Shock!

június 24.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Suicide Silence: Remember... You Must Die

suicidesilence_cA kaliforniai Suicide Silence épp karrierje legfényesebb felszállóágában szenvedte el a létező legbrutálisabb érvágást Mitch Lucker 2012-es motorbalesetével. Jó ideig nem is igazán tudott utána magára találni a csapat: már Eddie „Hernan" Hermida feszkós érkezése sem sejtetett jót, de a mélypontot mindenképpen a nevüket viselő lemez rituális és máig érthetetlen öngyilkossága („tee-HEEEEE!") jelentette. A legutóbbi, három évvel ezelőtti Become The Hunterrel aztán bekövetkezett, ami az efféle harakiri-albumok után szokásos: hamut szórtak a fejükre, és szégyenkezve visszaoldalogtak az eredeti kaptafához. A banda az új album alapján megtanulta a leckét, maradtak is e csapásvonalon, kísérletezésnek ezúttal sincs nyoma.

Mondhatnám, hogy hálistennek, de valahogy nem jön a számra, mert az az igazság, hogy már szegény Mitchcsel sem tartottam soha kiemelkedőnek ezt a zenekart. Az intenzitás mindig a helyén volt náluk, a kíméletlen energiadózisok mellől azonban – néhány kivételtől eltekintve – az első pillanattól fogva hiányoltam az igazán markáns, fogós dalokat, amik aztán sajnos a béna, csupán fél seggel megült, erőltetett nu metal utánérzésekkel sem érkeztek meg. Legutóbb a megtépázott renomé helyretétele volt a fő cél, ami a stílust meg a hangulatot tekintve össze is jött, de a végeredményt ott sem éreztem meggyőzőnek. Ez a mostani lemez kétségtelenül jobban sikerült a Become The Hunternél, de igazából még mindig nem hallok rajta semmi olyat, ami igazolná a régi várakozásokat velük kapcsolatban.

megjelenés:
2023
kiadó:
Century Media
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Mert ma már talán a múlt ködébe vész, de tizenpár évvel ezelőtt a Century Media meg a menedzsment nagyon komoly marketinggépezettel tolta a Suicide Silence-et, hírnevük az első három lemez idején messze a valós státuszuk előtt járt. Ugyanakkor bennük volt az ígéret, hogy kinövik magukat. De nem nagyon sikerült nekik a mutatvány. Persze sosem tudjuk meg, merre fejlődtek volna organikus módon a tragédia nélkül, de gyanítom: ebben a zenekarban hosszabb távon Luckerrel a fronton sem rejlett volna ennél sokkal több.

Saját stílusjegyeit természetesen azért maradéktalanul hozza a Suicide Silence ezen a lemezen, vagyis ha rajongó vagy, nem lesz okod panaszra. Jobb híján a mai napig is legtalálóbban a deathcore skatulyába begyömöszölhető, kíméletlenül agresszív, számos brutális irányzat hatását szintetizáló zene ez breakdownokkal, blastbeatekkel, hol death metalos, hol crossoveres, hol thrashes, hol blackes riffeléssel, meg persze a kötelező vérhányó énekkel. Kavarog, tekeredik, fortyog az üstben ez a sajátos massza, tagadhatatlanul fel is lehet ismerni őket, de – oké, kimondom, akár megharagszol, akár nem – ez a zenekar szerintem egyszerűen nem képes igazán jó dalokat írni. Egyszerre egy teljes lemeznyit legalábbis biztosan nem. Zenélni mindig nagyon tudtak, sok váltással, töréssel operáló szerzeményeikben azonban sokszor nem találni a vezérfonalat. Néhol hallja az ember a rációt a káoszban, máskor viszont abszolút nem áll össze a kép, ötletszerűen kapják félre a kormányt és váltanak más irányba. Emellett ráadásul mindig is kevés volt náluk a kapaszkodó, és ez máig sem változott.

Ennek megfelelően ezen az albumon is vannak működőképes dalok, meg olyanok is, amik után garantáltan akkor sem maradna meg egy hang sem a fejemben, ha innentől fogva semmi mást nem hallgatnék egész életemben. A rövid intró után berobbanó You Must Die, a direkten hácés elemekkel is operáló Capable Of Violence (N.F.W.), a gonosz, disszonáns vánszorgásból kibontakozó Fucked For Life vagy a pofás alapriffre kanyarított Kill Forever mindenképpen az első kategóriát gyarapítják, mint ahogy jól sikerült a záró, csaknem hatperces Full Void is. Máshol viszont inkább csak egy-egy szépen elcsípett témára, riffre, kiállásra, szólóblokkra kapod fel a fejedet. Pedig Hermida változatosabb, sokoldalúbb énekes szegény Luckernél, perfektül hoz mindent a gyomorból felbugyborékoló hörgéstől a hisztérikus károgáson át egészen a hardcore-os kiabálásig, mindent megtesz, mint ahogyan a többiek is. De az album dalainak java után így sem marad sok nyom azt leszámítva, hogy lecsavarják a fejedet. Mert energiában kétségtelenül nem szűkölködik ez a lemez sem, ezt nyilván elismerem. A kérdés, hogy elég-e ennyi, vagy hosszabb távon másra is szükség van ahhoz, hogy érdekes maradjon valami.

 

Hozzászólások 

 
#3 Osztó 2023-04-04 08:58
Idézet - hároméves férfi:
Idézet - Saszi:
Egy sorával sem értek egyet a kritikának. .Egy óruási banda nagyszerű zenészekkel, dalokkal


Fogadjunk, hogy lány vagy.

Hímsoviniszta, prosztó tahó szélsőjobbos megjegyzés.
Idézet
 
 
#2 hároméves férfi 2023-04-04 07:47
Idézet - Saszi:
Egy sorával sem értek egyet a kritikának. .Egy óruási banda nagyszerű zenészekkel, dalokkal


Fogadjunk, hogy lány vagy.
Idézet
 
 
#1 Saszi 2023-04-04 05:40
Egy sorával sem értek egyet a kritikának. .Egy óruási banda nagyszerű zenészekkel, dalokkal
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.