Shock!

„Kétféle zene van: a gyors és a szar!" – hangzott el a hitvallásnak is beillő mondat a Türböwitch koncertje alatt, ezen az estén azonban utóbbinak vajmi kevés szerep jutott. A speed metalban erős Enforcer tizenegy év után tért vissza hozzánk, előttük pedig hazánk elsőszámú speed/thrash/punk exportterméke melegített.

Általában nem vagyok odáig a későn kezdődő koncertekért, ezúttal viszont kifejezetten kapóra jött, hogy nem matinéidőpontban indult a buli. Sokáig úgy volt ugyanis, hogy nem érek oda az eseményre, viszont azzal, hogy a főattrakció csak tíz után kezdett, a sors ezúttal a segítségemre sietett. A thrasher KillerSickre sajnos így is esélytelen volt odaérnem, a Türböwitch programjának kétharmadát viszont már szerencsére elcsíptem. Ez pedig pontosan olyan volt, amilyen zenéjük is: sörszagú, üdítően prosztó, ellenállhatatlanul energikus és végtelenül szórakoztató. Az istentelen brigád nem véletlenül járta meg minden európai metálfesztiválok legnagyobbikát, a Wacken Open Airt, hiszen tényleg olyan faszán tolják ezt a vastagon a '80-as években gázoló, komolyan egy percig sem veendő speedes thrash metalt, ahogy a műfaj legjelesebb képviselői. Ráadásul karakteres, jó színpadi figurák vannak a kötelékben, akik azt is tudják, hogy kell odafent akciózni, szóval még az is jól állt nekik, amikor esetleg látványosan elbasztak valamit. A Türböwitch a féktelen szórakozásról és szórakoztatásról szól, az pedig mindent elárul, hogy közönségük nagy része már fél tízkor annyira makonya volt, hogy amikor megérkeztem, az egyik faszi például álltában rogyott össze mellettem. A metál az ilyen, kérem szépen, a Türböwitch pedig simán az ország egyik legjobb koncertzenekara. Volt is túrás rendesen: a közönség előbb követelte, majd imádta a dalokat, és ugyan az utolsó három számot leszámítva meglehetősen szarul szóltak, ez láthatóan senkit sem érdekelt. A végén aztán megjelent még a színpadon a Fuck Off In Hell maxi borítójáról ismerős, baseballütős farkasember is, az utolsó nótában (talán a Narkonaut volt) meg a gitárosok még a moshpit közepébe is lejöttek egyet shreddelni. Hatalmas buli volt!

Az Enforcer nem nagy név itthon, így pedig nyilván limitált büdzsé állt rendelkezésre ennek a koncertnek a tető alá hozatalához. Végül, ha kissé sufnituning megoldásokkal is, de szerencsére összejött a dolog. A csak helyszíni jegyértékesítés, a szinte nulla promóció meg a kicsengetett forintokért kapott ruhatári fecni-pecsét kombináció leginkább a sulibulis koncertek hangulatát idézte, és azt is valljuk be, az összenyitott Yuk (Supersonic- Blue Hell/Kvlt) sem a legideálisabb helyszín egy nemzetközi produkciónak nem létező belmagasságával és húszcentis színpadával. Ráadásul az Enforcernek van egy igen jellegzetes, visszhangos, kissé csengő-bongó hangzása, ami az arénaprodukciók megszólalását igyekszik reprodukálni kicsiben. Ez pedig egy ekkora helyen a hang ide-oda verődése miatt eleve halálra volt ítélve. Hiába rohangászott tehát koncertjük teljes ideje alatt a közönségben egy stábtag az iPadjére telepített digitális keverő potmétereit tologatva, a hangzás nem volt igazán jó. Hol a basszus nyomott el mindent, hol az ének tűnt el egy időre, de legalább mindig kicsit máshogy volt szar. Szerencsére azonban az élvezhetetlen kategóriába nem csúsztunk bele, így tehát, ha az embernek ráállt a füle a dologra, meg segítette a belső magnó, akkor tulajdonképpen nagyon nem vettek el a körülmények a koncert élvezhetőségéből.

A csapat megszámlálhatatlan dobost elfogyasztott, mióta a főnök öccse, Jonas Wikstrand élőben ritkábban tart velük. Most épp Fabio „The Italian Stallion" Alessandrini segíti ki őket, akinek 2023-ban is volt már egy köre a bandával, tavaly óta pedig kábé állandósították, szemfüleseknek meg az Annihilatorből lehet ismerős. Fabio kifejezetten energikus, erőteljes ütős, aki remekül illik a produkcióba, ami természetesen egészében is ugyanezekkel a szavakkal jellemezhető. Az egész középpontjában nyilvánvalóan az alapító énekes/gitáros, Olof Wikstrand áll, de társai is maximálisan odatették magukat, azaz ugyanúgy megállíthatatlanul pörögtek a zsebkendőnyi színpadon, ahogy a főnök is. A zenekar amúgy nem sokat szarakodott a koncerten: gyakorlatilag minimális szünetekkel, szoros egymásutánban tolták le bő 90 perces programjukat. Alapos merítést kaptunk tehát az életműből, Olof pedig ki is emelte, hogy három nagylemezük is megjelent, mióta utoljára nálunk jártak, szóval ideje volt, hogy végre itt is elővezessenek egy nagyobb dózisnyi Enforcer-metált. Bár nyilvánvalóan a legújabb cucc, a 2023-as Nostalgia is hangsúlyos volt a szettben, a teljes életművön végigmentek. A friss dalok mellett a Diamonds és a From Beyond dalai kaptak komolyabb szerepet – sőt, ezekről több is hangzott el, mint a legutóbbi albumról –, de minden lemez terítékre került legalább egy nóta erejéig, extra finomságként meg beillesztették a buli közepébe a Sabbath Die Youngját.

Ugyan közel sem volt akkora megőrülés a színpad előtt, mint Türbőék műsora alatt, illetve valamennyivel kevesebben is nézték a svédeket, a hangulat így is az első perctől kezdve igen forró volt. A folyamatosan vigyorgó Olof sokat és jól kommunikált a közönséggel, a publikum pedig nem csak a dalokra volt vevő, hanem arra is, ha tapsolni, hejjegni vagy öklöt rázni kellett. A koncertnek számos csúcspontja volt: számomra az elsőt a Nostalgia kvázi slágere, a harmadikként elővezetett Unshackle Me jelentette. És ugyan magáért a lemezért, illetve annak kicsit felvizezett megközelítéséért nem feltétlenül vagyok oda, élőben ennek a dalai is kifejezetten jól szólaltak meg. Nem volt kivétel ez alól a kvázi balladisztikus címadó sem, ami gyakorlatilag egyedül képviselte a szettben a „szar" – értsd: nem gyors – zenéket. Aztán kétségkívül kiemelkedő volt még a From Beyond, a Live For The Night, a Coming Alive meg persze a zenekar talán legjobb refrénjét felvonultató Take Me Out Of This Nightmare is. Ezzel zárták a rendes szettet, majd jött a legnagyobb ovációt kiváltó Katana, a muzsikálást pedig a Midnight Vice-szal fejezték be, éjfélkor.

Minden hátulütője mellett is egy ütős, vérbeli underground buliban lehetett része annak, aki úgy döntött, a péntek estéjét átvitt értelemben és szó szerint is a föld alatt tölti. Reméljük, a következő alkalomra nem kell tizenegy évet várni.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)