárjával valami gikszer akadt, helyből olyan szólót imprózott az alapokra a semmiből, hogy csak úgy lestem. Cavalera mester nem egy nagy színpadi szövegelő, most is megmaradt a rövid, könnyen fogható üzeneteknél – „kámón!”, „szólflájtrájb!” – , de tőle ezt szoktuk meg. A hangja rendben volt, és az első ráadás Roots Bloody Rootsban komoly segítséget is kapott legnagyobb rajongójától, Farkas Zotyától. Itt már nagyjából élvezhetően szólt a cucc, így a hagyományos zárónóta Eye For An Eye után mégsem kellett keserű szájízzel távozni. Ennek ellenére sokkal nagyobbat is üthetett volna ez a buli, és ez bizony nem a Soulfly-on múlt.

Draveczki-Ury Ádám

3. nap, augusztus 10., péntek

A mindinkább össztársadalmi játékká váló Sziget-fikázást én ezennel kihagynám – nem mintha nagyrészt nem értenék vele egyet, de nálam szakavatottabb emberek úgyis megtették már helyettem, Update Norbival és agysebészi szellemi kvalitásokkal rendelkező asszonykájával az élen (a velük készült interjú megtekintését mindenkinek jó szívvel ajánlhatom). Bevezetésként tehát csak annyit: rég elmúltak már azok az idők, mikor még úgy véltem, hogy „kell egy hét együttlét”, így hát az elmúlt évek gyakorlatát követve idén is csak két napra látogattam ki a sajnálatos módon ismét veszteséget termelő (khmm…) rendezvényre.

Szó se róla, sok mindenre lehet panasz, de a bejutás nehézkességére aligha, kb. öt perc sorban állást követően egy kedves hölgy megbéklyózza a jobb csuklómat egy fosszínű szalaggal, aztán a következő pillanatban arra eszmélek fel, hogy a beengedő ember egy „gogogo” mondattal tudtomra adja, hogy nem nagyon kéne feltartani a sort. Az idézett invitálás oxfordi angolsága egyből megerősíti bennem, amit egyébként is gondoltam, multikulti vurstlinkat idén is számos külföldi keresi fel. Ez persze alapvetően jó dolog, csak hát van néki egynéhány negatív következménye. Ezek közül az elsővel a Mokka Cukánál (vagy valami ilyesmi) rögtön szembesülök is: dobozos Dreher négyhatvan, nem baj, van csapolt Ászok háromhúszért, az is jó lesz.

Aztán tipli a Nagyszínpad irányába, a Gogol Bordellóról olyan sok helyen írtak jókat, megnézzük, hátha. Hát nem. A reklámfüzet szerint a cigányzene, a punk és a brechti kabaré elemeit keverik, amiből sajna csak a legelsőt hallom ki, azzal viszont engem kínozni lehet, így a szokásos menekülési utat választom: ha pontosan kezdtek, Janó Misiéknek már vagy tíz perce játszaniuk kell a Hammer Worldön.

Megérkezve aztán látom, hogy a Neck Sprain még csak a beállással foglalatoskodik, úgyhogy van egy utam a söntéshez, majd még éppen időben érek vissza ahhoz, hogy lássam…..a Neck Sprain még mindig a beállással foglalatoskodik. Nem tudom, mi okozta a jelentős csúszást, a baj az, hogy így Pityeszéknek igen kevés idő állt rendelkezésükre, pedig azon kevés magyar banda közé tartoznak, akiket mindig szívesen tekintek meg koncerten. A vérfoltos(nak tűnő) háttérvászon előtt feszítő zenekar sem nagyon örült a csúszásnak, amint – feltételezem – az eredetileg 17.00-ra kiírt kezdésnek sem, ennek ellenére becsülettel lenyomták az elsősorban a Heavyweight – 3rd Round albumra épülő betonkemény programjukat. A megszólalás szerencsére ekkor még nem volt olyan kásás és túlhangosított, mint azt ebben a sátorban megszokhattuk, és a korai kezdés ellenére viszonylag elfogadható volt a nézőszám is, az olyan számokat pedig, mint a Pray, vagy az Intoxicated elég jól le is vette a nagyérdemű. Bánfalvi Sanyi ugye inkább Ákost választotta, így ez volt az első Nyakficam buli, ahol már nélküle láttam a csapatot. Ha minden igaz, Szakajda Tibor biztos kezű döngölésének örülhettünk, ha mégsem, akkor bocs. Ja, és mindenképp szép gesztus volt, hogy megemlékeztek szegény Daczi Zsoltról (R.I.P.).

Leventéék után a Mantra következett, ami alatt kezdett megroggyanni a sound, ráadásul csak érintőlegesen ismerem a zenéjüket is, mindennek tetejébe közben befutott egy rég látott cimbora, így aztán az általam végighallgatott két-három szám alapján nem nagyon szeretnék magasröptű következtetéseket levonni. A Watch My Dyingot – lévén egyik hazai kedvencemről szó – nagyon vártam, ugyanakkor féltem tőle, hogy a sátor legendás hangzása ezúttal sem fog nekik kedvezni. Sajna, balsejtelmem be is jött, a Háttal Álmodó alatt rögtön egyértelmű vált, hogy ez bizony a jó öreg massza-hangzás lesz, ami a Sztereotip alatt sem javult egy fikarcnyit sem. Gaobr éneke a színpad előterében alig volt kivehető, hátul is csak egy fokkal volt jobb a helyzet, de hát ott egyébként is ki a fene szeret álldogálni. Így aztán hiába tolnak Attiláék egy kvázi best of-programot (Fényérzékeny, Ohm, Idomtalan, Carbon, Nicht Vor Dem Kind), ha a hangosítás épp a lényeget öli meg. Emellett meglepően kevesen voltunk (legalább is én mindenképp azt hittem, hogy többen fogják tiszteletüket tenni, és ha lenne igazság, bizonyára így is lett volna), a külföldiek ugyanis magasról szarnak a hazai bandákra, a magyarok pedig csak akkor fognak nyolcezret kicsengetni egy napijegyre, ha valami igazán nagy név a fő attrakció. Az aznapi Skinny Puppy pedig – minden rokonszenv ellenére – nem volt az.

Blind Gergőéket már végképp nem volt kedvem gyenge hangzással meghallgatni, így aztán volt idő a mérgezett egérként való ide-oda kóválygásra, miközben a hvg-nél egy Motörhead felvarrós farmerdzsekit viselő ismeretlen srác elújságolta, hogy most jön a Nagyszínpadtól, és Pink voltaképp egészen dögös csaj, és a zenéje sem annyira geil, mint az énekes picsáké általában. Ha ő mondja, akkor úgy is van. Az irányt egyébként az említett hely felé vettük, mivel már csak kevés idő volt hátra az est főműsora, vagyis a brit Madness kezdéséig. Itt aztán tarka-barka populáció gyűlt össze, a kockás sapkás ska-vitézek arányszáma persze szembetűnő volt, de együtt táncolt a No Future pólós tarajas a virágmintás inget viselő divathippivel, háttérben tekintélyes sörpocakot növesztett, megállapodott családapák cinkos mosolyától kísérve. Maga a fúvósszekcióval kiegészített héttagú banda egyébként bődületesen megöregedett, bár az (egyik) énekes Suggson virító, ránézésre több tízezer fontos halszálkás öltöny jelezte, hogy az elegancia azért még ott van. Sajna, a Monty Python Repülő Cirkuszába illő, egykori nutty dancing már annál kevésbé, de az összegyűlt, itt-ott francia és német zászlókat lengető tömeg így is frankón vette a lapot. Volt One Step Beyond, Baggy Trousers, Embarrasment, meg persze Our House és House Of Fun is, zárásnak meg Night Boat To Cairo, én azonban mégsem éreztem az igazi „fun” jelleget a dologban, persze, bulizene, csak ez nem feltétlenül az én bulim. Nem sokkal ezt követően aztán elérte a monszun a Hajógyárit, így aztán menekült ki merre látott. Mi speciel pont jó helyre, hiszen a hihetetlen elnevezésű Tibi Csoki Táncdalfesztivál Sátorban éppen az évről-évre igazi kulturális csemegét jelentő vizespóló-verseny zajlott, frenetikus sikerrel. Így aztán a produkció felett érzett csodálatomat hangokba öntve felettébb kulturáltan nyilvánítottam tetszést magam is, amikor egyes kedves versenyzőkről még az említett ruhadarab is lekerült, majd amikor ennek is vége lett, megtekintettük még az örökifjú Csepregi Éva – Végvári Ádám párost, erről azonban a repertoár ismeretének hiányában érdemben nem tudok – de nem is akarok nyilatkozni. Tán nem is bánjátok.

Nagy Andor

Pinkkel kapcsolatban igazából az a legnagyobb kérdés, hogy ezzel a hanggal és ilyen dalszerzőkkel – Linda Perry, Steven Tyler és hasonló arcok – a háta mögött miért általános iskolás bajkeverőknek szóló gagyipopot gyárt. Mivel a Sziget nagyszínpadán, a Madness előtt azért kockázatos lenne konzervalapokkal fellépni, ráadásul a csaj kreátorai mindig is ügyeltek a rokkcsikk-imidzs fenntartására, kimondottan hard rockosan festő zenészek jelentek meg a deszkákon a kisebb hadseregnyi vokalista mellett, és eléggé gitárgazdagra is vették a figurát. Pink szánalmasan ostoba, banális és üres dalait persze semmiféle hangszerelés nem menti meg, ez a zene 12 év fölött egyszerűen káros az egészségre, legfeljebb az összképen lehet javítani a programba applikált Janis Joplin vagy 4 Non Blondes darabokkal. A legőrjítőbb, hogy mintha ezeket ő is jobban élvezné a saját vacakoknál. Tényleg kár, mert sok pályatársával ellentétben Pink tényleg jól énekel – igen, élőben is –, és jók a zenészei is.

Éjszaka muszáj volt menedéket keresni a brutális zuhé elől, amire az Arany Ászok sátor tűnt a legalkalmasabbnak, ahol éjfél után nem sokkal a Ganxsta Zolee és a Kartel vette át a főszerepet a világot jelentő deszkákon. Bizonyára szép számmal akadnak olyanok, akik így 40 feletti családapaként már elcsépeltnek és unalmasnak tartják Angyalföld rémét, pedig Zolee még ma is roppant szórakoztató tud lenni, főleg ezekkel a vérprofi zenészekkel a háta mögött. Újdonságot persze nem kell várni tőle, soha nem is fog már olyan hatást kifejteni ez az egész, mint bő egy évtizeddel ezelőtt, de arra bármilyen körülmények között alkalmas élőben, hogy átmozgassa a közönséget. Új számok is előkerültek, és kimondottan rockosnak tűnt mindegyik. Kiváló levezetés volt így a nap végén, minden szempontból kellemesen elázva.

Draveczki-Ury Ádám

4. nap, augusztus 11., szombat

Pontosan egy hónapja volt Meshuggah, úgy látszik minden hónap 11-én ezentúl a kedvenceim koncertjeit fogom nézni. (Szeptemberre valaki szervezzen le egy Machine Headet ultragyorsan, köszönöm.)

Ismét korán kezdődött a nap, a délelőtti szórványfelhő/napsütés ellenére az utolsó pillanatban mégis bakancsot húztam (utólag a lehető legjobb döntésnek bizonyult), ezzel megvolt az ultimate-Sziget ruházatom, a kémjelentést megkaptam indulás előtt, hogy ott már özönvíz, és mindjárt elsüllyed az egész hóbelevanc. Útközben láttam, hogy sehol máshol nincs fekete felleg, csak a Sziget felett, tényleg. Mivel aznap kényelmeskedtem (sikerült autóval a bejáratig mennem), így csak kicsit röhögtem magamban, mikor ráléptem a Szigetre és kisütött a nap. Attól még persze sár volt, de egy idő után nem is érdekelt, hogy térdig mocskos vagyok.

Első programként ismét a Hammer sátor felé irányoztam lépteim, méghozzá Wendigo koncertre, ami kicsit előbb is kezdődött, mint a kiírás. Rövid beszt-of programot kaptunk, szokás szerint Frozennel, illetve két új dalt - WendigoEntropia (táncmetal) és Reach (majdnem táncmetal), illetve egy régi Pokolgép klasszikust, az Ördög testvért (azaz Éjféli harangot) enyhén modernizálva, a végén Rammsteinesítve, zseniális szólóval és Kalapács Józsi vendégszereplésével. Jó lenne ezt máshol, máskor is ismételni.
A hangerő szerencsére nem a két nappal ezelőtti szinten volt, viszonylag jól működött a hangzás amúgy a sátorban úgy általában (az eddigi években mindenki szidta), aki meg hifi soundot akar, rakjon be otthon egy cd-t, ez nem erről szól, hanem a hangulatról, élményről.

Utána sétáltam egy kört a Nagyszínpadig egy finom perec és némi ájsztí társaságában, ahol még a The Rakes vagy már a The Hives bohóckodott, fogalmam sincs, az ilyen The Semmitmondós zenékkel tele van a padlás(om). Inkább elindultam visszafelé egy másik úton, ami nem arra vezetett, mint elsőre gondoltam, így ahogy az a nagykönyvben meg van írva, eltévedtem és lekéstem a Hard produkcióját. PleymoMár a francia Pleymo kezdett mire visszataláltam, akikre jól begyűlt a francia közönség a sátorba. Hazai rajongójuk lehet saccperkábé kettő (mea culpa, ha esetleg öt), de mivel ez a Sziget már főleg nem a hazai zenerajongókért működik, el kell fogadni, hogy erre bejönnek a népek, másra meg nem. Ja és közben az idő is elborult újra.

A Pleymo két tróger, rettenet igénytelen, koszlott külsejű frontemberrel működik, rap-metalkodnak, és kizárólag franciául hajlandóak a közönséghez szólni. Ami egyrészt nem meglepő, másrészt azért nettó tahóság. Mint produkció rendben voltak, mozgást, színpadi dinamikát lehet tanulni tőlük, a zene sem volt szarul összerakva, csak ők sem tettek rám különösebb hatást, de hát ez egy ilyen nap, úgy látszik. A sós perec sokkal jobb volt.

Hátul azonban visszavárt a magyar rögvalóság: Katona Főnök már javában sarazta magát egy pocsolyában állva, nem volt kérdés, hogy az Akela műsorába bele kell pislantani. Nos, hát igen. Igénytelenségre mindig van igény, és persze a közönségük egyharmada röhögni jött, azért az a másik kétharmad még mindig képes komolyan venni ezeket a kő ostoba riffeket / szövegeket / pózokat. (Az meg más kérdés, hogy közben a seattle-i gitárosistenek elszörnyedve néztek bele hátul a koncertbe, majd később a Lordba is, azért megnyugtattuk őket, hogy akadnak ennél jobbak is nálunk.).

Nine Inch Nails setlist:

Hyperpower!
The Beginning of the End
Heresy
Terrible Lie
March of the Pigs
Closer
Survivalism
Burn
Gave Up
Me, I'm Not
The Great Destroyer
Eraser
Only
Wish
The Good Soldier
No, You Don’t
Suck
Dead Souls
The Hand That Feeds
Head Like a Hole
Hurt

Közben egy rövid Nevermore interjú csúszik be, majd a bandából ketten mennének Nine Inch Nailsre, csak fogalmuk sincs merre. Végül elviszem őket a sártengeren keresztül a Nagyszínpadhoz.
Trent Reznor egy ikon még akkor is, ha előző nap csak néhány hardcore rajongó vette őt észre Skinny Puppy koncerten a közönség soraiban, az meg nem kérdés, hogy aki egyszer is rákattant a NIN-re, annak mekkora élmény ekkora színpadon, ilyen fényekkel látni/hallani olyan klasszikusokat mint a March of the Pigs, az Only és a sok szívet kifacsaró Hurt. Jómagam a Closernél kapom el a fonalat nagyon, egyik örök kedvenc, erre muszáj egy picit topogni, még akkor is, ha pont mögöttem ott terpeszkedik egy irdatlan mocsár és egy óvatlan mozdulatnál simán belecsúszhatnék. Viszont a Survivalism a NIN történelem legrosszabb dala, ebben megegyezünk a mellettem énekelgető, és szintén NIN-rajongó Warrel Dane-nel.

Sajnos végig nem látom a koncertet, vissza kell kísérni a Hammerhez a srácokat, lassan kezdenek, szóval kérnék még egy NIN koncertet hamarosan, köszönöm.
Így még a Lordba is bele tudok nézni pár percig, jaj. Épp Gidófalvy frontemberkedik. Kell ez? Tökéletesen lejárt szavatosságú, fénykorában sem igazán fényes balkáni hard rock, bár úgyis mindenki a Nagyszínpadnál van, az a kevés érdeklődő aki erre kíváncsi, úgyis mindjárt elalszik. Annyira poros, öreges zene ez, hogy a sátor oldalában lévő ventilátorok is lassabban kezdenek pörögni.

Nem kis kontrasztként robban a színpadra a Nevermore, akiket épp ötödik alkalommal látok, de ők azok, akiket hetente meg tudnék nézni simán. Igaz a klasszikus Nevermore tagság csak a színpad bal oldalát foglalja el, Jim Sheppard helyett a csapat egy régi barátja, Tim Johnston játszik basszusgitáron, aki egy mókás, kedves srác, de azért nagyon hiányzik a seattle-i Zorro a társaságból (főleg, hogy a Medicated Nationnel kezdenek). Steve helyett pedig egy ideje újra Chris Broderick gitáristenkedik Jeff mellett, aki ugyan egyfajta laza sálként a nyakában hordja a gitárját, ám a srác igen kellemes látvány a női szemnek...

Mi sem jelzi jobban, ha egy zenész öregedni kezd, ha képes növekvő hassal, trikóban színpadra lépni: Warrel Dane új dizájnja leginkább egy Maine állambeli autószerelőére emlékeztet, mint egy-két évvel korábbi önmagára. Nevermore - Warrel DaneAz új hajszín ellenére a hang a régi, illetve az általam hallott koncertekre visszaemlékezve a legjobb formáját nyújtja, közel tökéletesen énekel, ráadásul úgy pattog fel-le, amit utoljára általános iskolai tornaórákon láttam utoljára. Mókás.

A koncertprogram vegyes, és persze képtelenség mindenki kedvencét belerakni egy fesztiválfellépésbe, akadnak meglepetések, a DNB-lemezes Deconstruction és a No More Will, mely nótákkal a fiatalabb rajongók talán nem is tudnak mit kezdeni, de a régieknek roppan egyet-kettőt a szívük.

Jeff hozza magával a szörnyetegét - ej, de szép az a gitár, ám a lényeg persze az, ami megszólal rajta. Az állam ki tudja hányadszor koppan a padlón és mormolom magamban, hogy klónozni kellene a srácot és minden országba kötelező jelleggel küldeni egy Jeff-klónt (Jeffet minden háztartásba!), hogy tanítsa a gitározni akarókat: így is lehet. Chrisnek viszonylag kevés szóló jut, de most nem bánom, így inkább az izmaiban gyönyörködhetünk, mint.

Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb hangulatot az olyan nóták hozzák mint az abszolút etalon River Dragon vagy a precíziós műszerként hasító Narcosynthesis, a kígyóként táncoló I, Voyeger vagy a legtökélesetebb dzsidzsa-dzsadzsa-groove-val rendelkező Enemies of Reality (ahol már magam is nehezen maradtam egy helyben, de szokásos módon hülye helyről nézem a koncertet, épp ülök a színpad előtt, már csak a koktélospohár hiányzik a kezemből). De az utolsó lemezes himnikus refrénű Born is kezd klasszikussá érni szép lassan.
Amit pedig szintén sokadszor mondok el: Van Williams a metal szakma egyik legalulértékeltebb dobosa és pont. És akarok egy olyan koncertet, ahol csak azt nézhetem ahogy dobol, döbbenetesen látványos a srác, szinte táncolnak a mozdulatai a dobok/cinek felett. A Nevermore egyik titka nyilvánvalóan a megjegyezhető dobtémákban is rejlik. Plusz még egy koncertet, ahol külön a gitárszólókat megnézhetem normál sebességgel, majd felezve.

A srácokon azért érződött némi fáradtság, de azért úgymond Nevermore-osan bemozogják a teret, és végre nem csak a „rockzenészek vagyunk, tehát szigorúan kell néznünk” archetípusokat elevenítik meg, hanem sokat mosolyognak, és bizony ez sokat dob a koncerten, annak ellenére, hogy nem kifejezetten vidám a zenéjük, ugye.

Nevermore setlist:

Medicated Nation
I, Voyager
Who Decides
The River Dragon Has Come
Inside Four Walls
Deconstruction
Born
Believe Nothing
Acid Words
Narcosynthesis
Final Product
Heart Collector
Enemies Of Reality
This Godless Endeavor
No More Will

Ami nagyon jól tud esni nekem, az a The Godless Endeavor, ez a dal a Nevermore esszenciája (még akkor is, ha az egyik részére rá lehet énekelni azt, hogy: we are the enemies of reality), minden benne van, ami őket jellemzi: lírikus fájdalom, groove, sajátos dallamok, dinamika, adrenalintolulást okozó riffek, érzelem-hegyek, kiszámított káosz, plusz egy olyan shredder gitárszóló, ami minden jóérzésű gitárosnál merevedést okoz.

Ha pedig olyan, tartós szívfájdalmakat okozó nótákat játszanak, mint a Believe In Nothing, a Who Decides, a The Heart Collector vagy a No More Will (hogy képesek pont ezzel zárni a koncertet? ez kínzás...), az bárkit képes apró morzsává facsarni. Ez a négyes lelkem csipkéibe még mélyebb cakkokat tép, és tulajdonképpen hiába érzem jól magam, itt már semmit nem akarok, csak nyitott szemmel belezuhanni a Napba, mert úgysincs semminek már értelme, mint ahogy egy Nevermore koncert után tényleg mi a fenének van még értelme?... (Patetikus vagyok már megint, tudom, tudom...)

Valentin Szilvia

Az Akelát – mondjuk Pavelka Gyuszi némely gitárszólóit leszámítva – soha nem tudtam komolyan venni, de poénként abszolút mértékben ült a dolog úgy 10-15 évvel ezelőtt. Sajnos azonban vannak olyan dolgok, így tréfák is, amik nem állják ki az idő próbáját, és a farkasoknál pontosan ez a helyzet: konkrétan gyötrelmes produkciónak lehettünk tanúi. AkelaAz enyhén – enyhén... – ittas Katona Főnök és a többiek eleve nem tűntek túl lelkesnek, de a közönség részéről sem igazán véltem hangulatot felfedezni, és ezt itt nem lehetett az idei Szigeten a magyar bandákat sújtó érdektelenségből fakadó harmadház számlájára írni. 2007-ben az Akela semmilyen értelemben véve nem állja meg a helyét komoly bandaként, ahhoz pedig, hogy vicces legyen, az kellene, hogy élvezzék, amit csinálnak, vagy legalábbis úgy jöjjön le a színpadról. Egész okésan szóltak egyébként, de ez még kevés egy jó koncerthez. Hervasztó volt.

Előzőleg lefogadtam volna, hogy a Nine Inch Nailst sosem látott tömeg fogadja majd, ám az időjárás közbeszólt: megtelt a mező, de kényelmesen el lehetett férni a Nagyszínpad előtt. Trent Reznor és aktuális társai persze halkan szóltak, nehogy a békés, törvénytisztelő óbudai és újpesti polgárok ne tudjanak aludni este 9-kor ettől a gusztustalan, kábítószerélvező, sátánimádó csőcseléktől, ezt leszámítva azonban ember legyen a talpán, aki bele tud kötni abba, amit levágtak a Nagyszínpadon. A NIN eleve sokkal hagyományosabban, rockosabban szól élőben, mint a kluttyogó-pittyegő-sistergő szónikus rétegeket százasával egymásra pakoló lemezeken, a látványos és intenzív színpadi mozgás pedig csak fokozta a hatást. Világításuk és fényshowjuk úgyszintén nem olyasmi, ami magyar szemnek megszokott lenne: a dobcucc elé leeresztett hártyaszerű, áttetsző vászonra vetített hangyafoci és színkavalkád egyenesen lenyűgöző volt és csak még jobban kiemelte a zenekar apokaliptikus jellegét.
A meglepően jól éneklő Reznor túlvilági lidércként tombolt a kísérteties fények közepette, társai pedig igazi régisulis rockerek módjára vetődtek, ugráltak ide-oda, miközben üresjárat nélkül követték egymást a Nine Inch Nails zúzósabb és elgondolkodtatóbb, önmarcangolóbb dalai. A csúcspontokat persze a nagy slágerek jelentették – March Of The Pigs, Closer, Wish, Suck, The Hand That Feeds, majd a legvégén a Head Like A Hole – , de az agysorvasztó fényekkel kísért sampleres blokkok is irtózatosan ott voltak a szeren. Amikor pedig az egyébként nem sokat beszélő Reznor méltatta egy kicsit az előző nap fellépett Skinny Puppyt, az csak még rokonszenvesebbé tette ezt az egészet. A ráadásban előadott, Johnny Cash által is átértelmezett Hurtnél lélekcsupaszítóbb, nyomorúságosabb zárószámot el sem lehetne képzelni, becsülendő, hogy mernek ezzel befejezni egy fesztiválbulit. Eléggé ránk férne néhány hasonló szintű rockkoncert akár a Szigeten, akár máshol, mert ez tényleg világligás elsőosztály volt minden tekintetben. Kár, hogy Budapesten körülbelül most láttuk őket utoljára... Tényleg annyira jók voltak, hogy utána napokig nem is volt kedvem mást hallgatni, csak Nine Inch Nailst.

A Nevermore egészségügyi szempontból inkább idéz most egy nyugdíjasklubot, mint egy rockbandát – Jim Sheppard és Steve Smyth posztján különféle kezelések és műtétek miatt egyaránt haverok segítettek ki – , Warrel Dane pedig olyan rút ezzel a vörös hajjal meg a sörhassal, mint az ördög segge, de az az igazság, hogy megint baromi jók voltak. Nálam jobban senki sem utálja a Hammerworld sátorban megszokott állapotokat, de el kell ismernem, hogy itt még a hangzással sem voltak komolyabb gondok, szigetes szinten teljesen jól szólt a banda. Nevermore - Jeff Loomis, Chris BroderickLáttam már őket néhányszor, így nyugodtan ki merem jelenteni, hogy slágeresre vették a programot, és kimondottan sokat játszottak a Dead Heart In A Dead World lemezről – Narcosynthesis, The River Dragon Has Come, Inside Four Walls, The Heart Collector, Believe In Nothing – , hangsúlyos pontokra beszúrva ezeket a műsorba. Az utolsó lemez legjobb pillanatait sem hanyagolták, volt Medicated Nation (rögtön kezdésként), My Acid Words, Born meg Final Product, és persze a zseniális címadó eposzt is előkapták. Kedvencemről, az Enemies Of Realityről az I, Voyager és az Enemies mellett a Who Decides szólt, és a fogósabb nóták meglepő ellensúlyaként előkerült a Deconstruction és a No More Will is a Dreaming Neon Blackről – utóbbi zárásként... Ha ez nem perverz húzás, akkor nem tudom, mi az, ennek megfelelően nem kis örömmel vettem tudomásul, habár azt nem bocsátom meg, hogy kihagyták a Seven Tongues Of Godot minden idők egyik leggyilkosabb riffjével ott az elején.

Aki ismeri a Nevermore-t, az tudja, milyen hihetetlen feszességgel és energiával játszanak. Van Williams a színtér egyik legalulértékeltebb ütőse, Jeff Loomis pedig egy isten, a Skolnick, Friedman, Waters típusú mesterek méltó mai utódja, ehhez nem is férhet kétség. Warrel meg Warrel, nem egy nagy énekes, de jellegzetes stílusát borzasztóan lehet szeretni, arról nem is beszélve, mennyire megnyerő frontember. A másodgitárosi posztot elmaró Chris Broderick kiválóan teljesített, akárcsak Sheppard posztján Tim Johnston, bár bevallom, nekem kicsit hiányzott a két gyengélkedő, de ez elsősorban pszichés dolog, mert a játékban semmi hiba nem akadt. Remek buli volt, kár, hogy ez is csak egy erős harmadházat mozgatott meg. Akár minden héten meg tudnám nézni őket.

Draveczki-Ury Ádám

6. nap, augusztus 13., hétfő

Vasárnap ugyan ki akartam menni Satyriconra, a tavalyi hajós koncertjük mély nyomokat hagyott bennem, de NVRMR után csak hajnali öt után tudtam elaludni, aztán egész nap csak kóvályogtam, és jobbára dúdolgattam a tegnapiakat.
Hétfőn átsuhantam a Hammer színpadon, ahol a Zorallból pontosan az utolsó dobütést hallottam, így rohantam tovább egy másik megbízatás miatti kötelezőmre, ami a Vad Fruttik nevű csapat volt a Wan2 színpadon. Még jó, hogy időben elindultam, ismét csak keringtem egyet fogalmam sincs merrefelé, mire megtaláltam az amúgy cseppet sem eldugott helyen lévő sátrat, de aztán a srácok is szerencsétlenkedtek még a beállással, mielőtt belekezdtek. Jaj. Képzeljetek egy óvodás kölyköt, akinek mikrofont adnak a kezébe és kilökdösik a színpadra, hogy te most akkor produkáld magad. Kb. ilyen volt az énekes, sírnivalóan béna amit produkált, meg ehhez méltón a hangjába is nulla erő és dinamika szorult. A zene a szokásos magyar „csináljunk alternatív popzenét, mert azzal talán sikeresek leszünk és írjunk hozzá idétlen szövegeket”-fajta, semmitmondó fércedelem, a többi zenész (a kukásnak öltözött bőgősön kívül) kb. annyira volt ott lélekben, mintha három üres pohárnak zenéltek volna, de legalább a gitáros „körvonalgitárja” érdekes volt. Erről ennyit, menekültem jól.

A sarat egész jól eltüntették aznapra, már bántam, hogy most is bakancsban jöttem ki, viszont a toi-toi sorokat már jó messziről be lehetett tájolni szaglás alapján. Mászkálás közben megnéztem közelebbről a bungee jumpingot, és megállapítottam, hogy nem is annyira vészes dolog ez, de mielőtt beálltam volna a sorba önként, arrébb lökdöstem magam, kezdődött lassan a Tankcsapda. Ilyet meg csak akkor nézek ha épp nincs jobb dolgom, most épp nem volt, viszont csapdáék a szokásosnál is enerváltabbak voltak. Oké, Cseresznye rocksztárkodott, viszont Lukács kb. mintha ott sem lett volna - olyan szintű érzelemmentességet maszkolt az arcára, amit nem nagyon láttam még rajta.

Azért ha már ott áll valaki a nagyszínpadon és kap érte nem is keveset, megerőltethetné magát, miszerint jól érzi magát, legalább egy picit. A hangja a szokásosnál rosszabb formában volt, és azért valljuk be, lassan paródiába hajlanak a klasszikus tinédzsereknek szóló sorok így negyven körül – bár ezt lehet ők is érzik már valahol. Jó, engem sosem hatott meg a ’csapda, a szövegeket nem éreztem magamének, a zene meg nulla, tragikusan gyenge zenészekkel.
Aztán úgy alakult, hogy az aznapra összeírtakból alig néztem meg valamit, mert kiderült, hogy tudok egyet csúszni a mászófalas bizbazon vendégként, viszont ki kellett várni a sort, ami uszkve másfél órát tartott, de megérte, megérte!

Így feldobódva érkeztem vissza a Tool kezdésére, még úgy negyed órát még várni is kellett. Befészkeltem magam baloldalt a hangfalak elé, aztán ahogy elkezdődött a koncert, fejvesztve menekültem is onnan, valami irgalmatlan hangerő dörrent meg, a legbasszusabb basszusokkal, ami létezik. Kihátráltam, de még így is ott maradtam az első sorokban – noha totálisan oldalt, így csak Justin Chancellort láttam szinte, amint piros/lila fényekkel megvilágítva néha dob egyet a haján, és ezzel ki is meríti a koncertező zenekar fogalmát. Adam Jones egy helyre ragasztva állt, két copffal, Danny Careyt egyáltalán nem láttam, és Maynardot is csak néha, mikor két hangfal közé nézve észrevettem, hogy ja, ő ott van hátul, háttal. És ott is maradt.

Persze a vetítés és a fények egy ideig elvonták az ember figyelmét arról, hogy ez most nem állókép, hanem koncert, meg azért mégiscsak a Tool játszik, hány éve várunk erre, meg úgy négy dalig teljesen magával ragadott a hangulat, és csendben ujjongtam magamban, majd cinkosan egymásra mosolyogtunk a körülöttem táncolókkal (szerencsém van, semmi ugrálás, hupákolás nincs a környékemen, csupán szent révület), de aztán valahogy hiányozni kezdett a kontaktus – az az adok-kapok dolog, ami ilyenkor lenni szokott. Oké, nyilvánvaló, hogy ez a Tool, nem szokványos zenekar, amelyik nem szokványos koncerteket ad, és nem is várja senki, hogy végigpacsizzák az első sorokat, de az, hogy az énekes (általában az adott zenekar lelke) végig a hátát mutassa azoknak az Embereknek, akik miatt ő ott lehet, ahol... Moby Dick

Igen, vagyok olyan perverz, hogy nem Maynard seggét akarom bámulni másfél órán keresztül, ezért egy idő után elszállt a varázs és bementem a szaperéba, néhány ismerőssel találkoztam is (ott azért nem nehéz) - senki nincs elájulva a Művész Uraktól. Egy ideig ott ültem és néztem a diavetítést, de ez momentán nem adott túl monumentális élményt, Toolt hallgatni meg otthon is tudok, ezért sétáltam egyet és még elcsíptem a Moby Dick végét a Hammer sátorban, akik semmi különöset nem hoztak, de azt legalább korrektül, bár a gondolataim épp szanaszét, és bár szentségtörés, de majdnem azt mondtam, hogy jobb, mint a Tool, de azért ilyet mégsem lehet, ezért inkább leültem oldalt bambulni, aztán pár perc múlva eszméltem, hogy jé, a Napalm Death dobosa gyakorol pont előttem. De itt olyan ólmos fáradtság tört rám, hogy képtelen lettem volna megvárni őket, pedig bármibe, hogy ők biztosan felráznának, no meg a bal térdem is rejtélyes módon fájni kezd, így a fél tizenegy már hazafelé ért a taxiban.

Valentin Szilvia

Két nap pauza után hétfőn visszatérés, a bejutás ismét gyors, néhol még van ugyan sár, meg a sör sem lett olcsóbb, de hát ki nem szarja le, ma lép fel a Tool. Előtte persze pár órát még el kell tölteni, belenézünk a Zúzda színpados Hippikillerbe, ez nem a mi zenénk, tűzzünk a bázisra. A Hammer Worldön már nyomja a Zorall, némá’, péntek óta feljavult a hangzás, meg hoppá, mennyien vannak, és mindahányan éneklik, hogy azért vannak a jó barátok, nem csak a húsz éveseké a világ, ő még csak tizennégy, meg forró betonon hasalok. Meg sok más ilyesmit, a Zorall szekere tényleg jól futhat: fél hat magasságában kevés ilyen sikeres - és a csapat lelkesedését elnézve azért megérdemelten sikeres - magyar bulit látni. Megtudunk sok bulvárhírt is, például, hogy Szaszáéknál jön a gyerek (fiú), Döglégyéknél tán már meg is van (lány), ők is megemlékeznek Dacziról, aztán meghajlás, és jobbra el. A tömeg még zorallozik egy darabig, majd sajna vonul szépen kifelé, a Remorse-on jó ha a harmada marad (még így is több, mint a pénteki WMD-n), ennek ellenére a thrash hazai zászlóvivői ismét bebizonyítják, hogy választott stílusukban nem igen van nálunk jobb egész Magyarhonban (talán csak a Moby Dick). Friss keltezésű számok után egy régi blokk, színpadon ős-tagokkal, színpad előtt meg a hazai underground néhány prominensével, nekik van dedikálva a Harc! is, mindez jó nyersen, bele az arcba, ahogy kell. Van feldolgozás is, Battery az, valami ismeretlen amerikai csapattól, én meg vidáman mondom a cimborának, hogy milyen jó kis koncert volt ez.

Durvulatból elég ennyi, jöjjön a magas kultúra, irány a Zúzda, és rajta a legendás Pozsonyi Bucó vezette nem kevésbé legendás Gecizők. Aki ismeri Pozsonyit, az általában utálja is rendesen, így valószínűleg sokan küldenének elmeosztályra (meg gondolom máshová is), amikor azt írom, hogy egész jól szórakoztam. Mivel zene nem nagyon van (van persze, de hát milyen), Bucó célja egyértelműen a provokálás, mégpedig ő – mint azt mindig mindenhol hangsúlyozza – nem a polgárokat, hanem a liberálisokat kívánja pukkasztani. Én mondjuk az olyan dalokon – rossz ízlésemnek hála - amik arról szólnak, hogy a tolókocsikat be kell olvasztani, mivel a magyar acélipar szarban van, vagy hogy régen mennyivel jobb arcok voltak a punk mozgalomban, mint most, jókat tudok röhögni, de megértem azt is, ha valaki ezt minősíthetetlennek tartja. Nem különben az olyan átvezető dumákat, miszerint milyen sokan eljöttek, mennyi unszimpatikus ember, vagy azt, hogy Pozsonyi, aki begipszelt keze miatt – tán rossz embereket talált meg magának a dumájával – kénytelen megfosztani minket basszusjátékától, bizonyos számokat újrakezdet a zenekarral. Aztán volt olyan, hogy nyilvános próbává alakították a koncertet, amiből persze nem sült ki semmi, úgyhogy hagyták is a francba, és eljátszották a Jóska, TankcsapdaPista, az öccse, meg én-t, ami pedig már volt egyszer. Hosszú távon fárasztó persze ez az egész, de a maga módján azért szórakoztató.

Hogy lássak egy magyar bandát is a Nagyszínpadon, következő megnéznivaló a Tankcsapda volt. Hülyeség lenne tagadni, kb. 14-20 éves korom közt (nem ma volt) abszolút rajongó voltam, és az olyan ritkán játszott régi számok, mint pl. a Gyűrd össze a lepedőt, a Rohadt a hely, vagy A civilizáció vége, illetve a sokszor játszott, de megunhatatlan Johnny a mocsokban, Baj van!! még most is jókedvre derítenek. Más kérdés, hogy a Mennyország tourist, meg a Mindig péntek eljátszásától szívem szerint már eltiltanám Lukácsékat, az Azt mondom, állj!-tól pedig megjelenésétől kezdve hánytam. Na mindegy, a Csapda persze végigszánt a szokásos repertoáron, nagy a rutin, emiatt aztán egyrészt igen profi az egész, másrészt pedig baromira színtelen is, ráadásul a külföldiek innen is vígan távol maradnak, úgyhogy meglepően szellős a nézőtér. Közben én már nem is igen figyelek minderre, mivel várom Maynardékat.

Innentől kezdve aztán ingoványos talajon járok. A Tool koncertjének megítélésében ugyanis igen nagy a megosztottság, mind baráti beszélgetések során, mind pedig különféle internetes fórumokon - jelen írás szerzőjének lelkiismeretes részvételével – napokig ment (megy) az észosztás. Nem akarom én ezt túllihegni, csak azért róttam ide, mert tisztában vagyok vele, miszerint nem én vagyok minden titkok legfőbb tudója, az enyém is csak egy vélemény a sok közül (ráadásul szerintem még kisebbségben is vagyok vele), de nekem ez akkor is tetszett. Ráadásul nagyon. Mert ők a kedvenc zenekarom, és eddig még nem volt szerencsém hozzájuk koncerten. Mert a zenébe kurvára nem lehetett belekötni, és végül is ez a lényeg. Mert Maynard sem énekelt rosszul, még ha a magasakat jobbára ki is spórolta, és néhol tényleg halk volt. Mert igenis nagyon jól szólt az egész, a tizedik sor környékén a Stinkfist meg a Schism basszusától remegett rajtam a gatya, a Flood gitárja olyan mocskosul megdörrent, hogy az lemezen hallgatva sosem lesz ilyen, Danny Carey pedig egy isten és pont. És jó volt a kivetítés (hát igen, amíg volt), meg a lézershow is a Vicarious alatt.

És persze, hogy simán lehetett volna jobb is. Mert tényleg lefagyott az a rohadt kivetítő. Mert tényleg nulla kommunikáció volt a közönséggel, Maynard hátul bujkált a doboknál, Adam Jones lábát pedig valószínűleg százas szögekkel verték a színpad fájába, hogy ne mozdulhasson el egy centire sem. És hát igen, sajnos hetvenöt perc alatt csak nyolc szám volt, sehol a Prison Sex meg a Sober, meg a Grudge, vagy a Ticks & Leeches, ellenben a kurva hosszú Rosetta Stoned ott figyelt. Nem baj. Akkor is. Nagyon jó volt.

Olyannyira, hogy utána már nem is jöhetett semmi, maximum csak a fentiekben egyszer már említett vizespóló-verseny újabb fordulójának megtekintése, majd - az évek hosszú sora alatt kikristályosodott tradíciót szem előtt tartva – víg tivornya hajnalig, bízva benne, hogy a Sziget vélhetőleg lesz még jövőre is. Meg mi is.

Nagy Andor

Nem gondoltam volna, hogy a Tool valaha is eljut Magyarországra, de végül mégis sor került a jeles eseményre. Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak komoly csalódást jelentett a koncert és az a végletesen statikus előadásmód, ahogyan Maynard James Keenanék elővezették programjukat, de nekem ennek ellenére is bejött a dolog. Sosem láttam még őket korábban, de eleve nem is számítottam másra tőlük, másrészt meg ez nem is az a zene, ami feltétlenül kezeken szörfölő énekes és Pataky Attilát idéző, tömegeket megmozgató átkötő szövegek után kiáltana. A Jambival nyitottak, ami alatt a cowboykalapos Maynard szépen felólálkodott Danny Carey dobemelvényének szélére, és aztán végig ott is maradt, hogy néha teljes mozdulatlanságba dermedve, máskor sajátos pantomimmozgásokkal kísérje a hipnotikus témákat. Még fényeket sem irányítottak rá, így a hangját leszámítva nem egyszer tényleg úgy tűnt, mintha ott sem lenne. A többiek is teljesen lecövekelve játszottak, Adam Jones és Justin Chancellor még a másodikként érkező Stinkfist alatt sem éreztek késztetést némi szolid bólogatásra vagy sétára, úgy álltak ott fent, mint akiket leragasztottak, és ez a későbbiekben sem változott. Eközben a kivetítőkön kaleidoszkóp-szerű képsorok színkavalkádja futott.

Habár a színpadon úgyszólván semmi nem történt, a zenélés azért nagyon komoly szinten folyt, de ez aligha jelenthetett újdonságot bárkinek, aki ismeri a Toolt. Rám egyértelműen Danny gyakorolta a legnagyobb hatást, aki úgy dobolt, mintha egyenesen három lenne belőle, valami félelmetesen nagy zenész a figura. Érzésem szerint egyébként nem is feltétlenül akartak most meggyőzni senkit semmiről, legalábbis a Forty Six And 2 után előkapott Rosetta Stoned eljátszása egyértelműen erre utalt: ez már a lemezen is roppant nehéz falat, itt meg aztán pláne bárkit kiüthetett. Utána jött a Schism meg a Flood – eközben egy rövid időre elszállt a vetítés, és a lázálomszerű ábrák helyét mindennapi monitorjainkon megszokott üzenetek vették át – , majd a Lateralus, a ráadásban pedig a Vicarious. Maynard ezután jött le először a színpad elülső részébe meghajolni. Én is azt szeretem, ha mozgás és akció van a deszkákon egy koncert alatt, de így is nagyon tetszettek, mert baromi jól játszottak. De mondom, végső soron azt is meg lehet érteni, aki unalmasnak találta a bandát, mert azt bármikor elismerem, hogy a Tool nem feltétlenül egy ilyen típusú fesztiválra való zenekar.

Draveczki-Ury Ádám

7. nap, augusztus 14., kedd

Utolsó nap – és erre sem fogadtam volna még pár hónapja - már akkor megszáll valami hülye szomorkás hangulat, mikor elindulok a Szigetre, és nem azért, mert már eléggé fáj a torkom, és az előző napi térdfájás miatt sántikálni tudok csak, ráadásul odafelé ötpercenként vissza akarok fordulni, hogy de szarul vagyok, aztán úgy vélem, kint majd csak jobb lesz, ráadásul aznapra listázom össze a legtöbb programot (többet egy időpontra ütköztetve, ahogy kell).

Első utam a Nagyszínpadhoz vezet, az Eagles of Death Metal ad egy picivel hosszabbat, Chris Cornell távolmaradása miatt. Ők az a csapat, amelynek minden jóérzésű stoner körbenyalja a cipőnyomát is, mivel itt dobolt Josh Homme, de persze már nem, ennek ellenére jó páran őt várják. A csapat lelke azonban a gitáros/énekes Jesse "The Devil" Hughes, aki olyan háromnegyed évvel fiatalabb nálam, de kb. a nagyapámnak néz ki, viszont a tenyeréből eszik a közönség, még akkor is, ha ő csak a csajoknak riszál és szórja a csókokat. Az arc egy klasszikus amerikai, bajuszos, zsíroshajú, vörösnyakú, idétlen tetoválásokkal borított benzinkutast testesít meg, viszont a lábában a bugi, de ezekre a síkegyszerű, még az ötvenes években gyökerező rockandrollokra nehéz nem bemozdulni. A kísérőzenészei gyakorlatilag senkit sem érdekelnek (jobbra egy többnyire maga elé meredő hegyomlás, balra egy német turistának is beillő dagadt majdnem kopasz fickó, a dobos meg nem Josh, szóval szinte rá sem nézünk). Tipikus fesztiválzene, és lehet, hogy kisebb színpadon jobban működne a dolog, így sem rossz, szórakoztató, tényleg.

De rohanok is tovább (ez egy ilyen nap), illetve sétálgatok, beszívom magamba az utolsó nap hangulatát, sóhajtozva megnézem a mászófalat, aztán megérkezem szokásos helyemre, a Hammer sátorhoz, ahol épp a Demonlord rúgja az utolsókat. Nincsenek sokan, ezért láthatóan kicsit unottan nyomják, a közönség is pilledt a melegtől, kevéssé van kedve bármit is mozogni. WisdomNem is az én műfajom amit játszanak, de attól azért ez még harmatos.

A Wisdom már jóval energikusabb, pedig nincsenek könnyű helyzetben, nemrég váltak meg énekesüktől, és az Age Of Nemesis-es Kiss Zoli segíti ki őket egy ideig (vagy ki tudja meddig). Mindenesetre jó választás volt, korrektebb is a koncert mint az előző csapaté, de már szaladok is vissza (gyakorlatilag A-ból B-be rohangáltam folyamatosan), kezd a Juliette and the Licks és született gyilkost ritkán lát az ember, meg kell nézni. 

A produkciót nyilvánvalóan Juliette Lewis adja el, pörög folyamatosan mint egy megvadult vadmacska, lemászik a színpadról és szinte a közönség karjaiba veti magát, amit fotósok meg figyelő szekusok hada kísér, fél pillanatra sem áll le. Juliette And The LicksA kísérőzenészei gyakorlatilag abban ki is merültek, hogy helyesek, több szót felesleges rájuk, mint ahogy a zenét sem érdekes túlságosan kielemezni: tinglitangli poprock, bármiféle eredetiség vagy megjegyezhetőség nélkül, ami a hiperaktív kisasszony nélkül még ennyit sem érne (nem a hangja miatt), vele viszont szódával elmegy. Szóval a koncert tulajdonképpen szórakoztató volt, de csak a látnivaló miatt. Szerintem senki nem is vár itt mást.

Újabb rohanás vissza, a Sex Action utolsó harmadát sikerül elcsípni, ami kifejezetten feelinges. Igaz ez már rég nem az az SA, ami régen, ketten a koncert óta már apukák lettek (Szasza felesége ott ült végig gigantikus pocakkal oldalt, na ez a rakendroll!), és mintha Matyi most lenne a leglelkesebb, meg a jó ég tudja mi lesz velük és melyik tag mit akar, de Zana Zoli erőteljes kettőnégyeit nézni meg mindig élmény. Kívülről nézve kifejezetten jó formában van a csapat, ez a pár dal most nekem is jólesik valahogy.

Közben hátul már vadul lakkozza a haját az est főzenekarának énekese, Michael Monroe, a gitáros őskövület, Andy, pedig oldalirányba tántorog, ezért muszáj volt elkapni egy közös fotóra, már csak a poén kedvéért is, meg azért mégiscsak. Elképzelni nem tudom, hogy fog színpadra felmenni és nem leesni róla, de ezekben a régi arcokban valami gombnyomásra működhet. Hanoi RocksNo, a Hanoi Rocks jön, és megmutatja, milyen az igazi glam. Pink tollboa a mikrofonállványon, ez mindent elmond, úgy érzem. Michael Monroe közelről néha egy öreg(ebb) Goldie Hawn és Kovács Kati kereszteződésének tűnik arcilag, és az elején komolyan nem tudom eldönteni röhögjek vagy ámuljak, aztán magával ragad az a hangulat, ami miatt anno sikeres lett (és lehetett) ez a műfaj. Monroe ugrál, pörög, felmászik oldalt az állványra, feláll a hangfalak tetejére (ez annyira klasszikus glam, sosem hittem volna, hogy ilyet egyszer élőben látok), és az ember azonnal visszarepült képzeletben a nyolcvanas évekbe, és elképzelte, hogy milyen lehetett anno... Valami ilyesmi, csak sokkal grandiózusabb. Te jó ég, és ez a csapat ’85-ben fel is oszlott, mégis úgy pörögnek itt, mintha ott folytatnák, ahol akkor abbahagyták. Andy McCoyról pedig nem hiszem el, hogy csak 45 éves, legalább száztizenötnek néz ki (amit megélt, az alapján pedig négyszáznak), folyamatosan azt várom, hogy kiesik a kezéből a gitár és habzó szájjal elvágódik, persze nem, viszont az tisztán látszik, hogy nem véletlenül tartanak zenészeket is a csapatban baloldalt: a kalózos Conny Bloom és Andy "A.C." Christell (egykori Electric Boys tagok) mindent mentenek és közben folyamatosan vokáloznak.

Hiába nem akarom, de ismét kénytelen vagyok egy máshonnan kapott kötelezőre átmenni a Pesti Est színpadhoz, ahol a Brains játszik. Őket pont aznap éltetette nagy elánnal egy fotós kolléga, aki később meg is jelenik, még kapatosabban. Állítólag valami drum’n’bass alapú zenét játszanak (még mindig divat nálunk a dnb?), én meg kicsit szidom magam, minek jövök időben, végignézhetem így a beállást, aztán kezdenek. Tényleg nem rossz, táncos fajta, bár az énekes idegesít itt is, hiába, nem ilyen nyegleséghez szoktam.

Hammerben még elcsípem a Hanoi végét, bár ezt már csak hátulról hallgatom, a hazai „szakmakrémje” pedig megegyezik abban, hogy az ez épp egy Sweet feldolgozás. Népünnepélynek vége, glamsterek haza, true arcok előre, jön a Hammerfall. Ilyet még úgysem láttam, HammerfallOscar, a pókszerű gitáros srác meg nem olyan rettenet élőben mint képeken, ráadásul tud pár szót magyarul is. És hiába nem a stílusom, el kell ismerni, hogy azért ők jók ebben, tényleg. A (régi-új) bőgős srácot év elején még az Evergreyben fotóztam, de hát neki is meg kell élnie valamiből. Joacimnak meg valóban jó hangja van, és van egy lemeze is, amit kifejezetten szeretek, a stoneres (!) Mrs. Hippie, amire rajtam kívül tán még ha hárman emlékeznek az országban. A közönség Joacim tenyeréből eszik, és galoppozás ide vagy oda, valamiért nem tűnik mégsem nevetségesnek a koncert.
Még megnézem miként „barázdabillegetnek” talpig bőrben és szegecsben, hiába no, stílusosan kell zárni a Szigetelést, aztán lassan elindulok kifelé, a torkomat már nem érzem, a bal térdemet sem igazán. Próbálom magammal vinni a hangulatot, ám már nagyon lehetett érezni, hogy mindjárt vége itt is mindennek.
A lehető legbanálisabban (ám számomra fontos mondattal) zárom: jövőre, veletek, ugyanitt!

Valentin Szilvia

Mivel az idei Sziget nem a hazai közönséget célozta be, így nem lepett meg, hogy még egy olyan banda is csupán harmadháznyi embert csalt be a Hammerworld sátorba, mint a nemrég még teljesen megérdemelten és indokoltan nagyszínpados Sex Action. Sex ActionSzaszáék vérprofi, rutinos előadók, így ez persze sem a hangulaton, sem a teljesítményen nem érződött, ugyanolyan jók voltak, mint mindig.

A Hanoi Rocks képében ritka komoly kuriózumot köszönthetett a fesztivál. Én a magam részéről elég alaposan meg is lepődtem azon, hogy meghívták őket, mivel ez a klasszikus glamster vonal aztán tényleg minden, csak nem olyasmi, amit hozzá lehetne passzintani a Sziget betegesen sznobra vett imágójához. Mindenesetre a Mötley Crüe és a Guns N’ Roses legendás finn előképe tényleg itt volt, a legszebb hagyományokhoz hűen kikötői kurvává maszkírozott Michael Monroe pedig már a nyitó Malibu Beach alatt felmászott a színpad oldalsó állványzatára, hogy megmutassa, mi is volt a sztenderd a ’80-as években. A buli aztán ezzel az intenzitással is folytatódott tovább.

Akadnak Hanoi Rocks lemezeim, de nem nagyon szoktak előkerülni, szóval nem vagyok egy kimondott fanatikus, de amit itt produkáltak, az a Sziget egyik csúcsteljesítménye volt, igazi retro-glam show felsőfokon. Hanoi RocksAndy McCoyon persze látszik, hogy több kokaint szippantott fel élete során, mint a fesztivál egyhétnyi többi fellépője összesen, de azért remekül nyomta a patinás riffeket és az egyszerű, de nagyszerű rock’n’roll szólókat. Nem volt nehéz dolga, mivel kiváló segítőtársat kapott Conny Bloom személyében: a rasztás gitáros egykoron egy kimondottan jó svéd rockbanda, az Electric Boys sorait erősítette, és itt is fület gyönyörködtetően finoman pengette hangszerét. Monroe eközben egyszerre volt ott a színpad minden szegletében, ő a szimplán tökéletes frontemberek nem olyan népes táborát gyarapítja. Gyanítom, hogy a kábé félházas közönség nagy részének lövése sem volt a Hanoi Rocksról, de a siker önmagáért beszélt. Remélem, valamelyik kisebb hazai szervezőcég hamarosan visszahozza őket egy wigwamos vagy hajós bulira, mert ez azért ott lenne az igazi (igen, ez most egy kérés volt).

A Hammerfallt eredetileg meg akartam nézni, amire végül technikai okok miatt mégsem kerülhetett sor, viszont sokszor láttam már a svédeket és mindig jók voltak, így nincs okom azt feltételezni, hogy most másként alakult volna. Divat őket kiröhögni, gúnyolni, nem is kell szeretni a zenéjüket – az első két lemezük után már én sem hallgattam őket – , de Oscar Dronjakék nemcsak játszani, hanem hangulatot csinálni is tudnak. A visszajelzések alapján arra következtetek, hogy ezzel a koncerttel több notórius fikázónak is elvették a kedvét a folyamatos macerálástól. Szép számmal akadnak csapatok rock/metal vonalon is, akik náluk ezerszer jobban megérdemlik a cinkelést.

Draveczki-Ury Ádám

További fotók:
Akela
Cadaveres
Demonlord
Eagles Of Death Metal
Isten Háta Mögött
Juliette and the Licks
Lord
Moby Dick
Negative
Nevermore
Pleymo
Replika
Sex Action
Tankcsapda
Vad Fruttik
Wackor
Wendigo
Wisdom
Within Temptation

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.