Shock!

december 11.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Taking Dawn: „Szex, szex és rock’n’roll”

Taking DawnRitka eset, hogy egy fiatal banda dalait az első lemez megjelenése után néhány héttel már kívülről fújja a közönség egy bulin, de ha megtörténik, biztosan vetíti előre, hogy az adott zenekarra még nagyon komoly jövő vár. A Las Vegas-i Taking Dawn a Skid Row vagy a Mötley Crüe energiáját vegyíti az Avenged Sevenfold frissességével, és a már-már röhejesen fiatal tagokból álló zenekar Budapesten is óriási sikert aratott az Airbourne előtt. A koncert előtt Chris Babbitt énekes / gitárossal ültünk le beszélgetni.  

Ez az első Európa-turnétok, mik az első benyomásaid?

Egyikünk sem járt még itt soha. Hogy is mondjam… Minden nagyon más, mint Amerikában. Például nincs minden sarkon Wal-Mart! (nevet) Roppant érdekes ilyen formában szembesülni a történelemmel, hiszen az amerikai városok nagyrésze alapvetően tökegyforma, itt viszont minden országban eltérő kultúrával találkozol, ráadásul tele vannak a városok kastélyokkal, régi épületekkel. Miközben például idejöttünk, elhaladtunk egy nagy tér mellett, ami tele van szobrokkal. Még csak hasonlót sem láttam soha életemben, gyönyörű volt! Bécs is nagyon bejött, de hát ez csak a negyedik állomásunk a turnén, szóval olyan sok helyen azért nem fordultunk még meg. Egyelőre Budapestről sem tudok véleményt mondani, mert nem volt még időm körülnézni. Ami a közönséget illeti, az amerikaiak jóval hangosabbak, de az európaiak aktívabban vesznek részt a bulikon: pontosabban éneklik a szövegeket, érezhetően jobban figyelnek. Az amerikaiakra ez nem mindig jellemző, viszont kibaszott hangosak! (nevet)

A Las Vegas-i rock/metal bandák közül eddig egyedül a Slaughter aratott világsikereket, de az sem tegnap volt. Milyen mostanság a vegasi színtér?

Az amerikai nagyvárosokban ezen a téren is elég hasonló a helyzet: mindenütt rengeteg helyi banda működik mindenféle stílusban, de csak néhány igazán kiemelkedő akad közöttük. De így is baromi nehéz észrevetetni magad, mert annyian vannak… Las Vegasban számos koncerthelyszín működik, de az otthoni közönség nem igazán kíváncsi a helyi csapatokra, így aztán nem egyszerű érvényesülni. Szerintem ebből a szempontból keményebb a város, mint a többi. De ettől eltekintve ugyanúgy működik a helyi színtér, mint Los Angelesben, San Franciscóban vagy a texasi nagyvárosokban.

És milyen hely Las Vegas azt leszámítva, hogy tele van kaszinókkal?

Általában Renóra szokták azt mondani, hogy nem más, mint egy hatalmas méretű kisváros, de ugyanez Vegasra is simán áll. Az összes kaszinó, hotel és mindaz, amit a tévében, filmekben látni szoktál, egy helyen, a Las Vegas Stripen összpontosul, a város többi részén nincs semmi látványosság. Ellenben kibaszott nagy! (nevet)

A Taking Dawn az első komoly zenekarod, ugye?

Az első és egyetlen bandám eddig, igaz, eleinte 7th Son néven futottunk.Taking Dawn

És miért változtattátok meg ezt a nevet?

Egyrészt menet közben sor került egy csomó tagcserére, másrészt a zenénk is alaposan átalakult az évek során. Céltudatosabbak, összefogottabbak lettünk, tudatosabban írjuk ma már a dalokat. Eleinte amolyan melodikus thrashben utaztunk, és fokozatosan éreztünk rá arra, mennyire fontos más irányokba is tapogatózni. Tudatosan tanulmányoztunk másféle dalszerzési technikákat, kidolgoztuk a mostani vokálharmóniákat, és így tovább… Végül pedig kialakult az a hangzás, amit a lemezen is hallasz. A 7th Son nevet azután nyugdíjaztuk, hogy a tesóm kilépett a bandából, eleinte ugyanis ő volt a basszusgitáros.

Kik voltak a fő hatásaitok?

Iron Maiden, Black Sabbath, Skid Row, Pantera, Megadeth, Arch Enemy, Shadows Fall, Megadeth… Ja, őket már mondtam! Mindegy, az is rendben van, ha kétszer mondom őket! (mosolyog) És persze a Metallica is, de nem találsz a földön olyan bandát, akikre a Metallica nem hatott, így ezt talán nem is kell külön kiemelni. Szeretem még a Judas Priestet, a Steel Prophetet… Őket például senki sem ismeri, soha nem kapták meg azt a figyelmet, amit megérdemeltek volna.

Ezt aláírom…

Nocsak, eszerint te ismered őket?

Nem mondanám, hogy Európában bejáratott név, de az undergroundban azért kultikus csapatnak számítanak.

Na, ennek örülök, mert nagy rajongójuk vagyok! A Steel Prophet gitárharmóniái például óriási hatással voltak rám, akárcsak az, ahogy összehangolták a két gitár témáit egymással, a vokálokkal, énekdallamokkal. Nem mondanám, hogy hasonlít rájuk a hangzásuk, de az biztos, hogy menet közben ők is sokat formáltak a szemléletünkön. A két gitárunk összjátékában például nagyon benne vannak.

Az azért meglep, hogy a hajbandák közül csak a Skid Row-t említetted.

A Skid Row óriási volt: kemény, súlyos, energikus. Annak ellenére, hogy a zenéjük baromi fogós volt azokkal a gigantikus harmóniákkal meg a nagy-nagy éneksounddal, alaposan pofánvágták az embert. Akárcsak a korai Def Leppard, ami egészen olyan volt, mintha csak összekeverted volna az akkori Iron Maident az AC/DC-vel. Később más irányt vettek, de a gyökereik nekik is ide vezetnek. Mindig is valami olyasmi volt a célom, hogy a Def Leppard-féle megközelítést vegyítsem a Maidenével, és olyan zenét játsszak, amiben egyszerre van jelen ez a direkt, rockos közérthetőség meg az epikus megközelítés. Én magam is az ilyen típusú zenéket szeretem a legjobban, és tudom, hogy rengeteg ember van még ezzel így.

Melyik saját dalotokra vagy a legbüszkébb?

Talán a Close Your Eyes-ra. Egy csomó metal banda sosem írna ilyen dalt, azok a csapatok pedig, akik képesek rá, általában rockosan nyomulni nem tudnak. Így aztán nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült ennyire kerekre csiszolnunk. Produkciós szempontból is nehéz feladatot jelentett, Elvis Baskette producer, Dave Holdredge hangmérnök és az én teljes erőbedobásomra szükség volt ahhoz, hogy a végeredmény ilyen lehessen. Elég ideges is voltam miatta előzetesen, hogy vajon meg tudjuk-e majd mutatni, mi is rejlik ebben a nótában, de a többiek végül helyre tették a hiányzó részleteket. Ehhez viszont egy ilyen jó csapatra volt szükségünk a stúdióban is. Elvis a mi Mutt Lange-ünk, azt hiszem… (nevet) Ebben a dalban van a kedvenc gitárszólóm is.Taking Dawn

A Close Your Eyes-ból még a mai világban is simán lehetne hatalmas sláger…

Talán lehetne, de nem lesz, és jobb is ez így. Valószínűleg a kiadó is félne elkezdeni tiszta erőből nyomatni, ez a nóta ugyanis nem mutatja meg száz százalékosan a Taking Dawn minden oldalát, akármilyen jó is. A Hinder meg a Daughtry rajongóknak lehet, hogy bejönne, de utána nem értenék a többi dalunkat, sok metalost meg elriasztana, hiszen nem vágnák le belőle, milyenek is vagyunk valójában. Szerencsésebb, ha az emberek egy igazi nagy rockbuli alkalmával szembesülnek velünk először, ahol tényleg lejön nekik, miről is szól ez a zenekar. Arról, amiről mondjuk az Airbourne is, hiszen ott sincs vetítés, csak amit látsz. És ebbe egy csomó minden belefér: a dalaink fele agresszív, súlyos gitármuzsika, a többi pedig melodikusabb, rockosabb, de ez így is van rendjén. Senki sem hallgat kizárólag Morbid Angelt, nem igaz?

A nálatok is szereplő Fleetwood Mac dalt egy régi dallamos csapat, a Shark Island is feldolgozta 1989-ben. Esetleg az ő hatásukra döntöttetek a The Chain mellett?

Nem is ismerem a Shark Island verzióját, de már mások is mondták, hogy létezik! (nevet) Tényleg sokan emlegetik nekem őket, mióta kijött a lemezünk, szóval folyamatosan keresem azt a verziót is, de még nem találtam meg… Előzőleg mindenesetre nem tudtunk róla, hogy ők is felvették a dalt.

Szerintem a ti átdolgozásotok közelebb áll az eredetihez, mint az övéké.

(mosolyog) Mivel azt még nem hallottam, erre nem tudok mit mondani, de szerintem a miénk sem olyan, mint az eredeti, hiszen raktunk bele egy csomó gitárt, jóval ütősebben, lényegretörőbben nyomjuk, mint annak idején a Fleetwood Mac. A Black Diamond feldolgozásunkat is igyekeztük felpörgetni egy kicsit. Akarjuk majd élőben is játszani, de ma egy kicsit sajnos le kellett rövidíteni a programunkat, mert tegnap megfáztam Bécsben. A koncertek után mindig mi árusítjuk a CD-inket, és egy kicsit kikészítette a torkomat, ahogy ott a hidegben kiabáltam…

Milyenek az első visszajelzések a lemezre?

Nagyon jók. Eddig igazából csak egy kevésbé kedvező kritikát olvastunk egy olasz újságírótól, amin meg is lepődtünk, mert előtte rengeteget foglalkozott a bandával, odafigyelt ránk. Szóval azt hittük, szereti a Taking Dawnt, a végén azonban nem bánt velünk kesztyűs kézzel… De azt hiszem, ennek is inkább az lehetett az oka, hogy elsősorban a keményebb zenét szereti, nem pedig a Skid Row-féle vonalat. Ő is az a típusú srác, akinek a Mötley Crüe neve szitokszó… Pedig számomra a Mötley Crüe nem a Same Ol’ Situationt jelenti, hanem a Shout At The Devilt: a Looks That Killt, a Too Young To Fall In Love-ot. Vagyis kibaszott metal nótákat.

Mit gondolsz, milyen státuszt érhettek el a Time To Burnnel?

Ahogy mondtam, a kritikusok többségének egyelőre tetszik a lemez, de felkészültünk a keményebb dolgokra is, hiszen egy lapot sokkal inkább el lehet adni fikázással, mint dicséretekkel. Ahogy Ray Bradbury is írta a Fahrenheit 451-ben: aki nem épít, annak rombolnia kell… Értékelem az újságírók munkáját, de a Black Sabbath a zenei sajtóban például minden idők egyik legtöbbet szidott zenekara volt. Szóval mindent a helyén kell kezelni. Elsősorban inkább a zenehallgatók véleményére adok, akik megveszik a lemezt, nem pedig ingyen kapják a kiadótól vagy simán ellopják a netről. Mindenképpen azt akarom, hogy a Time To Burnből nagy album legyen, és mindent meg is teszünk ennek érdekében. Olyan zenét szeretnék játszani, ami azt a hatást gyakorolja másokra, mint annak idején a nagy kedvenceim rám. Ha ez összejön, már boldog vagyok. Meggyőződésem, hogy nagyon jó dalokat írtunk, és szeretném, ha minél többen hallanák ezeket. Jó jel, hogy tonnányi CD-nk fogy a koncerteken, az emberek viszik őket, mint a cukrot, hiába nem hallottak rólunk előtte soha az életben. A következő pár év arról szól majd, hogy ezt az albumot támogatjuk minden lehetséges úton, aztán persze jön majd a következő is, már vannak dalötleteim hozzá. A dinamika, a rezgés hasonló, de lesznek rajta új dolgok is.Taking Dawn

Mi a véleményed az Airbourne-ról?

Az Airbourne döbbenetes. Mellettük aztán biztosan nem lehet pihenni a színpadon, annyira jók. Arra ösztönöznek, hogy mi is minél jobbak legyünk.

Elég jó ez a párosítás, mivel lehet megfejelni legközelebb?

(sejtelmesen mosolyog) Akadnak nagyon jó kilátásaink, de ezekről egyelőre nem beszélhetek, mert egyelőre csak tervekről és kezdeti tárgyalásokról van szó.

Akkor úgy kérdezem, mi lenne számotokra az álomturné jelen helyzetben?

A legjobb egy Iron Maiden turné lenne, de a Def Lepparddal is baromi szívesen játszanánk, még akkor is, ha az ő közönségük egy része túl keménynek is találna minket. De napestig sorolhatnám: Megadeth, Metallica… De remélem, hogy előbb-utóbb már nem mások előtt kell majd fellépnünk nyitóbandaként, hanem önállóan is elindulhatunk.

Mi volt életed legjobb koncertje rajongóként?

Sok volt: Tom Petty, Black Sabbath… A legjobban azonban talán a Shadows Fall bulikon szórakoztam mindig is. És persze ott a Maiden is, ahol általában utálni szoktak a körülöttem állók, mert torkom szakadtából éneklem az összes nótát, ők pedig Bruce Dickinsont jöttek hallgatni, nem pedig engem! (nevet) Most is fut egy rakás jó turné egyébként… Baromira zavar például, hogy lemaradok a Megadeth 20 éves jubileumi Rust In Peace emlékbulijaiól, de hát éppen egy másik turnén kell részt vennem! (nevet)

És mi a helyzet a nagy négyest felvonultató európai fesztiválokkal?

Az, hogy rohadtul irigylem miattuk az európaiakat! (vigyorog) De egyébként hogy is mondjam neked… Szóval szeretem a Metallicát, az utolsó album már egy lépés volt a helyes irányba, de valahogy mégsem az igazi. Nekem ez már nem az a Metallica, amit megszerettem annak idején. A St. Anger turnén nem is voltak túl meggyőzőek. Robert Trujillo hatalmas muzsikus, de akkor azt kívántam, bár Jason Newsted játszana még mindig velük. Persze tudom, hogy manapság már élőben is jobbak, mint akkoriban. A St. Anger rettenetes volt…

És mit szólsz az Anthrax kavarásához az énekesekkel?

Na igen, ez meg a másik… Ki lesz most egyáltalán az énekesük ezeken a bulikon?

John Bush.

Ó… Nekem valahogy furcsa egy olyan Big Four-buli, ahol nem Joey Belladonna énekel az Anthraxben. Ne érts félre, imádom John Busht meg az Armored Saintet, de az A.I.R. azért mégis Joey-val az igazi… Sőt, tudod mit? Ronnie James Dio az isten, de kurvára nem akarom tőle hallani a Sabbath Bloody Sabbath-ot, hiába sokkal jobb énekes Ozzynál. Azt sem díjaztam, amikor Ripper Owens énekelte Matthew Barlow dalait az Iced Earth-ben. Ripper nem Matt, hanem Ripper, a maga kategóriájában a legnagyobb, de ott nem tudtam elfogadni. Pedig az Iced Earth-öt is nagyon szeretem, leszámítva persze Jon Schaffer szólófóbiáját. Baromira megnézném őket élőben nemcsak Matt-tel, hanem Larry Tarnowskival is, mert manapság nagyon hiányzik onnan egy olyan jó szólógitáros, mint ő.

Mi volt amúgy életed legnagyobb csalódása metal rajongóként? Lemez, koncert, akármi…

Amikor az ember igazán fiatal, általában még sokkal több minden tetszik neki, mint később. Én is imádtam annak idején egy csomó bandát, akiket az utóbbi években már kifejezetten szarnak találtam élőben, de azt hiszem, ez természetes. Lemezfronton talán az In Flamest említeném, akiknél nem tudtam mit kezdeni az új iránnyal, amikor változtattak a hangzásukon. Ugyanez kicsit az Arch Enemynél is megvolt, de ők gyorsabban visszataláltak a helyes vágányra. Igazából csak később, úgymond zenészfejjel értettem meg, miért is váltott az In Flames. Becsülöm őket, amiért elég tökösek voltak más dolgokat kipróbálni, de az új stílusú dalok minősége akkor sem ért fel a régiekével. De a Come Clarity például már egy tök jó album volt, ott megtalálták az egyensúlyt a két világ között. Az utolsó lemezüket viszont nem hallottam.

Ne is siess vele, az már nem olyan jó.

Igen, állítólag a hangzása sem az igazi. Régen nem foglalkoztam azzal, hogy szól egy album, de ma már a sound hibái is zavarnak. Ott van például a Shadows Falltól az Of One Blood, ami örök kedvencem, de legyünk őszinték: már a Taking Dawn demók is jobban szóltak nála. Ezzel azonban annak idején nem törődtem, hiszen nem hallottam mást rajta, csakis óriási zenét. De ma már azért azt szeretem a legjobban, ha a jó muzsikához méltó hangzás is párosul. Ott van például a Nickelback, ahol magán a zenén is hatalmasat dob a sound. Beleteszi azt is, ami nincs mindig ott a dalokban.

Van olyan lemez, aminek irányadó számodra a hangzása?

Mindent nagyon szeretek, amit Elvis Baskette csinált, és azokat is, amiket Mutt Lange. Meggyőződésem, hogy az utolsó Nickelback is miatta lett olyan, amilyen. Előtte nem nagyon szerettem őket, bár elismertem, hogy élőben baromi jók, Chad Kroeger pedig fantasztikus énekes. Magukhoz a dalokhoz viszont nem tudtam kapcsolódni. Ehhez képest az utolsó lemezen szinte minden egyes nótát kedvelek.

Persze, mert teljesen úgy szólnak Mutt miatt, mint a Def Leppard.

Pontosan! Ott van benne ugyanaz a feeling, mint a Def Leppardban. Így már a kemény, riffes nótáikat is simán odateheted bármilyen súlyos banda dalai mellé, azok viszont nem képesek olyan jó balladákat írni, mint Chad. Szóval nagyon bejött az a lemez.

Mi minden idők három legjobb albuma?

A Sabbath Bloody Sabbath a Black Sabbath-tól, a Powerslave az Iron Maidentől és a Rust In Peace a Megadeth-től.

Mi az élet értelme?

Szex, szex és rock’n’roll!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.