Shock!

Négy nappal az Exhorder osztálytalálkozója után ismét vérbeli underground eseményen vehettek részt a thrash metal hazai fanatikusai. A Flotsam And Jetsam sem kevésbé kultikus név, és igaz ugyan, hogy ők többször is jártak már nálunk pályafutásuk során, felbukkanásuk mindig eseményszámba megy. Legalábbis annak a maréknyi fanatikusnak, akik követik a zenekar körüli történéseket.

Sokszor ellamentáltunk már azon, hogy vajon miért nem jött össze egyes csapatoknak az áttörés soha, a Flotsam esetében pedig sokszorosan adott ez a kérdés. Ez az a banda ugyebár, ahonnan anno egy bizonyos Jason Newsted a Metallicába igazolt, azaz pár éven keresztül, ha másért nem is, emiatt tuti extra reflektorfényt kaptak. Ráadásul 1986-ot írtunk ekkoriban, ami kétségtelenül a thrash/speed metal legfényesebben ragyogó aranykorának kellős közepe volt, a Flotsam meg egy méregerős bemutatkozó albummal a háta mögött, a Metal Blade istállójában működött. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy ha nem is kerülnek be az élbolyba, legalább a sarkukban lihegő másodvonalhoz (Testament, Overkill stb.) csatlakozzanak. Ez annak ellenére nem jött össze, hogy a kettes LP, az 1988-as No Place For Disgrace pont ugyanakkora klasszikus, mint a debüt volt, és tulajdonképpen azóta sem csináltak egyetlen rossz lemezt sem. Stílusuk valamelyest eltolódott ugyan a dallamosabb, befogadhatóbb, power metalosabb irányba, de még így sem sikerült sosem akár csak közepesen ismertté válniuk. Ki érti ezt?!

Ettől függetlenül Eric A.K. énekes és a másik őstag, Michael Gilbert (ő tíz évet azért mulasztott az ezredforduló környékén) megingás nélkül vezeti a csapatot már több mint négy évtizede, egymás után pakolva le a jobbnál jobb albumokat. Európában így is sokszor csak elenyésző mennyiségű embernek játszanak, és kétlem, hogy akár otthon tömegeket mozgatnának meg. Szóval ez is ugyanúgy az underground undergroundja volt, ahogy az Exhorder-szeánsz is, ráadásul Ericéket ezúttal még az ág is húzta. Kapásból majdnem egy órát kellett tolni a bulin, a technikai személyzetet, illetve az előzenekart szállító busz ugyanis lerobbant, így a stáb nagy része nem érkezett meg időben a helyszínre. Ha pedig ez nem lett volna elég, koncertjük alatt is egymást érték a technikai problémák, a hangzás színvonala pedig ennek megfelelően hullámzott a rossz és az elmegy kategória között.

Elvileg a hazai Monastery nyitotta volna az estét, ők viszont pár nappal a koncert előtt kénytelenek voltak betegség miatt visszalépni, így az esemény egyedüli előzenekara a holland Lord Volture volt. Elmondásuk szerint öt percük volt belőni a cuccot – ahhoz képest nem is szóltak rosszul –, és talán az utolsó pillanatban való beesés számlájára írhatjuk azt is, hogy a banda háromötöde úgy nézett ki, mintha épp most húzták volna ki a laptopot a munkaidő végi meeting után. Leginkább kertvárosi apukák hobbizenekarának benyomását keltették – ami valószínűleg fedi is a valóságot –, de összességében korrektül nyomták a kiszámítható, klasszikus heavy metalt. A hangszeresek abszolút felkészültek technikailag, David Marcelis énekes kissé Tobias Sammetre emlékeztető hangja is okés volt, épp csak dalaik maradtak meg az átlagos jellegtelenségben. Ettől még persze szimpatikus figurák, zenéjük sem rosszabb semmivel, mint ezernyi másik bandáé, épp csak ki sem emeli őket semmi a tradicionális heavy metal formációk végeláthatatlan özönéből.

A fentebb részletezett események miatt eleve volt egy nagy adag feszkó a levegőben már a Flotsam And Jetsam színpadra lépése előtt is, aminek egyértelmű jele volt, hogy a hangmérnök még a kezdés előtti percekben is fel-le rohangászott a színpad és a keverőpult között. Végül aztán úgy tűnt, végre minden a helyére került, a banda pedig a módosított programnak megfelelően, 21:30-kor bele is kezdett a műsorba, méghozzá egyik legnagyobb klasszikusával, a Hammerheaddel. Innentől kezdve aztán a változatosság kedvéért az egyik road rohangált ide-oda, Bill Bodily basszusgitárjával ugyanis kapásból gondok akadtak. A keverőpult mögött akkor szálltak be a fejvakarásba, amikor a dal végén valami iszonyatosan összegerjedt a hangfalakkal, olyan hangot eredményezve, mint mikor a hálózatot kereső mobiltelefon zavar be a cuccba. Ez a jelenség aztán kábé a koncert feléig vissza-visszatért néha, a zenekar meg egykedvű beletörődéssel vette tudomásul az újabb és újabb sorscsapásokat. Eric száján szaladt ki mindössze egyetlen „What the fuck is this?!", ezt leszámítva azonban igyekeztek nem tudomást venni a zavaró körülményekről. Ha mindez nem lett volna elég, néha az énekes mikrofonja is elhallgatott, amit Eric úgy próbált orvosolni, hogy ha szükség volt rá, kicsit megütögette a vélhetően kontakthibás eszközt.

Abszolút megértettem volna, ha a zenekarnak egy idő után teleszalad a töke, de rutinos, öreg rókák ők már, akiket láthatóan semmi sem zökkenthet ki, így végig profin, higgadtan és nem stresszelve tolták egymás után a dalokat. A program nagyjából két korszakból szemezgetett: voltak szép számmal régi klasszikusok (Hammerhead, Dreams Of Death, She Took An Axe, I Live You Die, No Place For Disgrace, Desecrator, illetve némi meglepetésként Suffer The Masses a When The Storm Comes Downról), meg igyekeztek bemutatni az elmúlt egy évtizedben megjelent négy nagylemezt is. Ezek dalai közül egy-egy fért be a programba, leszámítva a Blood In The Watert, amiről volt Brace For Impact és The Walls is. Az első három és az utolsó négy lemez között eltelt huszonhat évet viszont összesen a Driftről előkapott, és számomra csúcspont Smoked Out képviselte, szóval a Cuatróval kezdődött US power korszakot egyértelműen hanyagolták – legnagyobb bánatomra.

A zenekar egyébként nagyon egyben van ebben a felállásban is; a dallamosabb vonalon is otthonosan mozgó Ken Mary ugyan teljesen más stílusban dobol, mint vérthrasher elődje, Jason Bittner, de stílusa nemcsak lemezen, hanem élőben is remekül illik a csapatba. A koncert elején Eric hangja is kifejezetten jó formában volt, de a végére azért hallhatóan elfáradt kissé, ami a régi, falzett sikolyok interpretálásánál volt leginkább érezhető. Ezek el-elcsukolottak néha, de valahol abszolút érthető, hogy hatvanon túl már nem megy neki úgy a sikoltozás, mint huszonévesen. Viszont végtelenül szimpatikus csóka, aki ha nem thrash metal veteránként koptatná a deszkákat, akár modellt is ülhetne az amerikai kamionsofőr szobrához. Az este aranyos momentuma volt, amikor bevallotta, hogy bizony elfelejtettek setlistet tenni a színpadra, így az egyes dalok között néha rögtönzött kupatanácsot kell tartani, hogy megbeszéljék, mi jön.

A saccra úgy száz-százötven fős közönség régi rajongókból állt, akiknek kvázi mindegy volt, épp mit játszik a banda, hiszen minden egyes dalért lelkesedtek, és láthatóan a zenekarnak is tetszett a meleg fogadtatás. Kábé hetvenöt perc után viszont, kissé kurtán-furcsán ért véget az este, hiszen a No Place For Disgrace címadóját követően megemelték kalapjukat, és egyszerűen lesétáltak a deszkákról. Ráadás nem volt, és eleve egy szóval sem említették, hogy bizony ez lesz az utolsó track, így én is csak néztem, amikor a korai klasszikus után már gyúltak is ki a fények a nézőtéren. Nyilván nem ez volt életük koncertje, ahogy az is biztos, hogy nem erre a bulira fognak a legjobb szívvel visszaemlékezni a turnéról. Viszont javukra legyen mondva, hogy Bill, Ken és a szőke gitáros, Steve Conley néhány perccel az elköszönés után már a közönségben fotózkodott, de az Analog zárása előtt Mike és a szemmel láthatóan hullafáradt Eric is kijöttek üdvözölni a legkitartóbbakat.

Negyven év után csakis szerelemből, elvakult fanatizmussal lehet ezt ezen a szinten tolni, amiért a csapat minden tiszteletet megérdemel. Ugyan ezúttal sok minden ellenük szólt, összességében mégis meggyőztek, és nagyon örülök, hogy hat évvel legutolsó, itthoni felbukkanásuk után ismét találkoztunk. Remélhetőleg van még a zenekarban pár lemezre elegendő kitartás, és nem ez volt az utolsó randink sem magyar földön is. Legközelebb talán kevésbé lesznek balszerencsések.