Shock!

július 09.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Devil Wears Prada: Dead Throne

„Az Album, Amelyet Rohadt Sokszor Kellett Meghallgatnom, Hogy Eldöntsem, Tetszik Vagy Sem" – ezt a besorolást kapta az ohiói keresztény metalcore-os The Devil Wears Prada tavaly ősszel kiböffentett albuma, így fogok rá emlékezni, ha majd hosszabb szünet után ismét mérges fület szeretnék növeszteni magamnak.

A mostani anyag tükrében a sorlemezek közé illesztett, ezt megelőző Zombie EP furának tűnik. Oldszkúl logikán nevelkedtem, így azt hittem, az anyag fel akarja készíteni a mindig nyafogó tömegeket az „és most jöjjön valami más" közhelyre. (A tömeg szó hazai viszonylatban merész kifejezés: bár az Óperencián túl igen népes had hörög a csapatért, mifelénk enyhe túlzás lenne azt állítani, hogy külön vallás épülne a zenéjükre.) A Zombie esetében ez nem valósult meg igazán, de célját elérte: képes volt arra, hogy felturbózza (legalábbis a Nagy Vizeken túl) a várakozást az új albummal kapcsolatban. Amely, nem zombis értelemben ugyan, de beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az őrület ugyan nem szedte le a fejünket – kaptunk helyette viszont egy bikaerős, klisémentes gyomron rúgást, mégpedig fájdalmasan nagyot.

megjelenés:
2011
kiadó:
Ferret / Roadrunner
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Bő negyven percbe becsomagolni tizenhárom nótát ebből a stílusból kicsit tömény. Még fogyasztható, de a végén csömörszerűséget érez az ember, és van egy olyan halvány érzése, hogy a stúdióban is hasonló lehetett a hangulat a végső kikapcsnál. Emészthetősége az imént említett klisémentességben rejlik. Jófajta, brutális MC-feeling némi XY-nal megbolondítva, ahol az X az ismeretlen összetevőt, az Y pedig egy nagy kérdőjelet jelöl, valahogy így: „Hát ez meg itt mi a csoda, vattafak?" A dallamos részek ugyan nem okoznak nagy meglepetést, azt a receptkönyvből is ki lehet másolni, a betegre komponált alapok azonban lazán kiemelik az anyagot a tucatbaromságok közül, amelyek manapság szétcseszik a műfajt.

Rögtön a címadó dallal indítva az albumot meg is kapjuk az elmebajos löketet, a brutális hangzást, a tömény izomszagot, és háttérben az XY anyagot, amely valami idegszanatóriumos dallammal lett megtámogatva. Éppen kezdtem belemelegedni, de hopp, már vége is lett a gyönyörnek, amely három percig sem tartott: előjátéknak kevés, de hadd szóljon. Az Untidaledben aztán gyorsan helyrebillen a világ. Belepréseltek mindent, ami a kórosan deformálódott zenei elmének nélkülözhetetlen: Mike Hranica virnyákolós üvöltözését, a mívesen formált refrént, beszaggatott gitárröfögést és sortűzdobot Daniel Williamstől. A nóta szintén kimúlt, mielőtt megérhette volna a harmadik életpercét, de ezek után már semmi meglepő nem érhet bennünket. A Mammoth talán a legszokványosabb alkotás a hömpölygő vicsorfolyamban, ám kétségtelenül megmozgatja a fejet – mind a két és háromnegyed minutumában. És így tovább, és így tovább: a R.I.T.-nél már leesik, hogy nem kell világmegváltást várni, ez is csak egy fasza album, semmi több. Nem tömködték tele hihetetlen csavarokkal, nem trükközték agyon eredetieskedő ötletekkel, mégis, a sablontalan struktúrák és hirtelen váltások, ötletek meghökkentő arzenáljával sikerült az anyagot emlékezetessé varázsolni, nem beszélve a soundról, amely bizony romba dönti a hallójáratot, ha a nagy kacagástól mélyebben fülelünk bele.

Egymás után söpörnek az első pillanatra kísértetiesen hasonló nóták, de mindegyikben elcsíphető valamilyen plusz, amitől nem laposodik, nem fullad unalomba az egész. Még az egyébként teljesen felesleges Kansasnek is helye van az album felénél – lehet szusszanni egy pillanatra, a két és fél perces irdatlanok között engedélyeztek egy kis pihenőt, amíg összevakarjuk lágy tojássá vált agyunkat a söröskorsó mellől. A dalban Hranica is kussol, gondolom, éppen a klotyóra ment hatvan másodpercre, amikor felvették, s a végére ért vissza, így csak néhány elprózázott sor színesíti a finom, már-már doomra hajazó témát, majd a lezáró cukormázat. Sóhaj, vége, mehetünk tovább.

A maradék hat szerzeménynél kopogtathat némi déja vu, nahát, mintha ezt az első hatnál is hallottuk volna – de csak elsőre. Precízen belepotyogtatott csemegék teszik nagyon is egyedivé a katyvaszt. A Born To Lose-ban például végre értelmet nyer James Baney billentyűmorzsolása, a Forever Decayben pedig tömény kivonatát kaphatjuk annak, amitől ez a zene ennyire életképes ebben a megszólalásban és felállásban. Szétroppantja a tökösség, még a dallamos etap is egészen különleges, mentes minden agyonrágott sallangtól. Számomra a lemez csúcspontja, zúzásban és ötletességben egyaránt (ráadásul képesek voltak durva három és fél percen át húzni!), s a hatást még tökéletesebbé teszi, hogy rögtön utána a Chicago című, igen lassan, óbégatós énekkel kezdődő dalocska került, amely persze félidőben belekeményedik önmagába, de kontrasztként így is tökéletes.

A Constance keleties alapja ínyenceknek való munka, a nóta különlegessége (???) pedig Tim Lambesis (As I Lay Dying) vendégvonyítása. Amennyiben nincs benne, magam részéről egy cseppet sem hiányolom, s nem üvöltök kétségbeesetten a téli éjszakába, hogy „hejjj, de jó kis dal lett vón ez, ha Tim is ott szpesölözik a csordában!" Önmagában is bika összmunka, a másik személyes kedvenc. Ha ezzel zárul az album, mind a tíz ujjamat megcsócsálom, kár volt még mögé szuszakolni a teljesen felesleges Pretenderst és zárótételként a Holdfast lényegtelenségét, amelynek unalmát szép magyarosan csak címének második szótagjának ismételgetésével tudtam jellemezni.

Nem osztom sem a fanyalgók, sem a fanatikusok véleményét. Az anyag bőven jobb a manapság terített átlagnál, de messze elmarad attól, hogy csúcskategóriásnak kiáltsuk ki. Jelen esetben a kevesebb talán több lett volna, de ne legyünk telhetetlenek. Örüljünk, hogy a TDWP maradt az, ami volt: döggel telepakolt albumokat készítő idegbajos zenekar, amely gyökereivel föld helyett betonba kapaszkodik, mégpedig igen sikeresen. Nem lehet csak úgy kirángatni és új cserépbe ültetgetni. Elég súlyos, elég beteg és eléggé átlagon felüli ahhoz, hogy végül a „Tetszik" kategóriába kerüljön. Hogy mikor hallgatom meg legközelebb, az már más kérdés.

 

Hozzászólások 

 
+4 #1 Equinox 2012-01-31 21:12
Nagyon érdekes írás, jó színes a stílus. Tetszett h nem csapott át nyelvi bravúrkodásba. Jó lehet a lemez is
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.