Shock!

Az ember ahogy öregszik, egyre inkább megtapasztalja, hogy nincsenek véletlenek, az események láncolata azonban még így is képes meglepetéseket okozni. Történt ugyanis, hogy év elején újabb interjút készítettem Steve Vaijal, a sajtósa pedig mintegy mellékesen megjegyezte: a Lynyrd Skynyrd ügyeit is intézi, érdekelne-e egy hasonlóan nagyobb lélegzetvételű beszélgetés a zenekarral, ha már hosszú idő után úgyis Európába jönnek? Gondolhatjátok, mennyire csigázott fel a lehetőség, amikor pedig világossá vált, hogy Rickey Medlocke lesz az alany, már nyúltam is a képzeletbeli bakancslistám után, hogy kipipáljam rajta a nevét... A háromnegyed órás eszmecsere minden várakozásomat felülmúlta, lett is belőle egy hétoldalas cikk a Music Media magazin aktuális nyomtatott számában, a csapat pedig hálája jeléül meghívott az osztrák bulira másodmagammal. Nem mindennapi gesztus és megtiszteltetés volt, amit nem lehetett visszautasítani!

A páros belépő annak rendje és módja szerint várt minket a Sankt Pöltenben lévő VAZ rendezvényközpont pénztárában, időközben pedig az is kiderült, hogy az eredetileg szabadtéri bulit a gyalázatos időjárás miatt hál' istennek bevitték a fedett részbe. A méretében a Barba Negra Red Stage nagyságát idéző Halle B a VAZ legnagyobb terme a három közül, és tetszés szerint konfigurálható, a nézőtér aktuális elrendezése láttán viszont azon morfondíroztam, hogy vajon ebben az esetben mire gondolhatott a költő? A csarnokot tudniillik a rendezői balon a keverő magasságában lezárták egy VIP-tribünnel, amin alig lézengett pár néző, ezzel pedig létrehoztak egy nehezen értelmezhető, L-alakú küzdőteret, aminek alaposan megtelt a bejárat felőli hosszabbik szára, ezzel szemben a túlsó rövidebbik rész kellemesen szellős maradt. Ki érti ezt? Mindegy, jó, hogy időben érkeztünk, így még kényelmesen be tudtunk állni a lelátó elé a keverő vonalában, Rickey Medlocke-kal szemben.

Az előzenekart ezúttal semmiképp nem akartam elszalasztani, és ezzel láthatóan nem voltam egyedül: némi meglepetésre a Deep Purple gitárosa, Simon McBride csatlakozott a Skynyrdhez ezen a túrán, őt pedig kifejezetten kedvelem és nagyra tartom. A brit gitáros nem okozott csalódást, pedig az év elején megjelent feldolgozásalbuma megturnéztatása akár magában is hordozhatta volna egy ordas hakni lehetőségét. Ám erről szó sem volt. Merthogy Simon nagyon komolyan vette a bulit, és a rendelkezésére álló háromnegyed órában olyan szettet tolt, hogy az állunk is leesett. A műsora gerincét jó arányérzékkel fűzte fel a pár évvel ezelőtti kiváló The Fighter lemez és a mostani korong legjobb pillanataira. Azt ugye tudtuk eddig is, hogy McBride micsoda gitáros, azt viszont nem, hogy énekesként hogyan áll helyt élőben: nos, kábé ugyanúgy, azaz vérprofin. Amit két társával elővezetett tradicionális angol blues rock címen, annál többet nem is érdemes tudni erről a műfajról. Saját dalaiban ráadásul kiválóan vegyíti a régi nagyok, leginkább Gary Moore örökségét a modernebb felfogású, populáris megközelítéssel: a High Stakes és a Show Me How To Love zsenialitása totál kifektetett, ez tényleg a legmagasabb szint ebben a sportágban, de a shuffle-tempójú King Of The Hill és a szintén tökös Dead Man Walking sem volt kevésbé óriási.

A feldolgozásokért alapvetően nem lelkesedem, de Simon ezekkel sem nyúlt mellé, sőt: sosem gondoltam volna, hogy valaha is élőben fogom hallani a Mr. Mister Klasszikushockban nemrég taglalt Welcome To The Real World albumáról a Uniform Of Youth dalt, ráadásul az eredetivel megegyező minőségben, de most megtörtént. Bryan Adams Kids Wanna Rockjának parázs szólókkal megnyújtott verziója is baromira adta magát ebben a lecsupaszított power triós közegben, ezt éppúgy saját képére formálta, mint a Free agyonjátszott The Steeler klasszikusát, amit bizonyítottan lehet még izgalmasan játszani. Aztán ott volt a The Cure-féle Lovesong, melynek elő taktusait követően a feleségem döbbent arccal tette fel a költői kérdést, hogy „mégis, miként szólhat ez így?!″ Na igen... Szemernyi túlzás nincs abban, amikor azt mondom, hogy ez lemezminőségű sound volt. Nem viccelek, ehhez fogható tökéletes koncerthangzást alig hallottam pályafutásom során, fület gyönyörködtető volt az egész, közben pedig elkerülte a klinikai sterilitás csapdáját is a jól adagolt improvizatív betétekkel. Együtt lélegzett az egész produkció, a Black Night és a Speed King köré font instrumentális Purple-egyveleggel pedig az utolsó embert is az ujja köré csavarta a gitáros. Iskolajáték volt!

A Lynyrd Skynyrd gárdáját sokszor éri az a vád, hogy tulajdonképpen saját maguk tribute-zenekarát alkotják, ez azonban nagyon igazságtalan. Tény, hogy az utolsó mohikán, Gary Rossington gitáros halálával szigorúan nézve már nem maradt eredeti tag a balsors által többször is megvert bandában, de vajon ez tényleg ennyire lényeges kérdés? A legendás southern rock alapcsapat 1973 és 1977 közötti klasszikus időszakában is jó néhány lényeges tagcsere történt, minek következtében náluk még azt is nehéz lenne meghatározni, hogy melyik volt a legfontosabb, legmeghatározóbb összeállítás a Ronnie Van Zant énekes és Steve Gaines gitáros elvesztésével járó, tragikus repülőszerencsétlenség előtt. Ehhez képest a túlélő Rossington és Billy Powell billentyűs vezetésével, illetve Ronnie öccse, Johnny Van Zant énekes csatasorba állításával 1987-ben újjáalakított társaság lassan négy évtizede teszi a dolgát. Oké, közülük már csak Johnnyval lehet számolni, de 1996 óta itt van az a Rickey Medlocke, akire én vastagon eredeti Skynyrd-muzsikusként tekintek, hiszen 1971-től dobosként tevékenykedett a jacksonville-i alakulatban, míg a többiek között szintúgy találunk olyanokat – például az egykori Damn Yankees-ütős Michael Cartellonét –, akik már évtizedek óta lojálisak a csapathoz.

Szóval ez bőven legitim így is, a kiváló újkori albumok ismeretében pláne az, jóllehet ez magával hoz egy kényes kérdést: ha a banda jelenlegi inkarnációja saját jogon, kurrens albumokkal képezi integráns részét a Skynyrd-folklórnak, és amúgy is a ráadás ráadáskörénél tartanak, akkor mi a pokolért mennek ennyire rá a nyilvánvalóra, miért nem merítenek kicsit mélyebbről, amikor nagy ritkán átjönnek Európába? A közönség is abszolút műértőnek tűnt, garantáltan nem csak a Sweet Home Alabamáért és a Free Birdért jöttek ki a népek, mégis a best ofot kapták. A magam részéről nem vagyok megveszekedett Skynyrd-fanatikus, nem lábad könnybe a szemem a Simple Man vagy a Tuesday's Gone hallatán, de az határozottan zavart, hogy az elmúlt harmincöt évet semmi nem reprezentálta a koncertprogramban, pedig a Still Unbroken-re minimum számítottam. Persze, most mondhatod, hogy mit siránkozik ez itt, ingyenjegyekkel a kezében, és tudod mit? Igazad is van, úgyhogy inkább nézzük azt, miért volt félig tele az a bizonyos pohár!

A Workin' For MCA-vel kezdtek, ami azonnal megadta az alaphangot, a megszólalás pedig erőteljes, hangos és arányos volt. Egyetlen bajom akadt csupán a hangzással, a Rossington helyén pengető Damon Johnson gitárjából ugyanis csupán a buli középső harmadában hallottam valamit. Medlocke Explorere és Mark „Sparky″ Matejka Stratocastere gyönyörűen átszólt a bandán, Damon Les Paulja ezzel szemben elveszett a keverésben. Lőrincz Karcsi barátom, az Asphalt Horsemen frontembere az első sorban állt, elmondása szerint ott minden perfekt volt, tehát elképzelhető, hogy csak mi nem álltunk jó helyen, mindenesetre a híres tripla gitárharmóniák így nem jöttek át maradéktalanul. A koncert ettől persze élvezetes maradt, a harmadikként érkező nagy favorit, a That Smell idejére pedig Johnny már a tenyeréből etette a publikumot. A végig mosolygó, láthatóan lelazult énekes hallatlan rutinnal vezényelte le a bulit. A hangjára sem lehetett panasz, ahogy Carol Chase és Stacy Michelle vokalisták is kitettek magukért, a Skynyrdnek ők is elválaszthatatlan részét képezik. Amúgy a basszer Robbie Harrington ugyancsak hibátlanul tette a dolgát, a hangszerét is jól lehetett hallani, Cartellonéval pedig sziklaszilárd alapot adtak a többiek alá. A billentyűs Peter Keys ragtime-os zongorázása szintén élményszámba ment, elképesztő energiákkal vegyített alázattal adaptálta az autentikus ragtime-elemeket sem nélkülöző témákat.

A koncert legjobb része számomra a Saturday Night Special és a Down South Jukin' kettősével érkezett meg, addigra már mindenki rendesen belemelegedett a mókába. Rickey Medlocke előzetesen annyit elárult, hogy a slágerek mellett próbálnak majd nem annyira magától értetődő rajongói favoritokat is előásni, így került a programba a Cry For A Bad Man és a The Needle And The Spoon is, egyértelmű csúcspontként. A vége felé a Rossington emlékének ajánlott Tuesday's Gone, a Call Me The Breeze és az elmaradhatatlan Sweet Home Alabama hallatán aztán kitört az össznépi üdvrivalgás, amit meg is értek: mezei szimpatizánsként is át lehet érezni, hogy a Skynyrd sokkal több szimpla rock′n′rollnál: mint oly sok intézményesített bandánál, az ő esetükben is valódi hitvallás és életérzés társul a zenéhez, ami összetartozást és testvériséget jelenít meg, talán még erősebben is, mint másoknál.

A ráadásban a Free Bird jött, amit stratégiai okokból már messzebbről füleltünk meg, hogy elsők között érhessünk ki a parkolóba, és még a tömeg előtt kereket oldhassunk. Örülök, hogy megnéztük a csapatot, végtelenül professzionális műsort adtak, szóval összességében megérte autózni értük pár száz kilométert. Őket is látni kellett egyszer, ki tudja, akár az utolsó adódó alkalom is lehetett ez. Arra azért kíváncsi leszek, hogy lemezfronton várhatunk-e tőlük még valamit, mielőtt lehúzzák a rolót, ahogy arra is, hogy Rickey Medlocke tényleg komolyan gondolta-e a 2026-os Blackfoot-turnét a kontinensen...

A fotók az aktuális európai turné vegyes állomásain készültek.