Shock!

május 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

TesseracT: War Of Being

tesseract_cJó album volt az öt évvel ezelőtti Sonder, időről időre elő is kapom, de a rövidségével nehezen tudtam megbarátkozni. Túl kevés volt a jóból, főleg egy olyan bandától, ami össze tudott debütálkodni egy olyan bődületest, mint a One. Szóval vártam és vártam, hogy majd jön a Sonder II, és akkor teljes lesz a kép. Hát teljesebb nem lett, nincs második rész. Helyette öt év elteltével a Tesseract előrukkolt a leghosszabb lemezével, ami ugye a legrövidebbet követi a sorban, bármit is jelentsen ez. Sőt, a War Of Being még konceptalbum is, a tradicionális, veretes értelmében, bő egy órányi science fiction sztorizás, és valami eszméletlenül príma az egész.

Míg a Sonder a külső világot szemlélte progos-djentes-komplex lencséken keresztül, addig a War Of Being befelé fordul. A felszínen a történet két karakterről szól, akik hajótörést szenvednek egy idegen bolygón/párhuzamos valóságban. Azonban Ex és El egyben ugyanannak a személynek kétfelé hullott darabja, és a lemez voltaképpen az ő újraegyesülésük mozgalmas és küzdelmes története. Magyarán az önmagával örökké harcoló ember áll a középpontban, csak űrhajóval és megtestesült Félelemmel meg tudattal bíró tengerrel. Ja, és exobolygón harcoló űrszamurájokkal!

megjelenés:
2023
kiadó:
Kscope
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

A War Of Being tehát nem egyblikkes kaland, nem is érdemes rohanva, kapkodva belefülelni, mert úgy kialakulhat egy olyan fals kép, miszerint ez is csak egy újabb komplex modern, djentes metál-izé. Ez fül- és fejhallgatós kaland. Rögtön a nyitó Natural Disasternél megcsiklandozta a fülcimpámat a szájamnak szeglete, olyan jóízű One-hangulattal köszönt be a dal. A csapat első lemeze amúgy végig szinte szellemként van jelen a War Of Beingen, a dallamok terén pedig talán a Sonder hatása a legerősebb. Meggyőző prológ ez a hat perc, hogy aztán az Echoesszal tényleg beinduljon az utazás. A dal húzása mintha egy még meg nem álmodott űrhajó meghajtószerkezetének dohogását idézné, maga a szám pedig szinte felemelő. Ez a Tesseractra amúgy már a kezdektől nagyon jellemző: még a legborúsabb pillanataikban sem reményvesztettek vagy főleg nem depresszívek, valahogy a remény és a realista optimizmus mindig ott lüktet abban, amit csinálnak. Hiába énekli/üvölti Daniel Tompkins, hogy it's a dangerous world, tudom, elhiszem neki, ugyanakkor mégis arra biztatnak, hogy ugorjunk fejest ebbe a veszélyes, ismeretlen világba.

És benne is találjuk magunkat a The Greyben, aminél egyből megfog a szinte játékos kezdőtéma, aztán pedig sodor magával ez a jóféle, hol témázgatós, hol mereven riffelős zenefolyam. És ez a folyam még soha nem volt Tesseract lemezen ennyire bővízű és erőteljes. Mondjuk az nem újdonság, hogy a hangszeresek a legjobbak közé tartoznak, de amit itt összemuzsikáltak és összeírtak, na, ezért van értelme ennek az egésznek, ami a metál. Amos Williams, aki egyébként magáért a koncepcióért is felelős, úgy szaladgál a basszusgitár húrjain, mint Mason ügynök a falon. A Burdenben például prog-funkot nyomat Jay Postones dobossal, utóbbi egyébként meg olyan figurákat tud vetni a hengerei mögött ülve, hogy egészen meglep, amikor így visszafogja magát, és mérsékli medúzacsápjainak szisztematikus csapkodását. Amit a dal megkíván, ugyebár. A hangszeresek persze a címadóban feszítgetik az izmaikat a leginkább. De hát van itt hely nekik, tizenegy percbe sok minden belefér. A gitárpáros, Acle Kahney és James Monteith valószínűleg a legalulértékeltebb gitárosok között vannak, talán azért, mert nem sokat villantanak egyéniben, a hangszert inkább sztorizásra használják, mintsem mindenféle hangeffektek csiholására, ezzel viszont hozzájárulnak ahhoz, hogy az embernek (nekem legalábbis) az az érzése legyen, itt bizony egy zenekart hallani, nem az oly nagyra tartott egyéniségek külön saját kis világaikban mocorgó nehézkes csoportosulását.

Azért mégis van itt egy kiugró egyediség, ami mondjuk törvényszerű, hogy legyen. Az énekes akkor végzi jól a dolgát, ha valamelyest mégiscsak kiemelkedik, és, figyelem, nagy megfejtés érkezik: hangot ad a csapatnak. Na, szóval Daniel Tompkins korunk egyik legnagyobb énekese. Nemcsak jól énekel, meg nagyokat, hanem még karakteres is a hangja, de ezeket már mind tudtuk róla. Most viszont az is nyilvánvaló lett, hogy nem pusztán énekes, hanem egyben hangjának mérnöke is. Hallgassuk meg a Legiont, és szerintem egyből világos lesz, hogy ez a fickó mennyi energiát, sőt, mennyi gondolatot fektet a performanszaiba. A net lassan eltömődik a Legionre adott reakcióvideóktól meg elemzésektől, úgyhogy nagyon nem mennék bele a dal szétszedésébe, egyfelől nem vagyok énektanár vagy vokálcoach, a reakcióvideók műfajára meg úgy pislogok, mint egy földönkívüli a pápára, de ha van dal, ahol az énekteljesítményre azt lehet mondani, hogy hangszálakrobatika, akkor ez az. Sőt, talán ez a csapat legrokkoperásabb szerzeménye, még az is eszembe jutott, hogy ez itt Tompkins Bohemian Rhapsodyja. Túlzás, tudom, de a nyomdafesték eltűri. Danielt egyébként ezúttal még egy énekproducer is segítette, szóval nagyon komolyan vették a rakkenrollt.

Volt szó űrszamurájokról, vagy mikről, fentebb. A banda ezúttal szokatlanul nagy hangsúlyt hajított a vizualitásra, és a két ötletes muzsikáló videón kívül még egy másik platformra, a videójátékokéra is rámerészkedtek, fejleszttettek ugyanis egy desktopon is játszható VR-játékot, ami az album világát eleveníti meg. Fogalmam sincs, milyenre sikeredett, nem élek már efféle drogokkal, meg VR-cuccom sincs, de ebből az erőfeszítésből is látszik, hogy Tompkinsék nem pozőrök, tényleg vérükben van a kísérletezés.

Az ebben a lemezben a paradoxon, hogy bár egységes, egyetlen kerek történetet mond el, mégis, a dalok külön is kedvencekké válhatnak. Nálam a Legion általában mindent visz, de azért változik is, épp melyik a favorit. A hangzás olyan, amilyennek egy ilyen zene esetében lennie kell: kristálynál is tisztább, mozgalmas és izgalmas, mégis szellős, jól áttekinthető és -élhető, senki sincs eldugva, mégsem lesz káosz, halkabbra is vették Kahney-ék az egészet, ne recsegje szét a túltolt hangerő a végeredményt. Eddig nálam a One volt a legkedvencebb Tesseract lemez, ez most megváltozott. Volt már idén jópár erős album, de valószínűleg nálam a War Of Being kerül az élre, és ahogy elnézem a kritikákat (vajon mikor fognak ezek is eltűnni, és lép helyükbe a reakcióvideó?), sokan lesznek még így ezzel.

 

Hozzászólások 

 
#3 Equinox 2023-11-03 17:12
Láttam őket koncerten a nyáron, és elég lapos volt. Nehéz ettől elvonatkoztatni , hogy lemezen érdekelni tudjon. Első találkozás volt a zenekarral az, és olyan felvizezett Meshuggah riffeket nyomtak végig, semmi izgalmas nem volt benne. Szerintem a modern prog színtéren több izgalmas csapat mászkál (Pain of Salvation, Leprous bizonyos korszakai pl, maga a Meshuggah)
Idézet
 
 
#2 Montsegur 2023-11-03 12:40
Nem is értem, miért a kreatív fénykorát rég maga mögött hagyó Dream Theatertől várja mindenki a következő nagy progresszív dobást, mikor ilyen csapatok mozognak a színtéren. (És ezen Portnoy visszatérése se fog változtatni.)
Hatalmas zene, elképesztő énekes, 10/10
Idézet
 
 
#1 JamesKent 2023-11-03 09:12
Minden téren tökéletes album és szerintem ami a modern metal produkciókat illeti jelenleg ez a csúcs. A hangminősége is kifogástalan. Jogos a 10 pont.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.