Shock!

Ultima Ratio Fest néven fut az a turné, amelynek keretében négy, különböző stílusokban mozgó, de egytől-egyig minőségi muzsikát játszó banda, név szerint az Iotunn, az Equilibrium, a Soen és a Dark Tranqullity egyesítették erőiket. Nálunk a Barna Negra adott helyet az eseménynek, mivel pedig ennyi zenekart kellett bezsúfolni a nyitva álló időkeretbe, az Iotunn már negyed hétkor színpadra lépett. Nekem viszont Budapest ellentétes feléről, munkanapon, csúcsforgalomban teljesen esélytelen volt, hogy odaérjek rájuk, így sajnos az Equilibrium volt az első fellépő, akiket már sikerült elcsípnem.

Az epikus metál felől indult, zenéjét pedig egy rakás folkos dologgal, elektronikával meg néhol dallamos énekkel is felütő Equilibrium már hat nagylemeznél jár, amik közül a legutolsó Renegades még 2019-be jött ki. Itt van viszont már a kanyarban a folytatás, ami november végén érkezik, Equinox címmel. A banda a nekik jutott, szűk negyven percben igyekezett ízelítőt is adni belőle, hiszen több új dalt is műsorra tűztek. Nem tudom, ezek mennyire mutatják a maga egészében az Equinox által felvett irányt, de összességében keménykötésűbbnek tűntek, mint a legutóbbi cucc hangzásvilága, amiről egyetlen tétel, a címadó fért be. Legalább a Tornado azért még igazán jól esett volna, de hát szűkös volt az Equilibrium-idősáv.

A zenekar egyébként annak ellenére igyekezett teljes értékű élményt nyújtani, hogy ezúttal abszolút bemelegítő státuszban érkeztek: a dobcucc két szélén egy-egy extra tamszett is volt a színpadon, amit a nyitó- és a záródal alatt nagy lelkesedéssel püföltek. Ezek mellé felállítottak négy faragott, fekete oszlopot, extra látványelemként, de volt füstgép meg gigantikus háttérvászon is, az Equinox borítójával. Frontemberük, a 2023-ban csatlakozott Fabian Getto dallamos énekhangját ezúttal otthon hagyta – már ha van neki egyáltalán, ez ugyanis az eddigi, már vele rögzített dalokból nem igazán derül ki –, viszont nagy lelkesedéssel rohangált fel-alá a színpadon, meghálálva a maréknyi, de lelkes Equilibrium-mag rajongását.

Másodikként a Soen érkezett, akik egészen másfajta zenei világban mozognak. A magam részéről inkább otthon hallgatva értékelem ezt a fajta, melankóliával masszívan nyakon öntött poszt-prog zenét, de láthatóan sokan élőben is maximálisan tudnak lelkesedni érte. A Soennek kábé tíz perccel több rivaldafény jutott, mint az előttük fellépő németeknek, az így rendelkezésükre álló, bő háromnegyed órában pedig kizárólag pályafutásuk második felére, azaz az utolsó három nagylemezre koncentráltak. Ahogy az Equilibrium, úgy ők is kifejezetten jól szóltak, zenéjükhöz pedig sokat tett hozzá a színpadkép is, a dobcucc széleire kitűzött kettő darab, éjfekete zászlóval. Muzsikálás közben meg a poszt-apokaliptikus világot mutató háttérvászonhoz passzolóan festették sokszor teljesen vörösre a színpadot.

Számomra még mindig hiányoznak a Soen zenéjéből az igazán karakteres megoldások, ami miatt hosszú távon szerzeményeik kicsit egybefolynak, de kétségtelen, hogy rejlik egy sajátos hangzás- és érzésvilág a dalaikban, ami élőben is határozottan átjött. A kései Layne Staley fazonját idéző énekes, Joel Ekelöf sokat nem kommunikált a közönséggel – ha jól emlékszem, talán a legutolsó dal előtt szólt hozzánk először –, de azért láthatóan így is élvezte a koncertet, ahogy a sokszor heroikus pózokat felvevő hangszeresek is.

A Dark Tranquillity egy kifejezetten erős tavalyi lemezzel a tarsolyban indult útnak erre a turnéra, a kör azonban nem az Endtime Signalsról szól, hiszen középpontjában két szülinapos, az 1995-ös The Gallery és a 2005-ös Character áll, amikről öt-öt dalt poroltak le a technikailag három részre bontott koncerten. Elsőnek az anno a diszkográfiában kettes sorszámot kapott The Gallery tételei hangzottak el, majd egy rövid átvezető, illetve háttérvászon-csere után érkezett a Character-szett, a koncert legvégét pedig a frissebb dolgaikból vett merítés adta.

Rosszmájúan egyfajta öntribute-nak is nevezhetnénk ezt a húzást Mikael Stannétól, hiszen az énekesen kívül egy lélek sem játszik a mai Dark Tranquillityben, aki már a The Gallery idején is a fedélzeten lett volna, és a Charactert rögzítő felállásból is csak a billentyűs, Martin Brändström áll ma rajta kívül a deszkákon. Stanne viszont még mindig az egyik legjobb frontember a színtéren, akit kifejezetten szívet melengető volt látni, ahogy két hörgés között, szélesen mosolyogva rója a métereket. Szimpatikus húzás volt az is, hogy konferanszaiban nemcsak a zenekarra nyilván óriási hatást gyakorolt Tompáról, de a Dark Tranquillity 2022-ben elhunyt ex-gitárosáról, Fredrik Johanssonról is megemlékezett.

Érdekes volt megfigyelni, ahogy a közönség egy része a kvázi sláger Lost To Apathyvel záruló töriórát követően szép lassan elszivárgott – egyértelműen kevesebben lettünk a végére, mint a Dark Tranquillity szettjének kezdetét figyelő, szellős félház – azaz a koncertre kifejezetten sokan jöttek azok közül, akik a korai cuccok után elpártoltak a zenekartól. Számomra viszont, bár élveztem a visszatekintést is, abszolút a kései, a göteborgi sztenderdektől már kissé eltávolodott Dark Tranquillity a nyerő, így nekem a záró 25 perc nyújtotta a legkellemesebb szakaszt. Ezt az Endtime Signals korong talán legfogósabb dalával, a Not Nothinggal indították, amiben kifejezetten jólesett végre Stanne dallamos énekhangját is hallani. A szélvész Unforgivable fért még be a szettbe a legújabb cuccról, ez viszont valahogy nem működött igazán, ellentétben az Atomával, illetve a záró kettős Terminusszal és Misery's Crownnal, amik nemcsak a harmadik öttételes blokk, hanem az egész koncert végét is jelentették. Érdekes módon, épp a Dark Tranquillity koncertje alatt volt kissé hullámzó a hangzás: néha a billentyűk, néha Mikael hangja, néha meg a szólók vesztek el kicsit a riffelés alatt, de összességében így is abszolút rendben volt ez a kábé 80 perc a soundot tekintve is.

Megértem persze, hogy a régi rajongók nagyon ki voltak éhezve egy ilyesfajta, tematikus, visszatekintő programra, én viszont legközelebb inkább az utolsó albumokra koncentrálva nézném meg Dark Tranquillityt.

Fotó: Barba Negra