Shock!

március 04.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Blind Myself, Isten Háta Mögött, Wendigo, Oneheadedman - Gödöllő, 2004. október 8.

Lehet, hogy túl sok a koncert mostanában - bár nem hinném, hogy az aznap Pesten játszó “ősborzalom” Gorgoroth szipkázta volna el a potenciális rajongókat innen -, ugyanis nem mondanám, hogy szardíniáskonzervben éreztem volna magam aznap este, a hideg időben jégveremként is funkcionáló Trafóban (érthetetlen, hogy egy elég sok éve működő klubban tojnak arra, hogy legyen bármilyen fűtés a helyiségben). Igaz, sajnos általános jelenség ez a viszonylagos érdektelenség, zokogtam erről már párszor, most nem teszem, csak magamban értetlenkedem, hogy egy soklemezes Blind, és egy zseniális debütáló albummal rendelkező IHM vajon miért nem vonzza ki a látogatókat Gödöllőre. A másik két, újnak mondható zenekar még most csipegeti össze a hallgatótáborát, direkt nem is említem őket ebből a szempontból.

időpont:
2004. október 8.
helyszín:
Gödöllő, Trafó
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

Az is igaz, hogy este nyolcra volt kiírva a kezdés, ennek ellenére a OneHeadedMan úgy fél tíz körül kezdett ha jól emlékszem, így orbitális csúszással is számolhattuk. Kissé tétova volt az indítás, mely tétovaság megmaradt az énekes srác részéről, aki mint egy nagyra nőtt óvodás tipegett ide-oda a színpadon, nem igazán érezte mit is kellene csinálnia, hogy is illenék szólni a közönséghez. Mentségére legyen mondva, ha jól tudom ez volt az első olyan fellépése, ahol nem lógott a gitár a nyakában. Bele kell jönnie a frontemberi szerepkörbe, majd megjön a rutin remélhetőleg, bár egyelőre nem úgy tűnt, hogy színpadra született egyéniség lenne.

Vele ellentétben a színpad bal oldalát majdnem felszántotta Tóth András, aki csokornyakkendő helyett a gitárját hordja a nyakában és elképzelhetetlen riffekből gyárt dalokat, közben mint egy felbőszült Mekk Elek (sorry), végigmozogja a koncertet. A demós nótáik már ismerősek voltak számomra, a többi is hasonló szellemben fogant: erősen a ritmizálásra épülő dalok, rá agresszív vokál, ügyes ritmusszekcióval. Hosszú távon pont ez a hátulütője az egésznek, nincs igazán túl sok kapaszkodó, néha jól esne egy pici megjegyezhetőbb téma. Alapvetően nem rossz a zenéjük, ígéretes csapat, ha a vadhajtásokat lenyesegetik és rutint szereznek minden téren, tudnak majd meglepetéseket okozni. Aztán majd úgy öt év múlva rájönnek, hogy a síkegyszerű dolgoknak is megvan a maga szépsége, addig meg komplexkedjenek csak kedvü(n)kre.

Valentin Szilvia

Másodszor láttam a Wendigo-t élőben, és háromszámos letölthető EP-jük ismeretében még inkább hengerelt a buli, mint a megdöbbentő első találkozás Pécsett. A srácok nem újoncok, és itt volt bandáiknál (Da Capo, Stonehenge és Behinia) jóval direktebb, keményebb, de nem kevésbé igényes, kb. Nevermore-szintű muzsikával pirítanak oda a honi metal mezőnynek. A már említett Reconnecting... EP dalain kívül három újabb szerzemény (az egyik szinte Darkane-es thrash témákkal operál!) és a névadó egykori Stonehenge nóta hangzott el, meggyőző, profi előadásmóddal.

A technikásan zúzó héthúrosok és a dohogó basszus által kreált hangorkán a stúdióanyagon nagyon szakít (magyar lemez így még nem szólt, talán csak az a bizonyos Angelo...), ám élőben sokszor túl tömör volt, de ez nem a zenekar hibája. BZ hangja agresszívabb élét is meg-megvillantja, de Jozzy vokáljával megtámogatott szárnyaló refrénekbe könnyű belekapaszkodni. A két gitáros fantasztikus, szinte pingpongoznak a riffekkel, szólókkal és díszítésekkel, be is ugrott hasonlatként a Haji’s Kitchen első lemeze, ha valaki ismeri.

Örülök, hogy Kozi játéka itt nem az iskolás progresszív, urambocsá’ “petruccsis” stílus, amiért a Da Capo-t sokat azonnal “ledrímezték”. Gitárja viszont kicsit halkabb volt a kelleténél, így pl. a Wendigo c. dal levezető szólóját csak nézni lehetett, de úgy is élményszámba ment. A bőgős Robi most a megszokottnál visszahúzódóbb volt, de az új dobossal stabil, feszes ritmusszekciót képeznek. Egyszóval: profi muzsika profi zenészektől. Még a profi hely és hangosítás hiányzik, mint a honi szintéren annyiszor. Remélem, hogy megőrzik ezt a lendületet a srácok! A gyors doboscsere is azt jelzi, hogy nem akarnak bebábozódni, mint a honi progresszív élboly teszi mostanság.

Aztán beköszöntött az Isten Háta Mögött zenekar, és igencsak megilletődtünk. Csak csatlakozni tudok a róluk eddig hallott véleményekhez: fura, ösztönös, beskatulyázhatatlan zene, de hallani és látni kell őket. Feszes, lüktető dobalapokra disszonáns gitárdallamok és riffek, alá búgó bőgő, és egy teljesen szétcsúszott frontember. A dalok első hallásra megfejthetetlen struktúrával, néha minden tonalitást nélkülözve hömpölyögtek le a színpadról, de látszott a srácokon, hogy komolyan gondolják, kitalálták és megírták őket, hiába érzi a hallgató néha úgy, hogy mindenki máshol jár. Ha a VHK és a Moon Of Soul összeröffenne egy fűszagú jammelésre, hasonlót produkálnának. Zenei élmény, ritmikus kakofónia, őskáosz - mindenki döntse el, hogy hol vannak a határok. Veszélyes, de magával ragadó muzsika, kezdőknek csak védőmaszkban!

Éjfél után gyors dobcsere után színpadon termett a Blind Myself legénysége és olyan intenzív koncertet adtak, amit magyar bandától még nem tapasztaltam. A kezdő Horrifiedtól a ráadásnóta utolsó hangjáig egy pillanatnyi üresjárat nem volt, és ezt a közönség is vette, hálásan bemozdult a terem. Jót tett a srácoknak az amerikai “kirándulás”, érezhetően magukba szívták az ottani zenei közeget. Veszedelmes energiák szabadultak fel, feltúrták a színpadot, pedig néhány gitártémájuk komplex death bandáknál is elférne. Mindehhez hárman üvöltöttek. A legextrémebb a néha szinte károgásba hajló hangú bőgős srác volt, aki tette mindezt nekünk háttal a dobszerkó mellé állított mikrofonba, míg a félmeztelen ütős kolléga csípőből verte a cuccot. Tóth Gergő pedig nagyon biztos frontember. Nem konferált sokat, viszont név szerint megemlítette és megtapsoltatta az előzenekarokat (nemes gesztus!), fél perc múlva pedig újra forgó szemekkel köpte arcunkba a régi és új Blind nótákat.

Abszolút pozitív koncertélmény volt. Négy banda, mindegyik különböző úton, de hasonló cipőben: saját arculattal, egyéni elképzelésekkel, az árral szemben. Örülök, hogy vannak ilyen csapatok és koncertek, mert érezni bennük a zene iránti elkötelezettséget és a színtér összetartását, a sok nehézség és kilátástalanság ellenére. Minden fellépőn látszott, hogy szívből, teljes odaadással muzsikál (máshogy nem is lehet) és ezt szerintem a jelenlévők is érezték.

Kántor Tamás

További fotók:
Isten Háta Mögött
Oneheadedman
Wendigo

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.