Shock!

május 27.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Jon Oliva’s Pain, Elvenking - Budapest, 2006. április 19.

Az Elvenkingből az utolsó négy számot volt szerencsétlenségem elcsípni, és ez alapján remélhetőleg soha többé nem randevúzunk sem élőben, sem lemezen. Az olaszok hegedűvel megberhelt véramatőr csűrdöngölőmetalt - sőt, metált - játszottak egy olyan énekessel, akit jobb érzésű kezdő zenészek alighanem még a garázsból is furkósbotokkal üldöznének el, nemhogy a színpadról.
időpont:
2006. április 19.
helyszín:
Budapest, Wigwam
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
Tragikusan gyenge volt az egész produkció, komolyan mondom, nem is értem, mit keresett egy Jon Oliva-kaliberű underground legenda társaságában ez a viccbrigád.

Mivel a Savatage akár népszerű csapatnak is mondható hazai viszonylatban, eléggé meglepett az a totális érdektelenség, ami Jon Olivát és zenekarát fogadta Budapesten. Azt persze nem gondoltam, hogy nem lehet majd beférni a Wigwamba a tömegtől, de az a saccra is legfeljebb 120 ember, aki megjelent ezen az estén, hogy megtekintse a Mountain Kinget, azért erősen alulmúlta a várakozásaimat. Csak a pénztárcák ürültek ki, netán a sok éves tétlenség alatt a közönség felejtette volna el a csapatot? Ez talán mindegy is már, az viszont biztos, hogy Olivának nem szegte kedvét az erősen limitált érdeklődés. Az amerikai power metal színtér egyik alaparca és kísérői a Streets lemez Jesus Saves-ével csaptak bele a programba, és már itt is teljesen élvezhetően szóltak, bár bevallom, az első pár percben elsősorban az kötött le, mennyire valószínűtlenül meghízott Oliva mióta legutóbb láttam a Szigeten, pedig már akkor sem volt éppen nádszálvékony. Másfél mázsa biztosan megvan, de inkább több, láthatóan nem is mozog túl könnyen, a hangja viszont sokkal jobb formában volt, mint arra előzetesen számítottam, kedélyes, barátságos természete pedig minden egyes pillanatban átjött abból, ahogy előadta magát.

Már az első verze után lehetett tudni, hogy itt bizony nem lesz gond sem a bandával, sem a hangulattal. A maroknyi tábor hallhatóan ízig-vérig fanatikusokból állt, akik kívülről fújták a klasszikus nótát, így egyből családias jókedv kerekedett, a zenekar pedig láthatóan örült is a lelkes fogadtatásnak. Oliváék biztosra mentek: a Jesus Saves-t egyből az Agony & Ecstasy, majd a Tonight He Grins Again követték. A zenészek vérprofi, precíz módon nyomták a Streets klasszikusait: a kissé kövér, szakállas, baseball-sapkás gitáros ugyan nem pengetett olyan fület gyönyörködtető módon, mint szegény Criss Oliva vagy később Al Pitrelli, hiányérzetem viszont nem támadt a játéka hallatán. A későbbiekben sem erőltették különösebben az egyetlen Oliva lemezt - nem mondom, hogy szerencsére, mert nincs semmi baj a Tage Mahallal, de nyilvánvaló volt: ide mindenki azért jött, hogy klasszikus Savatage nótákat halljon. Oliva barátságosan viccelődött és folyamatosan törölgette az izzadságot a homlokáról, láthatóan akkor örült a legjobban, amikor az epikusabb dalokban beülhetett kis billentyűs hangszere mögé, és játszhatott kedvére a brutális testtömegével nyilvánvalóan igen fárasztó mászkálás helyett. Ismételnem kell önmagamat: valami miatt azt hittem, hogy a hangjának már annyi, most azonban semmi probléma nem volt, még az eszement sikolyok is úgy szakadtak ki a fatörzsnyi vastagságú torokból, ahogy azt a nagykönyvben megírták.

A legnagyobb ovációt talán a Gutter Ballet váltotta ki a közönségből - nem is csoda, kétségtelenül ez volt az este legjobb nótája, igazi százpontos klasszikus, az viszont nagy kár, hogy az egyébként végig élvezetes hangzás pont itt gyengélkedett egy sort, és ezért szinte jeltelenül múlt el az annak idején még Criss Oliva által bakelitbe álmodott zseniális gitárszóló. Ezután még beszúrtak a programba egy Tage Mahal dalt, ami szerintem hiba volt, mert kissé leültette a hangulatot, de a New York City Don’t Mean Nothing, és minden idők talán legszebb Savatage balladája, a gyönyörű Believe után egy olyan old school-set következett, amire jó eséllyel tényleg minden US power hívő magához nyúlt volna, ha nem lusta eljönni és kicsengetni az egyébként korrekt árú belépőt. A még az Avatar időkből származó City Beneath The Surface gyilkos riffje nálam simán elvitte a pálmát ezen a szerda estén, de a Dungeons Are Calling és a legendás Sirens is perverz élvezetet okozott. A kötelező ráadásban mi más is csendülhetett volna fel, mint a Hall Of The Mountain King, de ezután sajnos már nem jöttek vissza a Power Of The Nightra, pedig utóbbiban nagyon-nagyon reménykedtem.

A koncert nem volt túlságosan hosszú, nyilván mindenki fel tudott volna még sorolni legalább húsz klasszikus dalt, amit szívesen meghallgatott volna Olivától, de a most kimaradt gyöngyszemekre talán majd sor kerül a Szigeten, ahol a pletykák szerint szintén fellép majd ez a formáció. Érdekes az is, hogy a Zak Stevens-korszakból egyetlen fia nem sok, annyi szerzeményt sem rántottak elő, pedig Olivának azért ott is voltak még nagy pillanatai, de sebaj, majd legközelebb. Az énekes a buli után még kijött dedikálni, fotózkodni a maroknyi fanatikussal. Az idillnek a Wigwam ruhatáros nénije vetett véget, amikor is megjelent és közölte, hogy a bulinak vége, úgyhogy mindenki menjen szépen haza, ami még magát Olivát is annyira meglepte, hogy szinte szó nélkül állt fel az asztaltól és indult vissza az öltöző felé. Ezt a kissé komikus és ízig-vérig magyar zárást leszámítva teljesen rendben volt a koncert: pont azt kaptam, amit vártam, szűk másfél órányi veretes power metal klasszikust. Így utólag nem mondom, hogy évek múlva is verném a fejemet a falba, ha nem jöttem volna el - mint ahogyan teszem azt például a ’97-es pesti Savatage koncert miatt -, de azért mindenképpen kellemes este volt.

Draveczki-Ury Ádám

A könnyűzenei életben egyáltalán nem ritkaság, hogy némely együttesek hosszabb időre vagy akár örökre a hallgatás homályába tűnnek el, hogy aztán jóval később esetleg ismét felbukkanjanak egy-egy új albummal vagy turnéval. A metal színterén azonban ez csak a fiatal, egy-két albumos csapatoknál megszokott, egy olyan bandától viszont, amelynek életútját már évtizedekben kell mérni, s ezen idők alatt jobbnál jobb lemezekkel örvendeztettek meg minket, igen fájó lehet. Nincs ez másképp a Savatage esetében sem, akik a magyar közönségnek is felejthetetlen 2002-es fesztiválturné óta nemigen hallattak magukról ilyen néven. Kaptunk ugyan közben igen jól sikerült Circle II Circle-korongokat és Zak hangján is újra hallhattuk élőben az Edge Of Thorns-t… majd jött az újabb Trans-Siberian Orchestra és Jon Oliva szólóprojektje is. Előbbit sajnos továbbra is csak sóvárgással szemlélhetjük az óceán innenső partjáról… de utóbbi ürügyén szerencsére kaphattunk most egy újabb lehetőséget arra, hogy mi megtudhassuk, mi is az élet Sava-borsa…

Talán a hét közepi koncertdátum miatt, talán mert a Jon Oliva’s Pain nem mondott olyan sokat a nagyérdeműnek… (pedig mindenhol ott állt, hogy lesz Sava is műsoron) – akárhogy is, nem ezen az estén szándékoztak rekordot dönteni abban, hány embert lehet bezsúfolni a Wigwamba. Legfeljebb 200-an jelentek meg, ami azonban egy hangulatos és élhető estét jelentett, ahol bőven jutott levegő és mozgástér mindenkinek. Ezen megállapítás kifejezetten igaz volt akkor, amikor nem sokkal a bebocsátás után az Elvenking állt ki a deszkákra. A sors fintora, hogy legutóbb pont ugyanazon a Szigeten tették tiszteletüket nálunk, amelyiken a Sava is, igaz, nem ugyanazon a napon. Akkor egy irgalmatlan nagy csalódást hagytak hátra bennem, ami most meghatározta egy kicsit a hozzáállásomat. Hát ahhoz képest tényleg jobbak voltak, de a középszerűségből akkor sem sikerült kitörniük. Pedig nem is lennének esélytelenek azokkal a hegedű- és gitártémákkal, amiket megszólaltatnak, ha nem állna fenn közöttük interferencia, és nem oltanák ki egymás hangzását, ahelyett, hogy egymásnak felelgetnének, vagy úgy kiegészítenék egymást, mint egy dupla gitárszóló. Meg ha nem tennének alá egy nem túl jó énekhangot, meg mindenféle olyan dalszöveget és imidzst, amivel némely honfitársaik már profibb szinten és nagyobb sikerrel osztják meg az egyéni- és közvéleményt. Azért hallhattunk tőlük egy-két jobban sikerült számot, különösen a korábbi korongjaikról, de ha végig ilyeneket kaptunk volna tőlük, akkor se illettek volna jobban ide előzenekarnak…

Az, hogy csak Jon Oliva énekelt ezen az estén, igen erősen behatárolta, hogy mely Sava-korongokról hallhatunk majd dalokat… de szerencsére erre nem lehetett panasz, hiszen Zak megjelente előtt is születtek nem akármilyen számok. S ha az ember behunyta szemét, talán tényleg odaképzelhette magát egy régi koncertre, ahol még Criss szólózik és Dr. Killdrums püföli a bőröket… s a Mountain King még nem volt elefánt módra elhízva. De szerencsére sem az alkohol, sem a nikotin, sem az eddigi koncertek, sem az őt ért családi tragédia (Jon Oliva’s Pain?!) nem volt elég ahhoz, hogy elveszítse a hangját… és elveszítse érzéseit. Barátságos és jó fej volt végig a közönséggel, úgy mint közel két héttel korábban Peavy mester ugyanazon a színpadon… s beleadott mindent, kiénekelte az összes hangot, beleértve a sikolyokat (pontosabban azok közül azért néhányat meghagyott a közönségnek is…) és a gonosz kacajokat is, néha még meg is tetézve azokat. Az eddigi évek – és persze a saját – súlya azonban éreztette azért hatását, és gyakran ült le alacsonyra állított zongorája mögé is, hogy a billentyűk közé csapva belekezdjen azokba a felejthetetlen dallamokba.
Volt is mibe… a műsor nagyrészt a Gutter Ballet-ra és a Streets-re épült. Innét aztán sorra kerültek közismert számok is, mint a kezdő Jesus Saves, a Gutter címadója, és a megint csak nagyon szép Believe (csak a Szigetes koncert legszebb pillanata a When The Crowds Are Gone maradt ki sajnos…) – de olyan rejtett kincsek is, melyeket ki tudja, hallhatott-e közönség valaha is élőben… mint a Hounds, a Thorazine Shuffle, a Tonight He Grins Again és a New York City Don’t Mean Nothing. Közben pedig a forma kedvéért két szám a szólókorongról is – The Dark meg Father Son and Holy Ghost – amelyek tényleg méltó folytatásai Olajbogyó úr eddigi életművének. A zenészek pedig fel tudtak nőni ehhez a feladathoz (de ezt már a szintén Sava-albumnak is beillő CIIC-n is bizonyították, úgy kell Zaknek, hogy nem jött ki velük…), és emberileg is hozták a maximumot! Mindezt persze Jon hátterében, igaz, csak elvont értelemben…

Setlist:

Jesus Saves
Agony & Ecstasy
Tonight He Grins Again
The Dark
People Say / Gimme Some Hell
Thorazine Shuffle
Gutter Ballet
Hounds
Father, Son & Holy Ghost
New York City Don’t Mean Nothing
Believe
City Beneath The Surface
The Dungeons Are Calling
Sirens
---
Hall of the Mountain King

A végére pedig jöttek a korai korszak dalai, mint például a Sirens és a Dungeons Are Calling, amelyek ugyanúgy nem kevés energiát és dallamot rejtenek magukban, ami pont jó ahhoz, hogy a közönséget jól megmozgassák… majd a végére már csak az maradt, mint négy éve, hogy az egész koncert szellemiségét stílszerűen foglalja össze Jon: Madness reigns – in the Hall Of The Mountain King! A szó legszorosabb értelmében, mert még attól a poéntól sem riadt vissza, hogy elkezdje szépen nyugodtan zongorázni, mintha mondjuk a Sleepet játszaná…
Összességében szűk másfél óra… nem tűnik soknak, de Jon adottságait figyelembe véve – pláne hogy most végig ő énekelt – ez is szép teljesítmény! Aki pedig véletlenül lemaradt róla, ne csüggedjen, a műsort előreláthatólag Szigeten megismétlik. Sava-dalokat pedig bárhol bármikor jó hallani, és valahol talán mindegy, hogy ki játssza a szólókat és ki énekel (persze csak eredeti hanggal a legjobb akár a Believe, akár a Chance…) de azért hiszek és bízom abban, hogy hamarosan ismét egy teljes Savatage-t hallhatunk, még ha Jon meglátásai szerint erre momentán kevés a lehetőség. De ne feledjük, ő mondta egykoron:

“I’ll be right there, I’ll never leave
All I ask of you: believe…”

Sinka Péter

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.