Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple, HARD - Budapest, 2006. február 26.

Nem igazán értem, milyen szempontok szerint választanak előzenekart a hazai szervezők a Deep Purple elé. 2003-ban a Hooligans nyitott nekik az Arénában, akik finoman szólva sem passzoltak eléjük, de a HARDnak is csak egy körrel sikerült náluk beljebb kerülnie. Elismerem én Kalapács mester munkásságát, nem is beszélve a többiekéről, egytől egyig kipróbált veteránok mind, ezért is merem leírni, hogy ez a friss project bizony nem több üres erőlködésnél.

 

időpont:
2006. február 26.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

Már a klipek ismeretében sem nagyon értettem, mitől olyan nagy szám egyeseknek ez az egykori keleti blokk minden egyes zenei és szövegi rockkliséjét felvonultató muzsika, és sajnos élőben sem tudtak meggyőzni arról, hogy annyi év után végre Magyarország is nagyhatalom lehet dallamos hard rockban. Lendületesnek szánt, de fáradt és utánérzés-szerű gitár-billentyű vezérdallamok néhol Edda, néhol enyhe Van Halen feelinggel, bombasztikusnak és fogósnak írt, de erőltetett és vérszegény refrének olyan kínos szövegi közhelyekkel, amiket már 1988-ban is megmosolyogtunk volna. Komolyan mondom, egyes számok szinte már fájtak, olyan szintű banalitás áradt az egész produkcióból.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a stílussal van bajom, sietve leszögezem: erről szó sincs, ez a szint viszont erősen a léc alatt marad, különösen ilyen sokat látott arcoktól, akik egyébként hallhatóan nem felejtettek el játszani a hangszereiken. A gitárszegény hangzás mellett az sem dolgozott éppen nekik, hogy Józsi hangja bizony finoman szólva sem volt éppen formában. Ennyi ember előtt bemutatkozni persze mindenképpen nagy lehetőség - Kalapács futkározott is, ahogy kell -, de nagy csapdahelyzet is egyben, különösen egy relatíve ismeretlen zenekar számára. A reakciókból ítélve azért akadtak a csarnokban olyanok, akiknek felkeltették az érdeklődését, számomra viszont inkább lehangoló volt a műsor, mint meggyőző. Ebben a formában ez bizony egy lejárt szavatosságú produkció.

Különösen markánssá vált a kontraszt a Deep Purple színpadra lépésével, ugyanis hiába jár már a 60-hoz közel a csapat magja, amit produkálnak, az aztán minden, csak nem kísérlet a régi leves felmelegítésére. Habár a zenekar sokak számára csak és kizárólag Ritchie Blackmore-ral az igazi, azért elég jól elzenélgetnek az öregfiúk Steve Morse-szal már jó egy évtizede, és még Jon Lord 4 évvel ezelőtti távozása sem tudta megtörni lendületüket. Ian Gillanék ezúttal is magabiztosan töltötték zsúfolásig az Arénát minden korosztály képviselőivel, és hatványozottan örömteli volt látni a klasszikus Purple nótákat kívülről fújó tizenévesek tömegeit. Ugyan az aktuális Rapture Of The Deepig még nem jutottam el a hatalmas zeneáradat közepette, de különösebben nem zavart az a tudat, hogy sokat fognak játszani róla, lévén kimondottan jók az újabb lemezeik is, meglepő lett volna, ha éppen ez kivétel.

Habár tényleg sok friss szerzeményt vezettek elő, azért az elején biztosra mentek: a jópofa kis filmes intro után egyből a Pictures Of Home-mal kezdtek, és már itt meg lehetett állapítani, hogy semmi sem változott a legutóbbi találkozás óta. A legendás Mark II. felállás maradványa hozta a formát: Gillan fehér ingben, mackónadrágban, mezítláb, Roger Glover benzinkutas mellényben, kendőben, Ian Paice a szokásos sötétített szemüvegben, kissé megpocakosodva jelent meg, és mindannyian a rájuk jellemző derűvel, látható élvezettel játszottak. És akkor még nem beszéltünk újabb sütetű társaikról, Morse-ról és Don Aireyről… Ami a színpadképet illeti, a háttérvásznon az új lemez meglehetősen gyenge borítója díszelgett, de a kétoldali trükkös fényjátékkal szerencsére sikerült megfelelően elterelni a figyelmet a karikatúra-szerű képről. Bevallom, nem emlékszem, hogy a 2003-as koncerten volt-e kivetítő vagy sem - hajlok arra, hogy nem volt -, most mindenesetre kettő is akadt, melyek többnyire a bandát mutatták, de néha belekeveredett egy-egy effekt, képfoszlány is az adott dal szövegéhez kapcsolódóan. A hangzás elöl végig élvezetes volt.

A nyitást követő két új dal közül a Wrong Man működött jobban élőben, habár nyilvánvaló volt, hogy a közönség nagy részének hozzám hasonlóan még nem volt szerencséje a Rapture Of The Deephez. A Purpendicular lemez nyitódala, a Ted The Mechanic már ismerősebben csengett a nagyérdeműnek, és ugyan több olyan véleményt is olvastam-hallottam már, hogy ez a dal a Purple történetének abszolút mélypontja, nekem most is ugyanúgy tetszett, mint az albumon. Az este meglepetése kétségtelenül az In Rock lemez Living Wreckje volt, rendesen be is vadult rá a jónép, Airey pedig az este során először igazán nekifeszült a billentyűknek. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, itt biztos feltűnt volna, mennyire élvezik a zenélést: Steve
Morse arcáról alig lehetett letörölni a széles vigyort, de Gillan is nagyokat mosolygott két tánclépés között.

Az új dalok erejét bizonyítja, hogy még ezután sem ültették le a hangulatot, habár tény, hogy a közönség azért a Lazyre kezdett ismét fékevesztett tombolásba. Ezt egyébként Morse szólója előzte meg, aminek hallatán csak annyit tudok mondani: ez a fickó egy zseni, és a lehető legjobb helyen van. Persze nem Blackmore, jóval modernebb stílusban játszik, mint Ritchie, de hasonlóan virtuóz a maga módján, ráadásul láthatóan spannolja és viszi magával a többieket. Nem muszáj velem egyetérteni, de meggyőződésem, hogy csatlakozásával annak idején is friss vér hozott a Deep Purple-be, az ebből származó lendület pedig még mindig kitart, és különösen így élőben érhető tetten. A Lazy után Don Airey is kapott egy kis bizonyítási lehetőséget, és le is ütött minden kínálkozó labdát, Brahmstól kezdve a Star Warson keresztül mindent beépített a rendkívül finom és ízléses szólóba. Az ő esetében megint csak azt kell mondanom, amit a gitárfront kapcsán: Jon Lord egy páratlanul óriási muzsikus és hatalmas figura is egyben, de az ő helyére is megtalálták a megfelelő embert.

Setlist:

01. Pictures Of Home
02. Things I Never Said
03. Wrong Man
04. Ted The Mechanic
05. Living Wreck
06. Rapture Of The Deep
07. Before Time Began
08. Mary Long
09. Contact Lost
10. The Well Dressed Guitar
11. Lazy
12. Perfect Strangers
13. Junkyard Blues
14. Kiss Tomorrow Goodbye
15. Space Truckin’
16. Highway Star
17. Smoke On The Water
---
18. Hush
19. Black Night

A billentyűszólóból kibontakozó Perfect Strangers alatt ütközött ki talán legjobban az egyetlen negatívum, ami ugyan nem volt zavaró, de ha az ember odafigyelt, azért észre lehetett venni, mennyire megkopott Gillan hangja az évek során. A hiányzó hangmagasságokat ugyanakkor kedélyes, szimpatikus kiállásával és szerénységével sikeresen ellensúlyozta a frontember. A rendes műsort két szintén friss szám után a Space Truckin’, a Highway Star és a Smoke On The Water triója zárta - aligha kell ecsetelni, mit váltott ez ki a jelenlévőkből, de még erre is tudtak dobni egy lapáttal a Hush - Black Night ráadással. Utóbbi - természetesen a Smoke mellett - az egész koncert legnagyobb együtténeklését eredményezte, többen nehezen is vették tudomásul, hogy utána már nem jöttek vissza. Érthetően mindenki hiányolja a Child In Time-ot, de Gillan hangjának állapotát tekintve nem csodálom, hogy nem próbálkoznak már vele, abból ugyanis aligha sülne ki bármi jó.

Akárki akármit mond, bennem ismét csak az erősödött meg, amit már legutóbb is igazolva láttam: innen a világon senki sem hiányzik, pláne nem egy olyan valaki, akitől simán kitelik, hogy végig faarccal, neadjisten háttal állva játssza végig a koncertet, vagy rosszabb esetben lerohan a színpadról és vissza sem jön, ha éppen úri kedve úgy tartja. Nem tudom, meddig turnézik még a Deep Purple, de csak reménykedni tudok benne, hogy vetődnek még felénk egy párszor a jövőben, amit nyújtanak, az ugyanis nem magabiztos mosollyal abszolvált lélektelen ipari kaszálás vagy fáradt nosztalgiashow, hanem egy immáron sokadik fénykorát élő hard rock csapat őszinte, lélekkel teli örömzenélése. Ezt pedig bármikor jó látni.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.