Akár döbbenetes is lehetne a tény, hogy Trevor Rabin harmincnégy év elteltével szánta rá magát egy újabb énekes dalokat tartalmazó rockalbum elkészítésére, ha nem tudnánk, hogy a Yes egykori agytrösztje meglehetősen aktívan töltötte a köztes évtizedeket. Jerry Bruckheimer producer állandó alkotótársaként Rabin a hollywoodi blockbusterek zenéinek világában mélyült el a '90-es évek közepétől, miután a Yes Talk lemezén mindent elmondott, amit szerinte el lehetett mondani azon a nyelven. Emiatt sokáig kimondottan esélytelennek tűnt, hogy újra komolyan a nyakába akassza azt a '64-es Stratocastert, ám mint tudjuk, kutyából nem lesz szalonna, így őt is utolérte a honvágy: először egy Jacaranda című kalandozós, instrumentális anyaggal jelentkezett 2012-ben, majd pár évre rá Jon Andersonnal és Rick Wakemannel ARW néven összehozott egy kvázi ellen-Yest, mellyel kizárólag a turnézásra fókuszáltak, 2018-ban pedig Yes címke alatt ki is hoztak egy kiváló élő anyagot. Rabin saját elmondása szerint ebben az időszakban kapott rá ismét annyira a rockzene ízére, hogy a tettek mezejére lépve és a filmvilágot maga mögött hagyva elszánta magát egy újabb önálló énekes lemez készítésére.
A covid-időszak persze nála is szerepet játszott és befolyásolta az eseményeket, hiszen jórészt egyedül vette fel az albumot, csak a dobokat és a hegedűt bízta Vinnie Colaiutára, Lou Molinóra, illetve Charlie Bisharatra. Ugyanakkor Trevor mindig híres volt arról, hogy szereti kézben tartani a dolgokat: a Yes soraiban billentyűzött is Tony Kaye és Wakeman mellett, de sokszor még a szólóénekesi feladatokat sem adta át teljesen Jon Andersonnak. Obskúrus önálló lemezeit egyetlen kivételtől eltekintve szintén ebben a szellemben készítette annak idején, de ha valaki, akkor ő simán megengedheti magának, hogy kontroll alatt tartson mindent, párját ritkító tehetsége valójában pontosan erre predesztinálja.
Ismerve eddigi életútját, számomra nem az volt a kérdés, hogy zseniálisan sikerül-e a Rio, mert biztos voltam benne, hogy igen. Sokkal inkább az izgatta a fantáziámat, hogy milyen lesz. Nos, nem lett olyan, mint amilyen a Bob Ezrinnel összerakott, arénarockos felhangokkal ellátott Can't Look Away volt, de azért rokonítható vele, ahogy néhány tétel esetében a Yes általa dominált korszakával is közösséget vállal. Nyilván ez csupán nagy vonalakban történő leegyszerűsítése az anyagnak, mert jóval többről van itt szó. Például arról, hogy nem múlt el nyomtalanul Rabin komolyzenei körökben eltöltött negyedszázada, az ott felhalmozott tapasztalatokat pedig bőségesen kamatoztatta ezen az anyagon. Vegyük például a Push című szerzeményt, ami már akkor éppen elég útravalót adna az embernek, ha úgy négy perc körül véget érne, ám az ezután következő instrumentális levezetés briliáns megoldásai és elképesztő nagyzenekari hangszerelése hallatán tényleg csak kapkodja az ember a fejét, hogy éppen hova figyeljen. A hegedűszólamok és a békét sugárzó zongorafutamok révén még némi Kansas-kapcsolat is felfedezhető, ami külön pikantériát biztosít, a végeláthatatlanul aranyló búzamezők képe azonban nem kizárólag itt sejlik fel, hanem a sziporkázó akusztikus hangszerekkel felvezetett Oklahomában is, amiből aztán monumentális soundtrack-szerű eposz fejlődik ki, vajpuhán egymásba fonódó vonós szólamokkal, nagyívű szólókkal, barokk motívumokkal nyakon öntve.
Az eltéveszthetetlen Rabin-riffel útnak induló Paradise üde hangulatú folkos darabjával aztán már térdig gázolunk a bluegrassben, a mester pedig egy steelgitárosokat megszégyenítő parázs dobró-szólóval kápráztat el. Mandolin és bendzsó is van benne bőven, az acappellás énekharmóniák és a telt dzsesszakkordokban tobzódó outro pedig itt is új dimenziókat nyit, ez egy újabb olyan tétel, amely a kiindulópontjához képest végül egész máshol köt ki. A country aztán a Goodbye percei alatt csúcsosodik ki, olyan robbanásveszélyesen virtuóz chicken pickin'-gitározás van itt, hogy óhatatlanul felteszed a költői kérdést: Rabin tényleg bármit képes a saját képére formálni? A refrén viszont vérbeli rock, olyannyira az, hogy jelzésértékkel még a Yes The Calling dalából is merít. Lehet, hogy egyesek meglepőnek tartják az americana ilyen mértékű jelenlétét egy progresszív rocklemezen, de ez a bluegrasses, gospeles fűszer mindig ott volt Trevor konyhájában és igazán csak annak jelenthet újdonságot, aki kizárólag a Yes-korszakra korlátozta az ismereteit vele kapcsolatban.
Trevor alapvetően másképpen, több síkon értelmezi a progresszivitás fogalmát, nem egzakt módon határozza meg azt, differenciált gondolkodásmódja pedig lehetővé teszi kivételes képességei kiaknázását az összes létező platformon a dalszerezéstől az éneklésen és a hangszeres játékon át egészen a hangszerelésig és a produkciós tevékenységig. Minden kerek egészet formál nála és bármit is csinál, azon levakarhatatlanul rajta marad a végtelen játékosság és a magától értetődő könnyedség Rabin-matricája. A countrys témák éppúgy őt láttatják, mint a szédítő staccato-riffelésű, már-már lejátszhatatlanul bonyolult Thandi hi-tech progrockja, a bluesrockos identitását bizarr experimentalizmussal elfedő Toxic, vagy éppen az atmoszférikus mélységeket érintő These Tears, netán a többszólamú énekre kihegyezett Egoli Yes-közeli élménye.
Ez a lemez tulajdonképpen antitézise mindannak, amit ma széles körben progresszívnek nevezünk és ez azért is faramuci és paradox, mert motiváció és megvalósítás tekintetében nem csupán nem ugyanaz a kávéház, mint a műfaj ma élő verziója. Ha úgy tetszik, ilyen csodálatra méltóan ambiciózus progresszív rocknak ma már nem is szabadna léteznie, ugyanakkor hangszerelésében olyan szinten előremutató, hogy a követők valószínűleg évtizedek múltán sem fogják utolérni. Akárhogy is, Rabin olyat tud, amit a legnagyobb virtuózok és zenei gondolkodók közül is csak kevesen, külön kasztot jelentő műveit pedig csakis összefüggéseiben szabad vizsgálni. Ha így teszel, csemegével gazdagodsz. Ha nem, sosem fogod igazán megérteni a művészetét.
Hozzászólások