Shock!

november 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Kip Winger: egy emberközeli rocksztár

Kip WingerKip Winger ma már nem visel feltúrt frizurát, de a borosta és a megszaggatott nyakú póló azért megmaradt, és a megélt magánéleti szörnyűség ellenére sem vált megkeseredett, sótlan figurává. Csendes, halk szavú, ám roppant barátságos és kedélyes arc, sajátosan fanyar humorral, akinek közvetlenségét mi sem példázza jobban, minthogy készséggel mutatja meg már rögzített, de még kiadás előtt álló zenéit, és láthatóan őszintén örül a pozitív véleményeknek. A ’80-as évek egyik nagy MTV-sztárjával koncertje után beszélgettünk az A38 Hajón.

Előadóként mi számodra a fő különbség egy Kip Winger szólófellépés és egy Winger koncert között?

Teljesen más a kettő, de tényleg. Ha egyedül vagyok, senki sincs a színpadon rajtam kívül, aki segítsen, a saját két kezemmel kell elboldogulnom odafent, és mondanom sem kell, énekelni is sokkal nehezebb úgy, hogy nincsenek mellettem vokálozni a többiek. A zenekarral jobban el tudom engedni magam. Ugyanakkor azt kell, mondjam, a legtöbbet az olyan bulik tudják adni, mint amilyen ez a mai is volt: teljesen egyedül, egy szál gitárral állok kint a színpadon, és az emberek éneklik a nótákat, élvezik a koncertet.Kip Winger

Honnan jött az ötlet a thisconversationseemslikeadream lemez után, hogy egy szál akusztikus gitárral kelj útra? Az ottani dalokat komplett bandával is elő lehetett volna adni…

Igen, de akkoriban egyszerűen nem volt erre pénzem. Ha azt akarom, hogy a thisconversation… dalai úgy szólaljanak meg élőben, mint a lemezen, egy nyolcfős zenekarra lett volna szükségem. De egyébként jövőre megpróbálok majd összehozni egy olyan turnét, ahol nem egyedül adom elő a saját nótáimat, és ha összejön, DVD is készül majd a dologról.

Mi a tapasztalatod egyébként, mennyiben tér el a szólófellépéseid és a Winger bulik közönsége?

Leginkább úgy látom, hogy elég sokan vannak olyanok, akik a múltam miatt követték figyelemmel a karrieremet, mára pedig egyenesen jobban szeretik a szólóalbumaimat, mint a zenekarral készített lemezeket. Persze nyilván akadnak olyanok is, akik csak azért jönnek el, hogy hallják a régi Winger nótákat, de a legtöbben nemcsak ezeket szeretik, hanem értik azt is, mit csináltam a banda jegelése után, és ez egy olyan dolog, amit iszonyatosan nagyra értékelek.

Beszélgessünk egy kicsit a múltról is! Hogyan kerültél annak idején Alice Cooper zenekarába?

New Yorkban dolgoztam session-zenészként, de ahhoz, hogy fenntartsam magam, a muzsikálás nem volt elég, így pincérkednem is kellett. Négy nótában basszusgitároztam Alice Constrictor albumán, és egyszerűen csak beajánlkoztam nála, amikor hallottam, hogy basszert keres a turnéjára. Igazából Kane Roberts (Alice akkori gitárosa – D.Á.) bujtott fel, hogy menjek oda hozzá, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy összejöhet a dolog, de Alice nem gondolkodott túl sokat, szinte azonnal igent mondott. Kip WingerVagyis nagy szerencsém volt: egyik este még pincérként takarítottam le az asztalokat, másnap pedig tízezres arénák színpadán játszottam. De igazság szerint nem volt ez akkora nagy újdonság, hiszen először 8 éves koromban léptem színpadra azért, hogy pénzért zenéljek, méghozzá a testvéreimmel. Amikor pedig elindultam turnézni Alice-szel, 24 voltam, vagyis nem lehet azt mondani, hogy mentálisan nem álltam készen a dologra. Tehát nem az volt, hogy „uramisten, mibe csöppentem”, mert pontosan tisztában voltam vele, mit csinálok és miért.

És ha ennyire jó volt ez a periódus, miért hagytad ott Alice-t?

Mert a saját dolgomat akartam csinálni. Tudod, Alice Cooper basszusgitárosaként azért nem volt túl nagy terepem kibontakozni, még akkor sem, ha nem egyszerű bérzenészként kezeltek, hiszen megírhattam Alice-szel a Gailt a Raise Your Fist And Yell lemezre, meg ilyenek… De a hierarchia egyértelmű volt: az első Alice, utána jön Kane, aztán én, utánunk pedig a banda többi tagja. Ez pedig nem az volt, amire legbelül vágytam. Így aztán megcsináltam Alice-szel egy óriási turnét, felvettük a Raise Your Fist albumot, és vettem a kalapomat.

A Winger későbbi billentyűsét, Paul Taylort Alice csapatában ismerted meg, de hol futottál össze Reb Beach-csel?Kip Winger

Igazából Reb volt az első, akit megtaláltam a későbbi wingeres társaim közül, amikor – még az Alice-korszakban – Fiona Flannigan lemezén dolgoztunk vele és a későbbi producerünkkel, Beau Hill-lel. Rögtön éreztük, hogy minden tekintetben egy hullámhosszon mozgunk, így aztán csináltunk pár demót elsősorban az én elfekvőben lévő nótáimmal, amikhez Reb is hozzátett egy csomó mindent. Gyakorlatilag így született meg az első Winger lemez, még hat hónap sem kellett hozzá. Egészen régi témáink is felkerültek rá, olyan dolgok, amiket még 16-17 évesen találtunk ki, de azóta sem tudtunk velük igazán mit kezdeni, itt azonban egyből a helyükre kerültek. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

Bár mindig hangsúlyozni szoktad, hogy csakis előre tekintesz, érzel azért némi nosztalgiát, ha eszedbe jut a Winger nagy sikerkorszaka?

Persze, hogyne éreznék. Eszméletlen idők voltak azok, és baromi szerencsés vagyok, hogy egyike lehettem azoknak a fickóknak, akik személyesen is részesei és alakítói voltak a rock’n’roll utolsó nagy korszakának. Mert ne tagadjuk, a ’80-as évek vége volt a rock’n’roll utolsó nagy korszaka… Azt hiszem, ezért is élvezem annyira a Rock’N’Roll Fantasy Camp rendezvényeket, ahol együtt jammelhetünk Earl Slickkel, Mark Hudsonnal, Chris Slade-del és a többiekkel, csupa olyan arccal, akik ugyanebben a korszakban élték a fénykorukat.

Aztán jött a grunge-éra, ti pedig a Pull lemezzel próbáltatok talpon maradni. Számomra máig ez az etalon a Winger albumok között, akkoriban mégsem nagyon értékelték…

Igen, én is úgy gondolom, hogy az a legjobb teljesítményünk. Azt hiszem, a Pull volt az első lemezünk, ami tényleg úgy szólt, ahogyan kellett. Az első két albumra nagyon rányomta a bélyegét Beau Hill produceri munkája, egyértelműen miatta alakult ki az a poposabb, kommerszebb hangzás. Kip WingerBár kétségtelen, hogy a Pullon a dalok is sokkal jobbak voltak, mint előtte… Aztán elindultunk turnézni, és azzal szembesültünk, hogy egyszerűen senkit nem érdekel már a banda. Az amerikai helyszíneken kábé annyian lézengtek egy-egy koncertünkön, mint ahányat itt a backstage-ben is látsz, ha körbenézel: tizenegynéhány ember. Úgy gondoltuk, ezért kár erőlködni. De félreértés ne essék, a Winger igazából sosem oszlott fel, egyszerűen csak azt mondtuk, hogy oké, most menjünk haza egy kicsit, és foglalkozzon mindenki a saját dolgaival. Én is régóta akartam csinálni egy önálló albumot, akárcsak Reb, ráadásul az előző évek folyamatos turnézása is eléggé leszívott mindannyiunkat. Elérkezett az idő arra, hogy valami mást csináljunk.

A kis hazamenésből aztán elég hosszú szünet lett, hiszen egészen 2002-ig meg sem mozdultatok Wingerként…

Igen, az akkori Poison turnéra állt össze ismét a banda. Előtte is kaptunk egy rakás ajánlatot – akadtak közöttük nagyon komolyak is –, de 2002-ben láttam úgy először, hogy van is értelme ismét színpadra állnunk. Tudod, én is eléggé beleborultam a dolgaimba a banda feloszlása után: gyakorlatilag újra megtanultam a szünet alatt dalokat szerezni, amikor az Új-Mexikói Egyetemen zenét, klasszikus zenét és egyéb elméleti és gyakorlati képzéseket hallgattam. Aztán jött a magánéleti tragédiám, ami után évekig totális mélyponton voltam. (Kip egy autóbalesetben elveszítette első feleségét.) Vagyis nem csoda, hogy ilyen hosszú ideig váratott magára a Winger újonnani összeállása… 2002-ben viszont minden stimmelt: a Rhino kihozta a válogatáslemezünket, amihez ismét összejöttünk Rebbel, hogy kicsit átpofozzuk a korábban már felvett, de soha ki nem adott On The Inside nótát, ami ugye bónuszként került fel az albumra. Az amerikai Poison turné pedig óriási volt, rengeteg nézővel, hatalmas színpadokkal. Megadta az újabb kezdőlökést a csapatnak.

Látsz lényeges különbséget az amerikai és az európai közönség között?Kip Winger

Az európai közönség sokkal jobban érti, mit csinálunk. Sőt, azt kell, mondjam, hogy Európában mindig is tisztában voltak azzal, mit képviselt a Winger, hiszen mi soha nem voltunk popcsapat. Mindig is zenész-zenét játszottunk, csak éppen popdalokba öntve. Persze Amerikában is sok zenész járt a koncertjeinkre, csak ott voltak mellettük a sikoltozó kiscsajok is… De mindig is a zene volt a központban.

Éppen ezért nem értem, hogy miért ti kaptátok a nyakatokba a legtöbb mocskolódást. Legfeljebb a Poisont cincálták annyira szét a ’90-es években, mint titeket, akár Beavisről és Buttheadről, akár a Metallicáról beszélünk… Mit gondolsz, miért?

Sejtelmem sincs. Komolyan mondom, hogy a mai napig nem tudom, miért pont minket cikiztek halálra. Kérdezd meg Mike Judge-ot, Beavisék kitalálóját… És ugyanígy azt sem értem, hogy a Metallica miért minket választott céltáblának. Ezt talán Lars Ulrich tudná megmondani.

Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve? A szólódolgaiddal foglalkozol majd, vagy netán készülőben van egy új Winger album is?

Amerikában még csak mostanság jelenik meg a From The Moon To The Sun lemez, így aztán odaát azt kell egy kicsit megtámogatni. És nemrég fejeztem be a szimfonikus művem felvételeit Angliában.

A Ghosts második és harmadik tételét?

Igen. Ezeket a San Francisco-i Balett elő is adja majd hamarosan. Tudod, nem igazán dalokban gondolkodom már, ha egymagam írok zenét, sokkal inkább ilyen típusú komolyzenei dolgok születnek a kezeim alatt. Közben pedig táncmozdulatok peregnek a szemeim előtt, hiszen mégiscsak baletthez komponálok. Én is baletteztem annak idején… (mosolyog) Lássuk csak, mi van még… Mindenképp szeretnék egy újabb lemezt csinálni Rebbel, tehát előbb-utóbb Winger album is várható, de a rockosabb vonalon először a Blackwood Creek anyag jön majd ki. Ez volt annak idején az eredeti bandám a tesóimmal, akikkel hosszú-hosszú évek után végre sikerült időt szakítanunk és felvennünk a nótáinkat. De egyelőre még nem tudom, ez mikor jelenik meg, mert jelenleg épp kiadót keresünk hozzá. Elképzelhető, hogy Európában a Frontiers gondozza majd, az ő munkájukkal nagyon elégedett vagyok. Nem azt várják el tőlem, hogy felmelegítsem a ’80-as évek-beli dolgaimat, és ez nagyon jó.Kip Winger

Milyen típusú zene ez a Blackwood Creek?

Van egyfajta ’70-es évek-feelingje… Kíváncsi vagy rá?

Naná.

Oké, akkor várj itt, megmutatom. (felrohan az öltőzőbe, lehozza az iPodját és nemcsak Blackwood Creek dalokat, de komolyzenei részleteket is mutat)

Ha már a Frontiers így szóba jött, még egy dologról kérdeznélek: három évvel ezelőtt kijött náluk egy The Mob című album, amin nemcsak producerkedtél, de társszerző voltál szinte minden dalban, sőt, játszottál is a lemezen, mégsem voltál tagja a zenekarnak. Miért?

A The Mob project eredetileg Reb Beach és Doug Pinnick közös vállalkozásának indult, Timothy Drury és Kelly Keagy csak később jöttek a képbe. E-mailekben küldözgették egymásnak a felvételeket, de valamivel nem tudtak dűlőre jutni, ezért aztán Reb megkeresett, hogy segítsek nekik befejezni a dolgot. „Hat nótánk teljesen kész van”, mondta. Én meg meghallgattam, amit csináltak, és azt mondtam: „Haver, egy darab nótátok sincs!” (nevet) Ezt sok zenész nem mindig ismeri fel magától… Viszont ha már így alakult, rávettem őket, hogy fejezzék be az internetes távzenélést, és a bohóckodás helyett inkább jöjjenek el hozzám, aztán fejezzük be együtt a lemezt. Én ugyanis nem tudok dalokat írni úgy, hogy nincsenek a közelemben azok, akikkel együtt muzsikálunk. Szóval eljöttek hozzám, és összeraktuk a Mob albumot, ami végül egy tök jó kis anyag lett.

Ami a félkész vagy kevésbé sikerült dalokat illeti, akad olyan Winger nóta, amit az eredeti formájában ma már biztosan nem vennél lemezre?

Így elsőre a Little Dirty Blonde jut eszembe.Kip Winger

A szövege miatt?

Igen, a riffek jók voltak… A szöveg viszont rettenetesen buta. Tudod, nem nagyon emlékszem már minden dalunkra annyira kristálytisztán, de az biztos, hogy akad még néhány hasonló. (mosolyog)

És mik a kedvenceid?

Abból is akad pár: a Hungry, a Headed For A Heartbreak, az Under One Condition, a Blind Revolution Mad, az In For The Kill, a Disappear, a Blue Suede Shoes… Tipikusan ezek a nóták foglalják össze a legjobban a zenekar lényegét.

Melyik volt életed legjobb koncertje zenészként?

A ma esti.

Komolyan?

(nevet) Oké, egy konkrét alkalmat nem tudok mondani, de az tuti, hogy az ilyen típusú koncerteket szeretem a legjobban. Óriási volt a közönség, és ez a hely is nagyon tetszik, a Wingerrel is tök jó lenne fellépni itt. Várj csak, egy koncert mégis eszembe jutott: az In The Heart Of The Young lemez turnéján játszottunk Párizsban a Scorpionsszal, és az valami egészen mágikus buli volt. Nem tudom elmondani, pontosan mitől volt más, mint a többi, de már közben is éreztem, hogy valami kivételes dolog részese vagyok. És nyilván meghatározó élmény volt fellépni a Madison Square Gardenben vagy a Wembleyben is.

És rajongóként?

Egy Peter Gabriel koncert. Nagy Peter Gabriel rajongó vagyok… De mondhatnám a U2-t is, akiket szintén mindig óriási élmény élőben látni.

Minden idők három legjobb albuma?

Mike Oldfieldtől a Tubular Bells, az Abbey Road a Beatlestől és a Led Zeppelin IV.

Mi az élet értelme?

„Life’s a peace of shit, when you look at it…” (fütyüli a dallamot, majd nevet) Az élet értelme, haver… Nem is tudom. Érezd jól magad. És ne vedd túl komolyan a dolgokat.

fotó: Valentin Szilvia

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.