Shock!

október 01.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Beyond Fear, Vicious Rumors, Courageous - Budapest, 2006. október 31.

Nem lepett meg, hogy finoman szólva is csak lézengtek az emberek ezen a koncerten, noha Tim „Ripper” Owens a metal világ egyik legnagyobb torka, a Vicious Rumors pedig minden idők egyik legjobb amerikai power metal bandája, számtalan klasszikussal és egy baromi erős új lemezzel a tarsolyában.

időpont:
2006. október 31.
helyszín:
Budapest, Wigwam
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
Hiába, ez a vonal soha nem volt igazán népszerű errefelé – máshol sem, teszem hozzá rögvest – , így legjobb esetben is legfeljebb 150 ember gyűlt össze a Wigwam színpada előtt, hogy a kis csúszást követően egyből tanúja legyen a német Courageous meglehetősen zsibbasztó programjának. A mátrixkabátban és lakkbőr kesztyűkben megjelent lóhajú énekes mögött néhány jellegtelen figura és egy informatikus kinézetű basszusgitáros reszelte a súlyosnak szánt, de valójában eléggé céltalan riffeket. Enyhén Nevermore-osnak szánt mű-pszichopata metal volt ez némi echte dajcs vásárisággal lelocsolva, a végén egy szellemesnek gondolt, de valójában röhejes Yellow Submarine feldolgozással. Inkább játszott volna többet a Vicious Rumors vagy a Beyond Fear...

A Geoff Thorpe-ék új lemezén hallható megafelállás sajnos máris szétszéledt, Dave Starr basszer helyén egy hórihorgas fiatal figura pengette a négyhúrost, a második gitárt pedig nem Brad Gillis, hanem a Warball másik vendége, Thaen Rasmussen akasztotta a nyakába. James Rivera szerencsére maradt a Vicious Rumorsban, akárcsak a most visszatért őstag Larry Howe dobos. Nyilván alapító atyaúristenként Thorpe is érzi, hogy több mint egy évtizede nem csináltak olyan erős anyagot, mint az új, így nagyon helyesen nem is spóroltak vele: a nyitó Sonic Rebellion után egyből jött a Mr. Miracle és a Dying Every Day. Sajnos az egyébiránt rendkívül rút főnök gitárja az elejétől kezdve baromi tompán szólt, és ez így is maradt a buli végéig, amit nagyon sajnáltam, ezek a dalok ugyanis vastag zsé-szőnyeggel mutatták volna meg teljes erejüket.

Maga a zenekar vérprofi öreg rókák módjára játszott – ez nem véletlen, hiszen vérprofi öreg rókák – , Larry Howe old-school dobolását tanítani kellene és a gitárosok összjátéka is fület gyönyörködtető volt. A legfeljebb 160 centis, aránytalanul nagy fejű, folyamatosan mosolygó Rivera rendíthetetlenül járkált fel és alá a színpadon, közben pedig tökéletesen hozta a dallamokat, így – Thorpe agresszív rásegítéseivel – sikerült igazságot szolgáltatni a Carl Albert-éra örökérvényű klasszikusainak is. Rögtön a nyitó hármas után jött is a Don’t Wait For Me a mindenkinek kötelező ’90-es alapműről, de többek között játszották még a régiek közül a Digital Dictatort, az Abandoned-ot, a Lady Took A Chance-ből kibontakozó Down To The Temple-t és a Minute To Killt is. Személyes kedvencem, az All Rights Reserved sajnos kimaradt, de a gyenge hangzás miatt úgysem érvényesültek volna a szám régi Metallicát megszégyenítő, viziló-súlyú power riffjei, így annyira nem is bánkódtam miatta. Nem voltak fent a színpadon túl sokáig, olyan 45-50 perces lehetett a program, ami egy ilyen életművel elég kevés, de legalább végre eljutottak Magyarországra. Rövidség ide, nem tökéletes hangzás oda, jó volt látni őket.

A Beyond Fear lemezről a kritika megírása óta sem változott a véleményem, és a dalok tekintetében a koncert sem győzött meg arról, hogy ez egy felsőkategóriás csapat lenne, maga a buli viszont nagyon-nagyon rendben volt. Az album megjelenése után Dwayne Bihary másodgitáros lelécelt a csapatból, így egyedül John Comprix reszelte a durva, agresszív témákat és sivító szólókat, ez azonban egy pillanatig sem volt zavaró. Nem csak jól szóltak, de azt is meg kellett állapítanom, hogy amit John produkál, az igen-igen komoly teljesítmény, még ha az albumon nem is tűnik különlegesen nagy egyéniségnek. Atommód feszesen, pontosan és erőteljesen játszott, és még rendesen el is adta a bulit erősen Dimebag-es fazonjával és mozgásával, míg a már a Winters Bane-ben is Tim oldalán hegesztő Dennis Hayes basszer inkább csak csendesen megbújt a háttérben.

A csapat szíve persze Ripper, aki ezen a kis színpadon mintha otthonosabban érezte volna magát, mint 4 évvel ezelőtt a SAP csarnok kutyafuttató méretű emelvényén. Pacsizott, mosolygott, szokásához híven bokszolgatta a levegőt is egy kicsit, és habár frontemberi adottságai továbbra sincsenek egyenes arányban a hangjával, ezen a téren határozott fejlődésről számolhatok be. Owens most már egy pillanatig sem fest úgy a színpadon, mint aki véletlenül keveredett oda, nyoma sem volt tétova mászkálásnak, és a céltalan mozdulatok is erősen megritkultak. Kimondottan jól vezényelte le a bulit, végig kristálytisztán nyomta a témákat, tényleg nem lehet kérdéses, hogy ő a világ egyik legjobb metal énekese. Nem nagyon tudnék még egy embert mondani, akinek ennyire erőteljes lenne a hangja ezekben a magas fekvésekben, ráadásul a legképtelenebb dolgok is hihetetlenül könnyedén, minden görcs nélkül jönnek elő belőle.

A koncert hangosan és intenzíven, de kicsit színtelenül indult pár Beyond Fear nótával – ezekben viszonylag kevés a jól körülhatárolható fogódzó azon kívül, hogy kellemesen durvák, Tim pedig kisüvölti bennük a tüdejét – , de a meglepetésszerűen előhúzott Flight Of Icarus feldolgozás (ez jó ötlet volt!) olyan szinten otthonos hangulatot varázsolt a klubba, hogy innentől kezdve egyszerűen minden működött, a közönséget kenyérre lehetett volna kenni.

A tolerancia kellett is, Ripper ugyanis hamarosan a színpadra hívta Bártfay „The Metal Angel” Lászlót, ő maga pedig gitárt akasztott a nyakába, hogy így szólaltassák meg a Living After Midnightot. Mit mondjak? Szimpatikus húzás Timtől, hogy belemegy ilyen bizonytalan kimenetelű játékokba is a rajongói kedvéért, de amikor a metáléjndzsöl két kappanhangon elővezetett sor után átváltott magyarra (!) és hihetetlen sületlenségeket zagyválva nyomta tovább a klasszikus nótát, egyszerűen nem tudtam megállni röhögés nélkül, és ahogy körülnéztem, sokan voltak még így ezzel a teremben. Persze olyanok is akadtak, akik ehelyett döbbenten meredtek a színpadra, meg olyanok is, akik őrjöngtek, de hát Uhrin Benedeket is mindig ováció fogadja… Láthatóan a zenekar sem nagyon tudta mire vélni ezt a komolytalan bohózatot, Ripper csak somolygott a baseballsapka alatt, Comprix viszont néha nem is tudta visszafogni a széles vigyort Rob Halford legnagyobb magyarországi rajongója hallatán. Félreértés ne essék, kiváló kis közjáték, jó hangulatú bohóckodás lehetett volna ez az egész, nekem viszont volt már szerencsém ízelítőt kapni az önjelölt Metal Angel bizonyos csatornákon megnyilvánult hihetetlen önbizalmából, és ennek megfelelően is kezeltem a dolgot. Bizton mondom: ha valaki csak ennyire képes, ott inkább a pályaváltoztatás lenne indokolt, nem pedig a mellverés.

Abszurditása miatt ez a rövid kis vendégszereplés is rátett a jó feelingre, de az iramot a Burn In Hell pörgette csak fel igazán. A Jugulator lemezt ma is nagy divat nem szeretni, de ahogy ezt megdörrentették, az engem megint csak arról győzött meg, hogy a ’97-es album egy időtálló, komoly anyag volt (pláne a csípőből kirázott Angel Of Retributionnél összevetve). Comprix gitárja eleve úgy szólt, mintha három lett volna belőle, és azok a riffek… Ez bizony vadállat volt, csak sajnos nem játszották végig. Amúgy sem erőltették túl Ripper korábbi tevékenységét: volt még egy kis Blood Stained (nem kevésbé gyilkos), egybefonva az Iced Earth Red Baron, Blue Max-ével – a Demolitionről semmi, pedig vállalom, hogy az is egy kimondottan erős album – , aztán a vége felé egy félig eljátszott Desert Plains, amiről Tim azt mondta, a második részét majd legközelebb meghallgathatjuk. Ez kár volt, mert akár a koncert abszolút csúcspontja is lehetett volna, ha végigjátsszák, de hát ők tudják… A hangulat mindenesetre itt már tényleg aligha lehetett volna jobb.

Még ha felettébb szimpatikus módon nem is akartak Judas Priest hakniműsort adni, a Beyond Fear egy lemezzel a hóna alatt mindenképpen rákényszerül némi extra anyag műsorba applikálásra, így kerülhetett a programba az Ace Of Spades Comprix hörgősebbre vett énekével. Ebben nem lehet sok újat mutatni, de azért jól nyomták. Ezután még elnyomtak pár saját nótát, köztük a ragadósabbak közé tartozó Do You See It-et. A ráadás persze nem is lehetett volna más, mint az emblematikus Scream Machine, ami az este talán legnagyobb beindulását okozta.
Több mint korrekt halloween volt ez egy remek Vicious Rumorsszal és egy nagyon szimpatikus Beyond Fearrel. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel nem hinném, hogy belátható időn belül ismét magyar színpadon látjuk majd ezt a két bandát, de jó, hogy legalább egyszer sor került rá.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.