Shock!

július 01.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Shrinebuilder, Torn From Earth - Budapest, 2010. november 17.

shrinebuilder_k2010

A Torn From Earth-ről most hallottam először, ami nem véletlen: az egyik gitárosi poszton egy lányt felvonultató csapat tagjai baromi fiatalok, de zenei elképzeléseik ennek ellenére igen határozottnak tűnnek. Meglehetősen elvetemült, szétcsapott doom/sludge dalaik nem éppen slágerek – még ezen a vonalon sem –, de a komoly New Orleans-i (elsősorban Eyehategod és Crowbar) hatásokat felvonultató zenében abszolút ott motoszkált valami megnyerő.

időpont:
2010. november 17.
helyszín:
Budapest, Dürer Kert
Neked hogy tetszett?
( 10 Szavazat )

A bandában az énekes Benedek mellett a gitáros Viktor is vokálozik, ami hosszabb távon színesítheti a dolgokat, de ez egyelőre még nem igazán valósult meg, lévén mindketten fába szorult féregként üvöltöztek. Benedek barátunk hisztérikus stílusa ráadásul még a mai mezőnyben is simán titulálható extrémnek, az ember ösztönösen felkapja rá a fejét, de érzésem szerint nem ártana nála némi változatosság, a második-harmadik nóta magasságában ugyanis már nem volt annyira izgalmas a sok egyforma ordítás. Azok a bizonyos riffek viszont nagyon a helyükön voltak, a szépen felépített elszállós betétekről már nem is beszélve. Néhol talán lehetne rövidíteni a dalokon, de összességében ígéretesnek bizonyult ez a bő fél óra, még úgy is, hogy egyelőre elég rutintalanul mozogtak a deszkákon. Ebből még akármi lehet a későbbiekben, szóval érdemes odafigyelni a Torn From Earth-re.

A tagok ugyan nem kedvelik, ha valaki szupergroupnak titulálja a Shrinebuildert, de egy Winót, Scott Kellyt, Dale Crovert és Al Cisnerost felvonultató négyesre elég nehezen tudnék mást mondani, még ha a dolog nyilvánvalóan az underground legmélyebb bugyraiban fortyog is. A formáció fényesen igazolta is a neveket, még ha másképp is, mint azt előzőleg gondoltam volna. Arra utalok ezzel, hogy a tavalyi Shrinebuilder lemez elég elborult ugyan, de összességében mégis a Wino-féle jammelős, doomos jelleg érvényesül rajta jobban. Ezzel szemben élőben a zenekar olyan földrengésszerű apokalipszis-zenébe fordította át ugyanazokat a dalokat, hogy sokkal közelebbinek tűnt a produkció a Neurosis agy- és léleknyomorgató súlyosságához. Mindenféle cécó nélkül feljöttek a színpadra, kicsit állítgatták a hangszereket, aztán belecsaptak a Pyramyd To The Moonba, és ahogy végigmentek a lemez dalainak jammelésekkel kibővített, elnyújtott változatain, valamint egy Crover által elénekelt, szanaszét brutalizált Creedence Clearwater Revival feldolgozáson, az ember szép fokozatosan belesüllyedt a padlóba.

Olyan irgalmatlan töménységgel és erővel jöttek szembe a szétkent, masszásan sűrű riffek és a még elborultabb elszállós betétek, amihez fogható különlegességhez csupán pár alkalommal volt eddig szerencsém. A Crowbarral vagy a Meshuggah-val történt első élő találkozásaim jutnak eszembe hirtelen ennyire sokkoló élményként… A préshatásra csak rátett egy nagy lapáttal a kegyetlen hangerő és a tömény hangzás, amiről ugyan hallottam negatív véleményeket is, de a Dürerben attól is függ, mit hallasz, hogy éppen hol állsz. Közvetlenül a keverő előtt, középen mind Wino és Scott gitárja, mind a meggörnyedt Cisneros széttorzított basszusa letaglózó erővel és kellően tisztán dörgött. Utóbbi egyébként teljesen egyenrangú frontembernek bizonyult két társával, torz fantasyfigurát idéző kinézete miatt végig vonzotta a tekinteteket. Ez igencsak megdobta a látványt, bár az őszülő Wino és a hegyomlásnyi méretű, rettentően csúnya Kelly kiállása eleve olyan, ami felett nem lehet átsiklani. Crover inkább csak megbújt hátul, de amiket játszott, arra nem lehetett nem figyelni. Nem vagyok különösebb Melvins rajongó, így csupán most tudatosult bennem, hogy Dale is ugyanakkora zseni, mint a többiek, ilyen őserejű, lüktető dobolásra csak kevesen képesek. Wino eszehagyott szólóira meg már inkább ki sem térek… És persze példaértékű volt az is, ahogy – a lemezhez hűen – megosztották egymás között az énektémákat.

Setlist:

Pyramyd To The Moon
The Architect
Blind For All To See
Science Of Anger
Nagas 1 & 2
Effigy
We Let The Hell Come
Solar Benediction

Inkább amolyan transzba esett jammelés volt ez az egész 70 perc, mintsem hagyományos koncert: ahogy haladtak előre, úgy pörgették bele magukat és a közönséget is egyre jobban a zenébe, egy ponton átlendülve pedig már tényleg teljesen szürreálisan hatott minden lefogott hang, minden szétgerjesztett nyújtás, minden elüvöltött szó. És ami tényleg bizarr: úgy jött létre tökéletes rezgés a zenekar és a megjelentek között, hogy a tagok a be- és elköszönésen kívül egy árva mukkot sem ejtettek ki a szövegsorokon túlmenően, az egyetlen direkt kapcsolat a közönséggel az volt, amikor Scott – meglepő határozottsággal – lerúgta a színpadról az este első és utolsó színpadmászóját. De ahogy a végén eljátszott Solar Benediction tetőpontján hárman állták szembe Crover dobcuccát, majd a jammelős rész után légkalapács-erővel hozták vissza azt a bizonyos gigantriffet, az bizony minden pénzt megért, egyszerűen katartikus hatása volt. Előző életei valamelyikében tuti, hogy Wino és Kelly is valami sámánféle lehetett…

Szélsőséges, elképesztően masszív hangfolyamot kaptunk ezen az estén négy underground legendától, ami garantáltan eltért sokak előzetes várakozásától, de kerekebb aligha lehetett volna. Életem egyik legsúlyosabb koncertélménye volt ez az este Winóékkal, ez nem is kérdéses.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.