Két magyar csapat és a norvég Khold nyitotta volna ezt a mini X-Mass fesztiválnak is beillő koncertet, ám előbbiek elmaradtak, utóbbi pedig átadta helyét a szintén norvég Keep Of Kalessinnek.
Hogy tovább romboljam a Shock! black metalos körökben amúgy sem túl nagy respektjét, különösebben nem tudtak meghatni a kifestett, nagyhajú arcok, bár hallhatóan nem most jöttek a falvédőről. Alapvetően nem vagyok a pontos játék ellensége, így jó volt hallani, hogy a fickók láthatóan tudták, mit, mikor és hogyan, ráadásul a hangzás is élvezhető volt, leszámítva a vödörszerűen puffogó dobokat. A gitárszólókat viszont én megspóroltam volna a helyükben. Nem tudom, hogy szólnak ezek lemezen, de itt a színpadon körülbelül olyan gördülékenyen nyomta őket a gitáros, mint egy 15 éves gyerek valami gimnáziumi tehetségkutatón. Ez a műfaj persze nem a szólókról szól, akik pedig miattuk jöttek, láthatóan élvezték az egyébként alig félórás koncertet, és ez a lényeg.
Már amikor először láttam a fellépők sorrendjét, éreztem: nem túl szerencsés, hogy nem az Exodus játszik utoljára. Akármilyen jó csapat is a Hypocrisy, a közönség legnagyobb része láthatóan Gary Holtékat akarta látni elsősorban, dacára annak, hogy nemhogy szegény Paul Baloff, Zetro Souza vagy Tom Hunting, de már Rick Hunolt sincs a csapatban. Még így is érthető, hogy a fellépés rengeteg ember számára eseményszámba ment, hiszen a Death Angel és a Testament látogatásával zárulni kezdett a kör, és a ’80-as évek nagy amerikai thrash bandái közül az Exodus tette tiszteletét Magyarországon utolsóként. Rendesen meg is telt a hajó, de tömegnyomor szerencsére nem volt.
Ha voltak is kérdőjelek a buli előtt, azok igen gyorsan semmivé foszlottak: a hangulatos intro után Garyék biztosra mentek, és egyből a Bonded By Blooddal nyitottak. Leírhatatlan érzés volt élőben hallani minden idők egyik legnagyobb thrash klasszikusának címadó témáját, amihez az új frontember, Rob Dukes szolgáltatta a hozzáillő látványt: a fickónak nemcsak a hangja hihetetlenül erőszakos, de torzomborz kinézete is leginkább egy megvadult, részeg, hetek óta mosdatlan vikinget idéz. Én is most láttam először az Exodust, de az elbeszélések alapján tudtam, hogy nagy színpadszántásra nem kell számítani, ami be is jött: a basszer Jack Gibson és az új gitáros, a Heathenből ismert Lee Altus lecövekeltek a jobbszélen, mozgást a miniatűr területen körbe-körbe járkáló Dukes mellett jóformán csak a Hatesphere pólóban feszítő Gary produkált. Altus gitárja eleinte egy kicsit tompán szólt, de az új lemezt nyitó Raze / Deathamphetamine kettős alatt ez is megjavult, így minden zavaró tényező elmúltával az ember átadhatta magát a jellegzetes tömény, fekete zselét idéző Exodus gitársound élvezetének.
Többesélyes volt, milyen típusú programot kapunk majd, az Exo ugyanis hajlamos elfeledkezni komplett lemezekről és úgy tenni, mintha csak a Bonded By Blood-ot meg az aktuális anyagot adták volna ki egész pályafutásuk során. A Bonded túlreprezentálása végül nem jött be, a teljes albumok ignorálása viszont igen, de hát egy órába nem lehet mindent belesűríteni, másrészt annyira intenzív és magával ragadó játékot produkáltak ezek a veterán fickók, hogy ha akarok, sem tudtam volna bosszankodni.
Nem volt üresjárat: az élőben is megalázóan zseniális Deathamphetamine-t a földbe döngölően súlyos Blacklist követte a Tempo Of The Damnedről, majd a Bonded egy viszonylag ritkán játszott klasszikusa, az A Lesson In Violence jött. Mit mondjak? Ha ez nem volt kult, akkor semmi sem az! Nemcsak az első sorokban eszét vesztő közönséget volt öröm nézni, de láthatóan az ozzysan hibbant tekintetű, vigyorgó Gary és csapata is nagyon élvezte ezt a fűrészelős ős-thrash monolitot. Itt még az egyébként végig fantasztikusan játszó Paul Bostaph is fellélegezhetett egy kicsit az egyenesebb vonalvezetésnek köszönhetően. A szintén friss I Am Abomination a lemezen inkább csak jól belesimult az egységes durvulásba, itt azonban az egyik csúcspontot jelentette gonosz refrénjével, de még erre is tudtak dobni egy lapáttal a Scar Spangled Bannerrel, majd jött nagy kedvencem, a Fabulous Disaster. A programot két döbbenetesen intenzív új téma -44 Magnum Opus és Shovel Headed Kill Machine- után az előző lemez “slágere”, a War Is My Shepherd zárta.
Az egész banda kiválóan teljesített. A lófejű Altus ugyan nem hangról-hangra játszotta Hunolt szólóit, de nekem nem volt bajom a teljesítményével, és Dukes tajparaszt fazonja is illett a színpadra, még ha nem is beszélt túl sokat. Hangja, ha lehet, még hisztérikusabb élőben, mint a stúdióban. Azon már lehetne vitatkozni, hogy miért nem játszottak semmit a Pleasures Of The Fleshről, pláne az Impact Is Imminentről és a Force Of Habitről - utóbbiakról a Hypocrisy alatt a közönség soraiban lófráló Gary azt mondta nekem: ő személy szerint szereti ezeket, de sosincs idő betanulni róluk semmit -, de én biztosan nem fogok. Egy órát játszottak csak, de abban minden benne volt, amiről egy metal koncertnek szólnia kell, számomra a Slayer és a Nevermore mellett simán az év legjobb buliját produkálták.
Még emlékszem, úgy ’97 tájékán a Hypocrisy feloszlásától volt hangos a metal sajtó - ehhez képest végül elég jól elmeneteltek idáig Peter Tägtgrenék. Ha jól számolom, Magyarországon harmadszorra fordultak meg most, főbandaként pedig első ízben jártak nálunk, ennek ellenére fellépésük kezdetére érezhetően megritkult a tömeg, nekik pedig igen nehéz dolguk volt az Exodus után, hiába ült a dobok mögött Horgh, az Immortal egykori gömbje. Jól játszottak, elbólogatott az ember a málházós, súlyos riffekre, ennek ellenére az Exodus sűrűségét követően egyáltalán nem tudtak meghatni, és ahogy elnéztem, ezzel nagyon sokan voltak még így a teremben.
Röviden szólva a Hypocrisy inkább amolyan desszertféle volt, kellemes levezetés a halálos intenzitású Bay Area mesterek után. A Roswell 47 és a Final Chapter mindenesetre még így is gyalult.
Hogy ismételjem önmagamat: minden tiszteletem Peter Tägtgrené, de az este főbandája akkor is az Exodus volt. Mindent összevetve soha rosszabb koncerteket, remélem, jövőre már a teljes X-Mass felállás eljut Budapestre.
