Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metal Odyssey Festival 2001 - Graz, 2001. április 7.

A nem akármilyen neveket rejtő fesztiválturné odisszeája aznap épp a magyar határ közelébe vetette az öt csapatot, mi pedig egy totálisan megszállott, nyughatatlan rajongókból álló ötös tagjaiként eredtünk a nyomukba. Amilyen sokszínű a fellépők névsora, olyan vegyes a társaság is: kit a Nevermore, kit az In Flames vagy a Dimmu Borgir vonzott leginkább...
időpont:
2001. április 7.
helyszín:
Graz, Orpheum
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
És ne feledjük a Lacuna Coil nevét sem! Na, mi a közös az eddig felsorolt négy zenekarban? Hát az, hogy előzőleg mindegyikük játszott már hazánkban. A Coil például kétszer is megfordult nálunk, nekem mégis csupán most nyílt alkalmam lefigyelni őket.

Amúgy nem bolondulok az effajta zenéért, de ezek az olaszok megfogtak! Akárcsak a The Gathering a legjobb albumain, ők is szerencsésen el tudják kerülni, hogy a lemezeiket belengő hangulat unalomba forduljon, azaz van jó pár kitűnő dal a tarsolyukban. Ráadásul a színpadon elevenebbek holland pályatársaiknál (túl azon, hogy maga a zenéjük is földközelibb, kevésbé lebegős). Különösen Cristina, az énekesnő van elemében. Élőben is nagyon kellemes a hangja, amellett pedig valóban elő is adja, amiről énekel, klassz látni rajta ezt az átélést. Az ilyen minőségi atmoszférikus dolgokat nyugodtan elő lehet venni mondjuk valami brutkó, riffelős agygyalulás után és tök jól esik hallgatni, próbáljátok csak ki. Nekünk ugyan pont a Lacuna Coil nyugisabb muzsikájával indult a buli, mert a nyitó Susperia műsorát sajnos lekéstük, de soha rosszabb kezdést!Nevermore

A folytatásra pedig nem is tudom, mit mondjak. Talán csak egy szót: Nevermore!!! Én megmondtam, hogy őket bárhol, bármikor... Pedig elméletileg csalódást is jelenthetett volna, hogy mindössze 45-50 percet kaptak és a Dead Heart... album előtti időket csupán a Next In Line nótával idézték fel, viszont így is előkerült olyan dal (Evolution 169 - IGEN!!!), amelyik nem egészen egy hónappal azelőtt Pesten kimaradt a szórásból! Meg egyébként is, mi rosszat szólhatnék, amikor immár másodjára csapódott az arcomba élőben a Narcosynthesis, az Inside Four Walls, a Believe In Nothing, satöbbi, méghozzá ilyen pusztító hangzással?! Warrel Dane lényében egyesül az elborult, ám mégis tisztán látó, éles elméjű filozófus, a súlyos gondolatokat emberien tolmácsoló frontember és a zseniális énekes, társai pedig ismét véghezvitték a rájuk jellemző embertelenül technikás, de csoda lazán előadott hangszeres játékot. Műsorukat nem kísérte földöntúli fényshow, a központi szerep ezúttal is az öt zenészé volt. Profin, rutinosan, de szívvel-lélekkel nyomták le a bulit, amelynek zárásaként, a teljesen kifacsart, beteges The Sound Of Silence végén Warrel az őrjöngő tömegbe vetette magát.

Tauszik Viktor

Göteborg lángoló zenekara, az In Flames kétségkívül korunk vezető északi metal csapata, s koncertjeikkel sorra felülmúlják önmagukat. Ugyan hol már az a Mind Over-es feszt, ahol rettentő kásás, csapnivaló hangzással léptek fel, s ami oly kiábrándítóvá tette őket? Azóta a zenéjük is módosult valamelyest, kiadtak két olyan albumot, melyeknek bármelyik száma tökéletes koncertnóta, és eddigi munkásságuk legjobb dalainak kiválasztásával olyan erős programot állítottak össze ismét, melyben egy másodpercnyi üresjárat sem volt. A szimpatikus svédek ezúttal is azzal a "félidióta" intróval léptek színpadra, amellyel már Budapesten is megörvendeztettek minket, de ami ezután következett, az már bizony nem volt piskóta!

Mindamellett, hogy hangulatilag is a legtökéletesebben követték egymást a legtutibb darabok, egy olyan fény-és pirotechnikai showt mutattak be, ami tőlük teljesen szokatlan volt számomra. Hatalmas lángoszlopok, szikraeső, és a Square Nothingnál tűzszegély a színpadon, mintha a Metallica fantasztikus '93-as MTK-stadionos fellépését juttatta eszembe, pláne hogy még egy frankó kis arany(konfetti)esővel is megszórtak minket a záró Colony (óriási!!!) közben, ami egy hatalmas robbanást követően hullott a magasból. De míg a Metallica ma már nem igazán a metalközönséghez szól, addig az In Flames tökéletesen megérett arra, hogy átvegye a helyüket (remélhetőleg végérvényesen). Bár kevesebb idejük volt, mint Pesten a saját bulijukon, de mégis szinte az összes remek dalukat eljátszották (Only For The Weak - fenomenális!!! -, Episode 666, Embody The Invisible, Ordinary Story, Pinball Map...). A színpadot rendesen bemozogták; Anders ugyan most nem volt olyan poénkodós kedvében, mint Pesten (hiába na, nem voltak itt a Dark Tranquillity-s haverock, akik leitathatták volna...), mégis igazi frontemberhez méltóan vezényelte végig a bulit. Jesper viszont, ezt ellensúlyozandó, szokatlan intenzitással és fülig érő mosollyal muzsikált, és szórta egyre-másra a szarvacskákat. Ezúttal már nem Dick Löwgren játszott basszuson, hanem visszatért Peter Iwers, így ismét teljes volt a banda (bár meg kell hagyni, Dick is remekül illett közéjük). Előadásukkal pont azt nyújtották, ami után az ember csak még inkább vágyik a koncertjeik után.

Norvégia sötét hercegei hírnevükhöz méltóan misztikus és sejtelmes ködbe burkolózva léptek a deszkákra. Az új Dimmu Borgir albumhoz sajnos akkor még nem volt szerencsém, de azt leszűrhettem, hogy ezek az új darabok rettentő kemények, egyszersmind sokkal színpadiasabbak, mint mondjuk az Enthrone dalai. Viszont akárcsak az In Flames-nél, náluk is tökéletes volt a műsor felépítése. Nagyon jó zenészek, ez teljesen nyilvánvalóvá válhat bárki számára, aki megnézi őket élőben. A hangzásra sem lehetett panasz, mert igazán nagyon penge volt.

Számomra mégis Simen volt az, aki messze kimagaslott a többiek közül, hihetetlenül gyönyörű hangja (és égimeszelő termete, ha2!) miatt, amire szerencsére nem kellett túl sokat várnunk. Harmadik számként jött az Insight & The Catharsis, az egyik legfantasztikusabb daluk; mit ne mondjak, hátborzongató élőben hallani az "Oh, dreadful angel of mine" kezdetű sorokat Simentől! Rettentő nagy kár, hogy mennyire nincs kihasználva ez a páratlan hang. A Dimmu Borgir igazi kincset rabolt el a Borknagartól, az már csak rajtuk múlik, mennyire tudják ezt megőrizni. Akárcsak svéd kollégáiknál, itt is rendesen fel-felgyúltak a tüzek, bár olyan sűrűn nem, mint az In Flames-nél. A leghatásosabb az a jelenet volt, amikor Nick dobost négy kisebb lángcsóva ölelte körül, pokoli hangulatot árasztva ezzel. Túl hosszúnak az ő programjuk sem tűnt, igazán lett volna még mit eljátszani. A legnagyobb "sláger" viszont még sikeresen belefért, hatalmas ováció közepette zárásképp felhangzott talán a legnagyobb Dimmu Borgir-himnusz, a Mourning Palace.

Mindent összevetve úgy gondolom, ismét egy igen erős mezőny fesztiválját láthattuk/láthattuk, és nagyon sajnálom, hogy honfitársainkat, amiért nem lehetett részük ebben az élményben. Igen pozitív dolog lenne, ha Magyarország is végérvényesen Európához tartozna; na de nem panaszkodom, mivel mostanában azért elég sűrűn felbukkannak nagy nevek a mi szeretett fővárosunkban, és az is megkönnyíti a dolgunkat, hogy viszonylag kis távolságot kell utazni (nagy elhatározással) egy esetleges külföldi buli kedvéért. Ezúttal egy plusz kellemes meglepetésként ért "sógorék" szokatlanul lelkes közönsége, akik abszolút nem osztrák módon mulatták végig a koncertet, szerves részeként a shownak (no persze, a magyar virtust nem múlhatták felül...). Szóval testvérek, ha Ausztriába készültök, erős meggyőződéssel javaslom Grazot. Tökéletes kis est volt, legyen benne részetek legközelebb Nektek is.

Rempi (fotók is)

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.