Shock!

október 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Judas Priest, Kalapács - Budapest, 2002. március 30.

A kalandok folytatódnak. Ott tartottam, hogy rohanás a helyszínre, rövid várakozás után megkaptam a fotópasst, lássuk tehát a helyszínt. Meglehetősen terjedelmes méretű a csarnok, a terem méretéhez képest a színpad egy kicsit lehetne nagyobb is, a padló beton, viszont a szellőzés teljesen jó.
időpont:
2002. március 30.
helyszín:
Budapest, SAP Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )
Hátul padok és asztalok, ruhatár viszont nincs, ami azért elég nagy balfogás, mindenki cipelheti a kis motyóját, kabátját a koncert alatt. A wc-t nem néztem meg, de úgy hallottam tiszta, kulturált. Oldalt büfé, hátul italautomata. Ennyit a helyszínről.

A közönség lassan gyülekezett - ezzel azt szeretném érzékeltetni, meglehetősen szellősen voltunk a teremben, ami betudható a környező országoknál is jóval húzósabb jegyár miatt. Ha mondjuk ötezer forint lett volna a jegy bőven többen jöttek volna, és még akkor is jól járt volna a szervező cég. Viszont így nem kellett a másik lábára taposni, a hasába könyökölni, szép kényelmesen elfért mindenki - mondjuk ki, olyan háromnegyed ház lehetett, az sem zsúfoltan. A közönség átlagéletkora 30-35 körülire tehető, nagyon sok őszülő halánték, apuka-anyuka, botos ember, tisztes családfő, öltönyös üzletember bólogatott és énekelt lelkesen a koncerten. Ebből következik, hogy még a színpad előtt sem volt az az eszeveszett nyomulás - hál'Istennek, bár minden koncert ilyen lenne. Jól éreztem magam, és jelen esetben fiatalnak, hehe. Na igen, aki a hetvenes években volt tizen- huszonéves, az ma már középkorú. De jó érzés volt látni, hogy a zene szeretete nem múlik el a kor előrehaladtával sokaknál.

Miután jól kibámészkodtam magamat, előrementem, hogy a többi fotóssal bejuthassunk a színpad elé. Nem ment az olyan könnyen. Egy rendkívül okos tekintetű biztonsági ember meg akart győzni, hogy ezzel a pass-szal a keverő környékéről lehet fotózni - hallott már valaki ilyet? A terem közepéről, a tömegből, ahonnan max. csak az előttem álló fejeket lehetne lekapni, a színpadhoz minimum egy négyszázas teleobjektív kellene, meg különben is, ekkora baromságot még nem hallottunk - és bőszen mutogatta a falra kiragasztott cetlit, ahol világosan le volt írva melyik pass hova érvényes. Kellően felháborodva megkerestettük a szervező hölgyet, hogy intézkedjen. Intézkedett. Sűrű elnézések közepette bejuthattunk végül a színpad elé. A Kalapács koncertet végig lehetett fotózni, a Priestet csak a szokásos első három szám - vaku nélkül kombinációban.

Kalapács. Jut eszembe, az első infóm arról szólt, hogy Quimby lesz az előzenekar, amin nem kicsit képedtem el, nem is kommentálom mit gondoltam erről, de úgy tűnik valaki meggyőzte a szervező céget, hogy ez metal koncert lesz, vagy mi. Így jött Kalapács Józsi és zenekara. A csapat albumait nem ismerem, fotózás közben nem is nagyon figyeltem, viszont az feltűnt, hogy játszottak Oment és Pokolgépet, precízen, hiába, régi motorosok már a szakmában. Sárközy Lajosnak is divatos frizurája van már - egyébként úgy látszik ez valami trend a kilencvenes évek eleji dallamos rockbandák ma is működő zenészeinél, hogy egyenfrizurát vágatnak  - Józsinak a magas hangok nem mentek annyira, mint kellett volna, de korrekt műsort adtak. Akadtak olyanok akiknek tetszett és akiknek nem, ízlés dolga, de azt hiszem a Judas előtt akármilyen zenekarnak baromi nehéz dolga lett volna, Kalapácsék jól tudták ezt, nem is azzal foglalkoztak, hogy most iszonyatosan letarolják a közönséget.

Rövid átszerelés után jött végre az áhított, minden heavy metalok ősatyja, a barázdabillegetés feltalálója, a Judas Priest! (Kurva magas volt a színpad és sajnos elég hátul voltak a zenészek, fotózás szempontjából őrjítő volt az a három szám, Ian Hillből és Scott Travisből semmit az égvilágon nem lehetett látni, legközelebb viszek magammal kislétrát, de egy hokedlit biztosan.) Ripper egy térdig érő ezüstkabátban, baseball sapkával a fején - ezt igazán a szállodában felejthette volna - jelent meg, és belevágtak a Metal Gods-ba. Tökéletes kezdés, bár én az említett okok miatt az első három számból szinte semmit nem érzékeltem, utólag kérdeztem meg mi is volt (utána a Heading Out To The Highway és az A Touch Of Evil). Ezután fotómasinák lerak, gyorsan vissza, és valahogy mindig egy kicsit előbbre és előbbre keveredtünk, végül a színpadtól olyan tíz méterre állapodtunk meg. A hangzásra annyi panaszom lenne, hogy a dobok nem voltak tökéletesek, a pergő sokkal hangosabb volt a tamokhoz képest, a többivel nem volt különösebb problémám, és még csak meg sem süketültem különösebben, szóval a sokat átkozott túlhangosítás sem zavart be.
A színpad hátulján hatalmas Demolition felirat, a dobcucc mellett kétoldalt állvány, amire Ripper néha felmászott - meg a végén mindannyian -, semmi extra nagy látványosság, pirotechnika meg ilyes, de nekem speciel így jobban is tetszett, sokkal közvetlenebb, emberibb, klubkoncert-hangulatú volt így a buli.

Jöttek a dalok, vegyesfelvágottként, szerencsére az új lemezről túl sokat nem játszottak - bár ezt lehetett sejteni előre még azoknak is, akik nem ismerték a turné bármelyik eddigi állomásának számlistáját. Egyébként érdekes volt megfigyelni, hogy a legnagyobb üdvrivalgás - avagy sikítozás, kiabálás, kezek magasba emelése - inkább a legrégebbi klasszikusok hallatán csendült fel, pl. a kihagyhatatlan Breaking The Law - felteszem ha nem játszották volna el, a közönség dühödt fenevadként lincselte volna meg a zenekart  - valamint nagy meglepetésként ért mindenkit a Turbo Lover - ami ugye csak hosszú évek után ért be a rajongóknál, nekem mondjuk nem volt vele bajom sosem, bár magyarul elég idióta a szövege van ennek is, de nagy élmény volt hallani ettől függetlenül.

A Demolition legjobbja, a Hell Is Home rögtön ezután következett, élőben nagyot ütött, súlyos, középtempós durvulat, modern, és még van egyfajta sajátos hangulata is. A dalok között a szólóknál Ripper néha árnyékbokszolt - amit már sok helyen olvashattunk, de élőben csak most csekkolhattuk le milyen is ez - vagy eltűnt hátul, esetleg bemutatta a Ripper-féle fejlóbálást. Sokan vannak úgy, hogy nyúlja Halfordot, vagy egész egyszerűen kevésnek tartják az éneklésen kívüli színpadi munkáját, nekem semmi bajom nincs vele, ilyen és kész, egy fiatal szimpatikus aranytorkú srác, akinek kicsit idétlen a mozgása. A szokásos: "heavy metal, Judas Priest" szólamot többször elpotyogtatta ugyan, de elnéztük neki. A lényeg a torkában van, nem?

Ha már hang, akkor arról is szót kell ejtenem, amikor Ripper hosszan kitartva sikoltozott, az valami eszméletlenül fülsimogató élmény volt!!! Oké, így leírva idétlenül hat ez is, de ott és akkor tartós libabőrt okozott a szimpla sikítozás. Ez egy ilyen dolog. Valamint visszatért a szimultán barázdabillegetésbe vetett hitem, valahogy a pipaszárlábú Downing/Tipton duótól kicsit sem bír nevetséges lenni, ha párban lengetik fel- és alá a gitárjuk nyakát, sőt. Az úgy jó, azt úgy kell. Végül is, Judas Priest koncerten vagyunk vagy mi. A koncert közepétől meg azon kaptam magam, hogy szolidan léggitározom. Hahh, évek óta még csak hasonlót se műveltem nyilvános helyen!  Ian Hill bebetonozott lábbal, derékból bangelve nyomta végig, néha megmosolyogtatóan ütemtelenül, kedélyes pocakos nagyapóként. Scott Travis pedig megpróbált elkápráztatni minket azzal, hogy egy-egy kiállás közben feldobja a dobverőt, majd egy laza mozdulattal elkapja és a következő csapást lendületből viszi tovább a bőrre - na ez nem sikerült mindig, jó párszor máshova pottyant az a dobverő, nem halálpontosan a tenyerébe. Egyébként a Kalapács koncert alatt ott mászkált a nézőtéren, ha valaki ott egy hórihorgas cérnaszálat látott kószálni, amint óvatos mozdulattal bedugja a zsebébe az addig a nyakában függő passt, na az ő volt.

Röpült az idő, és máris elérkeztünk a koncert ráadásblokkok előtti utolsó dalához, mikor is eltűnt mindenki a színpadról, majd Ripper gurult be egy gyönyörűséges Harley Davidsonon, élvezettel húzta a gázt, a hangfalakból szívet melengetően röfögött, bőgött a motor hangja - persze nem a színpadié, azért nem pufogta tele a színpadot benzingőzzel, hogy utána fulladozzanak még húsz percig. Na, mi jött ilyen felvezetés után? Naná, hogy a Painkiller! Állat!!!! Rövid szünet, visszataps, és máris a The Helion/Electric Eye csendült fel, amit élőben hallani maga volt a gyönyör! Utána a United - ami szintén meglepetés volt sokak számára - majd még egy kihagyhatatlan záró dal, a Living After Midnight. Megint rövid szünet és a legutolsó dal, a búcsú, Hell Bent For Leather. Lecsengett az utolsó hang, a zenészek kivonultak a színpad elejére relikviákat dobálni, K.K. megszabadult a pólójától, de nem dobta be a közönség közé, megcsodálhattuk habtestét. Ripper előzőleg már bedobta a "törülközőt", szó szerint, egy "szerencsés" rajongó a magáénak tudhatja az izzadságfoltoktól tarkított zöld frottír anyagdarabot.  Akadt egy elég inkorrekt húzás valakitől a közönség soraiból, bedobtak Rippernek egy pólót - Halford pólót - amit az énekes egy dühödt arckifejezéssel kommentált és laza mozdulattal visszarúgta a közönség soraiba. Azt hiszem paraszt húzásként értékelte mindenki a kedves ismeretlentől...

Mit mondjak? Rövid volt ez az egy és háromnegyed óra, két órára számítottam, de szerintem ezzel nem voltam egyedül. Elfért volna még egy You've Got Another Thing..., egy Night Crawler, hogy csak a legalapvetőbb hiányosságokat említsem. Húzós volt a jegyár, de megérte, a Priestet látni kell az életben, legalább egyszer!

Valentin Szilvia

Vajon nem lehetett volna legalább valamicskét lefaragni a ritka borsos jegyárból? Meggyőződésem ugyanis, hogy nem kevés potenciális látogatót sikerült így elriasztani egy ekkora koncerttől! Ez tartotta távol az embereket, nem a tavalyi Demolition album elleni "lejáratókapmány" a sajtóban. (Akit bővebben érdekel a véleményem róla, a kritikák között továbbra is megtalálja, nem tartom szükségesnek újból részletezni...) Akik mégis eljöttünk, kicsit talán több mint a felét megtöltöttük a csarnoknak, nagyjából a keverőig állt a nép. Feltűnően sok volt a 30-as éveit taposó arc és akadtak idősebbek is, ami persze nem akkora meglepetés, de szerencsére a fiatalok, a második X alattiak is képviseltették magukat. A lemezre készülő Kalapács Józsinak és csapatának nyilván hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ilyen lehetőséget kapott az élő szereplésre, ám be kell látni, most Ripperék miatt jött a nagyérdemű, régi Pokolgép ide, Omen oda. Akit Józsi jellegzetes stílusa, egyénisége vonz, nézze meg őt és társait egy önálló esten, ahol a hangzás is csak fényévekkel jobb lehet, mint itt a rajtuk belőtt óriásmotyó köhécselése. Ének és ritmusok minden mennyiségben, gitárok sehol - az ember kezdett aggódni...

Aztán az intro moraja és a Metal Gods méltóságteljes bevonulása után minden aggodalom elszállt: a tavaly nyári ausztriai fesztiválbulit követően hazánkat is bevette a Judas Priest! A Heading Out To The Highway és a démoni A Touch Of Evil is már kellően hangos és tiszta fémfolyamot árasztott, a zenészekből pedig olyan szintű profizmus és felszabadultság sugárzott, hogy az döbbenetes! A Tipton/Downing gitárpáros, mintha nem is ötven, hanem mondjuk csak feleannyi évet hordozna a vállán, folyamatosan mozgott, ugrált a színpadon, úgy zúdították a nyakunkba a hozzájuk hasonlóan kortalan riffeket és szólókat. Ian Hill sem adta alább, korát meghazudtoló elánnal végezte a non-stop törzsdöntéseket, csak ő szokásához híven hátrébb, a hangfalak árnyékában épített ki állást magának. A náluk fiatalabb korosztályhoz tartozó, de szintén kipróbált, régi arcnak számító Scott Travis halálpontos és elképesztően látványos játékkal hengerelt le. Dobverőjét gyakran csaknem a mennyezetig röptette, majd kapta el ütemre, mialatt egy-két összetettebb figurát is fél kézzel ütött ki! Ripper meg járt-kelt, öltözött-vetkőzött (baseball-sapkáját végig megtartotta), motorozott és az egész koncert alatt beszélt hozzánk összesen annyit, mint a dupla Meltdown koncertalbumon két dal között, ha-ha!.. Viszont hihetetlen nagyokat énekelt!

Élőben képes a sokszorosát adni a lemezeken hallottaknak, és ami igazán bámulatos, úgy vállalkozik ilyesmire, hogy a dolog ne öncélú hangszál-akrobatikának tűnjön. A fickó nem önmagát vagy Rob Halfordot akarja túlénekelni, túlsikoltozni, neki tényleg ilyen adottságai vannak és így tud élni velük! Mondom, profizmus... Én a Beyond The Realms Of Death alatt készültem ki teljesen. Túl azon, hogy gondolkodás nélkül ezt választanám minden idők legszebb metal balladájának, Ripper tolmácsolásában is a kellő átéléssel, érzelmi töltettel adatott elő. A régmúlt halhatatlan nótáiból ismét bőven válogattak és nagyon bírtam értékelni, hogy néhány kevésbé nyilvánvaló témát is elővettek.

Mások talán fanyalogva fogadták a Heading Out..., a Desert Plains vagy a Turbo Lover felbukkanását, nekem igenis tetszik, hogy ennyire nyíltan vállalják hőseink ezeknek a vitatottabb időknek a termését! Az egész történet érthető módon arról szólt, hogy a Priest első budapesti koncertjén igen alaposan átvegyük együtt a klasszikus "zsoltárokat", ám a One On One és a Hell Is Home nemhogy jól megfért mellettük, de ez a két dal egyenesen ott van a Demolition legnagyobb ászai között. Ha telhetetlen volnék, most hangosan reklamálhatnám pl. a Subterfuge hiányát, ráadásul a régiek közül a The Ripper (és előtte az énekes meg a közönség "What's my name?" kezdetű párbeszéde) és a You've Got Another Thing Coming is kimaradt! Dehát mégiscsak a fémzene egyik "szülőatyja" járt nálunk, egy élő legenda, amelytől ifjoncként a legnagyobb lökést kaptuk sokan és amelynek egy kétszer ilyen hosszú buli után is lenne még mit nyomnia! Én pedig ennek szellemében nem is tehettem mást, újra kitörő örömmel fogadtam a Victim Of Changes, a The Hellion/Electric Eye, a Painkiller, a Blood Stained nótákat és társaikat, majd a végén a felvételről szóló Lost And Found hangjaira ízzé-porrá zúzva, mégis emelt fővel, a metal érzéssel csordultig telve hagytam el a termet. Ahogy Ripper hangoztatja: "Judas Priest & Heavy Metal - United!!!"

Tauszik Viktor

Úgy örültem, amikor megtudtam, hogy jön a Judas Priest Magyarországra, mint amikor a napokban megtudtam, hogy a Slayer is jön . Hamar meg is vettük a jegyeket, ekkor hallottuk hogy a borsos jegyár (6800,- azé' nem piskóta) miatt nem volt érdemes sietni, mert alig-alig vettek elővételben jegyet. Kicsit összeszorult a szívem, mert ugye milyen lenne má' egy kongó SAP egy Judas Priest koncerten. Meg aztán a Demolition lemez fogadtatása is elég kétségbeejtő volt. Hadd bocsássam előre, nekem ha nem is 100%-ban (olyan 80%-ban) de bejött a lemez, és nem tudom, hogy jobb lett volna-é ha az öregfiúk visszakanyarodva elkezdtek volna önismételgetni, vagy feleslegesen még tovább keményíteni, mondjuk a Jugulator (ami számomra szürkébb lemez az "új"-nál) vonalon.

Na de sebaj mi ott leszünk, gondoltam, aztán mint kiderült rengetegen döntöttek ilyesféleképpen…
A koncert helyszínére érve (nem pesti lévén kisebb "okos" kerülővel, hehe ) elég nagy tömeg fogadott azért, mivel nem vagyok egy nagy becslőművész halovány dunsztom sincs hányan lehettek , de ha nem is színültig de olyan háromnegyedültig biztos volt az összetákolt csarnok.

A jegyen nem tüntették fel hogy Kalapács és csapata lesz az előzenekar, és mivel még soha nem láttam őket, elkezdtem megfigyelni a dolgokat (persze nem olyan alaposan, mivel csak a koncert után tudtam meg hogy kellene róla írni valamit, ezért előre is bocs a memóriazavarokért). Szerintem jó munkát végeztek Kalácsék, a bulijuk végére egész jó hangulat alakult ki a színpad előtt, melyről természetesen főként Kalapács Józsi "saját" régi nótái tehettek. Jó sok Pokolgép himnuszt nyomtak, nekem különösen most a Tépett Madár tetszett meg az Omentől a Fagyott világ - mert ezt már nagyon régen hallottam - a Jelek lemezt én személy szerint nagyon csíptem anno. Amit a két gitáros Sárközi Lajos (ex-Omen) és Weisz "Kicsi" (ex-Petrol, ex-Wild Side, stb.) művelt, az nagyon tetszett. Lajos főleg a klasszikusabb hangvételű, míg Kicsi a mocskosabb szólókért volt felelős. De hát ugye nem miattuk jöttünk ide aznap éjjel, hanem az igazi Metal Istenekért, akik nem is olyan hosszú átszerelés után következtek.

Judas Priest: Épp szomjunkat próbáltuk oltani (az árak miatt sikertelenül) amikor felzengett a Metal Gods-ból a menetelés, mint intro. Fejvesztve rohantunk vissza a keverő előtti helyünkre, és meglepve tapasztaltuk mekkorát szakított ez a szám élőben. Én ugyan lemezen nem bírom annyira, de ahogy itt berobbant az állam leesett. És igen, innentől kezdve tátott szájjal, lebegő hajjal lestem végig mit csinálnak ezek ott a a mennyekben vagy pokolban! Emberek, ez valami fantasztikus volt: ezek az öreg ficerék végigszántották (főleg Glenn Tipton) a színpadot, közben végigszólózták (főleg Tipton, hehe, ami számomra mondjuk meglepi volt, azt hittem K.K. Downing is legalább annyit teker, de nem…) hibátlanul a számokat. Ian Hill a Venomos Cronos módjára rázta a haját végig az egész koncert alatt. Amit Scott Travis összelánctalpazott, és ahogy dobverőit a reflektorokig dobta majd elkapta, miközben ugyanolyan húzósan nyomta tovább a nótákat, az hihetetlen volt. Ami számomra csúcs volt, az Ripper. Akárki akármit mond arról, hogy az új lemezen milyenek a számok, énekdallamok, sikítások (ami ugye nem nagyon van) arról biztos nem ő tehet. Hangja úgy hasította levegőt, mint a legnemesebb penge. Hihetetlen erő volt a magasaiban is, orkánszerűen süvítette szét az ember dobhártyáját! Nem az a rohangászós típus, de valami elképesztő torok és nem is rossz frontember. Szerintem a sound is nagyban hozzájárult hogy életem egyik legnagyobb koncertje lett ez a buli, ugyanis végig tisztán és teljesen kivehetően szólt minden (és a szólók! ahhh), és egyes részeknél igen modern és brutális volt, úgy ahogy annak lennie kell. És ugye a dalok…

Szerintem mindenki fülig érő szájjal távozhatott, szinte mindegyik lemezt megidézték, persze főleg a klasszikusok erejéig. Ugye kezdtek a Metal Gods-szal, aztán jött jó sok középtempós húzószám, mint pl: Heading Out To The Highway, a hátborzongató A Touch Of Evil a Painkiller lemezről, ahol nálam is elkezdődött a magas C-k hajigálása az előttem állók fülébe - biztos élvezték  -, bedurvítottak a Jugulator albumos Blood Staineddel (itt az a félelmem, hogy a brutális kétlábgép hangzás el fogja nyomni a gitárokat alaptalannak bizonyult). Aztán persze a harcosok elővették az adu-ászokat: Victim Of Changes a közepén egy Glenn Tipton szólóval (a végén megmosolyogtató '80-as évekbeli mutogatós-hejjegetős résszel), Diamonds And Rustnak a Meltdownon játszott verziója, aminek a végén (azt hiszem itt volt…) megcsodálhattuk Ripper hangját majd egy percig kitartva valami rohadt magas pengeéles hangon. Aztán elővezették a köznyelv által Rammsteinesnek hívott (mivel eme német csodát nem ismerem, ezért nekem Fightosnak tűnik) One On One-t az új lemezről. Ami szerintem bőven megállta a helyét, kicsit keleties témájával és málházós ritmusával.

Aztán újra a klasszikusok következtek: a nem annyira nyilvánvaló sláger, de nekem nagy kedvenc Desert Plains, a hátborzongató Beyond The Realms Of Death (itt a hangom már el is ment a végén lévő "címadó sikolynál"). A hangulat tetőfokára hágott és akkor jött az abszolút klasszikus: Breaking The Law jó nagy léggitározással az átlátszó Flying V-n (hehe), a Turbo Lover, aztán a második és egyben utolsó (!!! azér' ez fura…) Demolitionös szám, a Hell Is Home, ami nekem megin' bejön, bár ez már csak nagyjából. Szerintem nyugodtan nyomhatták volna helyette a Bloodsuckert vagy a Metal Messiahot mondjuk.

Ezek után robbant egy atom a Jugulatorról: Burn In Hell (azok a sikolyok! hmmm) és újra klasszikusok: The Green Manalishi, Painkiller. Ez utóbbi előtt Ripper egy Harley-val dübörgött a színpadra, aminek hangja ki volt hangosítva és brutálisan szólt egyébiránt. (nem volt kihangosítva - a szerk.) Majd levonultak az istenek kétszintű színpadjukról, de ekkor már oly forró hangulat uralkodott a nézőtéren, hogy lehetetlen lett volna nem visszajönniük, tették ezt mégpedig egy gigaszámmal: The Hellion/Electric Eye, majd két együtténeklős lázítós rokkenrollos sláger: United (ami nem volt túl nyilvánvaló választás), Living After Midnight (ami viszont nyilvánvaló volt ). Ahogy ez utóbbit a közönség énekelte, az ultraállatkirály volt, pedig itt ugye nem csak a címet kellett nyomni, hehe. És akkor újra vége…de a sipítottunk, fütyültünk, ahogy a torkunkon kifért, hiszen először látta a nagyérdemű túlnyomó része ezt a csodálatos júdást. Nem nagyon hittem hogy visszajönnek, hiszen legendásan utolsó szám ez a Livin…, de ekkor csoda történt, az egyik legkedvencebb nótám dördült be, minden fémszívű himnusza (fú, de Manowaros szöveg ez): Hell Bent For Leather, azzal a szívbemarkoló bridge résszel majd szólóval, a hátamon a szőrszálak meredeztek!
És ennyi…

Életem egyik leghatalmasabb koncertje volt ez, a Pantera/Black Sabbath reunion óta szóval nem találok szavakat, ez minden pénzt, fáradságot, hajnalozást, éjjeli városnézést  megért! El lehetne filózni, hogy mennyire haladtak a korral ezek a ficerék, mind hangzás, mind játékstílus tekintetében, de nem érdemes. Fel lehetne emlegetni, hogy mennyire van éle, misztikuma, sötétsége a számaiknak, ha kell, és mennyire tudnak lazák és optimisták is lenni. Na, valami ilyesmit hiányolok a mai európai zenekarokból, ők hozzájuk képest valami "Abba gitárral" szinten evickélnek, de ez sem olyan fontos… Sőt még lehetne hiányolni utólag olyan klasszikusokat, mint a Ripper, vagy a Dissident Aggressor, de ezt feledtette, hogy a Judas Priest "turbó" volt és szerintem ez a lényeg…

Ui: Hazafelé menet a vonaton panaszkodtunk a kallernak, hogy nincs fűtés a vagonban, jött is válasz: "Igyatok többet!" MÁV rulez!

Tóth Balázs

További fotók:
Judas Priest

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.