Shock!

Eyehategod, késői Entombed, Superjoint Ritual - nagyjából ezekkel a nevekkel tudnám belőni a Raging Speedhorn irányvonalát. Vagyis az angol csapat amolyan igazi garázsmélyi gyűlölet-tirádákat vezet elő harmadik nagylemezén. Nem annyira mocskosak, mint az Eyehategod, nem olyan szélsőségesek, mint Phil Anselmo bandája, és nem is írnak olyan kerek dalokat, mint jobb napjaikon az Entombed-ék, de a stílus nagyjából hasonló.

Egymás után sorjáznak a szétcsapott sludge/HC riffek, a hol gyorsabb, hol kimértebb tempók és a torokkínzó üvöltözés. John Loughlin énekes annak idején egészen biztosan Anselmo poszterekkel tapétázta ki a szobáját, le sem tagadhatná, kinek a stílusán nőtt fel. Néhol egyenesen megtévesztő a hasonlóság, főleg a kissé károgós rekesztéseknél. Jól csinálja ugyanakkor, ez tagadhatatlan. És az egész zenében van egy igen erőteljes rock'n'roll érzés is, ami szintén piros pont.

Mindebből már sejthető, hogy ez nem lesz az okos megfejtők kedvenc lemeze, én viszont alapvetően bírom az ilyesmit is, így rokonszenves, amit a Raging Speedhorn csinál, még akkor is, ha ez itt távolról sem az évezred albuma. Jó hallgatni a How The Great Have Fallent, üti az ember a tempókat, nagyokat bólogat az izzadságszagú, sáros riffekre, de amint lejár az album, kis túlzással olyan, mintha nem is szólt volna semmi, inkább csak a hatás marad meg, nem pedig a dalok. Persze ez sem utolsó, néha kell ilyesmi is. Fekszem-a-földön-arccal-a-sárban-a-nőm-az-ágyban-más-karjában zene gőzkieresztéshez.