Shock!

október 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Adrenaline Mob, Dreyelands - Budapest, 2012. június 15.

Adrenaline MobAzt mondják, jó helyen, jó időben kell lenni ahhoz, hogy valami igazán nagy és izgalmas dolog jöjjön létre. De talán egész egyszerűen a dolgoknak néha csak meg kell történnie. Felesleges lenne olyan fejtegetésekbe belemenni, hogy mi lenne, ha…, főleg mivel kétlem, hogy az Adrenaline Mob létjogosultságát bárki is kétségbe vonná. Igazából csak azt az egy dolgot nem értem, hogy korábban miért is nem „jutott eszébe” senkinek Russell Allennel zenekart alapítani: a Symphony X a maga műfajában páratlan, de túlságosan rétegzene, a fiatal Bujtor Istvánra hajazó énekes időnkénti vendégszereplései is leginkább a holland mágus Arjen Lucassennek köszönhetőek, illetve egy szem szólólemeze alapján sem mondhatjuk el, hogy a csapból is ő folyna. Hangja, tehetsége és végtelenül pozitív személyisége alapján pedig simán ráférne a világra egy kicsit több belőle. Most pedig nagy eséllyel az Adrenaline Mob meghozza számára azt a sikert, amit mindig is megérdemelt.

időpont:
2012. június 15.
helyszín:
Budapest, PeCsa Music Hall
Neked hogy tetszett?
( 24 Szavazat )

A Dreyelands meglehetősen kellemetlen helyzetből fordult rá erre a kiemelt fellépésre: szinte az utolsó pillanatban derült ki, hogy Nikola Mijic énekes nem tud jelen lenni a koncerten, így gyakorlatilag közvetlenül a buli előtt – konkrétan előző nap este – derült ki, hogy Bátky Zoltán, azaz BZ (After Crying, Wendigo, Stonehenge) lesz a beugró. Ilyen alapozás után nem csoda, hogy a csapat tagjai nem tűntek éppen oldottnak a koncert előtt, és kissé én is fáztam a dologtól. Mindehhez még az is hozzájött, hogy a Dreyelands dalok alapvetően nem BZ hangfekvésére íródtak, vagyis az összes feltétel adott volt egy kellemetlenül elsült fellépéshez, ám a stresszhelyzetek általában mindenkiből kihozzák a legjobbat. Nem mondom, hogy a Dreyelands legjobb koncertjeként vonul majd be ez a buli a zenekar történelemkönyvébe, de szégyenkezésre távolról sem volt ok, sőt: aki teszem azt, nem tudta, mi az ábra, és először találkozott velük, szerintem meg sem mondta volna, hogy nem ez az állandó leosztás.

Hangilag BZ minden túlzás nélkül remekül oldotta meg a feladatot (különös tekintettel a felkészülési idő rövidségére…), a szövegolvasás nem volt látványos vagy zavaró, és ha rosszmájú akarnék lenni, megemlíthetném, hogy nem is elszigetelt jelenség a csapatnál, hiszen Nikolánál is láthattunk már ilyesmit. A hangszeresek pedig természetesen a szokásos megbízható minőséget hozták az Enchant, Pagan’s Mind, Dream Theater elemekkel finoman átszőtt dalokban. Az előadás viszont ezúttal is kissé statikusra sikeredett, még annak tükrében is, hogy ilyen körülmények között természetesen egyiküktől sem vártam különösebb színpadi akciókat. Ez a progos vonal nem kívánja meg óhatatlanul a közönségszörföt és a dupla szaltókat a tagoktól, de Andrásék kissé ezúttal is lecövekelve játszottak, ami hosszabb távon az ilyen agyas, intellektuális muzsikáknál is az élő előadás ellaposodásához vezethet. Ezúttal ezt már csak a rövid játékidő miatt is sikerült elkerülni, de szerintem a következő lépésben a színpadi jelenlét markánsabbá tételének kellene következnie a Dreyelandsnél. A zene nagyon jó, profin is szólaltatják meg a cseppet sem egyszerű nótákat, szóval már csak el is kellene adni ezeket azoknak, akik ismeretlenül ütköznek beléjük egy-egy ilyen alkalommal. Pláne, hogy lényegesen tisztábban és arányosabban is szóltak, mint például a főattrakció, vagyis a feltételek e tekintetben is adottak mindehhez.

Draveczki-Ury Ádám

Hogy az Adrenaline Mobban négy totálisan különböző egyéniség mennyire páratlan zsenialitással gyúrja össze a saját világát, arról nemcsak a bemutatkozó lemez árulkodik, hanem első európai turnéjuk budapesti állomásán személyesen is megtapasztalhatta bárki a zenekar erejét. Egészen biztos, hogy a 2012-es év legjobbjairól szóló lista első helyén Slash és Myles Kennedy lemeze mellett az Omertà foglal majd helyet nálam. Arra pedig egészen egyszerűen nem is emlékszem, mikor vártam ENNYIRE koncertet, kimondottan éheztem arra, hogy élőben láthassam/hallhassam ezeket a dalokat. Ugyan a hirtelen megérkezett nyári meleg miatt a lefelezett belső terem kicsit szaunaisztikus jelleget öltött, és bizony nemcsak az egészségesebb levegő, hanem a klasszabb fények miatt is jobban örültem volna (PeCsa nagyszínpad, most komolyan, ennyi?...), ha a koncertet kint rendezik meg. Ezzel nem voltam egyedül: Mike Portnoy a délután folyamán nosztalgiával teli opálos tekintettel nézett szét hátul az átépített szabadtéren, és úgy háromszor emlegette fel, mennyire szeretett ott játszani (aztán pontosan elsorolta az évszámokat is), majd vágyakozva sóhajtozott, hogy de jó is lenne… Ám ott éppen kezdett lassan az Anna And The Barbies úgy harminc ember előtt. Oké, a cirka 350 rajongó is elég bután mutatott volna odakint, noha az Adrenaline Mob nagyjából leszarta volna, hányan nézik őket, egészen biztos vagyok benne, hogy kint is ugyanolyan elánnal játszanak, mint ahogy erről az este folyamán meggyőződhettünk.

Adrenaline Mob

Ebben pedig nem volt hiba, a legelső pillanattól kezdve kimondottan magas hőfokon égett a zenekar, és az is világossá válhatott, hogy nem Mike Portnoyt és kísérőzenészeit láthattuk, hanem minden szempontból egyenrangú partnereket. Tény, hogy ezek a dalok élőben mutatják meg igazi erejüket, és az is meggyőződésem, hogy a nagyrészt arénarock-jellegű szerzemények jóval nagyobb színpadot és tömegeket igényelnének – pont ezért számomra kicsit szürreális volt ennyire kis helyen látni ezt a produkciót, de legalább mi is jó időben, jó helyen lehettünk ahhoz, hogy tanúi lehettünk az Adrenaline Mob legkoraibb időszakának egészen testközelből. Biztos vagyok benne, hogy sokra fogják vinni, még akkor is, ha manapság jóval nehezebb igazán nagyot villantani, vagy talán egyenesen a lehetetlennel határos, nem úgy, mint tíz-húsz évvel ezelőtt.

Adrenaline Mob setlist:

Psychosane
Feelin' Me
Indifferent
Down To The Floor
Angel Sky
Freight Train
Come Undone (Duran Duran feldolgozás)
Believe Me
All On The Line
Hit The Wall
Undaunted
---
The Mob Rules (Black Sabbath feldolgozás)
War Pigs (Black Sabbath feldolgozás)

És milyen, ha egy zenekar minden tagja tudja, mit jelent az a szó, hogy szórakoztatás? Ebből is kimerítő kóstolót kaptunk: a Disturbedben jóval nagyobb tömegekhez szokott John Moyer hozta a rocksztáros, de az ízlésesség határán belül maradó pózokat, Mike Orlando, a csapat titkos csodafegyvere pedig fülig érő vigyorral tolta a szólókat a közönség és a zenekar többi tagjának örömére. Már a lemezen is feltűnt egyéni világa, ám élőben is hagyták kibontakozni, olykor egyedül is maradt a színpadon. És hiába néz ki úgy, mint egy átlagos amerikai kamionos, gitárral a kezében lekörözi a most futó shredder bajnokok jó részét – a technika, a feeling és az egyéni íz olyan keverékét mutatta be, aminek hallatán csak dicsérni tudjuk Mike-ék ízlését, és persze a szerencsét, hogy egymásra találtak.

Adrenaline Mob

Russell Allen kvalitásairól dőreség lenne vitatkozni, hiszen tavaly a Symphony X-szel járt már ugyanitt. Azóta súlyából jócskán vesztve még szemrevalóbb lett, a torka pedig most is óriási formát mutatott. Ennek a fickónak egyszerűen nincs hamis hangja, a lemezes énektémákhoz olykor még busásan hozzá is tett, színpadi jelenléte kifogástalan, és nemcsak azért, mert az a fajta frontember, aki kitűnő ritmusérzékkel mozogja be a rendelkezésére álló teret. Az ilyenre mondják, hogy lehengerlő. Portnoyt meg nem igazán kell bemutatni, ugyanúgy irányít, vezényel, vokálozik, feláll a dobcuccára félig, hergeli a közönséget, ahogy megszokhattuk tőle máshol, ráadásul a harmadik dal után a nézőkre is kért egy kis fényt – teljesen indokoltan –, mert zavarta, hogy nem látja az arcokat.

Aránylag ritka, ha olyan lemezbemutatónak lehetünk tanúi, ami igazi lemezbemutató, azaz a teljes lemezt eljátsszák, a dalsorrenden értelemszerűen variálva, plusz néhány feldolgozással megtoldva, hogy kiteljen egy koncertprogramnyi idő. Jelen esetben a teljes lemezt először nálunk lehetett meghallgatni, mivel a Duran Duran feldolgozás, a Come Undone Budapesten debütált – érezzük magunkat megtisztelve ezzel. Talán nem kell sokat magyaráznom, mennyire örültem ennek – a miatta kimaradt Stargazer ide vagy oda, ez a szám ebben a formában (is) döbbenetesen izgalmas. A záró két Black Sabbath feldolgozás sem volt kevésbé szenzációs, noha tartok tőle, hogy a déli vízállásjelentés klezmer változatára is ugyanolyan hévvel tombolt volna a közönség.

Adrenaline Mob - Mike Portnoy

A hőség ellenére (Russell például többször kicsavarta a vizet az ingéből) az első pillanattól a végéig egy másodpercre sem lanyhult a hangulat – ugye mondanom sem kell, ez is tökéletesen mutatja, hogy egy töltelékdal sincs az Omertàn, ez pedig nagyon ritka manapság. Nem egyszer lettem libabőrös a dalokból és a zenekarból áramló energia miatt, teljesen mindegy, hogy pörgősebb vagy líraibb számot játszottak éppen. Másnap pedig komolyan elgondolkodtam, hogy Bécs nincs is annyira messze… Bízom benne, hogy láthatjuk még őket – Portnoyt ősszel például egészen biztosan, igaz, más társasággal. (És hogy a Shock! hímsoviniszta jellegét egy kicsit az ellenkező irányba billentsem: egészen biztos vagyok benne, hogy a koncert után a nézőtér hölgytagjainak túlnyomó többsége azonnal hazavitte volna Russell Allent.)

Valentin Szilvia

 

Hozzászólások 

 
+1 #2 a.magyar 2012-06-18 11:34
A "pacsizással"kapcsolatban...ez valószínüleg,a menedzsment döntése lehetett,hogy nem volt külön dedikálás,mert....jóval a koncert után,mikor már a backstageban voltak,és bepakoltak,simá n be lehetett menni hozzájuk,több elszánt rajongó(én is!)tudtunk fényképezkedni velük.Sajnos,most már erre kell készülni,résen kell lenni!:-)
Idézet
 
 
#1 kamikaze 2012-06-18 09:44
Minden tiszteletem Portnoynak és társainak, de mégis azt kell mondjam (írjam), hogy a ráadásokkal együtt kereken 80 perc játékidő ezen a szinten egyszerűen kevés! Egy ilyen ,,öreg rockerekből" álló, ámde zenekarként mégis új szereplőnek kicsit többet kéne adnia magából, ha azt akarja, hogy a szimpatizánsaib ól (is) rajongók váljanak. Jó jó, tudom, hogy az egy megjelent lemezük miatt csak ilyen rövid a saját repertoárjuk, de pl. egy dobszóló (max. 5 perc) és még több feldolgozás nóta (pl. a Stargazer!) eljátszása sokat javított volna a végeredményen. Azt sem tudom megjegyzés nélkül hagyni, hogy a buli végén igazán kijöhettek volna egyet ,,pacsizni" és netán dedikálni a közönséghez, hamár - nagyon helyesen - árulták a friss zenekari cuccaikat. Mert az, a manapság egyes bandáknál sajnos egyre terjedő rossz szokás, hogy csak a kiemelt, igen drága VIP jeggyel rendelkezőket részesítik a buli előtt ebben a kegyben, összességében azért nem túlságosan rajongóbarát hozzáállás! A koncert amúgy k. jó volt, éppen ezért, a látszat ellenére, a negatív kicsengésű hozzászólásomna k pont az ellenkezőjét gondolom róluk. Szóval értük haragszom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.