Shock!

A Dreyelands első albumát bemutatni hivató buli köré gyakorlatilag egy mini fesztivál szerveződött, melynek első fellépője a Mytra volt, akik annak ellenére, hogy már vagy másfél évtizede nyomják az ipart, teljesen ismeretlenek voltak számomra.

Bár muzsikájuk kiváló, ezzel a komplex instru zenével meglehetősen nehéz itthon érvényesülni, hiszen az ilyesmi még az igencsak falatnyi prog színtéren is rétegzenének számít. Kár, mert a Mytra igencsak kiválóan keveri a prog, a jazz és a thrash elemeket, játéktudásuk pedig tényleg lenyűgöző. Pontosak, precízek, feszesek voltak, ráadásul látványosságképpen egy diavetítő vászonra az épp játszott dal hangulatának megfelelő képekkel, szövegekkel is színesítették az előadást. Mint megtudhattuk, készítettek egy klipet is, mely ahhoz képest, hogy teljesen sufnituning módszerrel született, kifejezetten lenyűgöző. A zenekarral való ismerkedés minden instrumentális zenét kedvelőnek melegen ajánlott.

Bár az Ad Astra sem éppen nyeretlen kétéves zenekar, és bemutatkozó lemezük sem tegnap jelent meg, sajnos oly sok kollégához hasonlóan ők is megrekedtek az underground legmélyebb bugyraiban. Ráadásul most egy komoly csapás is érte őket, énekesük, Morvai Csaba ugyanis lelépett, így kényszermegoldásként a két gitáros vette át a mikrofon. Bár ez a felállás meglehetősen izgalmas, továbbá sok lehetőséget is rejt magában, sajnos a megvalósítás közel sem tökéletes. Erdélyi Peti és Spala Márk ugyanis egyszerűen kevés a szólóénekhez, ami sajnos a produkció egészének színvonalát rontja. Pedig a muzsika egyébként okés és Peter Gabriel Sledgehammerének átirata is kifejezetten jó poén, ebben a felállásban azonban mindez kevéssé élvezhető. Úgyhogy hajrá srácok, remélem, hamar találtok új frontembert.

Az azért elgondolkodtató, hogy bár a Dreyelands a finn Lion Music égisze alatt már csaknem egy hónapja kihozta debütáló nagylemezét, a Rooms of Revelationt, itthon azonban mégis a koncert napján volt először beszerezhető. Sajnos a hazai illetékesek annyira nem láttak fantáziát a zenekarban, hogy még az itthoni terjesztést sem vállalta fel senki... No comment! Az itthoni támogatottság és promóció teljes hiánya ellenére körülbelül százan gyűltek össze a bulin, ami komoly meglepetésként ért, és szerény véleményem szerint ez volt az a koncert, amivel a Dreyelandsnak végre sikerült egy szintet feljebb lépni. Zeneileg eddig sem volt gond a zenekarral, azonban a színpadon még kissé elveszettek voltak, most viszont sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek erre is, ami leginkább az énekes Nikolánál volt szembetűnő. Végre mozgott, tapsolt, kommunikált, úgy, ahogy azt kell. Természetesen színpadi intenzitás tekintetében a Dreyelands azért továbbra sem a Death Angel, de Horváth András rőzséje azért már megfelelőképpen lobog, míg a színpad jobb oldalán Clinsmann elmebeteg grimaszai nyújtanak látnivalót, illetve Gassama Omar könnyed, ám látványos dobolása középütt.

A műsor természetesen a debüt lemezre épült, konkrétan eljátszották az egészet, úgy, ahogy a korongon szerepel. A Can't Hide Awayt már régi ismerősként köszönthettük, csakúgy, mint a már korábban is előkerült, iszonyúan fogós, slágeres Pretendinget. Ennek indítása mondjuk totál Nemesis, de mivel Nagy Gyuri billentyűzik most a Dreyelandsben is, úgy gondolom, ennyi kis plágium bőven megbocsátható. Nem lehet elmenni szó nélkül az epikus, komoly Savatage-hatásokat felvonultató Vain mellett, melynek elején Nikola iszonyat nagyot énekelt, illetve a Leaving Grace zúzós zárása mellett sem, mely tökéletes befejezése úgy a lemeznek, mint ahogy a koncertprogram első felvonásának is volt.

A lemezanyag elővezetésével ugyanis még nem volt vége a bulinak, három feldolgozást is elnyomtak a srácok. Szekeres Tamás Welcome Strangere már szinte hagyomány náluk, kiválóan is játsszák, a Pagan's Mind United Alliance nótájának felbukkanására azonban nem számítottam, ahogy arra sem, hogy Nikolának ennyire fekszik majd a dal. Nils K. Rue jellegzetes magas rekesztéseit is tökéletesen hozta, le a kalappal! Mikor az utolsó nóta Holy Diver Killswitch Engage-féle verziójára zúztunk egy végsőt, még nem lehetett tudni, hogy gyakorlatilag nemcsak a közönségtől búcsúztak aznap este ezzel, hanem Ronnie Diótól is, aki néhány órával később távozott az élők közül – megdöbbentő és szomorú aktualitás egyben, nyugodjék békében.

A meglehetősen tömör és velős estét a City of Moon zárta, akik kizárólag Opeth nótákat játszanak, ráadásul megdöbbentő minőségben! A hangszeres szekció nagyon rendben van, Kanyó Peti pedig mind hörgés, mind tiszta ének fronton tiszta Mikael Akerfeldt. Hogy még inkább dúskáljunk az élvezetben, elővezették a komplett Blackwater Park lemezt, melyet személy szerint a legjobb Opeth anyagnak tartok. Állítólag közel két órát voltak végül a színpadon, és éjjel kettőre fejezték be, én viszont már eléggé elfáradtam a maratoni buli végére, így hajnali egy körül távoztam azzal a tudattal, hogy egy kiváló összeállítású bulit láttam négy remek bandával.