Shock!

április 18.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Pretty Reckless: Death By Rock And Roll

theprettyreckless_cHa létezik manapság olyan csapat, akiknek pont nincs szüksége a médiafelületekről naponta frissített promócióra, hát a jelenleg is milliós nézettségi statisztikákkal rendelkező The Pretty Reckless az. Tulajdonképpen minden adott náluk a sikerhez: Taylor Momsen személyében jelen van egy szemrevaló frontasszony, akit ráadásul olyan hangszínnel áldott meg a sors, hogy azzal  nem igazán lehet tévedni, és ott áll mögötte egy kivételesen tehetséges dalszerzőkből álló zenészgárda is, akik alázatosan teszik a dolgukat pont úgy, mint egy ilyen szituációban elvárható. A mindezek mögött megbúvó háttérhatalomról most nem teszek említést, de egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy a nagy költségvetésű klipekkel megtámogatott vállalkozás zsákutcában lyukadna ki a közeljövőben.

megjelenés:
2021
kiadó:
Fearless
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Magazinunk hasábjain két dolog miatt szerepel mégis a formáció: egyrészt az új lemez még az ezt megelőző, öt évvel korábban megjelent Who You Selling Fornál is egy hajszálnyival erősebb lett, illetve, hogy a népszerűségük ellenére jómagam úgy érzem, hazánkban csak egy egészen szűk réteget képes megérinteni Momsen kisasszony és az ő muzsikája, így nem fog megártani nekik némi plusz hazai hírverés. Nem mondom, hogy értetlenül állok a jelenség előtt, ugyanis tipikus szereted-vagy-gyűlölöd esettel állunk szemben. A súlyosabb zenéken szocializálódott embereknek túlságosan rádióbarát ez a zene, akiknél pedig a zenehallgatás kimerül a YouTube-on található, legfrissebb populáris zenék közötti szörfölésben (tehát a többségnél), azok valószínűleg túl szigorúnak találnák a végeredményt. A zenekarnak ugyanakkor sikerült megtalálnia azt az egészséges egyensúlyt a mainstream, a grunge és a hard rock végletei között, amitől nem kell kényelmetlen vakarózásba kezdeni. Csak hogy hasonló ellenpéldával szemléltessem, mire gondolok: Taylorék például nem estek bele abba a hibába, mint az Avril Lavigne-féle cukormázas csajfrontos alakulatok, ahol az egyébként erős dalokat is egészségtelen giccsbe forgatták bele alkotóik.

Ha lenyessük a körítést és csak a zenére koncentrálunk, akkor nagyon is rendben van itt minden. Az anyag első részében például túlnyomó részt a gitárcentrikus nóták dominálnak, kezdve a Momsen kellemes rekesztéseivel igencsak megszórt címadóval, amit nem győzök újra és újra lepörgetni, annyira jól csinálja a hangszálgyilkolást törékenynek tűnő főhősnőnk, aki valójában egy leopárdba oltott nőstényoroszlán emberi megtestesülése. Ben Phillips gitárossal persze öt percre megismertetném a börtönélet „szépségeit" az Only You Can Save Me Now plágiumgyanús riffje miatt, amit olyan szépen kölcsönvett a Rush Passage To Bangkok című nótájából, de ezt leszámítva nem nagyon érheti szó a ház elejét, mert egyébként kitűnő szerzőpartnerévé vált Taylornak. Az említett, Chris Cornell tiszteletére írt dalban még két egykori Soundgarden-tag, Kim Thayil és Matt Cameron is vendégszerepel, ami azért sok mindent elmond a füstös hangulatú szerzemény minőségéről, és az alkotók nagy hatásairól. Ugyancsak pincébe lehangolt gitárokkal indítják a Tom Morellót felvonultató So It Wentet is, ami az egyik kedvencem, és még a végére odaillesztett gyermekkórus sem tudja elrontani.

A hipnotikus 25 szintén nagyon jó, elgondolkodtató és abszolút aktuális szövegével nem nehéz azonosulni, és igazából a Hammonddal besúlyosbított My Bones sem az a tipikus mainstreambe való zene. Elektromos gitárokat és hagyományos hard rockos megoldásokat igazából már csak a hatalmas énekléseket is felvonultató Witches Burnben hallhatunk, a többi tétel amolyan tábortüzes hangulatú, akusztikus dalocska, de ezek közül is kiemelkedik két country-nóta. Az egyik a Rock & Roll Heaven, amely idővel amolyan Shania Twain-ízű, kellemes kis hallgatnivalóvá válik, ha elfeledkezünk elcsépelt mondanivalójától. Úgy is szól, mintha csak utóbbi hölgy ex-férje, az a bizonyos „Mutt" Lange producerelte volna meg, és az amerikai poprádió-hallgatók elérése lenne a legfőbb célja. Megértem, ha valakinek az ilyesmi már nem folyik le a torkán, én valahogy mégsem érzem kellemetlennek a végeredményt, sőt, az utószóként lecsengő, szintén country-alapú Harley Darling tartalmára is sok mindent rá lehet húzni, csak épp azt nem, hogy happy end lenne a végkifejlet. Ha ismered a nóta előzményét, akkor meg főleg nem, ugyanis a zenekar korábbi sztár produceréről, a 47 évesen, motorbalesetben elhunyt Kato Khandwaláról szól.

Ha eddig szeretted, továbbra is szeretni fogod a The Pretty Recklesst. Igaz, hogy eléggé patikamérleg a cucc, és sokaknak szúrni fogja a szemét az eladhatóságra (is) kihegyezett produkció, de ugyanakkor bőven van benne spiritusz. Ha tömören akarnám összefoglalni a lényeget, úgy mondanám, hogy náluk valamiért nem ugrik fel rögtön az agyamban a kényelmetlen „WTF" felirat, mint ahogyan az a jelenlegi csajos bandák nagy részénél általában lenni szokott. Tisztelet a kivételeknek.

 

Hozzászólások 

 
#1 faktor69 2021-03-05 16:50
Csak annyit írnék ide, hogy tegnap reggel úgy ébredtem, hogy az And So It Went refrénje szól a fejemben, aztán egész nap.:-)

Fellépek a netre (Shockmagazin a kezdőlapom), mi vár rám!?:-)

Mostanság minden nap legalább egyszer lepörög nálam ez az album. A kritika minden szavával egyetértek. Grunge, hard rock kedvelőknek ajánlom.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.